2004. szeptember 25–26-án a Beszélő kétnapos beszélgetéssorozatot rendezett Leporoló címmel. A rendezvény célja az volt, hogy új perspektívába helyezzünk néhány klasszikus magyar regényt, új olvasási szempontokat, értelmezési lehetőségeket kínáljunk fel olyan művekkel kapcsolatban, melyeknek a szakmai megítélése magas, de mégsincsenek előtérben sem az oktatásban, sem a művelt közönség irodalomképében.

A regények sora majd másfél évszázadot fogott át a XVIII. század végétől a második világháborúig. A rendezvényen egy-egy mű köré kerekasztal-beszélgetést szerveztünk egy író, egy irodalmár és egy magyartanár részvételével. Az volt a feltételezésünk, hogy a három szereplő – az irodalom három különféle szakértője – tapasztalatainak, sajátos kérdésfeltevéseinek megfelelően mást és mást fog izgalmasnak, megbeszélésre méltónak tekinteni az adott regény kapcsán. Ennek megfelelően a korszerű irodalomtudományi iskolák szempontjai, a kanonizáció dilemmái mellett szó esett arról is, hogy milyen technikai trükköket lehet ma is eltanulni ezektől a klasszikus alkotóktól annak ellenére, hogy az irodalmi köznyelv alapvető változásokon ment keresztül e remekművek születése óta. És minden beszélgetésben felmerült az a szempont, hogy az adott regény vajon képes-e megszólítani a korábbi generációkétól radikálisan különböző kulturális referenciákkal rendelkező mai tizenéveseket; illetve hogy a művek mely rétegei volnának azok, melyek egy gimnazista olvasási és élettapasztalatával feldolgozhatók.

Ebben a számban három beszélgetés írott változatát közöljük.

Résztvevők: Tamás Ferenc, Parti Nagy Lajos, Gács Anna

Tamás Ferenc: Miért az Aranysárkányt választottátok? Milyen viszony fűz titeket a könyvhöz?

Parti Nagy Lajos: Ahogy most végignézem megint a felkínált könyvek listáját, igazából bármelyikről lehetett volna az embernek kedve beszélni, már csak azért is, mert akkor újraolvasná. De hát azért Kosztolányi mégiscsak Kosztolányi. Azzal együtt, hogy a három nagy Kosztolányi-regény közül én tulajdonképpen mégiscsak ezt szeretem legkevésbé, de hát ezt is imádom. És talán az Aranysárkányhoz szokott az ember a legkevésbé hozzányúlni, hogyha hozzányúl a Kosztolányi-regényekhez. A kilencvenes évek elején valami miatt újraolvastam, és azóta, úgy emlékszem, hogy nem volt a kezemben. Hát ezért irigylem a tanárokat, hogy időről időre kénytelenek kezükbe fogni a könyvet. Furcsa volt, hogy ebben a Kosztolányi-összkiadásban, amiből olvastam, a félkritikaiban a Pacsirta meg az Aranysárkány van egy kötetben. És ha már, akkor egyhuzamban végigolvastam a Pacsirtát is meg az Aranysárkányt is. A legelső meglepetés az volt, hogy bennem úgy élt, hogy ezek nagyjából hasonló terjedelmű regények. Pedig az Aranysárkány egyedül hosszabb, mint a másik kettő – az Édes Anna meg a Pacsirta, vagyis hogy rettenetesen hoszszú, és ezzel aztán, ha most nagyon szigorú akarok lenni, akkor azért veszít is a Pacsirtával szemben egy pöttyöt. Tíz évvel ezelőtt lehettem nagyjából annyi idős, mint Novák Antal, ami nagyon megérintett, de akkor is és most is még jobban érdekelt az „arany” része, ez a félelmetes gazdagság. Az, hogy Kosztolányi felülmúlhatatlan. Hogy hihetetlen, mi van ott a részletekben, a képekben, mintegy mellékesen, egy bekezdés végén felhordva a gyepágyban zirregő ezer tücsökről – és sorolhatnám.

Gács Anna: Én éppen ellenkezőleg: ezt a Kosztolányi-regényt szeretem a legjobban, és legnagyobb meglepetésemre az Aranysárkányt nem választotta senki, tehát a szervezői udvariasságnak is eleget tudtam tenni, amikor ezt választottam. Mondhatnám, engem az ízlésem és a szerencsém is ehhez a regényhez utalt. Szerintem ez talányosabb regény, mint a másik három. Azokról sem gondolom, hogy egyszerűek volnának, vagy didaktikusak, vagy egy mozdulatra nyitható fedelük volna, de ennek a gazdagsága páratlanul sokféle szinten mutatkozik meg. És szerintem nem véletlen az, hogy ha megnézzük Kosztolányi recepcióját – ami már önmagában is lenyűgöző és hátborzongató olvasmány, hiszen a negyvenes évek legvégétől kezdve olyan fajta ideologikus támadásnak van kitéve a Kosztolányi-életmű, amiből tulajdonképpen a kilencvenes évekig sem tudja magát kiverekedni – az az érdekes, hogy mintha az Aranysárkány egy kicsit védve lenne az ideologikus támadásoktól, és ennek talán vannak esztétikai okai is. Például a híres-hírhedt Heller Ágnes-tanulmány az ötvenes években, úgy tűnik, kevésbé talál fogást az Aranysárkányon, mint a többi regényen, és a későbbi recepcióban is megfigyelhető ez, ami talán magyarázható azzal is, hogy az Aranysárkány különösen nehézzé teszi az ideologikus kisajátításokat. Nyilván nem ez az elsődleges olvasói élményem, ez már inkább az egyik lehetséges magyarázata a rajongásomnak.

T. F.: Ha jól értettem, Lajos, neked a Pacsirta a first class. Talán éppen a tömörsége vagy szikársága miatt?

P. N. L.: Igen. Bár hülyeség ilyen rangsorokat csinálni, azért megdöbbentem, hogy a Pacsirta mennyivel tömörebb, tömöttebb, sötétebb és összefogottabb beszéd, mint a gyönyörűséges, tarka Aranysárkány. Az Aranysárkány a Pesti Hírlapban jelent meg folytatásokban, és irodalomtudósként ilyet nyilván nem mond az ember, de olvasóként meg íróként nyugodtan mondhatom, hogy van az embernek egy olyan kaján érzése, hogy Desirének folytatásról folytatásra bizony meg kellett írnia az adott mennyiséget, és amikor éppen nem ment előre a cselekmény, akkor kicsit eltoporgott. De ne értsenek félre, ez nem hátrányára van a szövegnek, hanem nagyon is az előnyére, mert így kerül be az a rengeteg finomság. De a legmélyebben tragikus azért mégiscsak a Pacsirta számomra. Csúnyának és elhagyatottnak lenni – ez ontológiai probléma. Megveretni vagy az igazságunkat bukni látni – az egy másfajta dolog. Számomra ezért volt a Pacsirta a legszívszorítóbb.

G. A.: Igen, de hát az Aranysárkányban meg ott van a provinciálisnak lenni mint ontológiai probléma, ami engem tematikusan mindig is a legjobban izgatott ebben a regényben. Hogy hogy lehet ennyire tarkán, ennyire csillogóan, ennyire érzéki mondatokban megírni azt a hihetetlen kopárságot, ami először úgy tűnik, mint hogyha egy adott, földrajzilag többé-kevésbé beazonosítható kisváros világa volna, aztán kiterjed Budapestre is, és aztán megjelenik a kozmikus perspektíva, amihez képest minden élet és minden emberi lény, és minden, ami a világon van, provinciális és poros és jelentéktelen. Van olyan nézőpont, ahonnan mindnyájan vidékiek vagyunk és jelentéktelenek, és három hónapig tart az életünk.

