A Beszélőnek ebben a számában Mészáros Márta arról beszél, hogy a fiatal filmes generációnak akkor van esélye a nemzetközi porondon, ha a formai-művészi tehetségét olyan filmekre fordítja, melyek Magyarországról mondanak el „valami különöset”, olyan témát választanak tehát, amiről a világon csak ők tudnak beszélni, de olyan művészi nyelvet, mely a határokon innen és túl egyformán érthető. Azzal a frusztráló kulturális dilemmával, ami ennek a receptnek a feltalálása mögött rejlik, valamilyen formában mindenki találkozik, aki szervezőként vagy alkotóként, kultúrdiplomataként vagy élő kulturális árucikként átlépi Magyarország (nyugati) határait. A magyar kultúra nagy külföldi sikertörténetei és fájó kudarcai sulykolják belénk újra és újra, hogy ha van egyáltalán olyan, hogy európai kánon, abba a helyi érdekűnek és a közösnek előre sokszor eltervezhetetlen, de utólag mindig nagyon is jól felismerhető keverékével van komoly esélye bekerülni a magunkfajtának. Mészáros Márta receptjét kétségkívül egy egész életmű hitelesíti, s jó néhány példát hozhatnánk őrajta kívül is Kusturicától Szabó Istvánig: a nemzetközi filmes nyelven megszólaltatott regionális történelmi tapasztalat, az így felfogott couleur locale kiaknázása – mint a kis országok művészeinek esélye a nemzetközi figyelemre – kétségkívül olyan recept, amelyre jó néhány filmes sikertörténet épült már.

Az egész talán nem is szúrt volna szemet az interjút olvasva, ha nem folytatta volna ekképpen Mészáros Márta: „Arról, hogy valaki drogos meg drogot szállít, Amerikában ugyanolyan jó filmet tudnak csinálni, mint Angliában vagy Franciaországban. Ez nem reveláció.” Éppen az interjú készültekor mutatták be Fliegauf Benedek Dealerjét, azt a fimet, amire ez a mondat minden bizonnyal utal. A Dealer számomra az utóbbi évek egyik legmeghökkentőbb és legemlékezetesebb filmje volt, nyilván először ezért akadtam meg Mészáros mondatánál, amiben különben nem a film kritikáját fogalmazza meg, hanem a fentebb idézett stratégia hiányát rója fel egy tehetséges fiatal rendezőnek.

Kétségtelen, hogy bár a Dealernek lehet egy szociografikus olvasata vagy nézete, mégsem ez a legfontosabb oldala. És túl azon, hogy a szüzséje – egy drogdealer egy napja – nem különösebben helyhez kötött, még azt is elemeli aktuális környezetéről, amit amúgy esetleg azonosíthatnánk. A lepusztult és a gazdag Budapest egyaránt szinte a felismerhetetlenségig absztrahált terek láncává változik át, mert mindegy, hogy az EU-konform Erzsébet teret, a vadonatúj sportarénát, valamelyik újgazdag budai lakóparkot, a Duna-partot, a lekoszlott Keleti aluljárót látjuk, vagy egymással felcserélhető, fekete-fehér pszeudo-buddhista katatóniába süppedt bárhol-lehet-színtereket.

Ám ez itt most nem filmelemzés, csak rövidke töprengés azon, hogy miképpen is viszonyul a nemzetközi díjak hosszú sorát begyűjtő Dealer „területhódítási stratégiája” egy idősebb nemzedékéhez. Meglehet, valóban éles generációváltásnak vagyunk tanúi, ám nem abban vagy legalábbis nem csak abban az értelemben, ahogyan az anyák és az atyák gyakran fel szokták róni, vagyis hogy a 20-30-as generációnak „nincs történelme” vagy nem érdeklődik saját történelme iránt. Lehet, hogy ennek a generációnak a sikerei és érdeklődése azon a tapasztalaton alapulnak, hogy alkotói pozíciójukat többé nem lehet evidens módon a nyugati diskurzus és a lokális tapasztalat viszonyában meghatározni. Ami egyfelől felszabadító, másfelől bizony lelombozó, hiszen elveszítettük befelé kicsit kínos, de kifelé mégiscsak az önazonosság nyugalmát jelentő egzotikus bájunkat.

A Dealer közönyös azzal szemben, ami megkülönböztethetne, erősen hisz viszont a közös tapasztalatokban, és ezeknek a metaforikus kifejezhetőségében – ha úgy tetszik, ennyiben meglehetősen konzervatív. Fliegauf szépséges filmjében a budapesti drogos szubkultúra nem „valami különöset” mond el, hanem egy nagy nyugati mítosz széthullását, a test transzcendenciájának semmivé válását jeleníti meg. Se couleur, se locale. És mégis.