Kádár Judit: Hol ismerkedtetek meg Török Sophie-val, azaz eredeti nevén Tanner Ilonával?

Koháry Sarolta: A budai tündérhegyi szanatóriumban, 1947 májusában. Neki hosszabb időre szóló beutalója volt oda, nekem csak egy pihenésszerű, kéthetes. Közös asztalnál ebédeltünk, és már mindnyájan ott ültünk… Hallottam, hogy ő itt van, mindenki mondta, de szóba senki nem állt vele. Egyszerre csak kicsapódott az ajtó, belépett, imbolyogva megállt, és a kezét tördelve mondott valamit. Senki nem felelt semmit – később se felelt senki –, csak leült. Egyáltalán, mindenki tudta, hogy kicsoda ő, de senki se állt vele szóba.

Borgos Anna: Ez a személyének szólt, vagy annak, hogy ő Babits özvegye?

K. S.: Nem tudom. Kizárólag én voltam hajlandó beszélni vele, de nem csak ott a szanatóriumban. Később a lakásán is meglátogattam. Akkor már két éve élt ott a romok között, és nem volt senki, aki takarítson neki.

B. A.: Tudjuk, hogy Török Sophie miért került szanatóriumba?

K. S.: Ó, hát akkor már nagyon súlyos beteg volt. Depressziós is volt, idegileg is, fizikailag is teljesen tönkrement, nem tudott egyenesen járni, egyik betegségből a másikba esett. De ezeket a saját tudatával még fokozta is. Ő nem mondta ugyan, de mások teljes idegösszeomlásról beszéltek. Rajtam kívül csak Keresztury Dezső és a felesége törődtek vele. Ők úgy hetenként vagy kéthetenként felhívták, és ha bármiféle problémája volt, mindenben intézkedtek. De a többiek közül, akik azt állították, hogy tartották vele a kapcsolatot, igazán mondhatom, hogy egy évben egyszer, ha valaki jelentkezett. Szabó Lőrinc felesége volt az egyetlen, aki időnként megjelent, hozott neki süteményt, de senki más. Elég nehéz volt akkoriban, Babits is eltiltott ember volt, akiről nem beszéltek, lehet, hogy féltek is az özvegyével találkozni.

K. J.: Babits Ildikó, a nevelt lányuk akkoriban hol volt?

K. S.: Ildikó akkor még ott lakott, iskolába járt. Ő 1928-ban született.

B. A.: Abban az időben, amikor megismerkedtetek, milyen volt kettejük viszonya?

K. S.: Eleinte nagyon jó, hirtelen romlott el. Nekem az a gyanúm, hogy Basch Lóránt volt az oka. Ugyanis Ildikó följelentette, hogy az egyik Babits-mű svájci kiadásából származó pénzt Basch „eltette”. Basch Lórántot erre behívták, talán az ÁVÓ, bent is tartották egy ideig, és utána rendkívüli gyűlölettel viseltetett Ildikó iránt, egyik pert a másik után indította ellene. Szegény Ilonka nem is tudta, hogy ezek milyen perek. És a végén a teljes örökségből kitagadta Ildikót. Basch végrendeletet csináltatott Ilonka részére, amit ő csak nagyjából ismert. A Babits-kéziratokat a Nemzeti Múzeum kapta meg, a lakást és Ilonka kéziratait pedig én.

B. A.: Ezek szerint Ildikó kitagadása nem is Török Sophie szándéka volt, hanem Basch Lóránté?

K. S.: Nem. Ilonka már nagyon rossz állapotban volt, amikor ezt a végrendeletet csinálták… De ekkor már Ilonka is tele volt indulattal Ildikó iránt. Én viszont mindkettejükkel jóban voltam. Igyekeztem javítani a kettejük közti kapcsolatot, de hát nem sikerült. És a végén lemondtam az örökségről. A kéziratokat mindjárt megkaptam Basch Lóránttól, de a lakásról azért mondtam le, hogy Ildikóé legyen. Utána sokáig folyt a per, és Ildikó végül nem kapta meg.