P. N. L.: Van ez a gyönyörű mondat, hogy nevetséges volt-e Novák Antal. Igen, ahogy minden ember nevetséges. Az nagyon szép, hogy Kosztolányi hazautazik Szabadkára a húszéves érettségi találkozóra, és utána írja meg ezt a könyvet. Talán a legtöbb ebben a könyvben van Szabadkáról. Az is nagyon érdekes, hogy a Pacsirta szintén Sárszegen játszódik, de ott nagyon takarékosan és setéten van a részletekkel bánva, szinte a Magyar Korona meg a vasútállomás van a legjobban kiszínezve. Az Aranysárkányban viszont számtalan gyönyörű részletet árul el. Ami a provincialitást illeti, egy évszázad recepciója azt verte belénk, hogy a helyszín a poros vidéki kisváros, ahol az elvágyódás a létezés egyik legfontosabb attribútuma. Ám ebben a regényben egyedül Hilda meg a nem odavalósi Csajkás az, aki valamilyen módon elvágyódik. Novák Antalt kielégíti, hogy nyaranta Velencébe megy, de nincs olyan szereplő, aki olyan nagyon elvágyna a poros Szabadkáról, illetve Sárszegről.

G. A.: Van azért itt Budapest-vágyódás, és van Bécs-vágyódás több figurában is, csak valahogy azt sugallja az egész, hogy mindegy, mert Budapestről meg Bécsbe vágyódnak, és Bécsből meg a csillagokra.

P. N. L.: Elvágyódáson én a háromnővéres elvágyódást értem, azt, hogy el innen, erről a poros borzalmas helyről, el valahova a világba. Ezek a szereplők el akarnak menni atlétikai versenyre vagy Velencébe, el akarnak menni juhtúrót enni meg tejet inni a Felvidékre. De nem akarják otthagyni Sárszeget. És ez szerintem nem véletlen, mert Kosztolányi nagyon is élhetőre és nagyon is kellemesre rajzolja az Aranysárkány Szabadkáját, szemben Pacsirta városával, illetve a modelljével.

T. F.: Anna, azt mondtad, hogy talán ez a legtitokzatosabb Kosztolányi-regény. Hogy értetted ezt?

G. A.: Nézzük például Novákot. Általában azt szokták mondani, hogy a humanista, felvilágosult értelmiséginek a kudarcát jeleníti meg. Volt valamelyik héten a regény filmváltozata a tévében, és Mensáros pontosan ezt is játssza, ezt a jóságos apát, aki mindig egy kicsit bölcsebb annál, mint amennyit látni enged. De egyáltalán nem ilyen világos a regényt olvasva, hogy egyértelműen pozitív figurával van-e dolgunk. Például amikor meglátja Csajkás Tibort, amint kiugrik Hilda ablakán, és ezután meginvitálja egy nagy férfibeszélgetésre, ami persze nem jön létre, mint ahogy egyetlenegy beszélgetés sem jön létre a regényben, akkor elkezd mindenféle szónoklattöredékeket mondani neki, szónoklatfoszlányokat. Tehát nagyon sokszor lehet úgy olvasni, ami persze talán már egy nagyon mai olvasat, hogy tulajdonképpen jórészt üres szólamokból áll össze ez a figura, és koránt sincs mögötte az a felvilágosult humanista magabiztosság, amit bele szoktak látni, hanem sokkal maszkszerűbb alak.

P. N. L.: Igen, van benne egy pici porosság, dohosság és megkeseredettség, nem mondom, hogy cinizmus, az nem igaz, de egy kicsi irónia. Fórist, az ellenpéldát, a militáns tanárt ő ugyan nem bírja, de elvan vele, eldumál vele, meg azért a végén az ő ösztökélésére csak vesz egy pisztolyt. Ez megint nem ellenérv, mert tényleg sokkal összetettebb figura. Azonkívül az a tragikus vétsége, hogy lebikficezi a diákját - itt látszik, hogy 80 éve íródott a regény. Egy mai regényben le lehet-e valakit úgy bikficezni, hogy az illető egy életre megsértődjön? Szóval a csúcsjelenetben tulajdonképpen nem egyértelműen pozitív Novák Antal, hogy finom legyek. Abban az esetben egy profi pedagógus, amilyen ő maga, nyilván nem ezt kéne, hogy csinálja. Rossz napja van, a lánya is meg a felesége is, hogy úgy mondjam, kicsúszott a kezéből, öregszünk, front van, ez a kölyök meg itt van, izmos, nagydarab, egy barom, és akkor kibukik belőle az értelmiségi gőg. Egyáltalán nem csak pozitív figura, és ettől rettentően szerethető. És túl azon, hogy nem tudja a lányát nevelni, egyszerűen tehetetlen a lányából előbújó feleségével. Arról a nőről ugyan nagyon keveset tudunk, szinte csak annyit, hogy ő a feleségére néz, de a felesége vidámabb tájakra tekint vissza a fényképről. De megismétlődni látja a lányában a feleségét, és totál tehetetlen vele a majomszereteten túl, és ezek mind-mind olyan vonások, amiktől nagyon-nagyon szeretnivaló ez a Novák. Ezért mondtam, hogy az idealizált figurához képest nagyon is csetlő-botló, és rémségesen mai eleven ember.

T. F.: Persze, hogy Novák nem idealizált. Anna azt mondja, hogy kliséket mond abban a helyzetben. Igen, természetesen egy ilyen helyzetben, meg mindenféle helyzetben mindanynyian kliséket mondunk. Tehát az, hogy mi van belül, meg az, hogy kínunkban miket locsogunk – talán éppen Kosztolányitól lehet nagyon megtanulni –, nem esik egybe. A gyakorlott pedagógus pedig, akiből kitör a „bikfic”, tehát megalázza a gyereket – hát a gyakorlott pedagógusok ilyeneket csinálnak, hibákat követnek el. Úgy tűnik nekem, hogy épp a Novák-figura kapcsán is átélhetjük azt a metafizikai kiszolgáltatottságot, amit a Pacsirtával kapcsolatban. Azt, hogy az ember bele van szorítva a saját személyiségének, életsorsának a börtönébe, és nincsenek arra eszközei, hogy meghaladja magát. A szerencsétlen Novák pontosan tudja, hogy hülyeségeket csinál – csak nem tud mást tenni, máshogyan viselkedni. Egyedül kell nevelnie egy lányt, és nem ért a lánynak a nyelvén. Fiúgimnáziumban tanít, és hiába érzi otthon magát a meteorológiai megfigyelések vagy a fizikaszertár világában, és hiába pedagógus, a lelki finomságokhoz nincs érzéke.

A buta és lusta Liszner Vili pedig, nagyon is érthető módon, feldühíti, elfogy a türelme. Tehát egy tanár szerepnyomorúságát lehet megélni az Aranysárkányt olvasva. Hilda kapcsán pedig a túl racionális férfiembernek a butaságát, a rossz férfigondolkodást, a nagyon okos férfi ostobaságát lehet Novákon látni. Ezért annyira szívszorító.

G. A.: És ha meggondoljuk, akkor viszont ez a tragikus pátoszt is egy kicsit módosítja, kicsit megkérdőjelezi. Vajon lehet-e az tragikus hős, akit nem tudunk azonosnak tekinteni a kijelentéseivel? Nyilván nagyon modern tragikus hős az, aki nyökög. Nézzük például az öngyilkossága előtti részt. Ott egyrészt a súlyos depressziós állapotnak lélektanilag, azt gondolom, amennyire lehet, hiteles megjelenítését kapjuk: ahogy Novák az utcán a figurákat egyszer csak fenyegetőnek és undorítónak kezdi el érezni. Másrészt mielőtt főbe lövi magát, azelőtt is még szónokol a saját fejében, és nagy igazságokat próbál megfogalmazni. Nem hiszem, hogy ezeket a nagy igazságokat úgy lehetne csak értelmezni, ahogy sok elemzés értelmezi, hogy itt végre ráismer saját életének a tanulságára, egy fenét. Hát itt ugyanúgy nem tud kilépni abból a szerepből, amibe egész életében be volt zárva, és amiből csakis azzal tud kilépni, hogy lelövi magát. Tehát így értem, hogy bonyolult, hogy nincsenek olyan minőségek benne, amelyeket könnyen és rutinosan azonosítani lehetne.

