Paulo Coelho: Tizenegy perc. Budapest, Atheneum 2000 Kiadó, 2004, 288 oldal, 1980Ft

Volt egyszer egy férfi, aki negyvenévesen eldöntötte, hogy megvalósítja gyermekkori álmát és író lesz. Volt egyszer egy férfi, aki első regényébe valódi szenvedéllyel beleírt mindent, amit sorsról, személyes történetről és önmagunk megvalósításáról tudott. Volt egyszer egy férfi, akinek első regénye 11 millió példányban kelt el. Volt egyszer egy férfi, aki a szerepének foglya lett.

Volt egyszer egy téma, ami mindenkit érdekelt, de senki sem tudott róla rendesen beszélni. Volt egyszer egy magyar író, aki Az égi és földi szerelemről című előadásában azt mondta, hogy erről csak szépítve vagy nyers durvasággal tudunk beszélni, és egyik beszédmóddal sem tudunk valóban eljutni hozzá. Volt egyszer egy téma, ami mindenkit a határok átlépésére ingerelt, és ezért az írók a beszédmód durvításával kísérleteztek.

Volt egyszer egy férfi, aki nyolcadik regényével kiütéssel győzött önmaga és témák témája felett.

Egy legenda születése

Paulo Coelho jelenleg a világ egyik legsikeresebb írója, és minden idők legsikeresebb brazil írója. A hivatalos történet szerint a hippi-élet, újságíróskodás és színházi élet után a 80-as évek közepén talált rá saját útjára: a dachaui haláltáborban tett felkavaró látogatása után egy amszterdami kávézóban ismerkedett meg a Mesterével, akinek a személyazonosságát azóta sem fedte fel, és aki rávette, hogy járja végig a compostelai zarándokutat. Coelho ezt 1986-ban teljesítette, és egy évvel később élményeiről A zarándoklat című könyvében számolt be. (Magyarországon az Édesvíz Kiadó ezt a címet nem találta elég vonzónak, ezért felturbózta, és Egy mágus naplója néven adta ki a könyvet.) Körülbelül így hangzik az a háttértörténet, amit minden írónak fel kell mutatnia, ha spirituális tanítást akar a könyveivel közvetíteni, hiszen az olvasó számára egyedül a szerző személyes tapasztalatai hitelesíthetik a tanokat. Nem lehet „pusztán csak egy író”, valamilyen szempontból többet kell tudnia, mint az átlagember. Így aztán a többi könyve mögé is odakerül valami – Az alkimistához évtizedes alkímiatanulmányok Brazíliában (!), a Veronika meg akar halnihoz pedig az a hír, hogy a szülei kamaszkorában annyira aggódtak érte, hogy diliházba dugták.

Az alkimista egy kis brazil kiadónál jelent meg 1988-ban, és mindössze 900 példányt adtak el belőle. Amikor két évvel később a Brida kéziratával kopogtatott be, a kiadó az előző könyv sikertelensége miatt visszautasította. Coelho ekkor egy nagy kiadónál próbálkozott, amely viszont akkora fantáziát látott benne, hogy nemcsak a Brida, hanem A zarándoklat és Az alkimista jogait is megszerezte. A nagy sajtófigyelem közepett piacra dobott Brida bestseller lett, és maga után húzta az első két könyvet is, melyek közül Az alkimista váratlanul hatalmasat robbant, 1993-ban bevette az Egyesült Államokat, és innentől meg sem állt a Guinnesig: 56 országban 41 nyelven 11 millió példányban jelent meg, és ezzel minden idők legnagyobb példányszámban eladott portugál nyelvű könyve lett. Azóta törleszti, amit a Bridától kapott: világszerte ő húzza maga után Coelho többi regényét.

Egy kis internetes bolyongás után azonban kiderül, hogy Coelhónak voltak korábbi próbálkozásai is: az 1982-es Arquivos do Inferno (Archívumok a pokolból) és az 1986-os O Manual Prático do Vampirismo (Gyakorlati bevezetés a vámpírizmusba), amit egy évvel később bevonatott. Ez a két könyv soha nem ért meg második kiadást, elkelt példányaik könyvritkaságnak számítanak, a világ portugálul nem beszélő része számára pedig rejtély marad, honnan érkezett Coelho a reflektorfénybe.

A világot tanítani

Az alkimista egy pásztorfiú szimbolikus története, aki egy kincsről álmodik, és elindul megkeresni. A történet kifejezetten tanító jellegű, ahogy azt a szerző az Előszóban le is szögezi. Mégsem válik fárasztóvá az, hogy a szereplők és az elbeszélő a megfelelő pillanatokban hatalmas igazságokat mondanak ki. A könyvben a helyszínek (Dél-Spanyolország, Szahara) szimbolikus terekké alakulnak át, minden tettnek olyan jelentősége van, mint egy krisztusi példabeszédben, és a puritán stílus és a tökéletes szerkesztés különös, álomszerű hangulatot hoz létre, ahol a tanítások maguktól értetődőnek tűnnek, és ami a legfontosabb, nem megterhelik, hanem előbbre viszik a cselekményt. Coelho magával ragadó kötéltáncot jár irodalom és tanítás között, és csodák csodájára nem esik le.   