K. J.: Basch Lórántot miért vezette ilyen gyűlölet? Nem volt esetleg anyagilag érdekelve?

K. S.: Hát, ő érzelmileg volt nagyon érdekelve Mihály iránt, és Mihály szellemét akarta megörökíteni. Úgy tudom, hogy anyagilag nem volt érdekelt. Mihály életében Basch nem szerette Ilonkát. Ilonka mindig panaszkodott, és azzal vádolta, hogy érzelmileg túlzottan kötődik Mihályhoz. Ő a maga részéről rá volt utalva Basch Lórántra, hiszen ott volt az a rengeteg dolog, amiről intézkedni kellett. Basch Lóránt felajánlotta, és mindent intézett is. De így.

K. J.: Ilonka és Ildikó hasonlítottak egymásra. Az álluk vonala – hiszen vérrokonok voltak.

K. S.: Igen, Ildikó Ilonka fivérének és Babitsék háztartási alkalmazottjának a viszonyából származott.

B. A.: De Babits végig nagyon harmonikus viszonyban volt Ildikóval…

K. S.: Az utolsó pillanatig remek kapcsolatban álltak. Ildikó nagyon-nagyon szerette, és az utolsó percig nem hitte el, hogy nem az igazi apja.

B. A.: Az nem lehet, hogy valóban így volt?

K. S.: Babits a maga részéről e téren túlérzékeny volt, tehát biztos, hogy nem volt köztük ilyen kapcsolat.

K. J.: Ildikó hány éves volt, amikor megtudta, hogy Török Sophie nem az anyja?

K. S.: Talán tizenhárom. Nagyon ki volt borulva, Pintér Jenő irodalomtörténetéből tudta meg. Ilonka az utolsó pillanatig titkolni szerette volna, és sikerült is, de ez a könyv megjelent.

B. A.: Illetve már korábban, 1938-ban megírta a Nem vagy igazi című regényt, ami szintén ebből az élményből táplálkozott.

K. J.: Annak, hogy titkolta, van köze ahhoz, hogy akkoriban az örökbefogadás tabu volt, és a nevelőszülők az örökbefogadott gyereknek nem mondták meg az igazságot?

K. S.: Ildikó végig, az iskolában, ismerősök előtt, mindenki előtt mint saját gyerek szerepelt. Ilonkának szerencséje volt, mert a kislány megszületése előtt vakbélműtéttel kórházba került, tehát hazajött a kórházból, és egyszerre kiderült, hogy van gyerek is. És mindent megtett volna, hogy ne tudódjon ki, nem a sajátja. Azt hiszem, amikor kiderült az igazság, Ilonkát is nagyon megviselte, és lehet, hogy a viszonyuk megromlása abból származott, hogy Ildikó a legrosszabb korban tudta meg. Ez mindkettőjükben komoly feszültséget okozott, amit egymáson vezettek le.

K. J.: A Széchényi Könyvtár Kézirattárában található egy verstöredék, abban már 1921 júniusában, tehát alig pár hónappal azt követően, hogy hozzáment Babitshoz, arról ír, hogy nem lehet gyereke: „kiszakadtam az emberi körök édes céljaiból”, „elűzöl-e, hogy csókjaid a szélbe szórom szét”? Az akkori körülmények közt ilyen hamar még nem lehetett tudni, hogy valaki meddő.

K. S.: Még sokáig reménykedett abban, hogy mégiscsak lehet gyereke, és mindent megtett ezért.

B. A.: Ildikó mikor költözött el otthonról?

K. S.: Nem sokkal disszidálása előtt. Ildikó kalauz lett, és azért költözött el, mert már borzalmas volt a helyzet kettejük között. Ildikó zárta a saját szobáját, Ilonka zárta Babits szobáját Ildikó elől, de Ildikó be tudott menni. Borzalmas volt ez az egymás elől elzárósdi.

K. J.: Hogyan lehet, hogy Babits Mihály lánya kalauznő lett?

K. S.: Mert máshova nem vették föl. Letette az érettségit, de a Babits Ildikó rosszul hangzó név volt, nem tudott máshol elhelyezkedni. Egyetemre évekig nem vették föl, nem mondom, nem is volt jó tanuló, és valamiből élni kellett. Bizony az utolsó percig szűkölködtek, nagyon keservesen álltak anyagilag. 1955-ben végre elkezdte egyetemi tanulmányait, de aztán ’56-ban disszidált. Sok terve volt, először egyiptológiát akart tanulni, ezt, azt, amazt, de nem túlságosan jól sikerült neki a disszidálás sem. Végül Angliában kötött ki, ott úgy megszerette a macskákat, hogy a végén vagy harmincat tartott, és nem tudott már lakásban lakni, hanem egy lakókocsiban élt. Onnan tudtuk meg, hogy meghalt, hogy a Babits-kiadások külföldi sajtó alá rendezője kereste őt. Borzalmas állapotban találták meg. Ott halt meg, abban a lakókocsiban. A macskák éheztek, és elkezdték rágni. Ezt nem írta meg az újság, szerencsére.