P. N. L.: Egyrészt. Másrészt meg azért is van ez, mert a Pesti Hírlapos folytatásokat író Kosztolányinak meg kell még pakolnia tanulsággal a regényt, ezt se felejtsük el. De ez csak mellékes, az a gyönyörű pont ebben az öngyilkos jelenetben, hogy van egy mondat, miszerint már indulni akart haza – ez a folytonos gyönyörű véletlenszerűség, amitől Kosztolányi egyszerűen zseniális, és az ember csak bámul, hogy milyen finoman van ez föltéve. Már majdnem hazament. Aztán kipakolta a pisztolyt, és azt gondolta, hogy hát akkor talán agyon is lőhetném magam.

T. F.: Nem tudom, hogy áttérhetünk-e Novákról Hildára. Őt mennyire olvassátok empátiával, részvéttel, undorral, utálattal vagy lelkesedéssel? Hilda is egy meglehetősen izgalmasan megkomponált figura.

G. A.: Visszautalva arra, amit te mondtál a férfiokosságról és butaságról, és áttérve Hildára, szerintem a férfi és női szerepek leosztásában is nagyon összetett a regény. Megjelennek benne a klasszikus sztereotípiák, például amikor az öngyilkossága előtt azt mondja Novák, hogy a nő álnok kígyó, a férfi durva farkas, nem tudom, hogy melyik a jobb. Hilda első ránézésre meglehetősen hebrencs, neuraszténiás, felelőtlen és provinciális kislány. És ott van a többi elviselhetetlen és nevetséges nő. Ugyanakkor ők azok, akik kapcsolatot tartanak a szellemekkel meg a csillagokkal, ezzel a furcsa spiritiszta-spirituális dimenzióval.

P. N. L.: Hilda szerepét az is bonyolítja, hogy mi tudjuk, hogy az anyját játssza. Van egy gyönyörű jelenet, amikor lebukik, és az idős Novák tehetetlen a gátlástalan fiatallal szemben, aki pofátlanul és konzekvensen hazudik. Innen nézve a Hilda figurája egy picit, ha lehet ilyet mondani, romlott, de nagyon-nagyon rokonszenves, nagyon nagyra hivatott figura. Közhely, hogy a Desiré azt a bizonyos fecskelányt írta meg a figurájában, az ő első fiatalkori csapodár szerelmét, aki nála talán kilenc évvel volt fiatalabb. Nem volt olyan nagyon régi történet tehát, húszéves történet volt. Hilda nagyon eleven figura. A húszas évek irodalmában egy különösen szabad, finom alak lehetett. De nemcsak arról van szó, hogy egy engedetlen kislány, aki hülyeségeket csinál meg kokettál, hanem világosan kiderül, hogy viszonya van a fiúval, és el is szökik vele, vele is marad, megszüli a gyereket, és ott élnek valahol felnőttként. Tehát nem semmi ez a lány, szerintem erősebb, mint a modellje. És rém bölcs is, bölcsebb, mint a férfiak körülötte. Sokszor azt mondja ki, amit a Kosztolányi szerint Novák Antal nem mer végiggondolni.

G. A.: Van egy az elviselhetetlenségig szívszorító mondat, a regény elején, az egyik első randevújukkor, amit látunk: azt mondja az elbeszélő, hogy nem nagyon volt már mit mondaniuk egymásnak. Tart a kapcsolat néhány hónapja, és tudjuk ráadásul, hogy ez lesz az egész életük, de már most nincs mit mondaniuk egymásnak. Minden az iszonyú gyors megérés és azonnali elhervadás idődimenziójában játszódik, és ez a szerelem is mire elkezdődik, már tulajdonképpen vége is van, csak a lépéskényszerek tartják össze őket.

T. F.: Az iskola világában és környezetében játszódik a könyv, és Hilda iskoláztatásáról nem tudunk meg semmit. Elképesztő, hogy ott van a tanár kislánya, aki súlyosan neurotikus, teng-leng a világban, nemcsak anya nélkül, hanem mindenféle képzés nélkül. Az egyik rejtély az én számomra, hogy Novák, a tanár hogy nem gondoskodik erről, miért nem csinál valamit? Mi van a lányoknak a nevelésével?

P. N. L.: A századfordulón egy Hilda-forma lány elvégezte a polgári iskolát, talán még egy főzőtanfolyamot, és egy vidéki kisvárosban milyen sanszai voltak? Gimnázium nincs, ahova eljárhatna, azonkívül Nováknak nyilván jó oka van, hogy ne engedje el a háztól még tíz méterre sem. De ez tényleg jó kérdés, hogy ott van a felvilágosult pedagógus, és ott teng-leng mellette a lánya.

T. F.: A Pacsirta metafizikai nyomorúságának párja a Hilda korlátozottsága. Okosan tudja, hogy férjhez kell mennie, el kell innen menni, mert a papával baj lesz, de az a házasság, amibe belegyalogol, az nem megoldás az életében.

P. N. L.: De miért nem megoldás? Ennél számos sokkal rosszabb megoldás is létezhetett volna. Csajkás Tibor otthagyhatta volna. Elcsinálhatták volna rozsdás tűvel a gyereket. Sok minden történhetett volna, ehhez képest egy gróf gyerek elvitte a Fertő tó melletti birtokra, feleségül vette. Hát nem lett egy nagy házasság, de ezek nem szoktak azok lenni. Szóval a lehetséges sorsok közül ez nem a legrosszabb sors.

T. F.: Nézzük meg a könyv zárlatát. Komolyan lehet venni ezt a spiritizmussá rohadó spiritualitást úgy, ahogy Anna utalt rá?

G. A.: Én arra próbáltam utalni, hogy akármilyen ironikus a szellemidézés a végén, Novák válasza a csillagok közül beleillik abba a bonyolult jelentésszövevénybe, amibe a csillagok a regényben tartoznak: közönyösen nézik Novák megveretését, és a csillagok az egyedüli létezők, melyek közösséget tudnak teremteni Hilda és Novák között, amikor távcsöveznek stb. – illetve tudjuk, hogy Kosztolányi egész életművében fel-felbukkannak. Szerintem ennek a szeánsznak is van egy kisvárosi, realista szintje, ahol csakis csúfondárosan érthető, de része egy bonyolultabb jelentéshálónak is, aminek a transzcendenciához van köze, s ahol újra vannak osztva a szerepek.

P. N. L.: Ez is benne van, de azért ezt a zárlatot, az úriaszszonyok végtelenül cinikus, kaján, rém ironikus leírását, nem lehet katartikusan olvasni. Azt gondolom, hogy Kosztolányi ép ésszel nem gondolhat mást, mint azt, hogy Novák Antal nem boldog sem életében, sem halálában. Tehát ezt a jelenetet, amikor kettőt koppant az asztal, ami azt jelenti, hogy Novák boldog, ezt máshogy, mint ironikusan nem tudom felfogni. Végtelenül reménytelen ez az egész, aranysárkányfog-vetemény. Ez lehetne a teljes címe a könyvnek.

De más szempontból vizsgálva a végét, észre kell vennünk, hogy a regénynek voltaképpen három vége van. Egy igazi, amikor a temetés után Nyerge Lázár meg Ebeczky Dezső beszélgetnek a virágról. A második a gyönyörű, utolsó enumeráció, kiből mi lett, amit az ember boldogan olvas, a harmadik pedig az asztaltáncoltatás. Szerintem az első a legjobb vége, csak így valóban nem lehet egy regényt befejezni. Pedig ez zseniális, kifut a semmibe, a reménytelen semmibe. A két hülye a temetés után ezt még megbeszéli. És mégsem hülyék, mert az élet megy tovább.