Sok millió eladott példány azonban mindenkit kibillent egy kicsit. És ahol a talaj eleve nem volt biztos, a kis kibillenésnek hatalmas zuhanás a vége. Az alkimista után Coelho átlag kétévente írt egy új, maximum kétszáz oldalas regényt, melyek megjelenése világszerte esemény volt, de többé nem sikerült végigsétálnia azon a bizonyos kötélen. Ha az irodalom oldalára lépett le, mint a Veronika meg akar halniban, kiderült, hogy nem is annyira jó író. A másik oldalra való zuhanásnak pedig, ahol a mondanivaló fölébe kerekedett az elbeszélésnek, olyan szörnyűségek lettek az eredményei, mint Az ördög és Prym kisasszony moralista tanmeséje vagy A Piedra folyó partján ültem és sírtam spiritualista szupergiccse.

Egy lány kalandjai

A Tizenegy perc a szexről szól, arról írni pedig nagyon nehéz. A tiltások ugyan már elhalványultak, annyira viszont még elevenek, hogy az íróknak komplexusaik legyenek, és azt higygyék, mindenáron határokon kell átlépkedniük.

Spirituális tanítást regényformában tálalni kényes ügy. Aki a szexről akar beszélni, komoly nehézségekbe ütközik. A kettőt együtt próbálni meg kifejezetten istenkísértő vállalkozás.

Ha azt mondanánk, hogy a Tizenegy perc egy prostituált története, aki megtalálja a szerelmet, nem mondanánk igazat. A Tizenegy perc egy Maria nevű brazil lány története, első gyermekkori szerelmétől kezdve addig a pillanatig, amikor hazaindul Genfből, ahol előbb bártáncosnőként, utóbb prostituáltként dolgozott. Vidéki lányként nő fel, majd húszévesen elutazik Rióba, a kalandok városába, hátha történik ott vele valami, ami kirántja fásult és unalmas életéből. A strandon megszólítja egy svájci férfi, és munkát ajánl neki. Maria Genfbe utazik vele, hogy karriert csináljon. A táncolás a bárban azonban kimerítő, lélekölő munka, és esély sincs a kiugrásra. Végül otthagyja az állását, és bár a papírjai rendben vannak, a végkielégítésből pedig lenne pénze hazautazni, prostituált lesz.

Nem a külföldi prostituáltak helyzetével, nem a kizsákmányolással, a kilátástalansággal és az elnyomással foglalkozik a könyv, hanem azzal, amit Coelho az Utószóban egy mondatban fogalmaz meg: „Ahogy az egész világon mindenkinek – és ebben az esetben nem ódzkodom az általánosítástól –, nekem is nagyon sokáig tartott, amíg felismertem a szex szentségét.” Mariának is hosszú időbe telik. Nem a kétségbeesettség teszi prostituálttá, hanem a belső üresség és a céltalanság. Munkája közben küzd azért, hogy ne veszítse el a kontrollt önmaga és a helyzete fölött, ne süllyedjen el ebben a világban, és hogy legyen ereje kiszállni az utolsó pillanatban, amikor még ki lehet. Számára ez kaland, jól fizető, veszélyes kaland, „Végül is miért ne?” jeligére.

Egy kávézóban véletlenül találkozik egy Ralf Hart nevű sikeres, de kiégett festővel, és kibontakozik köztük egy kapcsolat, melyben végül mindketten megtalálják a „szent szexualitást”. Coelho szerencsésen elkerüli a „kurva + jó fiú + mindent elsöprő szerelem” modellt. Ralf Hart sok szempontból züllöttebb és kiéltebb a húszéves örömlánynál, szerelmük beteljesítéséért pedig nem a külvilággal kell megküzdeniük, ahogy az a szerelmi történetekben dukál, hanem önmagukkal.

Az elbeszélés nehézségei

Amilyen egyszerű ez a történet, olyan nehéz élvezhetően elmondani. Coelho a regény elején többször reflektál elbeszélői helyzetére, de ezek inkább öncélú posztmodern gesztusok, pláne miután Az alkimistában bebizonyította, hogy jól meg lehet lenni nélkülük, és a naiv, mindentudó elbeszélő nem is látszik olyan naivnak, ha jól csinálja. Viszont egy zseniális kiszólással reagál arra a helyzetre, amibe íróként az utóbbi években keveredett: hogy minden könyve azonnal nemzetközi piacra megy, alanyi jogon lefordítják őket legalább egy tucat nyelvre, és áttekinthetetlenül széles olvasóközönség olvassa őket: „…egy gyönyörű mulatt lány világos szemekkel és olyan fekete hajjal, mint a graúna tolla (a graúna egy brazil madár, és a brazil írók hozzá szokták hasonlítani a fekete hajat).”

Coelho nem hagy kétséget afelől, hogy ez nem a „valóság”, hanem egy sajátos Coelho-univerzum. Maria Brazíliában olvasta Az alkimistát (bár a címe nincs kimondva), a Ralf Harttal való találkozás pedig a compostelai zarándokút elején esik.