B. A.: Babits halála után Török Sophie kapott egy félig-meddig névleges állást a Fővárosi Könyvtárban.

K. S.: Amikor megismertem, akkor már nem volt állása, nem is tudta volna ellátni. Ugyan eleinte még megpróbáltam egy kicsit föllelkesíteni. Például egyszer, 1948-ban, elmentünk a Fészek klubba, ahol igazán mindenki az ismerőse lehetett. Éppen a kabátot vettük le, amikor megszólalt: „Nézd azt a kövér nőt fekete ruhában, az Kosztolányiné.” De sem Ilonka nem köszönt neki, sem Kosztolányi Dezsőné Ilonkának. A Fészekben sorban mindenkiről elmondta, hogy kicsoda, de senki nem jött oda hozzánk.

K. J.: Ezek szerint Kosztolányiné is némiképp hasonló cipőben járhatott.

K. S.: Hát, Kosztolányiné elég rossz véleménnyel volt Ilonkáról.

K. J.: Neki mi volt a véleménye Kosztolányinéról?

K. S.: Konkrét véleményt nem mondott, de soha egy jó szót nem hallottam róla. Talán viszonzásul volt rossz véleménynyel. Máskor azt mondta, hogy nem akarok olyan lenni, mint Kosztolányiné.

K. J.: Volt írófeleség, akiről jó véleménye volt?

K. S.: Azt hiszem, nem.

B. A.: Nagyon bántotta, hogy a többiek, akik a férje idejében körülvették őt, így magára hagyták?

K. S.: Eleinte igen, de később tudomásul vette a helyzetét, és aszerint élt. Például azt mondta nekem, „én lírai költő voltam”. És egy pillanatig nem gondolkozott azon, hogy ő volt, és most nem az.

B. A.: 1948-ban még megjelent Sirató című verseskötete, aztán ebben a műfajban már semmi. Ugyanakkor állítólag sok terve volt, például hogy megírja Babits életrajzát.

K. S.: Eleinte még voltak tervei, aztán ezek mind elmaradtak, méghozzá szerintem fizikai képtelenség folytán, mert egyre gyengébb, egyre bizonytalanabb lett, egyre több problémája volt.

K. J.: 1988-ban készítettél egy válogatást Csontig meztelen címmel – ebben nagyon sok vers van, ami ekkor jelent meg először. A kötet utószavában azt írtad, hogy Török Sophie a kéziratos verseit szinte jobbaknak tartotta, mint azokat, amelyek valaha megjelentek. „Vártam. Több mint negyedszázadot vártam, aztán elővettem az 1919 elejétől 1945 végéig terjedő harminc évet, és az énnel, férjjel, férfival, nővel, gyerekkel kapcsolatos verseket a szigorúan kihúzni kívánt dátumok helyett egy önmagába visszatérő fonálra fűztem fel.”

K. S.: Egy körülbelül százötven oldalas könyvet kitenne, ami még ebből a kötetből is kimaradt. A szerelmes versek maradtak kéziratban, mert ami nem szerelmes vers, azokat itt közöltem. De tudtam, hogy a Mihály előtti, alatti és utáni szerelmes verseket még sokáig nem szeretné, ha közölnék, viszont jó versek, sokszor nagyon jó versek. Ezek kéziratait én a magam részéről úgy rendeztem, hogy tizenkilenc részre osztottam fel a napot a hajnaltól az éjszakáig, és melegségi fokozat szerint csoportosítottam a verseket a finomabbaktól a direktebb, szexualitást leírókig. Sokszor csak pillanatnyi föllángolás volt, ami másnapra elmúlt, de megörökítette. Egy másik kötetet kitenne az első szerelmével, Andorral való levelezés. Ők három hétig voltak együtt 1916-ban Reichenbergben, és megszerették egymást. A férfi katona volt, aki a sebesülése miatt hazatért, Ilonka pedig az „Onkliéknál” tartózkodott egy kis üdülésen. A három hét után hosszú levelezést folytattak, irodalmi levelezést. Babitscsal soha nem folytattak irodalmi levelezést, szándékosan nem – csak praktikus ügyekről írtak. Andorral ez egy, hogy is mondjam, ideális szerelem volt, mert bár ott Reichenbergben a férfi fölvitte a lakására egyik délelőtt, de – ugyan Ilonka nem mondott volna ellent – nagyon vigyázott arra, hogy közelebb ne kerüljenek egymáshoz. A végén kiderült, hogy miért: nehogy házasság legyen a dologból. Persze Ilonka mindent elmondott Mihálynak, később meg is ismerkedtek, és Andor temetésén mind a ketten ott voltak.

