Bába Krisztina: Az egyik sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, úgy érzi, ez élete legfontosabb alakítása. Sokan emlékszünk feledhetetlen Dosztojevszkij-főhősökre, akiket Krakkóban hosszú éveken át játszott – így különleges jelentősége van ennek a kijelentésnek.

Jan Nowicki: Igen, mindenképp Nagy Imre az egyik legfontosabb szerepem. Egy valódi, sikeres színész – s most nem fogok itt álszerényen mást mondani magamról sem – három-négy igazán jelentős szerepet alakít életében. A többi jelentéktelen munka, vagy közvetlenül kapcsolódik a legfontosabbakhoz. Megrendítő élményt jelentett számomra, hogy Nagy Imrét játszhatom, azért ez többet jelent egy fontos szerepnél, ezt megtiszteltetésnek érzem. Természetesen én is sokat hallottam Nagy Imréről, hiszen benne él a magyar köztudatban, de most ismertem meg igazán. S rájöttem, hogy egy gigantikus személyiség, igazi hős. Ahhoz a generációhoz tartozom, amely még emlékszik, mi történt az ötvenes években. ’56-ban én is adtam vért a magyaroknak. Márta [Mészáros Márta, a film író-rendezője, Nowicki felesége – a szerk.] nagyon sokat mesélt a gyermekkoráról. Megismertem Nagy Imre lányát, Erzsébetet. Közép-Európa történelme olyan, mintha az egész térség egy ország lenne. 1956, 1968, a nyolcvanas években a Szolidaritás, mind-mind közös ügyünk. Ezért örültem annyira, mikor kiderült, hogy a lengyelek is közreműködnek a film megvalósításában, és a szlovákok is partnerek. A romániai Snagovban játszódó eseményeket például náluk forgattuk, a szlovák hegyekben. Biztos vagyok abban, hogy Nagy Imréhez hasonló nagyság nem volt az utóbbi évtizedek magyar történelmében, s egy ideig nem is lesz.

Sokat változott a kép ahhoz képest, amit előtte tudott és gondolt az egykori elnökről?

A film előtt sokat beszélgettünk Mártával, s én mindig azt hangsúlyoztam, elsősorban az ember drámáját szeretném bemutatni. Természetesen történelmi háttérben, hiszen egy legális kormány elnöke volt, melyet Kádár egy puccsal levert, stb. Volt egy mondatom, melyet Márta a sajtótájékoztatón is használt: „A nézőt egy elnök tragédiájánál sokkal jobban érdekli az ember tragédiája.” Persze aki elnök, annak számítania kell arra, hogy merénylet, puccs vagy valami rendkívüli összeesküvés áldozata lesz, hiszen nagy „játszmákban” vesz részt. Nagy Imre kivételes formátumú, csodálatos ember volt. Igen, bár politikus, s mindenekelőtt kommunista. Tudjuk, mivé fajult a kommunizmus eszméje Sztálin uralkodása idején. De ne felejtsük el, hogy abban a korszakban sok ember őszintén és tisztán hitt az alapelvekben, s a gondolkodó értelmiség java baloldali volt. Szerintem Nagy Imre nem tehet mindarról, amivé a kommunizmus vált. Mindazt, amit mond a filmben, hiteles dokumentumokból vettük át. Amikor deportálták, akkor kezdett írni az életéről, szinte mániákusan, ami a filmből is kiderül. Ebből a naplóból sokat idézünk. Sajnos a perről készült teljes felvétel nincs meg, Kádár utasítására 1963-ban elégették a tekercseket, csupán egy megvágott összeállítás maradt meg a tárgyalásról. A megmaradt fotók is szinte köteleztek arra, hogy teljes hűséggel alakítsam a figurát. Egy ilyen igazi mártírt abszolút hitelesen lehet csak bemutatni. Amin keresztülment, azért szentté lehetne avatni.

1956-ban ha valakinek van bátorsága azt mondani az oroszoknak, hogy hagyják el az országot, az hatalmas dolog. Ez az ember még az utolsó szó jogán is képes a következőket kimondani: „Csak az zavar, hogy egykor majd azok fognak engem rehabilitálni, akik most megölnek.” Ezek a profetikus szavak is igazzá váltak. Tudjuk, hogy az utolsó szó jogán elmondottakat három héttel az ítélet előtt már leírta. Semmi kétsége nem volt afelől, hogyan végződik az egész eljárás, s mi lesz vele.

