A kisebbik lányom súlyos, gyerekkori cerebláris paralízisben szenved, sokszor voltam vele együtt benn a kórházakban. Egyszer egy hétéves csecsen fiú volt a szobatársunk: egyedül küszködött különösen súlyos paralízisével; szüleinek, magas hegyi faluból valók, nem volt pénze, hogy Moszkvába jöjjenek hozzá. Míg a többiek csak ímmel-ámmal végezték a gyógytorna-gyakorlatokat bénult testrészeik megmozgatására, ez a kölyök összeszorított foggal, magát nem kímélve napi hat-hét órát végezte a kirótt feladatokat. Mikor megkérdeztem tőle, megszánva kicsit, minek gyötri magát, csak ennyit felelt: „Csecsen vagyok, férfi vagyok, muszáj erősnek meg ügyesnek lennem, hogy harcolhassak!”

Amikor elkezdődött az első csecsen háború 1994 telén, eszembe jutottak a csontsovány, betegségtől eltorzult, legyengült kisgyerek szavai. Akkor is, most is úgy gondolom, hogy egy olyan nép ellen, ahol minden férfi, még a legszánandóbb nyomorék is ilyen harcias és hazafias indulattal teli, nem érdemes háborút indítani. Teljesen értelmetlen.

Az alábbi cikkben azt próbálom néhány példán bemutatni, hogy a moszkvai hatalmi körök nem tudják, és szinte soha nem is tudták, mit kezdjenek a kaukázusi népekkel, főként a csecsenekkel. Se korábban, se most nincs kész receptje senkinek e közel kétszáz éves konfliktus megoldására. Nincs természetesen nekem sem. Viszont továbbra sincs semmi hajlandóság sem az orosz társadalomban, sem a vezető körökben arra, hogy megtalálják a csecsenekkel való megbékélés módját. Épp ellenkezőleg: egyre nő az idegenellenesség mind állami szinten, mind a közvéleményben, miközben csírájában elfojtják a legkisebb szellemi mozgolódást is, amely békét ígérne a Kaukázusban.

Szovjet előtörténet

„A csecsen nép mentalitásának és életmódjának megértéséhez legfőképp azt kellene belátni, hogy még mindig afféle pre-premodern civilizációban élnek, és eszükben sincs ettől megválni. De ezért nem vádolni kellene őket, hanem egyszerűen csak tudomásul venni” – hangsúlyozta számtalanszor dédnagyapám, Nyikolaj Jakovlev (1892–1974) kiváló orosz nyelvész, aki az 1920-as években számtalan bizottság és albizottság tagjaként maga is részt vett a mintegy 70 új szovjet népcsoport írásbeliségének kidolgozásában, így a csecsen ábécé létrehozásában. Azt is figyelembe kellene venni – tette hozzá mindig –, hogy a hegyi (azaz észak-kaukázusi) népek között legnagyobb számban a csecsenek vannak, akik mindig is a legkönyörtelenebbül védelmezték legszűkebb értelemben vett törzsi érdekeiket, akik közprédának tartottak bármilyen vagyont, ha az nem a saját népükhöz tartozó törzs tulajdona (legyen az akár ellenséges törzs is), s akik számára az emberi élet – akár sajátjuk, akár másé – igen keveset számít.

A csecsen és az ingus népnek eleinte igencsak kedvére voltak a szovjet nemzetiségi politika civilizatórikus törekvései: újításaik viszonylagos jólétet jelentettek – állíthatom továbbra is Nyikolaj Jakovlev tapasztalataira hivatkozva. Az ellenállás akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a látszólagos jólét ára a lojalitás és a tradicionális életforma megtagadása: 1929–30-ban Moszkva csapatokat küldött a hegyi csecsenek lefegyverzésére. A központ barbár kegyetlensége mintegy elfedte a helyi kegyetlenséget, pedig a térségnek megvolt a maga helyi nemzetiségi konfliktusa is; a Sztavropoli körzet orosz (és kozák) lakosai titokban fegyveres osztagokat szerveztek, hogy szembeszálljanak a rendszeresen portyázó, falvaikat kirabló, felégető hegyi csecsenekkel. Amint azonban a Cseka tudomást szerzett a titkos önvédelmi alakulatokról, szervezőiket azonnal láger vagy kivégzés várta. Ilyen előzmények után a környék orosz lakossága bizonyos megkönnyebbüléssel vette tudomásul Sztálin 1944. február 23-ai rendeletét, amelynek következtében az összes csecsen és ingus lakos kénytelen volt elhagyni történelmi lakhelyét. (Emlékeztetésül: nem ez volt a kaukázusi orosz történelem első kitelepítési akciója: 1864–65-ben, II. Sándor idején közel félmillió hegyi lakos kényszerült költözésre.)

