A felelős magyar biztonságpolitikusoknak egy olyan ütőképes magyar hadsereget kell létrehozniuk, amely hazánk védelmének ellátására is képes.
Az aktuális kormány állandóan a Magyar Honvédségben zajló sikeres reformokról beszél, de a szakértők tudják, hogy a reform elmaradt. Gyakorlatilag el sem indult. Védelmi költségvetésünk felhasználása nem hatékony, Európában egyedülálló módon alig pár ezer fő a bevethető katonák száma, miközben a honvédség lényege elvész egy értelmetlenül hatalmasra duzzasztott vízfejben. Sorozatosan látszatintézkedések születnek, az alapvető – hosszú távú, népszerűtlen, ezért politikailag nehezen vállalható – strukturális reformokba eddig egyetlen kormány sem mert belevágni.
A magyar védelempolitika legnagyobb hibája a rossz stratégiai koncepció. Ez a Magyar Honvédség végtelennek látszó válságának egyik fő oka. Ebben a tekintetben nincs lehetőség gyors korrekciókra, a döntések hosszú távra szólnak. A hibás stratégiai koncepció évtizedekre kihatással lesz az ország jövőjére.
Ennek jegyében alakították ki a kilencvenes években az új Magyar Honvédség diszlokációs hálózatát. És ez a legnagyobb probléma. A már lassan másfél évtizede csiszolgatott struktúra – a csapatok fajtája és elhelyezkedése – teljesen téves, sőt kifejezetten katasztrofális. Meg lett volna a lehetőség, hogy Magyarország speciális és nagyon kedvezőtlen katonaföldrajzi adottságait figyelembe véve, a legmodernebb haditechnikát megismerve, a XXI. század várható kihívásainak megfelelve alakítsunk ki egy modern diszlokációs tervet a rendszerváltáskor, s ezt tíz év alatt, a NATO-csatlakozásig végrehajtsuk, a csatlakozás után pedig tovább csiszoljuk. Ehelyett a Varsói Szerződés idejéből örökölt katonai stratégiai szemlélet érvényesült továbbra is a magyar hadseregben 1990 és 2002 között.
A XX. században a magyar hadvezetés már harmadszorra követte el ugyanazt a hibát.
Látható, hogy mindig egy korszakkal elmaradva, mindig a múlt harcmodorát tanítottuk újoncainknak. Ez a magyar hadsereg mostani problémájának a kulcsa. Harckocsik, páncélozott harcjárművek támadása, tüzérségi, műszaki, esetenként légi segítséggel, járműről leszállt gépesített gyalogság csatárláncban történő előrenyomulásával, akárcsak néhány évtizeddel korábban. Csakhogy azóta lezajlott egy új technikai, tudományos, informatikai forradalom, újabb és újabb haditechnikaimodell-nemzedékeket fejlesztettek ki. Az Egyesült Államok pedig az 1990-es években bebizonyította, hogy új korszak kezdődött a hadművészetben. Ez a légierő korszaka.
Aki ezt ma nem veszi figyelembe, azt ugyanúgy elözönlik, mint ahogy a Wehrmacht harckocsijai elözönlötték Európát 1939–40-ben.
A magyar hadsereg diszlokációja 2003-ig az előző korszak ma már téves koncepciójára épült. A magyar védelempolitika elkeseredetten ragaszkodott ennek a diszlokációnak a fő sarokpontjaihoz, és nem vette észre, hogy ez a legfőbb oka annak, hogy sem országunkat nem tudnánk önállóan megvédeni, sem NATO-kötelezettségeinknek nem tudunk eleget tenni. A magyar haderőreformot nálunk, de Brüsszelben is mindenki úgy képzelte el, hogy a jelenlegi struktúrát kell fejleszteni, hogy pl. a mostani – jórészt szárazföldi – csapatainknál a gépjárműveknek ne a 20, hanem a 95 százaléka legyen hadra fogható, csapataink ne 50, hanem 90 százalékban legyenek feltöltve. A probléma csak az, hogy ezzel sem a NATO valós katonai képességei nem növekednek, sem országunk védelmét nem tudjuk biztosítani.