Mészáros Mártának, a film rendezőjének, és Pataki Évának, akivel közösen készítette a forgatókönyvet, az volt az elképzelése, hogy 1956. november 4-ével kezdik a történetet. A jugoszláv követségen és a deportáláson át a tárgyalásig és a kivégzésig tartó időszakot mutatjuk be. A történet voltaképpen a mai időkben fejeződik be, bemutatva Nagy Erzsébet küzdelmét apja történelmi igazságának elismeréséért, és a nyilvános újratemetést is 1989-ben.

Sokan még élnek az akkori szereplők közül. Nem tartanak attól, hogy a film nagy viharokat kavar majd? Hiszen mindenkinek megvan a maga emlékképe, s az nem biztos, hogy megegyezik az Önökével.

De, erre fel vagyunk készülve. Ezért még inkább törekedtünk a pontosságra, hiszen ez is egy olyan történet, amihez mindenki ért. Rainer M. János pontos és szakszerű monográfiája¹ mindig kiindulópontként szolgált Mártáéknak. Sokan élnek még a legközelebbi családból, s azok közül is, akik elárulták őt. Mindent rákentek, s ő magára vett minden úgynevezett bűnt. A filmben vannak jelenetei az orvossal – akit Cserhalmi György alakít, szerintem kiválóan – s egyszer megkéri orvosát, hogy ha találkozik a többi rabbal, mondja meg nekik, nyugodtan okolják őt a történtekért, hogy túlélhessék ezt az egészet. Csakhogy nem elég túlélni, szembe kell nézni a lelkiismeret-furdalással. Márta kegyesen és nagyon helyesen a neveket megváltoztatta. De él még egy sereg ember, aki kapcsolatban állt Nagy Imrével, s elárulták Magyarországot, elárulták a volt kormányfőt, gyávának bizonyultak, hogy megmenthessék az életüket.

Ez egy nagyon érzékeny s fájó téma. Valószínűleg éppen azért, amit mondott, nem mertek még a témához nyúlni a rendezők. Hiszen itt bármit tesz az ember – ha kihagy valamit, azért, ha nem hagy ki, azért – számítani lehet a támadásra.

Ezt az őrületet éreztük a film készítése során is. A politikusok – a jobboldal is, a baloldal is – hol szeretnék kisajátítani Nagy Imrét, hol pedig értelmetlenül kritizálják. A baloldal nem nagyon mer hozzányúlni, mert ezzel a saját szerepét is megbolygatná, félreértésekre adva okot. A jobboldal viszont kommunistának tartja, de azért nem akar róla teljesen lemondani.

Én sajnos nagyon rosszul beszélek magyarul, de anynyira tudok, hogy ha betérek a Bartók Béla úton a borozóba, akkor szót értek a többiekkel. A Gellértből hazafelé be szoktam ugrani egy kis muskotályosra. Nemrég ott jártam, beszélgettünk, s kérdésükre, hogy éppen kit játszom, mondtam, hogy Nagy Imrét. Tudja, hogy reagáltak erre? Ó, az nem jó! Az egy kommunista volt. Még az ilyen egyszerű emberek is ellene vannak.

Bár elsősorban Lengyelországban él, magyar felesége miatt sokat van nálunk. Mi az érzése, tapasztalata, a politikai jellegű lelkiismeret-furdalásokat a lengyelek jobban fel tudják dolgozni? Mi a viszonya a lengyeleknek a nagy nemzeti hőseikhez, mennyire árnyaltan látják őket?

Ez egy elég kínos kérdés, mivel én nagyon szeretem Magyarországot, második hazámnak tartom. S még véletlenül sem szeretnék úgy mondani valami jót a lengyelekről, hogy azzal közben a magyarokról mondok ítéletet. Tény, hogy ennél a pernél sokan gyáván viselkedtek. De nem lehet ítélkezni azok felett, akik annyit szenvedtek, s akik a halál elől menekültek. Az biztos, hogy Lengyelországban szerintem elképzelhetetlen az, hogy egy zárt tárgyaláson mindenki ellene valljon egy olyan embernek, amilyen Nagy Imre volt. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy ne söpörjünk semmit se a szőnyeg alá, még ha nagyon fájdalmas is. S ne szégyelljünk időben bocsánatot kérni. Mi mindenestre már a kommunizmus alatt is sok filmet készítettünk a közelmúltról, folyamatosan feldolgozzuk a történelmünket. Az biztos, hogy történelmi fordulópontnál, forradalmi helyzetben rendkívül hősiesekké tudunk válni. Állítólag ez a mi legfőbb bájunk, s egyben a legnagyobb butaságunk is. Hány elvesztett, levert forradalom, hadiállapot, mennyi keserűség…