K. J.: Török Sophie 1924-ben azt írta, hogy nyolc éve nem volt szerelmes, ami épp erre az 1916-os dátumra megy vissza. Tehát úgy tűnik, mintha Babitsba soha nem is lett volna szerelmes – ez lehet?

K. S.: Nem. Nem. A Babits iránti érzése fantasztikusan alázatos érzés volt, szeretet és imádat, és kezdetben benne volt a szerelem is. Hihetetlen áldozatos és hivatástudatot érző szeretet volt benne, tulajdonképpen ennek az áldozata lett. Mert egész idegösszeomlását ő is és az orvosa is azzal magyarázta, hogy Babits halála miatt ment tönkre. Az utolsó pillanatig nem vett át olyan levelet, amin özvegynek címezték. Fantasztikusan erős és komoly szeretet volt benne. Lehet, hogy az utolsó éveiben ez ellen egy kicsit vétett, és egy kicsit föllázadt, de aztán visszament, és folytatta. Abban, hogy Babits halálába ennyire belerokkant, lehet lelkiismeret-furdalás is.

K. J.: Érthetjük ezt úgy, hogy amikor elrohant, akkor szexuális kapcsolatai is voltak? Vagy egyszerűen elrohant, mert nem bírta a feszültséget. Tehát voltak viszonyai ebben az időben?

K. S.: Azt hiszem, igen. De csak alkalmiak. Kiadatlan verseiben erről mond is dolgokat. De semmi olyan kapcsolata nem volt, ami érzelmileg kötötte volna, kizárólag az vezette ilyenkor, hogy ebből a borzalmas lelkiállapotából szabaduljon, és akkor tényleg megkönnyebbült, aztán visszament, és folytatta. Nekem csak nagyon áttételesen mondta, tehát inkább a versekből látni azt, hogy fizikailag is viszonya lehetett. Kivel, mivel…? Semmi nem maradt belőle, csak a megkönnyebbülés, és hogy tovább tudta csinálni.

K. J.: De gondolom, ilyen viszonyai nem voltak Babits halála után, mert akkor már tele lehetett önmarcangolással, éppen ezek miatt az ügyek miatt is. Vagy ez tévedés?

K. S.: Nem tudom, nem tudom, de nem hiszem.

B. A.: Tehát Babits halála után tulajdonképpen már nem volt érzelmi kapcsolata senkivel?

K. S.: Én nem tudok róla. Én nem tudok semmiféle érzelmi kapcsolatról.

K. J.: A könyvedben van egy mondat, ami arra utal, hogy Babits férfiakra és nőkre, mindenkire féltékeny volt. Lehet ezt úgy érteni, hogy Török Sophie-nak talán nőkkel is volt kapcsolata, tehát leszbikus volt?

K. S.: Nagyon érdekes, ő azt mondta magáról, hogy „én nem voltam aktív leszbikus”. Akkor én gondolkodtam, hogy miért kell hozzátenni azt a szót, hogy aktív. És voltaképpen tényleg nem volt kapcsolata nőkkel, de néha a barátságnál egy kissé túlfokozottabb… Ez megint benne van a verseiben is. Azt is mesélte nekem, hogy mikor megtudta, hogy a háztartási alkalmazottjuknak gyereke lesz az ő testvérétől, akkor ővele is ilyen rajongó viszonyba került. Szóval, ilyen érzelmi kapcsolatai voltak, és szerintem ezt túlozzák el egyesek.