Tatán, Hódmezővásárhelyen, Debrecenben 2003-ig volt három gépesített lövészdandárunk. Ez volt a magyar hadsereg gerince. E három dandár harctevékenységét konfliktus esetén a pécsi vegyes tüzérdandár, a szentesi műszaki dandár, néhány felderítő alakulat – konkrétan az egri és szolnoki felderítő zászlóalj és a szolnoki könnyű vegyes ezred – és számos egyéb kisebb csapat (híradó zászlóalj, vezetésbiztosító zászlóalj, vegyvédelmi zászlóalj, logisztikai ezred, elektronikai harcszázad) támogatta volna. Konfliktus esetén – a magyar katonai stratégák eddigi elképzelései szerint – ezek a csapatok felvonulnának az adott határhoz, védelmi pozíciót foglalnának el, várnák az ellenség támadását vagy visszaszorítanák az országba már betört ellenséget. Egy ilyen felvonulás befejezése – több mint 90 százalékos feltöltöttség és tökéletes haditechnika esetén is – több hét. Mi van akkor, ha a Magyar Honvédségnek egy váratlan támadásra pár óra alatt kell reagálnia?
A fő probléma azonban még csak nem is ez.
Három dandárunk legfeljebb 50-70 kilométeres sávban folytathatott volna eredményes védelmi tevékenységet. (Az összes többi csapatunk feladata nem az, hogy biztosítsa a front vonalát és feltartóztassa az ellenséget, hanem hogy kiszolgáló tevékenységet folytasson, felderítési feladatot lásson el, tüzérségi tűz alatt tartsa az ellenség területét, műszaki zárat építsen, rádiózavarást végezzen stb.) A magyar határok hossza 2245 kilométer. A legrövidebb szlovéniai határszakasz 102 kilométer. A jugoszláv határ 164, a román 453, a szlovák 678 kilométer. A szlovéniai határszakasznál a jelenlegi Magyar Honvédség még ideig-óráig kitarthat. De mi van a többi határral? Aki erre azt mondja, hogy NATO-tagok vagyunk, a szomszédaink is azok, minek erről beszélni a XXI. században, az nem ismeri a történelmet. Tessék fellapozni az 1903-as napilapokat. Csak úgy sugárzik belőlük az ismeretlen XX. század optimizmusa. Hogy milyen volt a XX. század, azt tudjuk, hogy milyen lesz a XXI., azt sejthetjük. A nacionalizmus 1990 óta – pedig már azt hittük, túl vagyunk rajta – csak még inkább felhevült Kelet-Európában. NATO-kötelezettségeink mellett – ezeket is teljesíteni kellene végre! – a haderőnket úgy kell építeni, hogy meg tudja védeni a harmadik Magyar Köztársaságot, amely lehet, hogy a demokrácia egyedüli szigete lesz pár évtized múlva a Kárpát-medencében. (A fentiek alapján különös felelőtlenség, amit az Orbán-kormány, de előtte a Horn- és az Antall-kormány is művelt a hadsereggel, illetve, ahogy a régi gyakorlat alapján a Medgyessy-kormány – immár lassan két éve – nekikezdett a legújabb „haderőreformnak”.)
Gépesített lövészdandáraink számát a többszörösére emelni, így biztosítani határaink védelmét értelmetlenség, sőt öngyilkosság. A magyar gazdaság ezt nem bírná el. A támadásra is alkalmas nagy létszámú páncélos csapatok megjelenésével fegyverkezési spirál indulna el a Kárpát-medencében, amelynek eredményeképpen Magyarország biztonsága semmivel sem növekedne, inkább csökkenne. Az egyetlen megoldás átállni a XXI. század új hadviselésének elvére, vagyis a légierő dominanciájára.