Emlékszem, Magyarországon forgattam, mikor nálunk a Szolidaritás első virágkorát élte, s a magyar rendező félt megkérdezni a tolmácson keresztül, hogy mi is folyik Lengyelországban valójában. Nálunk sorsfordító dolgok történtek, s Magyarországon csak kevesen voltak tisztában a valódi eseményekkel.

A hivatalos sajtó félrevezette a magyarokat. Sokan elhitték, hogy csak sztrájkolnak a lengyelek. Akik tudtuk az igazat, ahol lehetett, beszéltünk, írtunk róla, de az kevés volt.

Márta akkor is gond nélkül utazott Varsóba, bárhova. Tudta, mi az igazság, s nem félt. Márta egyébként soha senkitől sem félt. Most is gyakran kérdezik tőle, nem fél-e, mit szólnak majd egyesek a filmhez. Erre mindig azt válaszolja, hogy nincs félnivalója, abban a korban van, olyan sok filmet csinált, hogy most akárki mondhat akármit, akkor is elmondja a véleményét.

Amikor megtudtam, hogy Mészáros Márta Nagy Imre-filmet készít, nem Jan Nowicki jelent meg a szemem előtt. A belső vonások hasonlók elsősorban? A paraszti származás, a néha makacsságnak tűnő öntörvényűség?

Meg fog lepődni. Márta sem rám gondolt, mivel tudta, rengeteg munkám van Lengyelországban, s azon túl, nincsenek felesleges energiáim. Képzelje el! Jancsó Miklós mondta először Mártának, hogy nekem kellene a főhőst játszanom. Olyan színészt kerestek, aki hitelesen, belső meggyőződéssel tudja megjeleníteni azt a döbbenetes pillanatot, amikor vállalja mindazt, amit október 23-a után kimondott. Egyre többen győzködtek. Munka közben aztán mindinkább éreztem, sok közünk van egymáshoz. Nagy Imre nem volt született politikus. A csendes tanárember, az agrárügyekkel foglalkozó szakember egyszer csak olyan helyzetbe kerül, hogy hirtelen hérosszá válik. Olyanná, amit az antik görög tragédiákban találunk. Betegen, agyongyötörve nem kétségbeesetten, hanem tiszta tudattal, példaszerűen vállalta a halált, azért, amit kimondott, s amit nem volt hajlandó visszavonni. Pedig két évet kapott arra, hogy akár írásban beismerje „tévedését”. Jellemének nagysága abban áll, hogy mindent tudatosan vállalt.

Fontos volt, hogy külsőleg is pontosan felidézzem. Nézze meg ezeket a fényképeket, van, aki felkiáltott, hiszen pont úgy nézel ki, mint Nagy Imre. S én megszenvedtem, a szó szoros értelmében megszenvedtem ezt az alakítást. Kevesen tudják, hogy ez a hízásra hajlamos ember a börtönben nagyon lefogyott. A per idején már nagyon sovány lett, pedig előtte alapvetően kerekded, mondhatnám, piknikus alkat volt. Ezért először is húsz kilót kellett lefogynom, ami nem csupán fizikai, de pszichikai változást is okoz az emberben. Olyan apróságok is segítettek, mint például a cvikkere. Gondoljon csak bele: egy parasztszármazású, egyszerű ember cvikkert visel, kalapot, sőt még sétapálcát is. Volt, amikor műhassal játszottam. Bajuszt növesztettem. Speciális protéziseket, betoldásokat készíttettünk Bécsben, hogy még jobban hasonlítsak Nagy Imrére, hogy ha kell, teltebbnek vagy beesettebbnek tűnjék az arcom. Ezekkel külön meg kellett tanulnom beszélni, enni, kiabálni és így tovább.

Ahogy elnézem, Démoszthenész jut eszembe, aki kavicsot rakott a nyelve alá, s úgy gyakorolta a beszédet. Még nem láthattuk a filmet, de amit eddig mondott, amit elárult a technikai titkokból, az a színészi azonosulás végletes tökéletességre törekvését sugározza. Ez a belső intenzitás már nem másolás, hanem a zsigerek, az idegek, a test idomulása, áthangolódása a tökéletes kifejezés érdekében.