B. A.: Én találtam néhány levelet, nem tőle, hanem hozzá írottakat, amelyekből nehéz a szexuális irányultságot rekonstruálni, de például a művészettörténész Hoffmann Edith-től nagyon intenzív és szenvedélyes hangú leveleket kapott.

K. S.: Igen. Hoffmann Edith-tel nagyon jóban, kifejezetten jó barátságban volt, de semmi ilyen. Nagyon élvezte a művészettörténeti dolgait. Tulajdonképpen én léptem Hoffmann Edith helyébe. Nagyon hiányzott neki: az ostrom után két hónappal elgázolta egy katonai autó, és elvérzett. Sokáig nem is merték Ilonkának megmondani. Hoffmann Edith törődött vele. Elmondhatta neki a problémáit, mert azért ő mindenből fokozott problémát csinált, és már attól is megkönnyebbült, ha egyáltalán kibeszélhette magát. Ezért volt jó, hogy én szinte naponta felhívtam, és akkor ő beszélt, beszélt. Nem tudta abbahagyni a telefonbeszélgetéseket.

B. A.: Ő nem is volt kíváncsi a te dolgaidra?

K. S.: Ismerte ugyan a családot, a lányomat, fiamat, férjemet, de én a magam részéről nem sokat beszéltem.

B. A.: Inkább ő támaszkodott rád?

K. S.: Igen. Volt valaki, akinek lehetett beszélni.

K. J.: Babits két hónapnyi ismeretség után vette feleségül, úgy, hogy félig-meddig Szabó Lőrinc menyasszonyának számított, közben volt egy másik afférja is egy Ottó nevű emberrel…

K. S.: De az nem volt szerelem. Az első szerelmének, Andornak a legkisebb cetlijét is őrizgette az utolsó percig, és nekem adta, s Mihálytól is mindent őrzött – ez a kettő volt. Hiába voltak a többiek, férfiak és nők az életében, kisebb vagy komolyabb kapcsolatok, mindegyik rövid ideig tartott, és nyomtalanul múlt el. Tehát a versek éppen csak rögzítik azt a pillanatot, de lehet, hogy egy félóra vagy egy fél nap múlva már az egész jelentőségét veszítette.

B. A.: Tudjuk, hogy volt egy abortusza egy korábbi főnökével való viszonyából, és talán emiatt nem lehetett gyereke.

K. S.: Legalábbis ezt tartják valószínűnek, hogy emiatt. Minden munkahelyről kidobták, az apja gúnyolta is érte. Érettségi után eleinte ügyvédi magánirodáknál dolgozott, de a főnöke mindig le akarta rohanni, és ő mindig nemet mondott. Később a Külügyminisztériumba került, ahol ugyanígy járt. De ezt az állását nem akarta elveszíteni, azt mondta, jó, rendben, csak van valami intéznivalója itt a József körúton, az illető várja meg. Akkor fölment egy egyetemista ismerőséhez, akit rábeszélt arra, hogy nahát, csináljuk meg, ne a főnöke legyen az első.

B. A.: Szabó Lőrinc a visszaemlékezésében úgy írja le az eseményeket, hogy Török Sophie-t, aki addig hozzá kötődött, „átengedte” Babitsnak egy „alku” során…

K. S.: Ilonkának nem volt érzelmi kapcsolata Szabó Lőrinccel. Azért állt vele szóba, hogy Babits közelében lehessen.

K. J.: De amikor először ment fel Babits Mihály és Szabó Lőrinc közösen bérelt lakására, akkor még nem is látta Babitsot.

K. S.: De tudta, ki ő, ismerte a verseit, és már akkor az eszményképe volt.

B. A.: Arról mennyit beszélt Ilonka, hogy miként viselte azt a helyzetet, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar költő felesége, hanem egy nagyon befolyásos Nyugat-szerkesztőé is? Többszörösen is kényes helyzet: egyrészt költőként sohasem tudhatta, hogy miért írtak róla jót, másrészt egyfajta közvetítő is volt, akihez az ifjú költők azért közelítettek, hogy rajta keresztül Babitshoz is közelebb juthassanak.

K. S.: Érdekes módon erről sem Mihály, sem a saját szempontjából soha nem beszélt. Erre a maga részéről nem panaszkodott. Annyi bizonyos, hogy Babitsban ő az ideálját kereste, és ez így is maradt egész életében. Sőt azt hiszem, hogy halála után Mihály még inkább az ideáljává vált. Egész időskori életének szellemi-fizikai, testi-lelki rokkantságát az ő halálával magyarázta. A Babits halála után írt versekben még sokáig úgy beszélt róla, mint aki jelen van, és reggel benéz a szobájába. A Siratóban olvashatod.