Egyvalamit viszont én kérdeznék az alkalomhoz illően: milyen pikantériája van annak, amikor az ember az Aranysárkányt gimnazistáknak tanítja, nagy lakli kamaszoknak?

T. F.: Néhány évvel ezelőtt az iskolámban azt találtuk ki, hogy nyolcadikosoknak tanítjuk az Aranysárkányt, mondjuk a Légy jó mindhalálig helyett. Én ezzel mélyen egyetértek azóta is, és nagyon szeretem ekkora gyerekeknek, tehát 13-14 éveseknek tanítani. Tegyem hozzá, hogy az egész irodalmat sokkal hamarabb tanítjuk szükségképpen, mint amekkora közönségnek van szánva. Például 15-16 éveseknek a lelkére kötjük, hogy tudd meg, gyermek, az ember sárkányfogvetemény, és az ember fáj a földnek, és különben is nincsen remény, nincsen remény. Ehhez képest az, hogy 14 éves gyerekeknek tanítjuk az Aranysárkányt, teljesen rendben van. Az ember odaáll ilyen Novák Antal-szerű figuraként, és tanítja a Novák Antalt, ők meg olyan Hilda-szerű valakik, és olvassák a Hilda történetét. Nagyon érdekes, hogy a gyerekek elsősorban a gyerekre fogékonyak, Liszner Vili megaláztatását, azt nagyon értik, Hilda vágyait nagyon értik, Hilda üresfejűségét, azt nagyon nem értik. Borzasztóan érdekes megértési folyamat, ami az órákon lezajlik: egyszer csak kinyílik valami más perspektíva, és közben egyrészt borzasztóan jó, másrészt borzasztóan kényes az, hogy saját magunkról beszélünk. Tehát olyan, mintha magunkat néznénk a színpadon. Én, a tanár, te, a gyerek.

Résztvevők: Arató László, Pályi András, Hites Sándor

Arató László: Azt hiszem, hogy az itt színpadra állított nyolc regény közül talán a Rajongók az, amelyre leginkább ráfér a leporolás. Nemcsak azért, sőt nem is elsősorban azért, merthogy belepte az idő pora. Hanem mert valószínűleg a Rajongók, a legnépszerűtlenebb magyar zseni regénye, porpáncélban vagy porburokban született. Már a kortársak se nagyon szerették, az utókor se nagyon szerette, és a mai olvasóközönségnek is csak egy csekély része szereti, miközben jeles elmék, irodalmárok újból és újból fölfedezik. De ez a fölfedezés, ez a kanonizálási kísérlet, ez valahogy mindig szűk körű marad. Felolvasnék egynéhány ilyen fölfedezésből egy-egy mondatot. Péterfy Jenő, a XIX. század, szerintem, legkiválóbb kritikusa a következőt írta Báró Kemény Zsigmond mint regényíró című írásában. „Vannak írók, akik műveikben minden tehetségüket kiadják, mint a méh a fullánkját. Könyveikből teljes tájékozódást szerezhetünk egyéniségük felől. Kemény Zsigmond ezekkel szemben eredeti. És mint minden valódi eredetiség, egy kissé szfinxszerű. Első pillanatra a fényeskedők mellett egészen homályosnak, sötétnek látszik, mint az olyan testek, amelyek nem átbocsátják a fényt, hanem magukba nyelik.” A szfinxszerűséget ő magára Kemény Zsigmondra mondja, de valószínűleg a Kemény-regényre is igaz ez: valami nehéz, titokzatos, súlyos, a fényt inkább magába szívó, mint kibocsátó. Aztán erről a regényről, illetve erről az íróról két olyan jelentőségű prózaíró, mint Németh László és Móricz Zsigmond azt találta mondani, hogy a legnagyobb magyar regényíró Kemény Zsigmond. S mondták ezt minden megszorítás nélkül. Kettejük között többek közt ez az ítélet volt a közös nevező. Ezek után többen megpróbálták még kanonizálni, a magyar epikai kánon középpontjába emelni Kemény Zsigmondot. 1989-ben Szegedy-Maszák Mihály nagymonográfiát közölt róla. De valahogy az iskolában mégis nehéz tanítani. Például én eddig egyszer tanítottam, és életem legnagyobb tanítási kudarca volt: Egy, azaz egy diák olvasta el a Rajongókat a jeles Radnóti Miklós Gimnáziumban. Míg a Varázshegyet sokkal többen olvasták el, amivel csak a nehézségi fokot szeretném jelezni. Aztán sorolom tovább: nemrégiben nem kisebb jelentőségű író és irodalmár nyilatkozott Kemény Zsigmondról a legnagyobb elismerés szavaival, mint Márton László, aki egy interjújában azt mondta, hogy számára az utóbbi néhány évben két személyiség vált kitüntetetten fontossá, az egyik Kemény Zsigmond, a másik Füst Milán. Kemény a gigantikus erőfeszítés miatt, amellyel hazai előzmények nélkül kialakított egy drámai terheket bíró, eredeti regénytechnikát.

Két kérdés adódik tehát. Az egyik, hogy miért szorul leporolásra Kemény? Miért nem szeretik eléggé az olvasók a Rajongókat? Utána pedig azt fogom megkérdezni, hogy ha nagy regénynek tartjátok a Rajongókat, akkor miért, és egyáltalán miért választottátok a mai beszélgetésre?

Hites Sándor: Először is: a leporolás vagy a leporolás sikere soha nem döntés kérdése. Hiába határozzuk el, és hiába van az elhatározásnak sok híve a szakmabeliek között. Az ilyesfajta leporolások is, amelyek, mondjuk, az utóbbi tizenöt évben történtek, csak arra vetnek fényt, hogy jórészt nem azokat a regényeket vették elő, amelyeket kellett volna. Bár a Rajongóknak nagyon erős irodalomtörténeti hagyománya van, sőt talán Keménynek ez a legjobb regénye, lehet hogy mégis inkább olyan regényeket kéne elővenni, mint, mondjuk,  A szív örvényei vagy a Férj és nő vagy a Ködképek, amelyekre kevesebb figyelem irányult a nagy kanonikus regények mellett. Másrészt meg Kemény nincs egyedül ezzel a dologgal. Eötvösnél is azt látjuk például, hogy a kritikai elismertség és az olvasottság mértéke, enyhén szólva, nem esik egybe. És Eötvösnél is az figyelhető meg, hogy ma talán érdekesebb értekezőként vagy politikafilozófusként, mint regényíróként, ugyanígy Kemény politikai iratairól írt értekezéseket Szegedy-Maszák Mihály és Fehér M. István. Kemény politikai bölcselete tehát inkább felújíthatónak bizonyult, már csak azért is, mert mind a ketten aktuális politikai eseményekhez hívták segítségül. Különben részben a politikai indíttatás vezette Németh László és Móricz érdeklődését is.

Pályi András: Szeretném megfordítani a kérdések sorrendjét, és kezdem azzal, hogy miért választottam ezt a regényt. Nekem ez a könyv különösen sokat jelent. Gimnazista korú voltam, amikor olvastam – nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de a példány itt van, és ’58-ban jelent meg –, a rádióban hallottam róla, fölkeltette az érdeklődésemet, és akkor. Tehát olyan 16-17 éves koromban. Életem egyik legfantasztikusabb olvasmányélményeként emlékszem rá, így őriztem meg mind a mai napig, de később nem vettem a kezembe. Közben elvégeztem az egyetemet, ez le van tudva, gondoltam, ezt már nem kell elolvasnom. És most azért választottam, mert rettentő kíváncsi voltam, hogy fiatalkorom e fontos könyve hogyan fog rám hatni. És megismétlődött az eset: alighogy fellapoztam, a könyv elkapott és magával ragadt. Csak most már egészen másképp olvasok, sokkal tudatosabban és némi írói önreflexióval.