Sztálin „végső megoldása” két lényeges „mellékhatással” járt, amelyek mind a mai napig meghatározzák az orosz–csecsen viszonyt. Egyrészt a korábbi, viszonylag óvatos orosz centralizációs politikát felváltotta a kompromisszumot nem ismerő és előre programozottan gyűlöletkeltő hozzáállás; másrészt pedig, míg a kitelepítés előtt a csecsen harcosok csak a közvetlen környéküket tekintették a szabadrablás terepének, addig az erőszakos migráció után voltaképp az egész Szovjetunió területét, legalábbis számos pontját meg kellett hódítaniuk, hogy családjaiknak (törzseiknek) megélhetést vagy épp jóléti forrást biztosítsanak. Így aztán, amikor 1957-ben a csecsenek visszatérhettek otthonaikba, ez már teljesen más nemzet volt: harcias életmódja nem lokalizálódott egyetlen terület, Csecsenföld határai közé, hanem gyakorlatilag az egész Szovjetuniót behálózta. Ez az újfajta kapcsolati háló lehetővé tette, hogy a hagyományos csecsen rokoni-törzsi viszonyokra alapozva újfajta „bizniszek” is meggyökeresedjenek. (Jó példa lehet erre az ún. „ingus aranybiznisz”: az ingus asszonyok Magadánban és más orosz aranylelőhelyeken aranyport vásárolnak fel a helyiektől, és magukra kötözve visszahozzák az ország európai térségébe, majd itteni hálózatuk révén továbbadják. Hivatalos adatok ugyan nincsenek, de egyes becslések szerint ez adja a kereskedelmi forgalom 10-20 százalékát.)

Mindennek következménye tehát: a csecsenprobléma többé nem csecsenföldi probléma, hanem egész Oroszországé. Tegyük mindehhez hozzá: mindegyik csecsen családban, bárhol éljen is, volt valamilyen fegyver, és maradt is, bármilyen rendőri akciókat indítottak a begyűjtésére.

Az első háborúk és a következők

A fentiek alapján érthető az az eufória, amivel a csecsenek Dzsohar Dudajevet fogadták „államuk” élén 1991. október 27-én. Dudajev az 1991-es augusztusi puccs hullámain kerülhetett megingathatatlan vezető szerepbe. A Csecsen–Ingus Autonóm Köztársaság addigi elnöke, a csecsen nemzetiségű Doku Zavgajev ugyanis rendkívül határozatlan volt, melyik oldalra álljon a moszkvai események nyomán, s ezt látva a csecsen Össznépi Kongresszus – a peresztrojka tömegmozgalmaiban kialakult, nemzeti orientációjú társadalmi szervezet – Dudajevet tolta előtérbe, aki a köztársasági tévécsatornán azonnal a függetlenséget követelte. Ettől kezdve a hatalom gyakorlatilag az ő kezébe ment át, s alig két hónap múltán a csecsen többség szemében legitim államelnök lett, bármit is állítottak a hivatalos orosz körök a választás törvénytelenségéről. November 1-jén kikiáltotta Csecsenföld függetlenségét, amit a csecsenek azonnal kész tényként kezeltek. Először is azért, mert Dudajev valóban kiváló megtestesítője volt a harcias csecsen szellemnek, megjárta a száműzetést, ennek ellenére a légierő tábornoka lett; másrészt mert feltétlen és valódi közbizalmat élvezett; harmadrészt pedig mert kompromisszumok nélkül képviselte az egyetlen nagy közös célt, a függetlenséget.

Számtalan verzió van forgalomban arról, hogyan kerülhetett az amúgy is felfegyverzett csecsen szabadcsapatok birtokába a volt szovjet hadsereg csecsenföldi alakulatainak hatalmas fegyverarzenálja. Egyvalami bizonyos: aligha lehet egyedül csak az akkori honvédelmi minisztert, Pavel Gracsovot vádolni ezzel. 1992. május 28-án ugyan valóban ő adott rejtjeles táviratban engedélyt az Észak-Kaukázusi Katonai Körzet parancsnokának, hogy „haditechnikai eszközöket, fegyvereket, vagyontárgyakat és raktárkészleteket bocsásson a Csecsen Köztársaság rendelkezésére” – ez a „parancs” voltaképpen tényleges beismerése és legitimálása volt annak, hogy a csecsenföldi törvénytelen szabadcsapatok és bűnöző bandák önkényesen kisajátították a szóban forgó fegyverzeteket, eszközöket és készleteket. Ugyanakkor, mint utóbb kiderült, a honvédelmi minisztérium fegyverzeti ügyekben illetékes igazgatósága megpróbált jóval nagyobb fegyverzetmennyiséget Dudajevék számlájára írni, mint amennyi valójában ott maradt; utólag lehetetlen volt tételesen ellenőrizni, mennyi is volt a hiány. „A mieink persze rettentő boldogok voltak, mikor kitört a háború! El tudod képzelni, mennyi betömetlen lyukat sikerült végre elfedni!” – kommentálta utóbb, 1997-ben a történteket egy katonai szakértő, aki Borisz Eszerov álnéven nyilatkozgatott a sajtóban. Borisz Eszerov meg volt győződve arról is, hogy Gracsov tábornok Groznij elleni hadjárata azért nem járhatott sikerrel 1994/95 fordulóján, mert nem volt semmiféle katonai célja: „A szeparatizmus megakadályozása nem olyan feladat, ami egy katonai akcióval megoldható lenne. Ezt kiválóan tudták az akció résztvevői is. A kudarcot egyáltalán nem az orosz tábornoki kar taktikai hibája, netán stratégiai inkompetenciája okozta, még ha ez mind így is van, hanem az, hogy a katonák elé semmiféle konkrét katonai feladat nem volt kitűzve.”