A szükséges és mindenki által látható intézkedéseken túl (a vízfej: a HM és a vezérkarok radikális, 70 százalékos leépítése; háttérintézmények összevonása, csökkentése; az aktív, bevethető állomány létszámának dinamikus emelése; áttérés a szerződéses hadseregre; a vezetők juttatásainak visszafogása; a fiatal tisztek számára 5 éves csapatszolgálat előírása; a civilek számának radikális csökkentése; folyamatos, maximum 4 éves rotáció a beosztások között; a honvédelmi költségvetés átláthatóvá tétele és felhasználásának szigorítása; a hivatásos állomány szakmai függetlenségének visszaadása stb.) egy teljesen új diszlokáció kialakítására van szükség a Magyar Honvédségben. Ehhez a XXI. század egyik alapvető kihívásából, az összfegyvernemi alakulatok és bázisok megalkotásából kell kiindulni. A magyar hadsereg eddigi diszlokációja – például külön műszaki dandár, logisztikai ezred stb. – nem felel meg sem a XXI. század kihívásainak, sem a magyar védelmi költségvetés nagyságának, sem Magyarország sajátos földrajzi, politikai, stratégiai jellemzőinek.
Az egyedüli lehetőség a Hunyadi-terv végrehajtása.
A pápai, a kecskeméti, a szolnoki repülőtér mellett a taszári repülőtérre települne egy-egy multifunkcionális vadászrepülő-ezred. A szentkirályszabadjai helikopterezred – költségtakarékosság végett – szintén Pápára kerülne, miközben Kecskeméten és Szolnokon is létrejönne egy-egy helikopterezred. A pápai, kecskeméti, szolnoki, taszári légierőbázis között osztanák fel a győri légvédelmi dandár működőképes KUB ütegeit, illetve a Nagyorosziban lévő mistralos légvédelmi ezredet. A KUB ütegeket pár éven belül ki kell cserélni orosz S-300 vagy amerikai Patriot rakétákra. Ezzel négy összhaderőnemi légierőfej jönne létre mintegy 12 ezer fős állománnyal.
Az eddigi katonai gondolkodás szerint vészhelyzet esetén KUB ütegeink elindulnak Győrből, a Nagyorosziban lévő – már megszüntetésre ítélt – légvédelmi ezred is elhagyná a laktanyáját. A probléma csak az, hogy kecskeméti repülőezredünket és szentkirályszabadjai helikopterezredünket semmi sem védi egy hirtelen bekövetkező légitámadás esetén, mivel ezek a repülőterek semmilyen légvédelemmel nem rendelkeznek. Kecskeméten konfliktus esetén arra várni, hogy Győrből és Nagyorosziból majd pár nap alatt megérkezik a segítség, olyan tévedés, amelynek következménye csakis a repülőtér teljes elpusztítása lehet.
Ha Pápán, Kecskeméten, Egerben, Taszáron létrejön egy-egy légvédelmi zászlóaljunk például S-300 rakétákkal, azzal – mivel ezen rakéták hatótávolsága 200 kilométer – gyakorlatilag az egész országunk hatékony légvédelmi ernyő alá kerül. Ma ilyen légvédelem Magyarországon nem létezik. A szárazföldi csapataink létszámát ezzel szemben radikálisan csökkenteni kell. A pécsi tüzérdandár – működőképes – tüzérségi eszközeit, a szentesi műszaki dandárt, a kaposvári logisztikai ezredet, a székesfehérvári vegyvédelmi zászlóaljat, az egri vezetőbiztosító zászlóaljat szét kell osztani a debreceni és hódmezővásárhelyi gépesített lövészdandár között.
Tatán a gépesített lövészdandár helyett egy speciális különleges alakulat jönne létre, lengyel mintára, Gepárd néven. Ez az alakulat 24 órán belül a világ bármilyen pontján bevethető lenne. 2001. szeptember 11-e ugyanis ezt a követelményt állította fel a magyar haderő számára is. A Gepárdban a fizetés a szerződéses állomány és a hivatásosok részére is duplája lenne annak, amit a többi csapatunknál kapnak azonos beosztásban. A csapatoknál pedig több lenne a fizetés, mint Budapesten – kivéve a legmagasabb vezetői posztokat. Ezzel újra a csapatszolgálat tenné a magyar haderő lényegét.