Ez számomra valóban nem csupán egy alakítás. Még nem voltam ennyire fáradt és kimerült egy szerep után sem, mint most. Azért jó, hogy elbúcsúzhattam e hőstől, mivel a forgatás vége felé szinte már skizofrén állapotban voltam, borotválkozás közben is Nagy Imrét láttam a tükörben. De végül is mindez káprázatos élményt jelentett számomra, hiszen ez a hivatásom. Ezt az állapotot én szeretem.

Többek között ezt is jelenti a krakkói iskola?

Igen. A Stary Teatr társulatában ez volt a természetes.

Akik láthatták Budapesten a Nasztaszja Filippovnát a petróleumlámpák s mécsesek fojtó füstjében, sohasem felejtik azt az estét. Valódi színházi csodát láthattunk, egy új minőséget, két ember, Miskin és Rogozsin legbelsőbb titkaihoz férkőzhettünk, két ember közös gyötrelmének döbbent tanúiként. Andrzej Wajda különleges adaptációjában Rogozsinként nagy sikert aratott.

Sokat játszottuk, majdnem hét éven át, a világ minden táján, s mindig egy kicsit mást. Az előadásnak az első tíz perce írott szöveg a Félkegyelműből, a többi improvizáció. Emlékszem, a legrövidebbre – 35 percesre – egy varsói előadás sikeredett, mivel túl sok protokollvendég volt jelen a nézők között, ami bizony nem inspiráló. A dolog a nyitott próbákkal kezdődött. Wajda, aki akkor érkezett alkotói pályája csúcsára, úgy vélte, hogy a próbákban van valami csodálatos és illékony, amit be kellene mutatni a közönségnek. De már a harmadik próba után kiderült, valójában nem próbálunk, hanem eljátsszuk, hogy próbálunk, ha ott van a közönség. Ezért aztán változtattunk, s közönség nélkül folytatódtak a próbák. Ebben az előadásban olyan lehetőségek, szépségek rejlettek, amilyenekkel csak nagyon ritkán találkozik a színész. A gyűlölet és szeretet szenvedélyes kitörései, két gyötört lélek viaskodása egymás ellen és egymásért egy-egy estén néha olyan dolgokat is feltárt, ami kompromittálhatott bennünket. Volt néha ebben valami kóros, amire csak két olyan őrültet lehetett rávenni, mint amilyenek mi voltunk, Jurek Radziwillowicz meg én.

Ez a szenvedélyes színjátszás, ez az igazi színház, ahol a néző sem maradhat közömbös. Az Ön által életre keltett figurák gyakran a nagyformátumú hősök, a különleges, frusztrált lelkiállapotok, a lelkiismeret-furdalás megtestesítői voltak. Többek között a Kafka-adaptációra, a Josef K.-ra, az említetten kívül más Dosztojevszkij-szerepekre, például a szintén hosszú éveken keresztül játszott Ördögökre gondolok. Van valami, amit Nagy Imre megformálásánál tudott hasznosítani ezekből a tapasztalatokból?

Ha ezt megkérdezi, az már azt jelenti, hogy létezik, bennem van, s biztosan tükröződik az a tapasztalat. A szenvedély, az elmélyültség… Nekem óriási szerencsém volt, hiszen 15 éven át tagja lehettem Európa egyik legjobb színházának. S tudom, hogy vannak nemzedékek, akiknek ez nem adatik meg, mert vannak korszakok, melyek nem rendelkeznek ilyen kiváló műhellyel, társulattal, mint amilyen a krakkói Stary Teatr volt. A hetvenes, nyolcvanas években nekünk nagy sikereink voltak szerte a világban Londontól, Avignontól kezdve Moszkván át, olyan helyeken, ahol az emberek pontosan tudják, mi is az a jó színház. S egy pillanatra sem éreztük, hogy a provinciáról érkeztünk volna. Olyan művész-óriásokkal dolgozhattunk legjobb alkotókorszakukban, mint Swinarski, Jarocki, Wajda.