És a hadseregnek azóta sincs konkrét feladata. Nevezzék akárhogy: terrorelhárító hadművelet, törvénytelen alakulatok lefegyverzése, terroristák ártalmatlanná tétele – teljesen világos, hogy a központi parancsnokságnak továbbra sincs egységes stratégiája. Továbbra sem tudják megoldani az alapfeladatot: hogyan teremtsék meg az átmenetet a maszszív katonai jelenlét és a föderális államszervezet egy szuverén tagállamának ellenőrzése között.

2000 augusztusában fejeződtek be Csecsenföldön a nyílt fegyveres harcok. A föderális egységek a nappali órákban ellenőrzik a köztársaság területét, éjszaka pedig a helyi hatóságoké a terep. A szeparatisták időnként támadásokat, terrorakciókat, gyilkosságokat hajtanak végre: hivatalos források szerint is minimum hetente kétszer hallatnak magukról.

Tíz éve tart az állóháború: az orosz föderális csapatok személyi és technikai túlsúlya akkora, hogy a nyílt összecsapások kimenetele nem lehet kétséges; ugyanakkor legyőzni mégsem képesek a csecseneket, akikben azóta is folyamatosan táplálják a megszállók iránti gyűlöletet.

Az elszalasztott pillanat

Az 1996-os Haszavjurti egyezmény megkötése és Aszlan Maszhadov 1997. januári elnökké választása után volt egy pillanat, amikor úgy látszott: van esély a normális politikai dialógus folytatására a föderális és a helyi, csecsen szervek között. Ezt a pillanatot azonban Jelcin újbóli megválasztása után az orosz politikai vezetés elszalasztotta: eltávolították posztjáról Lebegy tábornokot is, aki pedig ebben az időszakban az egyetlen olyan számottevő politikus volt, aki az új csecsen államfő iránti bizalomra alapozta a csecsen konfliktus megoldási stratégiáját. Ráadásul egyre nagyobb befolyásra tettek szert mind a politikai, mind a hadseregvezetésben azok a „csecsen veteránok”, akik megjárták az első csecsen hadjáratot, és most bosszúra szomjasan készültek a visszavágásra.

Maszhadov viszonylag hosszú ideig próbálta fönntartani a mérsékelt pozíciót, de Moszkvától nem kapta meg hozzá a megfelelő politikai támogatást. Ennek következtében belpolitikai súlya egyre csökkent, már csak azért is, mivel a hátországát jelentő törzs sem tartozott a jelentékeny, befolyásos csoportok közé. Elnökké választása után fél évvel Maszhadov – a szovjet hadsereg egykori ezredese – már gyakorlatilag csak a fővárost, Groznijt tartotta ellenőrzése alatt, s a helyzete javulására nem is volt kilátása. Ennek következtében egyre több engedményt volt kénytelen tenni a nála sokkal radikálisabb csecsen fegyveres elitnek, akik között a katonai vezető szerepet Samil Baszajev játszotta, a vezető ideológus pedig Zelimhan Jandarbijev volt. 1998, a relatív „függetlenség” második éve teljes egészében a fundamentalizmus erősödése jegyében telt. Aszlan Maszhadov nem volt képes ellenőrzése alatt tartani a köztársaságban kialakult helyzetet, hiába vezetett be rendkívüli állapotot. Hiába vette maga mellé szövetségesül és nevezte ki miniszterelnöknek Samil Baszajevet, ezzel csak az ellentéteket szaporította. 1999 legelején Csecsenföldön a saría törvényei állami rangra emelkedtek. Befolyásos csecsen fegyveres parancsnokok, köztük Szalman Radujev Maszhadov lemondását követelték. Alig érvényesült az egységes döntési centrum, a köztársaság gyakorlatilag befolyási övezetekre hullott szét. A radikálisok győzelme Maszhadov felett, akit egész egyszerűen magára hagytak a rövidlátó kremli vezetők, tragikus szerepet játszott az események további kimenetelében.

Ezen a ponton utalnunk kell arra, hogy Putyin egész elnöki hatalmát és tekintélyét lényegében a csecsen konfliktus kibontakozásában alapozta meg. A szeparatisták leverésével kezdődött pályájának felfelé ívelése; kormányfőként, majd államfőként is hihetetlen fortéllyal fordította saját személyes és politikai ázsiójának növelésére a szakadárokkal való küzdelmet, s alakította ennek függvényében a mind a politikai erőkkel, mind a nyilvánossággal való játszmáját. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy Putyin színrelépésével tűnt el végképp a békés megoldás, a tárgyalásos konfliktusrendezés is a politikai szótárból. 1999. szeptember végén például Putyin egy sajtótájékoztatón kijelentette: „Az orosz vadászgépek kizárólag csak terroristabázisokat támadnak… Mindenütt követni fogjuk a terroristákat. Ha a vécében kapjuk el őket, akkor a lefolyóba fojtjuk bele őket.”