Szétnéztem a Kemény-irodalomban, hogy mit írtak róla, és döbbenetes volt – kicsit kipoentírozom a dolgot, bár nem szeretnék önteltnek látszani –, hogy Kemény Zsigmondot a korabeli meg a későbbi kritikusok is nagyjából ugyanazért marasztalják el, amit bennem szoktak bírálni: hogy nem beszélnek a hősök egyéni nyelven, hogy nem archaizál például a Rajongókban, tehát egy csomó olyan dologért, ami egyfajta irodalmi modell vagy irodalmi kánon szerint elvárható az írótól, ám aminek ő nem felel meg. Szerb Antal például azt írja róla, hogy rettentő nehézkesen megy a cselekmény előre, ott azonban fantasztikus lendületet vesz, ahol belső monológ van. És itt tulajdonképpen mindjárt felvethető a kérdés, hogy egyáltalán mit tartunk az irodalom feladatának, mit várunk az írótól, hogy mit fog ábrázolni. A kritikus nem viszonyulhat máshoz, csak a kész műhöz. Az író meg sokszor nem is tudja, hogy mit hozott létre, viszont nagyon sokat tud arról, hogy miből lett a mű. Azaz az írót aligha lehet csak annak alapján megítélni, hogy „külsőleg” mi sikerült neki, tehát mondjuk, hogy Kemény Zsigmondnak sikerült-e a szombatos mozgalmat, a korabeli Erdélyt ábrázolnia, hogyan beszélteti a hőseit, stb. Ilyen szempontok szerint szoktunk ítélkezni, holott nem erről szól a könyv. A könyv sohasem a témájáról szól, hanem arról, ami az író közlendője a világról, az életről, saját belső tapasztalatairól.

Visszatérve egykori 16-17 éves magamra: akkor minderről nekem fogalmam sem volt, de nemegyszer megesett velem, hogy híres műveket kézbe vettem, és halálosan untam őket. A regényekben például sosem érdekelt a sztori. Jókaival, emlékszem, nagyon sok bajom volt, hogy kortársat ne említsek itt. Viszont érdekelt valami, ami Keményt is érdekli, és nyilván ezen a ponton találkoztunk. Azt gondolom, ez a befogadástörténet kulcskérdése. Hány olyan olvasója akadt Kemény Zsigmondnak az elmúlt százötven évben, aki azt keresi az irodalomban, ami őt foglalkoztatta? Szerintem ez az igazi kérdés, és az érdektelenség, a felemás vagy közömbös fogadtatás, ami őt körülvette, egy írói gondolkodásmódnak, egy írói alkatnak, hogy azt ne mondjam, ars poeticának szól.

A. L.: Hites Sándorral szeretnék vitatkozni arról, amit a recepcióról mondott. Egyfelől biztosan igazad van, hogy a politikai szempontok és az értekező Kemény is rendkívül fontos, másrészt azt hiszem, hogy a Rajongóknál és általában a Kemény-regényeknél kevésbé irányzatos, kevésbé didaktikus, kevésbé politikai célzatú regények nemigen vannak. Függetlenül attól, hogy Németh Lászlónak, illetőleg Móricz Zsigmondnak voltak-e nemzetnevelő céljai, azt gondolom, hogy az ő érdeklődésük mélyebb hagyománykeresésből is fakad. Németh László nyilvánvalóan a lélektani regény meg a nőfigurák előzményét kereshette és, szerintem, találta meg. Azt hiszem, hogy az sem véletlen, hogy a nagyon gyakran női hangon megszólaló és női monológokat író Pályi András érzékenyen reagál egy olyan íróra, aki női monológokban és belső monológokban egészen fantasztikus. Móricz esetében talán a Tündérkert írója talált a történelmi regényíróra. Szegedy-Maszák Mihály pedig a Rajongókról immáron harmadik tanulmányát is megírta, aminek semmifajta politikai célzata nem volt. Nem beszélve a kortárs írói recepcióról: Márton László is nyilvánvalóan történelmi regényeinek előzményeként gondol Keményre.

H. S.: Szerintem alapvetően egyetértünk. Engem érdekel a XIX. századi történelmi regény, és érdekelnek a mostani történelmi regények is, Márton mellett Háy János, Láng Zsolt vagy Darvasi László. De azzal viszont már vitatkoznék, hogy a történelmi regény műfajának felújítása révén Kemény mint történelmi regényíró aktualitást nyert volna. Én sokkal inkább azt látom, hogy a műfaj felújítása azt nyomatékosítja, hogy Kemény kevéssé eleven alkotó. A mai történelmi regény egy olyan műfajhagyományra épül, amit az irodalomtörténet sokáig pontosan a Kemény–Móricz-vonallal állított szembe. Tehát sokkal inkább Jókai vagy Gárdonyi regényírásával talál kapcsolódási pontokat. Márton László valóban több írásában is úgy látja, hogy Kemény nagysága abból is adódik, hogy előzmények nélkül hozott létre egy regényírói metódust, viszont egy másik esszéjében ezt azzal egészíti ki, hogy ez a fajta regényírás nem jött sehonnan, de aztán nem is következett belőle semmi.

P. A.: Számomra egyáltalán nem érdekes, hogy a Rajongók történelmi regény. Emberekről szól. Emberek belső szenvedélytörténeteiről. A hatalom mechanizmusáról, a gyűlöletről, arról, hogy ez meddig vihető el, hogy miben áll az ember jósága és rosszasága, tehát az erkölcsi alapkérdésről, arról, hogy az ember jósága valóban nem egyéb, mint kiteljesületlenül maradt gonoszság, vagy fordítva, a kiteljesületlen gonoszság tényleg jóság-e. Az emberi jelenségről szól, amely ki van szolgáltatva a maga mélytengeri áramlásának: ott a mélyben történik valami, amiről nagyon keveset tud a korabeli irodalom, szinte semmit. Jókainál ezekről a dolgokról nem olvashatunk, de még Eötvösnél se nagyon. Náluk az elbeszélés a történelemmel, a társadalmi mozgásokkal, a világ tarkaságával, az élet ellentmondásaival foglalkozik, és nem azzal, ami az emberben legbelül történik. Szerb Antal, akivel amúgy vitatkozom Kemény megítélésében, az utolsó mondatban tesz egy nagyon érdekes összevetést. Azt írja, hogy Dosztojevszkij és Kleist a rokona Kemény Zsigmondnak. Hisz ő is, akárcsak azok, beviszi a hőseit egy zsákutcába, amiről az olvasó pontosan tudja, hogy zsákutca, a figurák azonban élik tovább naivan a maguk ábrándjait, miközben közeleg a katasztrófa. Ne felejtsük, Kleistnek is kétszáz év kellett, hogy fölfedezzék. Annak idején őrültnek tartották, s csak jóval Freud után jöttünk rá, hogy igazából azokról a dolgokról beszélt, amikről a kor, amelyben élt, nem is tudott, arról, hogy miféle mozgató erők rejlenek az ember tudata alatt. Kemény aktualitását ebben érzem, itt van az ő igazi jelentősége.

A. L.: Én többek között azért imádom ezt a regényt, mert ennél zseniálisabban szerkesztett magyar regényt nem láttam: a vége felől van szerkesztve, egyetlen hatalmas nagy jelenete felé hatol egy öt-hatszáz oldalas regény, tudniillik a balázsfalvi március 22-i szombatos gyűlés felé. Továbbá az egész regénynek az a jellegzetes szerkezeti mozzanata, hogy egy-egy jelenetet több nézőpontból látunk, és ez nagyon korszerű szerintem. A magyar regényben kevés XIX. századi példát tudok rá. Ugyanilyen modern az, hogy állandóan előre-hátra mozgás van az időben, és hogy váltakozik a belső és a külső nézőpont. Túl ezeken, a Rajongókat olvasva énnekem Shakespeare jut minduntalan az eszembe: mind a fantasztikus, önreflexív monológok, mind a szereplők bonyolult párhuzam- és tükörrendszere miatt. Mindez egészen briliáns.

