Vigyázni kell, mert érett meggy ütődik a térdemnek,
hónaljammal egy egész csalánt gyökerestül kiszakítok,
egy megriadt madár a fülemet súrolva röppen át
egy másik fára, s ahogy hátraugrom,
rozsdás lábasba lépek.

Mert átdobálnak mindent, fazekat, lábast,
lyukas gumilabdát és más egyebet, hogy talán arra
itt még szükség lehet, s valóban, ha formája van,
volt valakié, megmaradt benne tegnapról, esetleg
még régebbről egy kis esővíz, ha abban tükröződik
az állott, barna fény, mert az itt a kertben senki másé,
akkor egy pillanatra meg lehet csodálni,
aztán úgyis elutazom.

De ha szövetből varrt, rongyokkal kitömött,
életnagyságú szamarat hajítanak át nagy ívben,
kapjam el, vigyem végig az utcán, mintegy megmutatva
neki mindent és őt is láthassák, találkozás tehát,
így mesterségesen, vagy valami gyenge üzenet
egy kézimunka-világból, miközben tudom,
magamból fordítok ki valamit, szürkét, puhát,
farka van, azt cipelem a vállamon, és a végén adjam tovább
valakinek, az más, akkor a menekülésből is menekülök,
száguldó cirkuszvonat tetején szaladok előre,
utánam a fehér bohóc kopott aktatáskával,
az egyházi adót akarja beszedni húsz évre visszamenőleg,
de tojásban is jó lesz. Sötétség, alagút.

Alig mozdulok, csak egy madzagon lebegő óratüskétől
akarok elhúzódni, a könyökömmel mégis felborítok
egy felbokrétázott hármasdarut.