A szolnoki könnyű vegyes ezred és az egri felderítő-zászlóalj szintén Debrecenbe és Hódmezővásárhelyre, részben Tatára kerülne. A székesfehérvári szárazföldi parancsnokság pedig Veszprémbe, és egyesülne a légierő-parancsnoksággal. (Az egyesített vezérkar is a XXI. század kihívása.) A tapolcai, szabadszállási kiképzőbázisok megszűnnének, egyedül a Savaria kiképzőközpont maradna meg Szombathelyen. Ide vonulnának be a minimálisan három évet vállalt szerződésesek hat hónapos kiképzésre. A gépkarabély használatán kívül specializáltan géppuskás, mesterlövész, kézi páncéltörő vagy légvédelmi rakétás, híradós, aknavetős, tűzszerész vagy térképész szakon végezhetnének a szerződéses katonák, akik hat hónap után őrvezetői rangban kerülnének a csapatokhoz – a legjobbak a tatai Gepárd dandárhoz –, ahol négy hónap újabb szakkiképzés várna rájuk, majd ezután szolgálatba állhatnának.
A minősített időszakban jelentkező tartalékos-hiány problémáját nem a Nemzetőrség teljesen értelmetlen felállításával, hanem a szerződéses katonák folyamatos rotációjával, majd a leszereltek – ellenszolgáltatás fejében történő – ismétlődő tartalékos behívásával lehet megoldani. Ha majd a szerződéses katonák havi nettó 300 ezer forintos illetményt vihetnek haza, a félévente tíz napra behívott szerződésesek pedig egy alkalomra nettó 80 ezer forintot kapnak, akkor könnyedén megoldható lesz a szerződésesek folyamatos rotációja, és a leszereltek tudásának frissen tartása. Fiataljaink legjobbjai ilyen bérviszonyok között ugyanis szívesebben fogják vállalni a szerződéses szolgálatot, mint a civil szféra sokkal rosszabb keresetét és feltételeit. Így biztosítható, hogy vészhelyzet esetén ne gépkarabélyos nemzetőreink vagy volt sorkatonákból álló – szintén csak a gépkarabélyhoz értő – tartalékosaink nézzenek szembe a támadó páncélosok tömegeivel, hanem valóban jól kiképzett, páncéltörő rakétákkal felszerelt szerződéses katonák.
Az új magyar hadseregnek csupán kilenc támaszpontja marad: Pápán, Kecskeméten, Szolnokon egy vadászrepülő-ezred, egy harci helikopterezred, egy légvédelmi zászlóalj, Taszáron egy vadászrepülő-ezred, egy légvédelmi zászlóalj, Hódmezővásárhelyen és Debrecenben egy-egy gépesített lövészdandár, Tatán egy különleges elit dandár, Szombathelyen egy kiképzőközpont, Veszprémben pedig az egyesített vezérkar. Az összes többi alakulatot vidéken felszámolnák vagy beolvasztanák. Budapesten a jelentősen lecsökkentett bürokrácia – a minisztérium a beolvasztott háttérintézményekkel – a Budaörsi úti Petőfi laktanyába kerülne. Itt lenne egy támogató és egy díszzászlóalj is. Más ingatlan nem maradna Budapesten a honvédség birtokában.
A Magyar Honvédségben a jelenlegi 40 helyett 10 tábornoki hely lenne: a veszprémi vezérkari főnök, első helyettese és a nyolc bázis parancsnoka. A nyolc bázison radikálisan csökkenteni kell a parancsnoki és kiszolgáló állományt. Az összes olyan ingatlant, amely nem föltétlenül szükséges a Magyar Honvédség számára – például a Honvéd Kórház, a Központi Nyomda, a Meteorológiai Intézet stb. – eladnák vagy átadnák más minisztériumnak, esetleg megszüntetnék. Ezeket a szolgálatokat szükség esetén a civil szféra is el tudja végezni, méghozzá sokkal jobban s nem terhelve a védelmi költségvetést.