H. S.: A történelmi regény műfaja, a lélektani ábrázolás és a szerkezet kérdését, szerintem, nem lehet különválasztani. Visszatérve még egy kicsit a történelmi regényre, attól a kérdéstől biztosan nem szabadulunk meg, amit néhány hónappal ezelőtt Gyáni Gábor történész tett fel a Tiszatájban Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye kapcsán. Képtelen megérteni, mondja Gyáni, hogy egy író, ha a saját korához akar szólni, miért választ történeti témát. Ezzel akkor is számot kell vetnünk, hogyha a lélekábrázolást vagy a tudattalan megjelenítésének az eljárásait értékeljük Keménynél. Sokáig azt méltányolták történelmi regényeiben, hogy mennyire összefonódik bennük a magánélet és a történelmi események motivációja, hogy ez a kettő mennyire nem előtér-háttér viszonyban van, hanem valami szövedékké van összesodródva. Hogyha, mondjuk, a szerkesztés Laci által idézett példáját vesszük, a hatalmas késleltetést egy csúcsjelenet felé, akkor azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy ezt az ívet fölismerjük, bizonyos történelmi ismeretekkel is kell rendelkeznünk. Nyilván máshogy olvassa az az olvasó, akinek van valamennyi ismerete a XVII. századi erdélyi fejedelemség történetéről, így a végkifejletről. Tehát a szerkezet követése, értelmezése, a vártnak és a váratlannak az elkülönítése is a történelmi ismeretek meglétén múlik. Sőt a lélektani ábrázolásnak a megítélésekor sem lehet a történelemismeret lététől vagy nem lététől függetleníteni.

P. A.: Gyáni Gábor felvetésére azt válaszolnám, hogy nagyon egyszerű szerintem, az író miért vált időt. Tudniillik az író, amikor regényt ír, szerepet játszik. Magára ölt egy szerepet, és kidolgozza, ahhoz hasonlóan, ahogy egy színész dolgozik. Ráadásul Kemény esetében ott volt Kemény János, aki valamiféle őse volt neki, tehát a családi hagyomány is működik, amikor az erdélyi emlékírót használja forrásként, de ezt csak zárójelben mondom. Hogyha én olyan regényt írok, aminek én magam vagyok a hőse és a saját nevemen szerepelek, akkor is szerepet játszom – ezt mindenki tudja, aki már próbálkozott írással –, magyarán nem létezik olyan önéletrajzi regény, amely ténylegesen önéletrajz. Ha megkonstruálom az önarcképemet és megírom regényben az életemet, akkor az már nem az én életem, az egy regényhős élete. Ráadásul az írók jobb szeretik egymástól eltávolítani ezt a kettőt, többek közt azért is, hogy az olvasó ne az író életének az intimitásait próbálja kicsemegézni a történetből. Vagyis az író mindenképp más figurában írja meg magát, akár kortársiban, akár történelmiben, de ez pontosan mutatja, mennyire mindegy, hogy történelmi témát választ-e, vagy kortársit.

Ami pedig a történelmi ismereteket illeti: nekem tizenvalahány éves koromban, amikor először olvastam, tényleg nem sok ismeretem volt a szombatosokról, úgy emlékszem, semmi. Erdély történetéről is elég kevés. Azt gondolom tehát, hogy a dolog pont fordítva áll. Az ember elkezdi olvasni, elkapja a regény, és beleviszi egy világba. Ugyanúgy belevisz, mint egy kortárs amerikai vagy ausztrál regény, amely olyan miliőben játszódik, ami nekem itt, Budapesten tök ismeretlen. A jó regény átemel abba a világba, ahol játszódik, és elhalmoz információkkal. A Rajongókban is egy sor információt kapok az erdélyi történelemről, a szombatosokról, a korról; nem igaz azonban, hogy ez a regény nem tud magával ragadni, ha nem rendelkezem ezekkel az információkkal.

Egyébként pont arra gondoltam, ha engem most megkérdeznének, hogy kit kellene lefordítani a magyar klasszikusokból, azt mondanám, hogy Kemény Zsigmondot. Rendkívül izgalmas lenne, ha lefordítanák valamelyik világnyelvre. El tudom képzelni a sikerét, mert amiről szól, az a mai embert felettébb foglalkoztatja. Ehhez képest a történelmi kulissza másodlagos, inkább csak egzotikussá teszi ezt a tudást.

H. S.: Ez nagyon jó példa. Szegedy-Maszák legutóbbi, harmadik Rajongók-tanulmányában valami olyasmi a kiindulópont, hogy létezik-e még nemzeti hagyomány vagy nemzeti kulturális örökség, hogy értelmes dolog-e még ilyesmiről beszélni. Ő azt mondja, hogy valószínűleg ma nagyon kevés olyan olvasó van, aki az erdélyi fejedelemség történetétől személyesen meg lenne érintve (viszont azért érzékelteti, hogy ő egy picit meg van még tőle érintve), és hoz egy nagyon szélsőséges ellenpéldát, Bret Easton Ellis Amerikai Psychóját, ami New Yorkban játszódik. Szegedy-Maszák azt írja, hogy ő is sokat jár Amerikában, ismeri azokat a helyszíneket, volt azokban a múzeumokban, ahol az Amerikai Psycho főszereplője mozog – hogyan tudjuk tehát megmondani, hogy melyik a mi világunk? Vajon a magyar történelmi hagyománynak egy bizonyos időszaka, vagy pedig már sokkal több közösséget találunk egy olyan világgal, ami egy nagyon távoli földrajzi helyen, egy nagyon eltérő kultúrának a kulisszái között játszódik?

A. L.: Én most egyetértenék veled abban, hogy igenis, azért számít az előzetes történelmi tudás egy más szinten. Abban nem értek egyet, hogy a szerkezetet az ember nem érzékeli nélküle, de az igaz, hogy többletet tesz az egészhez hozzá, ha ismerjük a figurák sorsát, egyfajta történeti többletiróniát ad, hogy mily piciny minden emberi történés.

H. S.: Olyannyira igazat adok neked, hogy nem is igazán beszélnék többletről, hanem azt mondanám, hogy ha van mozgósítható tudásunk, akkor több is és kevesebb is kisül a regényből. Tehát az ismereteink sok tekintetben redukálják is azt az élményt, amit a regény nyújtani képes. A vártnak meg a váratlannak az arányai úgy módosulnak, hogy valamit elveszítünk, ha vannak ilyen ismereteink, de valamit meg is nyerhetünk.

Résztvevők: Fenyő D. György, Závada Pál, Takáts József

Fenyő D. György: Bevezetésképpen hadd beszéljek a magam olvasói élményéről. Háromszor olvastam a Noszty fiút: először harmadikos gimnazistaként, és hihetetlenül élveztem. Igazi naiv olvasó voltam: bosszankodtam, dühöngtem, halálosan izgultam, nevettem rajta – és nagyon szerettem. Másodszor egyetemistaként olvastam, lényegében elrontott és elidegenedett olvasóként: mindenfélét észrevettem benne, és semmi sem hatott rám. És most harmadszor, amikor is az öröm helyett vagy mellett elképesztő szorongást éreztem olvasás közben. Azt éreztem, hogy van benne valami irtóztató erő és nyomasztás, és – Mikszáth hasonlatát kölcsönvéve – úgy éreztem magam, hogy én is ott vagyok abban a pókhálóban, ami szövődik a regényben. A pók megpróbálja kivetni a hálóját, és ez a háló körém, az olvasó köré is fonódik.

Ti hogyan olvastátok? Hányszor, hányféleképpen?