Gyakorlatilag csak egyetlen találkozóra került sor a szeparatisták és a központ képviselői között: a Seremetyevo repülőtéren találkozott Viktor Kazancev (a déli föderális körzet elnöki meghatalmazottja, a csecsenföldi föderális erők egykori főparancsnoka) és Ahmed Zakajev (aki ellen utóbb az orosz főügyészség körözést rendelt el, s akit Nagy-Britannia nem adott ki Oroszországnak). A tárgyalás konkrét tartalma nem ismeretes, fő irányai azonban világosak: Zakajev azt javasolta, Moszkva ismerje el Maszhadovot Csecsenföld legitim vezetőjének, és kezdjen vele normális tárgyalásokat; ez Maszhadovnak lehetőséget teremtett volna arra, hogy megfékezze a Baszajev féle radikálisokat. Kazancev viszont kitartott amellett, hogy minden csecsen szeparatista vezető bűnöző, és legjobb esetben is csak arról lehet tárgyalni, milyen feltételek mellett szolgáltatják ki őket.

Putyin rögtön ez után a találkozó után Ahmat Kadirovot, a korábbi csecsen muftit nevezte ki Csecsenföld vezetőjének, amivel mindenkinek értésére adta, hogy immár nemcsak a csecsen harcosok, hanem a moszkvai vezetés is a konfliktus megoldásának radikalizálására alapozza a stratégiáját, és elveti a békés rendezés lehetőségét.

Mediatizált terror

A terroristák a föderális erők ellen vívott harc során, sajnálatos módon, tetemes tapasztalatra tettek szert és nagy előrehaladást tanúsítottak a „terrorológiában”, ami különösen szembetűnő, ha akár felületesen is összehasonlítjuk a bugyonnovszki és a beszláni akciót.

Az 1995. júniusi akciót Samil Baszajev nem tervezte meg előre – legalábbis ezt állítja az egyik fegyveres csecsen résztvevő, aki utóbb, a második csecsen hadjárat idejére már átállt a föderális erők oldalára. „Mi a francnak nyomultál be egy kórházba? – kérdezte állítólag ez a harcos a vezérétől – hisz ott volt egy csomó gyerek, csecsemő!” Mire Baszajev – a megtért harcos emlékei szerint – így válaszolt: „Hogyhogy minek? Hogy gyógykezeltessem az embereimet!” A cinikus válasz, leszámítva az emlékező utólagos önigazolási szándékát, valóban utalhat arra, hogy a független Csecsenföld hős harcosának szerepében hőzöngő vezér „taktikai szükségszerűségből” barikádozta el magát épp egy kórházban, gyerekeket, terhes asszonyokat tolva maga elé pajzsként.

Ha elfogadjuk, hogy a bugyonnovszki kórház elfoglalása csak afféle menekülési útvonalként, kínálkozó taktikai lépésként adódott Baszajevnek és embereinek (ezt támasztja alá az eset elszigetelt jellege), a beszláni iskola elleni terrorakció már minden lépésében előre kiszámított, és ami nagyon lényeges: hangsúlyozottan a nagyközönségnek, a nyilvánosságnak szánt, előre eltervezett látványosság volt. Baszajev cinizmusát kölcsönözve mondhatnánk: gondosan kidolgozott médiaesemény volt. Ugyanúgy előre ki volt adagolva minden effektus, ahogyan a 2001. szeptember 11-ei terrorakció hatása szétterjedt a világban az azonnali élő közvetítés nyomán. És a kívánt hatás itt nem egyszerűen a félelemkeltés volt. Nem is konkrét követeléseknek akartak érvényt szerezni. Igaz, benyújtottak bizonyos, eleve és nyilvánvalóan teljesíthetetlen követeléseket (vonják ki az orosz csapatokat Csecsenföldről, Putyin elnök mondjon le), de a túszejtés igazi célja az volt, hogy megmutassák a nyilvánosságnak: az orosz politikai vezetés döntésképtelen, és nem képes egy sikeres hadművelet végrehajtására. És bejött a számításuk: három és fél napon keresztül figyelte a világ a tévén keresztül, amint a különleges alakulatok parancsra várnak, és a parancs nem érkezik. Okkal számíthattak erre: a beszláni akció főpróbáján, a Nord-Ost musical előadásán – a szó szerint színházi látványossághoz csatlakozó – terrorakció idején Putyin elnököt csak órák múltán merték felébreszteni, hogy döntsön (Putyin ugyanis épp lábadozott kozmetikai műtétje után, amikor is hajátültetést hajtottak rajta végre). Számításuk bevált volna akkor is, ha történetesen más módon ér véget a túszejtési akció; mindenképpen nyilvánosan vádolhatták az orosz vezetést azzal, hogy saját gyerekeit mészárolja le. Amit Baszajev ténylegesen meg is tett két héttel a tragédia után az általa ellenőrzött internetcsatornák közvetítésével.

Kinek az érdeke?