A pécsi, a kalocsai, a szabadszállási, a szentesi, a nyíregyházi, a kaposvári, a nagyoroszi, a győri, a székesfehérvári laktanyákat nem az önkormányzatoknak kell térítés nélkül átadni, hanem értékesíteni kell, akárcsak Budapesten például a HM1, HM2, a Zách utcai laktanyát és számos más objektumot. A befolyó összeggel a honvédelmi tárca rendelkezhetne. (A várpalotai központi lőtér szintén a honvédség birtokában maradna, de az összes többi objektumtól szigorúan meg kell válni.) A befolyó százmilliárdos összeget a haderő fejlesztésére kell fordítani. (100 milliárd forintért már majdnem 200 darab ultramodern T-90 harckocsit vehetnénk a debreceni és hódmezővásárhelyi gépesített lövészdandárunknak.)
Több százmillió forintot lehetne spórolni havonta a juttatások – például egyes vezetőknek több szolgálati gépkocsi és több mobiltelefon, a rendes állománynál az óriási vezetékes telefonszámlák stb. – visszafogásával. Ez az összeg bőven elegendő az új Magyar Haderő imázsának felépítéséhez.
A légierő dominanciájának megteremtése nem indítaná be a fegyverkezési spirált a térségben, hiszen egy ilyen hadsereg – a „földi” csapatok minimális létszáma miatt – semmilyen szárazföldi támadásra nem alkalmas. Viszont egy ilyen haderő kiválóan megfelel egy olyan kicsi és rossz földrajzi helyzetben lévő ország megvédésére, mint amilyen Magyarország. Új hadseregünk a NATO hadseregei közül a legmodernebb felépítésű, idővel pedig az egyik legmodernebb haditechnikájú haderővé válhatna.
Az új Magyar Honvédség létszáma a 35 ezer főt sem fogja elérni – a négy légierőbázison három-háromezer, Hódmezővásárhelyen, Debrecenben négy-négyezer, Tatán ötezer, Szombathelyen négyezer, Veszprémben háromezer, Budapesten kétezer beosztás lenne. Így összesen 34 ezer ember alkotná a magyar haderő költségvetési létszámát. Miközben ma – Európában és a világban egyedülálló módon – néhány százalék a Magyar Honvédség hivatalos bevethető állománya, addig az új felállással ez a szám 60 százalék fölé emelkedhetne, így a NATO-tagok között is a legjobb lenne.
Az új diszlokációval depolitizálni lehetne végre a honvédséget. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a – továbbra is a honvédelmi miniszter alá rendelt – veszprémi vezérkari főnök nem lenne kiszolgáltatva az aktuális politikai elit kénye-kedvének. A szakmai döntések végre ott születnének, ahol értenek hozzájuk. Kívánatos lenne, hogy a vezérkari főnököt hatéves időtartamra a parlament nevezze ki, kétharmados többséggel – egy ilyen fontos poszthoz ez mindenképpen szükséges – és a köztársasági elnök ellenjegyzésével. Így végre itt is megszűnne a jelenlegi skizofrén állapot.
A légierő dominanciája mellett nem kellene számolgatni, hogy egy dandár hány kilométer védelmi szakaszt tud elfoglalni. Ha a magyar légierő kivívja és megtartja az uralmat a légtérben, akkor még könnyűfegyverzetű szerződéses katonáinknak is alig lesz valami dolguk. Ha viszont elveszítjük a levegőben zajló csatát, elveszítünk mindent.