Závada Pál: Hasonlóképpen voltam én is, mint ahogy te mesélted. Valamikor kis gimnazista koromban olvastam először, és persze azon túl, hogy az ember élvezte és belefeledkezett, egy csomó dolgot nem értett. Ez is hozzátartozik a naiv olvasathoz, hogy részben a történelmi ismeretek hiányoznak, részben az olvasni tudás. Talán negyedszer olvastam el most. Egyszer akkor is újraolvastam, amikor már írtam, és az volt a legfrenetikusabb hatás, ami nyomot is hagyott a szövegeimen. Most azért választottam, mert túl azon, hogy imádom Mikszáthot, tartozom is neki: kölcsönvettem a tollát, és azzal ékeskedtem. Egyrészt a Milota című regényemben, másrészt pedig neki köszönhetek egy színházi bemutatót a József Attila Színházban: a Különös házasságból darabot írtam.

Takáts József: Én is tartozom Mikszáth Kálmánnak, mert belőle élek. A XIX. század második felének magyar irodalmát tanítom az egyetemen, éppen ezért nem vagyok képes arra a kérdésre válaszolni, hogy hányszor olvastam, mert amikor tanítom, amikor Mikszáthról kurzust vezetek, akkor minden alkalommal dolgozok a szöveggel. A viszonyom hozzá már jó ideje nem olvasói jellegű viszony. Először valamikor egyetemistaként olvastam, és olyan nagyon, azt hiszem, akkor nem érdekelt. Mára pedig már kikerültem az olvasói szerepkörből, és az olvasóénál sokkal nyomorúságosabb szerepkörben vagyok, az elemzőében, akinek munkaköri kötelességei közé tartozik az olvasás, ennek minden szerencsés és szerencsétlen oldalával.

F. D. GY.: Hármunk tapasztalata ezek szerint legalább kétféle olvasási módon alapul: egy naiv, szerető olvasáson, és egy professzionálison. Vajon a regényből is fakad-e ez a kettősség, vagy csak az olvasókból?

Z. P.: Rengeteg az olyan regény, amelyre nem érdemes többféle olvasásmódot pazarolni, hiszen annyi sok jó könyv van. És nyilván ez nem ilyen könyv, hanem ahogy mondani szokták, mindig találunk benne újat.

T. J.: Én Mikszáthot roppant nagyra tartom; talán Mikszáthot tartom a legtöbbre, nemcsak a saját szakterületemen, hanem általában a magyar elbeszélő prózában. A Noszty fiú esete, illetve általában a hosszabb terjedelmű Mikszáth-regények kevésbé állnak közel a szívemhez, mint a közepes terjedelműek, amiket manapság kisregénynek nevezünk. Hoszszú elbeszélésekben szerintem Mikszáth jobb volt, de végső soron a Noszty fiú is mindig élmény. Az olvasó arra készül, hogy elolvasson egy regényt, aki viszont egyetemi órára készülve vesz elő egy művet, az célzottan készül valamire. Mivel már ismerem a szöveget, tudom, hogy bizonyos részeivel több dolgom lesz, mint más részeivel. Például úgy olvasom, hogy bizonyos narratív megoldásokat figyelek benne, mert rájuk szeretném irányítani a hallgatók figyelmét.

F. D. GY.: Milyen narratív módokat használ a könyv? Milyen elbeszélő Mikszáth? Vagy: milyen elbeszélői vannak a regénynek? Hányféle elbeszélője van? Logikus-e az elbeszélője? Ki és hogyan beszél benne?

T. J.: Mindenki tudja, aki olvasta a szöveget – márpedig ezt valószínűleg mindenki olvasta –, hogy olyan külsődleges elbeszélője van, aki nagyon sokat tud arról a világról, amit elbeszél, s a tudását, a hatalmát folyamatosan érezteti az olvasóval. Időnként következetlenül viselkedik, mint Mikszáth külsődleges elbeszélői nagyon gyakran, tehát időnként azt mondja, hogy „nem tudom, hogy pontosan mi játszódott le egy-egy szereplőm lelkében”, de nyolc oldallal később már leolvassa ugyanazon szereplő gondolatait. Valójában ez a következetlenség csak felerősíti, hogy itt egy nagy hatalmú elbeszélő dolgozik. A Noszty fiú esetében ez különösen így van. Vannak olyan Mikszáth-szövegek, például az általam nagyon kedvelt Prakovszky, a siket kovács vagy a Gavallérok, ahol az elbeszélő lelepleződik, esendőnek bizonyul. A Noszty fiú esetében nincs így. Ám ha hozzászámítjuk a regényhez az utószót, akkor már egy kicsit kérdéses lesz a dolog, mert az utószó, amelyben az író értelmezi a művét, egy kicsit gyanús szöveg (s ezért Mikszáth egyik legproblematikusabb megnyilatkozása). Könnyen lehet, hogy ironikus értelmezése a Noszty fiút létrehozó elbeszélőnek.

Z. P.: Ami az elbeszélő következetlenségeit illeti, úgy érzem, hogy Mikszáth hallatlan szabadságra tartott igényt. Engem ez lenyűgöz: egyszer azt látom, hogy hát ez meg miért nem lett elmesélve?, másutt pedig valami más, ami nem annyira tartozna oda – az meg milyen szépen, részletesen elmesélődik. Azért teheti meg, mert elvarázsol, azt közvetíti, hogy nem vagyok köteles nektek mindent az orrotokra kötni. Ami engem nem érdekel, nem olyan fontos nekem, vagy elfeledkezem róla (mármint hogy ő), az lemarad, más viszont beleíródik. A Noszty fiúban ilyen például Noszty Vilma ügye. Elkezdem olvasni, és engem érdekelne, hogy mi lesz a Malinka nevű jegyzővel szövődő viszonyából. Noszty Feri becsempészi Malinkát Vilma közelébe, még föl is húzzák az emelővel, be is néz a lány szobájába, Vilma fölsikolt, és itt mintha elvágták volna. Tehát ez az a hallatlan írói szabadság vagy önkény, amelyik joggal siklatja arra a tollát, amerre neki tetszik. Én ebben nagyon megengedő vagyok. Már csak azért is, mert egy rakás – ma akár posztmodernnek is minősíthető – gesztust lehet fölfedezni ebben az elbeszélői magatartásban.

T. J.: Mikszáth egyszer azt mondta, hogy az elbeszélésben az ő mesterei nem szépírók voltak, hanem történetírók. El lehet gondolkodni rajta, hogy miféle gesztus ez, hogy egy szerző, aki kizárólag fikciók létrehozásával foglalkozik, történetírókat nevez meg mestereként. Ha tudjuk, hogy a történetírásról akkoriban hogyan gondolkodtak azokon a közösségeken belül, amelyekben Mikszáth is élt, akkor sejthetjük, mit is jelent az író nyilatkozata. A történetírás olyan elbeszélőt feltételezett, akinek fölülről kell rálátnia a világra, amit elbeszél, ajánlatos neki megérteni minden nemű emberi cselekvést, ami a világban végbement, olyan szeme kell hogy legyen, mint az Istené, aki egyenlő távolságra van minden emberi gyarlóságtól, bűntől, hibától és szerencsétől, azaz fölülről néz le a világra. Ez Mikszáth-parafrázis volt, nem én találtam ki a szavakat. E témáról különben Karácsony Sándor írt annak idején roppant inspiratív, bár kicsit billegő gondolatfutamokat A cinikus Mikszáth című könyvecskéjében, ami szerintem a Mikszáthról szóló irodalomnak az egyik legérdekesebb darabja. Mikszáth elbeszélője gyakran ilyen fölülről látó elbeszélő. Ezért akar magának nagy szabadságot, ezért érezteti, hogy ő mindent megtehet elbeszélőként. Ritka, valójában szélsőséges elbeszélői magatartás az övé.