S a társulatban pedig életre-halálra dolgozó, fantasztikus színészek voltak, akiktől távol állt bármiféle kóklerség, lazaság, haknizás. Mindenki rendkívül szerény volt, szegényen éltünk, kis Fiattal közlekedtünk. Valamennyien, a legkisebb epizodistától a főszereplőig, ugyanabban a stílusban játszottunk. Emlékszem, külföldön néha nem értették, el sem tudták képzelni, hogyan lehetséges, hogy az a színész, aki egyik nap Arturt játssza Mrozek Tangójában, másnap lovat alakítson. Igazi együttes munka volt ez, nagyon magas színvonalon.

Bár, ha jobban visszagondolok, volt abban némi nagyképűség, hogy őszintén azt éreztük, Krakkó a világ közepe, s ha egy külföldi kíváncsi volt ránk, a végén már azt mondtuk, jöjjön ő hozzánk. Az élet nagy ajándékának tartom, hogy annyi Dosztojevszkij-figurát játszhattam. Rogozsin, Sztavrogin stb. csodálatos szerepek. A forgatás szüneteiben újraolvastam a Félkegyelműt és az Anna Kareninát. Most döbbentem rá, mekkora a különbég: Tolsztoj eltörpül Dosztojevszkij mellett. Mindent tud az emberről. „Number one” író…

Azok között, akiket forgatások közben vagy máskor újra szokott olvasni, van magyar író?

Dosztojevszkijt, Marquezt, Hrabalt viszem általában magammal. A magyarok közül Illyés Gyulának a Kháron ladikján című kötetét szeretem. Nagyon. Megrendítő, s hozzám közel áll, ahogyan az elmúlásról, az öregségről, a halálról ír.

Egyébként gyakran tapasztaltam a két nép szemlélete közti különbséget. Legutóbb Cserhalmi Gyurival éltem ezt át. Vannak dolgok, amiket mi végigjátszunk, a magyarok pedig nem, és fordítva.

Például?

Az egyik jelenetben, a halálom előtt kérdezem az orvost, hogy mi fog történni velem, s mit fogok érezni. Erre ő részletesen válaszol, hogy hajnalban felébresztenek, kivezetnek, jön a pap, eltakarják a szemem, minden gyorsan megy, semmit sem érzek majd stb. S már megy kifelé, amikor utána szólok: „Doktor Úr”, erre ő hátrafordul: „Igen.” „Nekem szabadon kell meghalnom” – válaszolom. Ebben a szituációban egy lengyel szinte mosolyogva fordulna vissza, s az lenne a mosolyában, mi mindenre képes az ember. Erre Gyuri azt mondta, nem, ezt nem tehetem, megcsóválta fejét, de azért kétszer is azt mondta, „köszönöm, köszönöm”. Igaza volt, magyar színészként másképp értelmezi ezt a jelenetet. De megköszönte.

Függetlenül a végeredménytől s a fogadtatástól, meggyőződésem, hogy sikerült valami nagyon jelentőset, felemelőt alkotnunk. Erről száz százalékig meg vagyok győződve. Ez azon ritka, s ki tudja, talán utolsó alkalmak egyike volt, mikor egy percre sem volt bennünk az az érzés, hogy bárkinek is tetszeni szeretnénk. Vagy hogy nagy tömegeket akarunk vonzani. Nem. Mindentől függetlenül ennek a filmnek létre kellett jönni, mert ha a mi generációnk, a Mártáé, az enyém ezt nem teszi meg, akkor senki. Az utánunk jövő nemzedékek már másképp láttatnák, s ezt még nekünk kellett megtenni. Nagy Imre tragédiája antik drámába illő, shakespeare-i nagy tragédia, ármánnyal, árulással, gyilkolással. Kádár és Nagy kapcsolata, küzdelme – ez aztán a téma! Az sem véletlen, hogy Kádár János akkor hal meg, mikor rehabilitálják Nagy Imrét. Nagy újratemetései, Kádár gyűlölete, irdatlan félelme Nagy Imrétől. Hiszen Kádárnak pokoli lelkiismeret-furdalása lehetett.

Teljesen mindegy, hogy a kopasz fejű, rágógumizó közönségnek ez most tetszik vagy sem. A lényeg az, hogy ott lesz a videotékákban, s bármikor megnézheti az, akit érdekel a közép-európai térség történetének ez a korszaka. Vagy akit érdekel a magyarok sorsa.

Milyen érvek döntöttek a mellett, hogy koprodukcióban készüljön a film?