1999 tavaszán, a NATO Jugoszlávia elleni légi akciója során a Magyar Honvédségben meghirdették a Vízesés hadműveletet. A magyar hadsereg kijelölt alakulatainak a magyar–jugoszláv határon kellett volna felsorakozniuk az ország esetleges védelmére. A Vízesés hadművelet a végrehajtás során gyakorlatilag összeomlott, de mi lett volna, ha nem omlik össze? Mire a 2003-ig érvényes haderőszerkezetünk csapatai leérnek a határhoz, a 3. gépesített lövészdandár beássa magát, védelmi pozíciót vesz fel, létrejönnek a műszaki zárak, akadályok, a tüzérség és egyéb kiszolgáló csapatok elfoglalják a helyüket – több hét is eltelik. Ha szerencsénk van, és az ellenség támadása csak akkor indul meg, amikor a Magyar Honvédség már teljesen „kész van”, akkor az ellenség 24 óra leforgása alatt megsemmisíti azt a néhány darab magyar vadászgépet, és ezzel kivívja a magyar légtér feletti uralmat, miközben a 164 kilométeres határszakaszt tartó három dandárunk nem bírja tovább az ellenség háromszoros túlerejét. (Ez a háromszoros túlerő a szárazföldi csapatok legtöbb mutatójában megvan a szomszédaink javára.) Egy helyen a front átszakad, ezt kihasználva az ellenség csapataink mögé kerül, majd egy gyorsan mozgó páncélos ék elindul Budapest felé. Dabas határában a kormány által „második magyar hadseregnek” kinevezett gépkarabélyos tartalékos zászlóaljaink beásva várják az ellenséges páncélos éket – nehéztechnika és bármiféle páncéltörő eszköz nélkül. (A nehéztechnika harapófogóba került délen, a tartalékosokat meg egyébként is csak gépkarabélyok kezelésére képezték ki.) Gépkarabélyos zászlóaljaink próbálnak hősiesen ellenállni, óriási vérveszteségeket szenvednek, de esélytelenek a harckocsik és páncélozott harcjárművek előrenyomulásával szemben. A második magyar haderőn az ellenfél egyszerűen átgázol, és három nap alatt eléri Budapest határát. A harmadik Magyar Köztársaságnak ezzel vége. (És ekkor nem is számoltunk az egyszerre két irányból jövő támadással, amivel pedig minden nyugati ország – még az Egyesült Államok is! – számol.)
Nézzük meg ezzel szemben a XXI. század hadviselésére épülő új Magyar Honvédség reagálását. Tételezzünk fel egy még rosszabb helyzetet: az ellenség támadása nem 164, hanem 453 kilométeren várható – ez a magyar–román határ hossza. Az ellenségnek sikerül megtéveszteni a magyar politikai és katonai vezetést diplomáciai elterelő hadművelettel, a támadó csapatok gyülekezéséről csak a támadás előtt pár órával értesülünk. Szárazföldi csapataink – a hódmezővásárhelyi, a debreceni gépesített lövészdandár, a tatai Gepárd – éppen hogy elindultak a laktanyákból, amikor az ellenség átlépi az országhatárt. Ebben az esetben azonban elsőként a modern, egész országot lefedő légvédelmünk lép működésbe, megsemmisítve az országunk fölé behatolt ellenséges repülőket. Majd rögtön a levegőbe emelkedik a négy repülőezredünk, amely pillanat alatt kivívja a légtér felett az ellenőrzést, az elavult és kevés számú ellenséges géppel szemben. (Mert szomszédaink is az előző korszak hadviselésében gondolkodnak még.) Közben már úton vannak az országhatár felé harci helikoptereink, amelyek számukra még biztonságos távolságból, mint a tojáshéjat ütik fel az ellenség páncélosait irányított páncéltörő rakétáikkal. Az ellenség előrenyomulása megtorpan. (Harci helikoptereinknek az AH-64 Apache vagy az MI-28 Havoc gépekre, vagy a KA-50 Fekete cápákra kell épülniük, lejjebb adnunk semmiképp sem szabad.)