Sajnálatos módon az elmúlt évek során nemcsak a terroristák tettek szert tapasztalatra, hanem a központi hatalom is: hidegvérrel, rezzenéstelen arccal hozzák egyre-másra a nyilvánosság számára szánt intézkedéseket – a beszláni tragédiával visszaélve – terrorelhárítás címszava alatt. Az Állami Duma elő is vett jó pár olyan módosító indítványt, amelyeket az előző Duma már a ciklus közepén elutasított: például Aszlahanov képviselő indítványát a Btk. módosításához (vezessék be az életfogytiglani büntetést a terrorizmus elleni harc érdekében); vagy Kulikov képviselő agyonporosodott kezdeményezését arról, miként vonják be a katonai szolgálatot teljesítőket a „terror-elhárítási hadműveletekbe”  vagy a Szövetségi Biztonsági Szolgálat tisztjeinek legutóbbi javaslatát arról, hogy vegyék ki az esküdtszékek kompetenciájából „a terrorista jellegű bűnügyeket”. Erős a gyanú, hogy a Duma a mai felheccelt hangulatban támogatni fogja az ilyen indítványokat. Holott ezek egyike-másika teljesen abszurd; hajmeresztő mindjárt Putyin elnök azon javaslata, hogy az egyes régiók kormányzóit ezentúl a helyi parlamentek az elnök jelölése alapján hagyják jóvá. Márpedig a jelenlegi kormányzók többsége hihetetlenül lelkesen támogatta az ötletet, mindjárt közzététele után. Logikájuk persze érthető: mind azt gondolta, hogy épp ő lesz az, akit majd az elnök menten újrajelöl posztjára. Azt ugyan így se, úgy se lehet megfejteni, miképpen szolgálná ez az új helyhatósági kinevezési szisztéma az adott térségben a terrorizmus hatékonyabb leleplezését. Már most van legalább két regionális vezető, akit a Kreml nagyon is nyilvánvaló támogatásával választottak meg, mégsem dicsekedhet azzal, hogy az általa irányított terület terrormentes, nyugodt közeg volna. Az egyik: Murat Zjazikov ingus elnök, akinek köztársaságából jó néhány fegyveres harcost toboroztak a beszláni iskola túszejtői közé; a másik pedig az egy hónappal ezelőtt, augusztus végén megválasztott csecsen elnök, Alu Alhanov, akinek tekintélye a terroristák között olyannyira alacsony, hogy nem is kockáztatta a túszok kiszabadításában való részvételt.

Az utolsó közvélemény-kutatási adatok, amelyek az immár egyedüli, valóban független társadalomkutató központtól, a Levada Intézettől származnak, azt mutatják, hogy Putyin elnök a beszláni terrortámadás óta rendre bizonytalan lépéseket tesz. Az iránta táplált bizalom olyan mélypontra zuhant, mint soha még a Kurszk tengeralattjáró tragédiája óta: akkor augusztusban és szeptemberben 60 és 63% volt a bizalmi indexe, most 66%.

De ne kergessünk illúziókat: az elnök és bizalmi emberei azért kellően kemény kézzel tartják ellenőrzésük alatt az ország helyzetét. Mivel a Kreml mára gyakorlatilag teljes mértékben uralja a televíziós információs terepet, bizonyosak lehetünk abban, hogy a televízióban, amelynek közel 100 millió fogyasztója van, csak vezető politikai erő nézőpontja jelenik meg. Márpedig jelen pillanatban a televízió a csecsenföldi és az észak-kaukázusi helyzetet következetesen a gazdasági stabilizálódás, normalizálódás, a békés élet medrébe való visszatérés kontextusában ábrázolja. Eközben a kaukázusi köztársaságok elleni, a beszláni akcióhoz képest kevéssé jelentékeny támadásokról vagy hallgatnak, vagy „banditák elszigetelt portyázásának” állítják be őket. Ezért aztán logikus, hogy minden egyes újabb terrorakció (amelyet a mai orosz nyelv könnyedén csak „terakt”-ként rövidít) csak további indulathullámokat vált ki a nézőből a terroristák iránt, miközben a lehető legteljesebb teljhatalommal ruházná fel az elnököt, hogy hadd oldja meg már – bármi áron is – ezt a krízishelyzetet. Ha kell, akár alkotmánysértés árán, ha kell, saját szabadságjogaink feláldozásával.

Utóirat

Aszlan Maszhadov interjút adott a Szabadság rádióállomásnak. Az interjúban kijelentette: „30 perc is elegendő lenne a két elnök találkozójára, és megállíthatnák ezt a vérontást, ezt a szörnyű háborút, megállapodhatnának egymás között, azaz megállíthatnák a terrorizmust, nem lenne több vér, emberi szenvedés. De egyelőre hiába beszélünk erről. Érveim, ambícióim – ha úgy tetszik – csak egyetlen dologra irányulnak: szavatolni szeretném a csecsen nép biztonságát, mást nem is akarok. Minden egyéb téren hajlandó vagyok engedményeket tenni Oroszországnak. De az előbbi, egyetlen követeléstől soha az életben nem tágítok. Még egyszer elismétlem: szó sincs itt semmiféle nemzetközi terrorizmusról, semmiféle külső befolyásolásról, semmiféle intervencióról. Ez mind kitaláció. Hazugság, becsapás.”

Fordította: Kiss Ilona

Tíz év – A konfliktus krónikája

1994

Aug. 11. Dzsohar Dudajev hadiállapotot vezet be, és általános mozgósítást rendel el.