Közös sorsunkon, közös gyötrelmeinken, tapasztalatainkon túl természetesen elsősorban anyagi okok. A mi televíziónk és a cseh kért egy külön verziót is, hogy azok számára is érthető legyen, akik kevesebbet tudtak a forradalomról.

Egy nemzetnek kötelessége, hogy a legnagyobb műgonddal készüljön film egy ilyen emberről. Ha ez a film úgy fog hatni, amint azt szeretnénk, akkor az egy földrengéssel fog felérni. Az ég szerelmére, hiszen ez egész Európának fontos! Amikor június 16-án Nagy Imre temetése volt, akkor Adam Michnikkel utaztam Budapestre. Vele, aki annyi év után akkor volt először külföldön. Kuronnak is ő a kedvenc történelmi személyisége.

A film nagy nehézségek árán készült, mivel magas költségvetésű produkció, de kevés pénz volt rá, mindössze 300 millió. A pénz egy része virtuális, utolérhetetlen. Azt ígérik, hogy jön, és nincs sehol. Már rég forgattam, s még nem volt aláírt szerződésem. Nem kaptam egy fillért sem, ugyanígy a rendező. De ez a filmen nem érződik; ami a helyszíneket, kellékeket s a többit illet, sehol semmi engedmény, minden a legmagasabb színvonalon készült. Hiszen ez részben egy történelmi film, ahol nagyon fontos a történelmi hűség. Csak gondoljon bele, hogy egy korhű autó, repülő bérlése menynyibe kerül, s ezeken nem lehet spórolni. A szlovákok nagyszerűen viselkedtek. Amint említettem, a Romániában zajló jeleneteket ott forgattuk, mivel eredeti helyszínen kifizethetetlen lett volna. Engem őszintén megdöbbentett, hogy egy ilyen témát feldolgozó filmnek anyagi gondjai lehetnek. Ez egyszerűen hihetetlen, megengedhetetlen.

Már említette, hogy Nagy Imre igazi tragikus hős volt, s ennek megformálása nem esik nehezére azért sem, mivel megszokta a nagyformátumú hősöket, játszotta Sztavrogint, Platonovot, és sorolhatnám tovább. Nálunk, a magyar színpadokon az utóbbi időben egyre gyakrabban középszerű, átlagemberként mutatják be a sorsproblémákkal küszködő hősöket. Például egy szakmailag kiemelkedőnek tartott előadásban az Ön által is oly hosszú időn át játszott Sztavrogin a megváltó tettre képtelen, kisszerű és egzaltált, reménytelenül beteg, magányos emberként jelent meg. Véleménye szerint mi lehet ennek az oka?

Erre nehéz válaszolni, de mindenesetre nem értem a kollégáimat. Ha nekem egy rendező azt mondja, hogy Platonovot egy középszerű vidéki tanítóként kell életre keltenem, akkor én fogom a kalapom, s lelépek a próbáról. Ilyen nincs! Gondolja csak el, tulajdonképpen én nem is játszottam olyan sok színdarabban, de amiben részt vettem, azokat több éven át játszottuk, s azok jelentős figurák voltak. Mindig csak az igazán nagy szenvedések, a nagy érzelmek tudtak lekötni. A világ pedig a felé megy, hogy mindent kiegyenlítsen, egyformává tegyen, hiszen akkor válunk jó fogyasztóvá. Szerintem pedig a művészetnek többek között az a dolga, hogy segítsen átlátni ezen a manipuláción, s erkölcsi erőt adjon az ellenállásra, arra, hogy ne sodródjunk az árral. Ehhez pedig nagy egyéniségekre, nagy szenvedélyekre, valódi hősökre van szükség. Figyelje csak meg, a gazdaságilag sikeres országok lényegében a buta emberek országai. Milyen színvonalon áll egy átlag amerikai? Micsoda tévéműsorokat néznek naponta több órán keresztül! Persze egy buta ember szolgálatkészebben gyártja a csavarokat, s odaadóbban vásárolja az újabb és újabb ketyeréket. Nekünk nem szabad erre az útra tévednünk.

Az említett példánál maradva, Sztavrogin semmiképp sem lehet kisszerű, hiszen akkor nincs tétje a drámának. Egy mély érzésű, tévedéseiben is nagyszabású ember, aki örök nagy vágyainak, nosztalgiájának, betegségének maga is áldozata. Wajda nálunk egy nagy misztériumot jelenített meg, melyben valami szörnyű, nemzeti vagy talán örök emberi fátum tehet mindenről. Ez emészti, sorvasztja, betegíti meg hőseit. Ennek végrehajtói az ördögök, akik megszállták őket.