Közben szétválnak a magyar dandárok. Multifunkcionális vadászgépeink – ezeknek vagy a JSF, vagy a SZU-37 típusokra kell épülniük – az ellenség mélységét támadják, megsemmisítve tüzérségét, gyülekezési pontjait, utánpótlását, a front felé haladó csapatait. Harci helikoptereink szárazföldi dandárjaink előtt repülve, pár méteres magasságban szállva pusztítják az ellenséget, gyilkos gépágyú-tüzet szórva a menekülő, tehetetlen gyalogságra. Haderőnk nemsokára eléri az országhatárt. Itt csapataink erősen szétválva, a Savaria újoncaival és a behívott volt szerződéses tartalékosokkal kiegészülve lezárják a 453 kilométeres határt. Néhány stratégiai határszakaszt kivéve – ahol nehéztüzérség, harckocsik és páncélozott harcjárművek állnak készen egy esetleges harcászati ellenlökésre – csak beásott, műszaki záras, gépkarabélyos, géppuskás, mesterlövész, páncéltörő rakétás és aknavetős szerződéses katonákból álló zászlóaljaink néznek szembe az ellenséges területtel. Ez azonban bőven elég. Légierőnk folyamatosan a határ felett van, elűzve, elpusztítva a határ 100 kilométeres körzetében minden páncélost és nagyobb összeverődött alakulatot.
A konfliktus ötödik napján azonban – alighogy csapataink szétváltak a 453 kilométeres határon – egy újabb támadás éri Magyarországot a 164 kilométeres határ felől. Ekkor légierőnk nagy része és szárazföldi csapataink kisebbik része már átcsoportosítható erre a határszakaszra. (Közben a vészhelyzet miatt folyamatosan hívták be a szerződéseseket.) A háborút Magyarország pár nap alatt – minimális emberveszteséggel – megnyerte.
Egy új haderő ezt kínálja Magyarország számára.
Magyarországon múlik, hogy melyik megoldást választja. Elindítja-e végre a valódi haderőreformot, megvalósítja-e a XXI. század szerkezetét a Magyar Honvédségben, vagy továbbra is megelégszik látszatintézkedésekkel és az előző század hadviselésével. Vezető biztonságpolitikusaink felelőssége, hogy mikor kezdődik el végre a XXI. század magyar hadseregének kialakítása. Egyelőre még egy működőképes zászlóalj kiállítása is a legnagyobb nehézségekbe ütközik – a koszovói békefenntartásra is csak nagy nehezen lehetett összeszedni egy őrző-biztosító zászlóaljat.
Másfél évtized elvesztegetése, a magyar kormányok rövid távú politikai érdekeket követő magatartása óriási felelőtlenség volt. Ennek következményei egyre jobban nyomasztják a kis független, demokratikus, multikulturális Magyarország jövőjét féltő állampolgárt. Jó lenne elérni, hogy legalább szakmai vita kezdődjék a fentiekről, és nem kövezné meg a politikai és katonai elit régi korok rossz időit idézve az ellenvéleményt vagy saját véleményt megfogalmazókat. És az is jó lenne, ha a magyar hadseregre költött százmilliárdok sorsa nem a minisztérium szűk vezetése s a magyar politikai elit önös érdekei alapján dőlne el.
A 2003-ban elfogadott újabb haderőreform valójában a Magyar Honvédség hadsereg-jellegének a végét jelenti. A terroristák elleni harc, a pokolgépes robbantások megakadályozása nem a Magyar Honvédség feladata. Erre ott van elsősorban a rendőrség, azután a különleges terrorelhárító egységek és nem utolsósorban a titkosszolgálataink.
A Medgyessy-kormány által 2003. szeptember 24-én nagy késéssel elfogadott haderőreform zsákutca. Az összfegyvernemi haderő megszüntetése, a modulrendszerű haderő, a NATO-n belüli tábori víztisztító, hajóhíd-építő és katonai rendészeti képességekre való szakosodás, a gépesített lövészdandárok leépítése, a nehézfegyverektől való megszabadulás, egyetlen helikopterezredünk felszámolása, a Savaria kiképzőközpont felszámolása, komplett vidéki laktanyák bezárása, ugyanakkor a központi párhuzamos szervek egyesítésének, a háttérintézmények és egyéb hivatalok radikális összevonásának elmaradása stb. 2006-ra még a korábbinál is rosszabb biztonságpolitikai helyzetet fog teremteni Magyarország számára. Ekkorra ugyanis a Magyar Honvédség hadsereg-jellege végképp megszűnne.