Az elbeszélést Maria naplórészletei szakítják meg, melyek mind mélyértelmű bölcselkedések, és némi disszonanciában vannak a regénybeli Maria kallódásával.

Coelho lendületesen, tömören és távolságtartóan mondja el Maria prostituálódásának történetét, egészen Ralf Hart megjelenéséig. A kapcsolat kibontakozásában azonban sok az erőltetett, túlspiritualizált jelenet, és a regény veszedelmesen elkezd csúszni A Piedra folyó partján ültem giccsének irányába. A 150. oldal környékén már kezdjük azt gondolni, hogy Coelho már csak Coelho marad, akármit is csinál, de ekkor felbukkan egy Terence nevű angol a színen, és mindent megment. Kihúzza a regényt az ellaposodásból, kihúzza Coelhót a szépelgésből, és az egész tanító-mindentudó elbeszélésmódnak új dimenziót és új hitelt ad.

Terence ugyanis egy „különleges vendég”, egy szado-mazohista, akinek oldalán Maria lelkesen veti bele magát az új tapasztalatokba, miközben párhuzamosan zajlik az „igazi szerelem” felépítése. A Coelhóhoz szokott olvasó nem győz kapaszkodni, ahogy egy gyönyörűen megírt szado-mazo szexjelenetben Maria átéli élete addigi legnagyobb orgazmusát, a továbbra is higgadt, távolságtartó és bölcs elbeszélői hang pedig szenvtelenül vizsgálódik ennek a világnak a belső motivációiban. Egészen meglepő jelenetek – köztük egy főtéri elélvezés – következnek egymás után olyan evidenciával és nyugalommal előadva, hogy lassacskán már magunkat nem értjük, hogyan lehetséges, hogy ennyi gondot okoz nekünk a szexről való beszéd. Mintha a tiltások sosem lettek volna, Coelhónak legalábbis már a helyük sem fáj, a tabuk léte vagy nem léte már nem viszonyítási pont, és ez valahogy szégyenbe hoz minket. Ez a nyugodt, egyszerű hang leplezi le, mennyi bigottság van még a legkeményebb pornóban is.

Coelho ott folytatja, ahol Az alkimistában abbahagyta: ismét fenn van a kötélen, és most nem esik le. Sikerül úgy leírnia „mindent”, hogy egyszer sem lesz vulgáris, a szépelgésnek pedig nyoma sincsen, sikerül úgy lenéznie minden mélységbe, hogy közben nem kéjeleg abban, hogy „bi-bi-bi én polgárpukkasztó vagyok és lenézek”, sikerül megőriznie azt a – jobb szót nem tudok – spiritualista elbeszélői hangot, aminek emelkedett helyzetekben nincs tétje, itt viszont valódi bölcsességről árulkodik.

Egy könyvnek egyszer vége lesz

Hogyan lehet lezárni egy ilyen történetet? Igazság szerint sehogy sem. Coelho azért megpróbálja, és nem sikerül valami fényesen. Maria túllép a szado-mazón, és egy Ralf Harttal töltött éjszakán két egész különböző hangulatú szeretkezésben átéli a szexualitás valódi értelmét, azt, amire a regény végig kiment. Coelho ezután már bajban van, Maria sietve úgy dönt, hogy hazamegy, mert ha most nem száll ki, akkor soha nem fog tudni (ha Coelho most nem hagyja abba a regényt, soha nem fogja tudni). Nem írom le, mi történik a végén. Maria a végső jelenetben azon gondolkodik, hogy szokott ilyenkor lenni a filmekben, és hogy a valóságban minden másmilyen – de aztán itt is olyan lesz. Kár érte.

Azzal vigasztalódhatunk, hogy ennek a könyvnek a lényege mégsem a Maria nevű lánynak a története, amit amúgy sem tudtunk teljesen komolyan venni, és amitől egy utószóval Coelho is eltávolít minket: elmondja, hogyan találkozott különböző olasz és svájci kurvákkal, hogyan bombázták élettörténeteik kézirataival, és hogyan döntötte el, hogy a szexről szóló könyve egy prostituálttal fog foglalkozni.

Nagyon messze van ez a könyv bármilyen realista koncepciótól, ami azt képzeli, hogy a szerző valahonnan kívülről rálát az életre, és azt majd jól leírja egy regényben, aminek valósága legalábbis egyenértékű az élettel. Az Ajánlás és az Utószó tudatosítja, hogy ez csak egy regény, semmi több. A könyv utalásai és kiszólásai is végig azt tudatosítgatják, hogy van nekünk egy Coelhónk, neki meg egy kis világa, és ezt a szerint kell kezelni, ami. Szexről szóló tanításait szájízünk szerint komolyan vehetjük vagy nem, de könyörtelen nyíltságával és szenvtelenségével annyit biztosan elér, hogy feltegyük magunknak azt a kérdést, ami fölött néhány éve Pain tolmácsolásában valószínűleg elsiklottunk: „A szex vajon mi?”