K. J.: A Széchényi Könyvtár Kézirattárában találtam egy meglepő feljegyzést. 1941. november 5-én írja az egyik céduláján, hogy: „Könyveid, kiket gyermekként s egyenként szerettél, aggódó szeretettel, s nem tűrted tőlem se, hogy helyéről egyet is kölcsönvegyek.” Menynyire komolyan támogatta Babits a felesége írói ambícióit, ha nem engedte hozzányúlni a könyveihez? Vajon tényleg hitt benne, hogy Török Sophie jó költő?

K. S.: Ilonka hatéves koráig nem tudott magyarul. Az első elemiben tanult csak meg, így eleve egy csomó nehézséget jelentett számára a magyar nyelv. Mihály ezt tudta, így nemcsak a vers mondanivalóját meg a kifejezésmódját, hanem sokszor a helyesírását is javítania kellett. Tehát beleszólt a verseibe, műveibe. De az valóban érdekes, hogy nem engedte a könyveit… Viszont Ilonka halála után én nagyon sokat megkaptam Mihály könyveiből. De sok minden átkerült a Babits-hagyatékkal a Nemzeti Múzeumba.

B. A.: Valószínű, hogy Babits tényleg tehetségesnek tartotta Török Sophie-t. Az Írók két háború közt című kötet bevezetőjében írt róla, bár érdekes módon annak kapcsán, hogy miért nem szerepel a könyvben egyetlen nőíró sem.

K. S.: Csak Török Sophie-ról tudna írni, de róla meg nem lehet.

B. A.: Azt hiszem, hogy máshol nem is írt róla, de feltehetőleg támogatta a Nyugatban való megjelenését.

K. S.: Támogatta, de tartózkodott tőle, illetlenségnek tartotta volna, hogy a feleségéről írjon is. Tehát nála ez etikai szempont volt, tudta, hogy kritikájának az objektivitása kérdőjeleződik meg, ha a saját feleségéről jót mond.

B. A.: Ebben a speciális helyzetben Török Sophie-ban súlyos szerepkonfliktusok keletkeztek, ez elég élesen kiderül a naplójegyzeteiből. Azt írja: „Nekem sajnos nem adatott meg valami maradandót alkotni, hiába készültem kisgyerekkorom óta írónak, ma – mint a legnagyobb élő magyar író felesége – távolabb vagyok ettől, mint valaha. Pedig ma minden lap nyitva áll a verseim számára, de soha senkitől őszinte kritikát vagy jóakaratú biztatást többé nem kapok. Írásaim csak egy szempontból érdekesek, hogy Babits Mihály életének intimitásait árulom bennük. […] Milyen örökkévalóság várhat énrám? Munkáira alig teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a fogarasi kis cukrászleány, kihez legszebb szerelmes verseit írta.” Ezeket a sorokat néhány évvel a házassága után vetette papírra.

K. S.: Ilonkának minden írását úgy kell tekinteni, mint pillanatnyi hangulatának megnyilvánulását. Amit a naplójában leírt, az sem tekinthető örök érvényűnek, nála a pillanatnyi hangulat végletesebb volt, mint másnál. Egyrészt a Babits iránti imádat, másrészt az óriási lázadás: ez a két véglet jellemezte.

K. J.: Török Sophie-ról szóló könyvedben azt írtad, hogy „írásait ijedten löktem el magamtól”, mivel verseiben „romlott, gonosz, szemérmetlen és lázadó”. Ehhez képest az általad készített válogatás tele van addig publikálatlan, lázadó versekkel.

K. S.: Amikor megijedtem tőle, az ’47-ben volt, azután alaposabban megismertem őt, és most már nem ijedek meg a verseitől. És később, egy év múlva sem vagy egy hónap múlva sem ijedtem meg tőlük. A kiadatlan verseket ő külön gyűjtötte, az volt a címe, „A megtagadottak”. Én ezekből választottam ki a nem szerelmes verseket, és azokat közöltem.