Z. P.: Ez azt is jelenti szerinted, hogy egyformán kritikusan tud rátekinteni saját úgynevezett pozitív és negatív hőseire – ahogy a „Spenót”-féle normatív irodalom-felfogás osztályozza őket? A „Spenót”-ban Kovács Kálmán a Mikszáth-figurák között megkülönbözteti az „előremutatóakat”, akikkel a szerző nem ironizál, és a korhadtakat, régieket, a dzsentriket, akiknek a bukását kegyetlen iróniával ábrázolja. Mikszáth a „Spenót” szerint előrehalad a kritikai realizmus felé, amelyből azonban sajnos sokszor visszacsúszik az anekdotikus romantikába.

T. J.: A „Spenót”-ban érvényesülő nagy elbeszélés a próza kritikai realizmus felé haladásáról és a visszacsúszásról ma már olyan mértékben elavultnak tűnik, hogy nem is nagyon érdemes beszélni róla. Annyira tematikus jellegű például a megformáltságnak a különböző szintjeire olyan kevéssé érzékeny értelmezésmód, hogy ma már működésképtelennek látszik. Ugyanez érvényes a dzsentrizésre is. Nem sokra juthatunk velük, mert a kiinduló tétel azonos lesz a végkövetkeztetéssel: „Mikszáth a dzsentri kritikáját nyújtotta.”

Z. P.: Azzal a korrekcióval, hogy időnként nem kritizálja, mert olykor bizony nagyon is elbűvöli őt a dzsentri, mondja Kovács Kálmán.

T. J.: A különféle szereplőkhöz mért egyenlő távolság arra emlékeztet, amit Tolsztoj kapcsán Radomir Konstantinovic´ írt: Tolsztoj azért zseniális író, mert minden hőse iránt ki tudja nyilvánítani a szeretetét. Nézzünk meg egy fontos szereplőt, például Tóth Mihályt. Már csak emiatt a par excellence apa miatt is itt volna az ideje, hogy a feminista kritikusok rábukkanjanak a Noszty fiúra.

Z. P.: Egy szörnyeteg ez a Tóth Mihály.

T. J.: Egy szörnyeteg, aki úgy gondolja, hogy ő egyedül meghatározhatja a lányának az életét. Nincs beleszólása az anyának sem. A saját feleségéből is bohócot csinál, amikor a Noszty-család számára színjátékot rendez. Értjük, értjük, hogy miért csinálja, akár még rokonszenvezhetünk is vele, de mégiscsak egy akarnok, aki azt képzeli, hogy az ő ítéletei, az ő akarata mindennél fontosabbak a világban. Túlzottan biztos az értékeiben, és ezt rémületesnek is lehet tartani, nemcsak rokonszenves harcnak az elnyomó társadalmi hatalommal szemben.

F. D. GY.: Mikszáth elbeszélőjében elsősorban azt szeretem, hogy nagyon tapintatos. Ez a mélyen emberi tapintat azt is jelenti, hogy érti a figuráit, de azt tartja, hogy van az életüknek / az életünknek egy olyan rétege, amire azt mondja, hogy abba ne nyúljunk bele. Álljunk meg! Erről ne legyen szó, mondja, nem illik nekünk kívülről leselkedőként az ablakon betekinteni! Ugyanez a tapintat van abban, hogy nagyon sok mindent csak jelez, és hallja, értse, aki érti.

Z. P.: Én óvatosabb volnék, hogy vajon az ilyesmit mindig szeretetből és tapintatból csinálja-e vajon. Mikszáth persze kedélyes, de az is eszünkbe jut, hogy talán nem mindig szó szerint kell olvasni – például az elbeszélő elmélkedéseit. Néha azon kapom rajta magam, hogy vajon nem a bolondját járatja-e velem, talán beugraszt, mórikál, vagy valamiféle okoskodást éppen lehet hogy parodizál vagy bírál, vagyis szerepet játszik, és ez hátha ugyanúgy része a fikciónak, mint a történet.

T. J.: Érdekes, hogy amit most az elbeszélőről mondtál, azt párhuzamba lehet állítani Noszty Feri regénybeli viselkedésével. Noszty Feri egy színész, teljesítményének jelentős része színészi teljesítmény kell hogy legyen. Szerepet játszik mindvégig, az utolsó pillanatig, amelynek a nézőközönsége elsősorban a Tóth-család. Egy előre megírt fikciót ad elő, s nem „saját magát adja”, ahogy mondani szokás. Ferinek a vérében van a színészkedés, szinte azonos azzal a szereppel, amit a fikció szerint el kell játszania. És így az erkölcsi megítélhetőség tekintetében más szintre is kerül, mint a többiek: immár mintha az lenne a kérdés, vajon a többieknek leesik-e a tantusz, hogy ez fikció, s nem a valóságos Noszty Feri. Mindez hasonlít ahhoz, amit az elbeszélőről mondtál, aki mintha a bolondját járatná velünk. Erre különben az utószó is kiváló példa. Az utószó nagy ívű teoretikus fejtegetés arról, hogy a regényírás ezentúl a riporthoz fog közelíteni, az újságírói műfajok és a valóság felé lép el a mese hagyományos műfaja felől. Ugyanakkor ha az ember belegondol, eszébe juthat, hogy ennek a regénynek van egy újságíró szereplője, aki riportokat ír, s ez a szereplő sosem ír igazat. A riport műfaja a Noszty fiú című regényben mindig hazugságot tartalmaz. A legfiktívebb, ha tetszik, a legmeseibb műfaj. Így az utószót nem lehet nem ironikusan olvasni.

F. D. GY.: Noszty Feri színjátékának azonban nemcsak Tóth Mari esik áldozatául, hanem – lassan kiderül – Feri is. Bizonyosan nem véletlen, hogy az a regény címe, hogy A Noszty fiú esete. Tehát nem Noszty Feriről van szó, hanem a Noszty fiúról, vagyis erről a Noszty-féle világról, a Noszty család-féle gépezetről. Feri időnként végrehajtja a terv következő lépését, időnként azonban nem, hanem valami rejtett őszinteség bújik elő belőle. A legelképesztőbb ilyen szempontból az a jelenet, amikor éjszaka már ott van bent összezárva Tóth Mari és Noszty Feri, és Feri elmondja Marinak, hogy a lány áldozatul esett, hogy nincs kiút, megtörtént a botrány. Aztán szép nyugodtan, békésen odavonszolódnak a kandalló mellé, ég a tűz benne, és elkezdenek beszélgetni. Szép csöndben, nyugodtan beszélgetnek, mintha a terv öt percre fölfüggesztődne, a hatalmi gépezet öt percre megállna.

T. J.: Ez így van szerintem is. Ötpercnyi angyali rész, ahogy ülnek a kandalló mellett. Nagyon figyelemreméltó elem, mert ugye a Mikszáth-regényekben ivarérett férfi és nő kettesben ritkán marad egyedül.

Z. P.: Illetve ha igen, akkor az a csúcskonfliktus magva, mint a Különös házasságban.

T. J.: És ilyenkor nagyon gyakran megváltoznak a szereplők, megváltozik az is, ahogyan az elbeszélő beszél róluk, érzéki lesz a szöveg, a szereplők megszépülnek, kívánatosak lesznek, elhagyják a társadalmi kontextusukat – öt percre. Például az Egy éj az Aranybogárban című műben – az egyik kedvenc Mikszáth-elbeszélésem – is van néhány pillanat, amikor a férfiról és a nőről leválik a társadalmi énjük, és csak nőként és férfiként vannak jelen. Nincs sok ilyen öt perc a teljes életműben sem. Érdekes kérdés különben, hogy miért. Gondolom, a társadalmi ábrázolhatósággal van kapcsolatban, azzal, hogy mi az, ami elbeszélhető és elfogadható egy adott társadalmi közegben. Van, amit el lehet beszélni, és van, amire csak utalni lehet.