Amint láthatja, itt Lengyelországban azért a többség lázad ez ellen az új divat ellen. Szükségünk van nagyformátumú, hiteles emberekre, nagy példaképekre. Mészáros Márta Nagy Imre-filmje is ezt példázza. Nagy Imre számára mindennél fontosabb, hogy szabadon haljon meg. Van egy párbeszéd, melyet Kádár egyik beosztottjával folytat Romániában, aki kéri, hogy jöjjön vissza az országba, vonja vissza, amit mondott, a párt újra számít rá, a nép is vár rá, hiszen már megtörtént a konszolidáció. Mire Nagy kifejti, hogy nem vonja vissza az elveit, s nem megy vissza. A hivatalnok válaszként annyit mond, hogy úgy viselkedsz, mint egy romantikus őrült. Mikor elviharzik az autó, így szól magához: „Nem is olyan rossz minta.” Szerintem ez teszi őt századunk egyik legnagyobb példaképévé. Egy ember, aki így tudott konfrontálódni a hatalommal élete árán is. Ha hajlandó lett volna elismerni Kádáréknak, hogy minden, amit tett, tévedés volt, vígan élhetett volna tovább, még valamilyen posztot is kap. De ő nem a hatalmat választotta, hanem azt, hogy a népnek szabaddá kell válnia. Ezzel én nagyon szívesen azonosulok, mivel egész életemben mindig a szabadság volt a legfontosabb vezérelvem, boldogan játszottam romantikus őrültet – a hivatásomban és a magánéletemben egyaránt. Még csak 26 éves voltam, és már akkor is csak olyan szerepet vállaltam el a színházban, ami megfelelt, amivel azonosulni tudtam. Engem sohasem kötelezhettek egyetlen szerep eljátszására sem.

Nem tett engedményt soha?

De, sajnos néha tettem, de azt is az én saját szabad akaratomból, mert el kellett tartanom a családomat, a lovamat stb. Néha részt veszek idétlen filmekben, sorozatokban, melyekre már nem is emlékszem. Márta s Andrzej Wajda is azt mondta, hogy ezekben a helyzetekben úgy játszom, mintha ottmaradtam volna az öltözőben cigarettázni, s a kamera előtt egy másik, csak hozzám külsőleg hasonló figura állna.

Nálunk a romantikus szabadságeszmény első számú megtestesítője Petőfi Sándor. Nem gondolt még arra, hogy Petőfi-estet tartson lengyelül?

Nem. Soha. Számomra általában inkább nevetséges, amikor egy színész verset mond. A verset olvasni kell, egymás után többször, nyugodt körülmények között, elmélyülten. A költemények erre születnek. Valódi befogadásuk munkát, odaadást igényel. Még a legegyszerűbb metafora is többrétegű. Ha valaki felolvassa őket, akkor az legyen a szerző, de azok közül is csak az, aki jól tud olvasni, mint például a krakkói Czeslaw Milosz vagy annak idején Galczynski. Szymborskának már nem áll jól. Ne felejtsük el, hogy a színész mindig tetszeni akar, s ezért óhatatlanul eltereli a figyelmet a lényegről. Észre sem vesszük, s a vers helyett a kezét nézzük, a ruháját, azt, hogyan pislog. Leginkább az ellen vagyok, ha egy jó színész olvas fel, mert az meg még befolyásolja is közönségét, s utána már nem értelmezhetik szabadon a verset.

Ezzel nem értek egyet, s lehet, hogy ez abból fakad, hogy Magyarországon a költészetnek mindig kiemelt, fontos szerepe volt, úgy, mint Lengyelországban a drámának. Nálunk nagy hagyománya van az önálló esteknek. Sok költőt sikerült megértetni, megszerettetni a szélesebb közönséggel azért, mert kiváló színészegyéniség közvetítette.

Persze. Én a maximalista álláspontomat mondtam el. Magyarországon ennek egészen mások a hagyományai, így igaz.

1 Rainer M. János monográfiája a Varsói Magyar Kulturális Intézet közreműködésével, Krystyna Góralczyk fordításában, 2003 októberében lengyelül is megjelent – B. K.