Dec. 11. Az Orosz Föderáció belügyi csapatai bevonulnak Csecsenföldre.

Dec. 31. Megkezdődik a Groznij bevételéért indított hadművelet: a föderális erők három nap alatt lerombolják a fővárost, de nem tudják teljes ellenőrzésük alá vonni.

1995

Febr. 13–16. Megindulnak a tárgyalások a szakadárokkal: csecsen részről Aszlan Maszhadov és Samil Baszajev, a föderáció képviseletében a belügyi csapatok parancsnoka, Anatolij Kulikov tárgyal. Megállapodnak az áldozatok holttestének cseréjéről és kétnapos tűzszünet bevezetéséről (ezt egyik fél sem tartja be), de konkrét előrelépés nem történik.

Márc. 11. A föderális egységek végre ostrommal beveszik a fővárost. Március és június között ellenőrzésük alá vonják Csecsenföld fő központjait és nagyobb lakott területeit.

Jún. 14. Samil Baszajev és fegyveresei betörnek Bugyonnovszkba (Sztavropoli körzet), és ötszáz túszt fogva tartva beveszik magukat a város kórházába.

Jún. 19. A terroristák szabadon engedik a túszok egy részét, majd, miután elérik a csecsen határt, a többieket is.

1996

Jan. 9. Szalman Radujev és fegyveresei Kizljarban többtucat túszt ejtenek: a föderális csapatok teljes kivonását követelik.

Jan. 10–14. A terroristákat és a túszokat szállító autóbusz-konvojt megállítják Pervomajszkoje településnél, Radujev embereinek azonban, a 60 túszt élő pajzsként használva, sikerül elbarikádozni magukat.

Jan. 15–18. A föderális erők Pervomajszkojét ostromolják, a veszteségek óriásiak.

Márc. 31. Jelcin rendezési programot tesz közzé, amely szerint a hadműveleteket azonnal befejezik, a föderális egységeket visszavonják Csecsenföld adminisztratív határvonalára, demokratikus választásokat készítenek elő. Jelcin kijelenti: kész tárgyalni mindegyik féllel, beleértve a dudajevistákat is.

Ápr. 21-ről 22-re virradó éjszaka. Gehi-Csu település körzetében egy rakéta megöli Dzsohar Dudajevet. A szeparatisták új vezére Zelihman Jandarbijev lesz.

Máj. 27. Jelcin elnök, Csernomirgyin miniszterelnök és Mihajlov nemzetiségügyi miniszter találkozik Jandarbijevvel és két tanácsadójával: jegyzőkönyvet írnak alá egyebek mellett a hadműveletek június 1-jei felfüggesztéséről. Csecsenföld státusa nem kerül napirendre.

Jún. 18. Jelcin Alekszandr Lebegy tábornokot nevezi ki  nemzetbiztonsági tanácsadójává és az orosz Biztonsági Tanács vezetőjévé. Pavel Gracsov, aki 1992 óta volt honvédelmi miniszter, lemondásra kényszerül.

Júl. 3. Ismét Borisz Jelcint választják Oroszország elnökévé. Még ugyanezen a napon megszakadnak a tárgyalások a szeparatistákkal.

Aug. 6. A szeparatista erők visszafoglalják Groznijt.

Aug. 12. Alekszandr Lebegy tárgyalásokat kezd Aszlan Maszhadovval.

Aug. 31. Lebegy és Maszhadov – az EBESZ képviselője jelenlétében –aláírja a Haszavjurti egyezményt.

Okt. 17. Alekszandr Lebegyet menesztik.

Okt. 23. Csernomirgyin és Maszhadov megállapodnak a föderális egységek Csecsenföldről való kivonásáról.

1997

Jan. 27. Csecsenföldön elnökválasztásokat tartanak az EBESZ ellenőrzése mellett. A győztes: Aszlan Maszhadov.

Máj. 12. Jelcin és Maszhadov aláírja az Oroszországi Föderáció és a Csecsen Köztársaság közötti békéről és együttműködési elvekről szóló szerződést, amelyben a felek lemondanak az erővel való fenyegetésről és annak alkalmazásáról, Csecsenföld szuverenitását azonban nem érintik.

1998

Máj. 1. Valentyin Vlaszov, az orosz elnök csecsenföldi különmegbízottja ismeretlen erők fogságába kerül, akik fél éven át tartják fogva.

1999

Márc. 5. Gennagyij Spigun tábornagyot, az orosz belügyminisztérium csecsenföldi képviselőjét elrabolják Groznijban, közvetlenül a repülőgép fedélzetéről; földi maradványait 2000 márciusában találják meg.

Aug. 2. Megkezdődik a második csecsen háború: miután a Samil Baszajevvel kapcsolatban álló vahabiták elfoglaltak néhány dagesztáni települést, orosz különleges rendőri alakulatokat irányítanak a dagesztáni–csecsen határra.

Aug. 7. Samil Baszajev 400 fegyveressel betör Dagesztán területére.

Aug. 10. Dagesztán Iszlám Tanácsa (súra) nyilatkozatot fogad el a független muzulmán állam megalapításáról, és dzsihádot hirdet az orosz okkupáció alóli felszabadulásért. A szent háború vezetésével Baszajevet bízzák meg.