A tervek szerint 2012-re az országnak gyakorlatilag nem lesznek harckocsijai, és felszámolódik a nehéztüzérség. A nehézfegyverzetet alapvetően az 1980-as évek elejének haditechnikai szintjén álló BTR-80 kerekes páncélozott harcjárművek fogják jelenteni, csupán 250 darabbal. A védelmi felülvizsgálat „reformja” alapján a Magyar Honvédség gerincét alkotó három gépesített lövészdandárunk helyett lesz egy és még egy könnyű lövészdandár. Egyetlen harci helikopterezredünk abnormális módon megszűnik, holott a modern hadseregekben éppen ezeket fejlesztik. A tervezett 7 könnyű lövészzászlóaljunk – ezeket a védelmi felülvizsgálat szerint nem is létező szállítóhelikopterek juttatnák el a határra – legfeljebb 35 kilométeres szakaszon tudna a megfelelő nehéztüzérség, páncéltörő képesség, légierő és légvédelem nélkül ideig-óráig kitartani. A vidéki bevethető állomány „a reform” következtében néhány év múlva pár ezer főre csökken. A létszám javát a központi vízfej nagyrészt értelmetlen íróasztali munkát végző, nagyfizetésű hivatalnokai fogják adni.
Szinte a katasztrófavédelmi csapatok technikai szintjére süllyed a Magyar Honvédség, mely így a jövőben teljesen esélytelen lesz bármilyen hagyományos katonai támadással szemben. A könnyűfegyverzetű csapataink hatalmas véráldozatai sem fogják tudni megállítani még a legelavultabb páncélos ékek támadását sem. Miközben a vidéki – szükség esetén harcoló – csapataink radikálisan megszűnnek, és egész fegyvernemek tűnnek el a magyar haderőből, a műszaki és vegyvédelmi csapatainkat fejlesztjük. A vegyvédelmi képességek azonban a Kárpát-medencébe teljesen feleslegesek. Szomszédainknak nincsenek tömegpusztító fegyvereik, az esetlegesen hatalomra kerülő nacionalista kormányok pedig nem tudnak gyorsan beszerezni ilyeneket. (De ezen a kis területen, ilyen változó széljárás mellett eleve örültség bevetni bármilyen tömegpusztító fegyvert a szomszédos Magyarország ellen.)
Érdekes lenne tudni, hogy melyik felelős magyar biztonságpolitikai szakértő meri azt állítani, hogy a következő évtizedekben térségünkben – Kelet-Európában és a Balkánon! – egész biztosan nem lesz semmilyen nagyobb katonai konfliktus, amelyben helyt kell állnunk, illetve hogy Magyarország biztosan számíthat rá, hogy szövetségesei – például a mai NATO-tag szomszédok – a segítségére sietnek, ráadásul úgy, hogy a katonai feladatok javát átvállalják?
Mi lesz, ha például tíz év múlva nem is lesz NATO? Ki fogja akkor a modulokat – a név is groteszk – biztosítani a fegyveres konfliktusban álló vagy azzal fenyegetett országnak? Ki fog akkor harckocsikat, nehéztüzérséget, légvédelmet, harci repülőgépeket adni? Ki fogja akkor a harmadik Magyar Köztársaság védelmét biztosítani?
Miként lehet felelősséggel egyetlen variációhoz ragaszkodva, kizárólag egyetlen lehetőséggel számolva felépíteni az egész magyar biztonságpolitikát?
Jó lenne, ha a hazájukat és a biztonságukat féltő állampolgároknak legalább reményük lenne arra, hogy egyszer végre visszatérünk az Országgyűlés által már többször megfogalmazott biztonságpolitikai alapelvhez: képezzen a magyar haderő a mienkével összemérhető nagyságrendű erővel támadó agresszorral szemben hatékony visszatartó erőt, a jelentősebb erejű ellenséget pedig – például egy keletről jövő támadás esetén – olyan anyagi, élőerő- és időveszteséggel fenyegesse, amely nem áll arányban a várható hadászati nyereséggel. Ezen az ország sorsa múlhat egy olyan helyzetben, amikor a kis Magyarország marad a demokrácia és a tolerancia szigete a térségben.