K. J.: Török Sophie önemésztő személyiség volt. Mintha mindig kitalált volna valamit, amivel gyötörheti magát. 1943-ban, szintén egy cédulán, leírja például, hogy mennyire bántja az eset, amikor a már súlyosan beteg Babitstól elhúzta a kezét a moziban. „Éltem, újraéltem azokat a rettenetes vádló perceket – nem fogtam meg meleg nagy kezeidet, melyek hűséges kutyaként kívántak mindig mellettem heverni, s csak testem melegétől tudtak megpihenni, a szakadó életet életemből erősítve. Lázadtam melléd ülni, lázadtam makacs és néma sugárzásod ellen, mely hömpölygő erőszakkal tapadt rám, és beteg csírái közé falta az én riadozó életemet. Magadban ültél, és féltél sípoló tüdővel, meglékelt torokkal… de én dacosan rejtettem előled nyugtató, védő, szerető pillantásomat.”

K. S.: Amint már mondtam, a lelkiismeret-furdalás nagyon is fokozta a gyászérzést és a magányérzést. Mert sok minden csak Babits halála után jutott eszébe: hogy annak idején másként kellett volna csinálni. Pedig életében is nagyon sokat áldozott önmagából, főleg amikor Babits már beteg volt, az életéért, közérzetéért és az ellátásáért, de később egyfolytában csak emésztette magát azért, hogy nem volt elég jó és elég gondos. És ez tönkretette. Én már lelkileg-testileg roncsnak ismertem meg, és az állapota csak tovább romlott. Halála előtt két évvel elesett a lakásban, és combnyaktörést szenvedett, amit nem tudtak rendbe hozni, s két évig ágyban fekvő beteg volt.

B. A.: Hogyan halt meg?

K. S.: Egész életében cigarettázott, akkor is cigarettázott az ágyában, egyszerre csak kiesett a kezéből a cigaretta, a macska az ágyán volt, leugrott – és kész. Ennyi volt a halála. Erzsébet, a házvezetőnő látta, hogy meghalt, telefonáltak, persze rögtön odamentem. Ilonka már régóta mondogatta, hogy borzasztó az, összecsomagolva csak várni. A végén az volt nagyon érdekes, hogy mennyire forszírozta, hozzak egy papot. Végül ez volt, ami megnyugtatta. Miközben vannak olyan versei, melyek szerint ő nem hisz a túlvilágban. Azért mondom, hogy egyik pillanatról a másikra írt.

B. A.: Soha nem volt terhes a vele való kissé egyoldalú foglalkozás, barátkozás?

K. S.: Nem jelentett nekem terhet. Elfoglaltságot bőven jelentett. Közben állásom és családom is volt, de jó érzés volt, hogy segíthetek.

B. A.: Talán egyfajta örömforrást jelentett, hogy irodalomról lehetett vele beszélgetni.

K. S.: Ilonka az egész huszadik századi irodalmi életet reprodukálta nekem, ahogyan az ő emlékeiben élt. Volt, hogy egy félórán vagy órán át egyebet sem csinált, csak mesélte, mi hogyan történt, ki mit mondott… Be kell vallanom, hogy nem keltett jó benyomást, amit az irodalmi életről megtudtam. Mert a szereplőket vagy a sértettség, vagy a hiúság vezérelte. Szóval nem az alkotásra és az alkotás szépségére világított rá, hanem arra, hogy az akkori irodalmi életben kik hogy furkálódtak egymás ellen, kik hogy sértették vagy ellenezték egymás dolgait, és hogy a másik azért hogyan állt bosszút.

K. J.: Flóra és Ilonka című könyved két költőnőről, Majthényi Flóráról és Török Sophie-ról szóló filológiai kutatáson alapuló, irodalomtörténeti érdekű kettős életrajz és regény egyben. A Török Sophie által az irodalmi életről mondottakról nem készítettél feljegyzéseket?

K. S.: Nem, pedig érdekes lett volna. Most már én is rájöttem. Érdekes lett volna, mert ez mind olyasmi volt, amiről az irodalomtörténet nem tud, ami belül és alul történik. De fantasztikusan sok kiadatlan kézirata van. Én azért vártam mindennel, mert tudtam, hogy a hallgatás ideje van. De most kezd egy kicsit föllendülni a beszéd… Mint az antik bútoroknak, az lesz a sorsa. Lassan a régmúltból antik lesz, és akkor értéke lesz.