Aug. 11–15. A föderális csapatok megkezdik a dagesztáni és csecsen fegyveres banditák által elfoglalt települések felszabadítását.

Aug. 16. Aszlan Maszhadov rendkívüli állapotot hirdet Csecsenföldön.

Aug. 26. A föderális egységek visszaszorítják Baszajev fegyvereseit Dagesztánból Csecsenföldre; Putyin bejelenti a dagesztáni hadműveletek első szakaszának lezárását.

Aug. 31. Moszkva központjában, az „Ohotnij rjad” bevásárlóközpontban robbanás történik, amelyet a korábban ismeretlen „Dagesztán Felszabadító Hadsereg” nevű szervezet vállal magára.

Szept. 4. Bujnaksz településen felrobbantanak egy négyemeletes épületet, amelyben a honvédelmi minisztérium 136. brigádjának katonái laktak családjukkal.

Szept. 8-ról 9-re virradó éjszaka. Moszkvában felrobbantanak egy lakóházat, az áldozatok száma 90.

Szept. 13. A két szeptemberi robbantás áldozatainak gyásznapján a Kasirszkoje úton újabb lakóépületet robbantanak fel, az áldozatok száma ezúttal 120.

Szept. 15. Igor Szergejev honvédelmi miniszter jelenti Putyin kormányfőnek, hogy Dagesztán területét teljes egészében megtisztították a fegyveresektől.

Szept. 17. A Szaratovi területen található Volgodonszk városában ismét lakóházat robbantanak.

Szept. 20. Cordon sanitaire kialakítását kezdik meg Csecsenföld körül.

Szept. 30. A föderális egységek a légierő támogatásával intenzív földi hadműveletet indítanak Csecsenföldön.

Okt. 6. Aszlan Maszhadov hadiállapotot hirdet; leváltja tisztségéből Ahmat Kadirov csecsen muftit, aki megtagadta, hogy dzsihádot hirdessen Oroszország ellen.

Okt. 11. Maszhadov a konfliktus békés rendezését javasolja; Vlagyimir Putyin megtagad minden tárgyalást mindaddig, amíg a terroristákat ki nem szolgáltatják.

Okt. 12. Az orosz egységek átlépik a Terek folyót, arra hivatkozva, hogy Samil Baszajevet veszik blokád alá Goragorszkij településen.

Okt. 16. Megkezdődik a „terrorelhárító hadművelet második szakasza”.

Okt. 29. Ahmat Kadirov „vahabizmustól mentes övezetnek” nyilvánítja Csecsenföld három keleti körzetét.

Nov. 7. Aszlan Maszhadov az USA-hoz és az ENSZ-hez fordul, közvetítést kérve a csecsen konfliktus rendezéséhez.

Nov. 11. Az orosz csapatok – Ahmat Kadirov hívására – harc nélkül bevonulnak Gudermeszbe.

Nov. 18. A csecsen delegációt nem engedik be az EBESZ isztambuli csúcsértekezletére.

Nov. 26. Megkezdődik a „terrorelhárító hadművelet harmadik szakasza”: ostromot hirdetnek Groznij és Urusz-Martan ellen.

Dec. 10. Az Európai Unió vezetői helsinki csúcsértekezletükön figyelmeztetik Oroszországot, hogy szankciókkal sújtják, ha nem szünteti be a csecsenföldi hadműveleteket. Szankciók bevezetésére nem kerül sor.

Dec. 13. Az Állami Duma amnesztiában részesíti azokat a személyeket, akik „a fegyveres konfliktussal összefüggő jogellenes cselekedetet hajtottak végre”.

Dec. 23. A kormány ülésén Putyin kormányfő bejelenti: megkezdődik a csecsenföldi hadművelet békés szakasza, a gazdaság helyreállítása. Másnap a csecsen rendőrök megkezdik Groznij „megtisztítását”.

2000

Jan. 9. Csecsen harcosok elfoglalják Sali és Argun településeket.

Jan. 17. Megkezdődik Groznij tényleges ostroma.

Febr. 6. Putyin bejelenti Groznij teljes felszabadítását.

Febr. 17. A főügyészség büntetőeljárást indít Aszlan Maszhadov ellen, „fegyveres lázadás” címén.

Febr. 29. Az orosz egységek elfoglalják Satát, az utolsó várost, amely még a szeparatisták kezében volt.

Febr. 29. – márc. 2. A Pszkovi divízió 84 deszantosa elesik az Ulusz-Kert településnél vívott harcban, miközben meg akarják akadályozni egy nagyobb fegyveres osztag áttörését Dagesztánba.

Márc. 2. Groznij külvárosában csecsen fegyveresek megtámadják a Moszkva melletti területről érkezett különleges rendőri alakulatot (OMON): 20 személy elesik, 31-en megsebesülnek.

Márc. 29. Dzsana-Vegyeno mellett megtámadják a Permi OMON-alakulatot.

Ápr. 18. Aszlan Maszhadov bejelenti: kész a béketárgyalásokra. Három nappal később ki is adja a parancsot a harci cselekmények leállítására.

Máj. 28. Vegyenszk és Nozsaj-Jurtoszk körzetében nagyszabású katonai akciók indulnak „a bandaalakulatok maradékainak” felszámolására.

Jún. 8. Vlagyimir Putyin rendeletet ír alá „A csecsenföldi végrehajtó hatalom ideiglenes szerveinek előkészítéséről”.

Jún. 12. A csecsen kormány élére Ahmat Kadirovot nevezik ki.

Júl. 2. Argunban, Gudermeszben és Urusz-Martanban csaknem egy időben öngyilkos merénylők robbanószerrel megrakott teherautókkal laktanyákba, rendőrőrsökre törnek be.

Júl. 13. Csecsenföldön megkezdik a nyugdíjak és segélyek kifizetését, megindul az áramellátás.

2001

Szept. 17. Csecsen fegyveresek lelőnek egy helikoptert Groznij felett, amelyen az orosz főparancsnokság 2 tábornoka és 8 ezredese tartózkodik.

2002

Jan. 27. Csecsen fegyveresek lelőnek egy helikoptert: számos magas rangú orosz katonatiszt áldozatul esik, köztük a belügyminiszter-helyettes, a belügyi csapatok főparancsnoka, valamint három ezredes. Ugyanezekben a napokban még három orosz helikoptert lőnek le.

Aug. 19. Csecsen szeparatisták rakétatámadása során 119 orosz katona hal meg, amikor MI-26 helikopterükön Groznij felé tartanak.

Szept. 1. A szeparatisták lelőnek egy MI-24 helikoptert, az egész legénység meghal.

Okt. 23. Egy moszkvai kultúrház (Dubrovka) nézőterén, a Nord-Ost előadásán közel 800 túszt ejt a Movszar Barajev vezette terroristacsoport, a Csecsenföldön állomásozó orosz alakulatok kivonását követelve.

Dec. 27. Robbanószerrel megrakott teherautó tör be Groznij kormányzati épületébe, legalább 80 személy áldozatul esik. Ugyanebben az időszakban Oroszország különböző pontjain legalább 200-an halnak meg öngyilkos merénylők akciósorozatában.

2003

Jún. 5. Mozdokban katonákat szállító autóbusz ellen követnek el merényletet.

Júl. 5. A Tusinoi reptéren készülő rockkoncerten öngyilkos merénylőnők robbantanak.

Aug. 1. Kórházrobbantás Mozdokban.

Dec. 9. A moszkvai Nacionál szálló előtt hajt végre robbantást egy öngyilkos merénylőnő.

2004

Febr. 6. Két moszkvai metrómegálló közötti átjáróban hajt végre robbantást egy öngyilkos merénylőnő.

Jún. 22. Ingusföldön, Nazranyban megtámadják a helyi rendőrőrs szolgálati helyiségeit.

Aug. 25. Egymással egy időben, egy Moszkvából Szocsiba, illetve egy Rosztov felé tartó repülőgépet robbantanak fel öngyilkos merénylők.

Szept. 1. Beszlan – az 1. számú iskola évnyitóján több mint ezer embert ejtenek túszul.

A terrorakciók áldozatai

Bugyonnovszk, 1995. június: 28 halott, 65 sebesült a túszok között.

Kizljar/Pervomajszkoje, 1996. január: 41 túsz, 21 rendőr.

Moszkva, Ohotnij rjad, 1999. augusztus: 30 sebesült.

Bujnaksz, 1999. szeptember: 64 halott, 120 sebesült.

Moszkva, 1999. szeptember, Gurjanov utca: 90 halott; Kasirszkoje út: 120 halott.

Vologdonszk, 1999. szeptember: 17 halott, 150 sebesült.

Moszkva, Nord-Ost, 2002. október: 128 halott, köztük 3 gyermek.

Groznij, 2002. december: 80 halott.

Oroszország különböző pontjai, 2002. december: kb. 200 halott.

Mozdok, 2003. június: 18 áldozat.

Moszkva, Tusinói reptér, 2003. július: 13 áldozat.

Mozdok, 2003. augusztus, kórházrobbantás: 50 áldozat.

Moszkva, Nacionál szálló, 2003. december: 6 áldozat.

Moszkva, Paveleckaja metróállomás, 2004. február: 40 áldozat.

Ingusföld, Nazrany, rendőrőrs elleni merénylet, 2004. június: közel 100 áldozat.

Szocsi és Rosztov felé tartó repülőgépek, 2004. augusztus: 125 áldozat.

Beszlan: több mint 300 áldozat.

2000. augusztus 3-án az orosz fegyveres erők főparancsnokságának első helyettese, Valerij Manyilov bejelentette: az észak-kaukázusi terrorelhárító akciók során, 1999–2000-ben a föderális erők tagjai közül 2585-en estek áldozatul, és 7505-en sebesültek meg. Szavai szerint az első csecsen hadjárat során, 1994–1996-ban az áldozatok száma 3826 volt, a sebesültek száma pedig 17 892, 1906 katona eltűnt. A nemzetiségi és migrációs ügyekkel foglalkozó föderális minisztérium közlése szerint 1999. szeptember 1. és 2000. augusztus 1. között Csecsenföldről 502 803 ember menekült el.