Telente Levente
Patriarsije Prudi

A Moszkva központjában lévő tavacska, a Patriarsije Prudi, a „patriárka tava” a modern orosz irodalom egyik legfontosabb helyszíne. Emlékezhetünk rá, Bulgakov Mester és Margaritájának itt játszódik az első fejezete, benne a tikkasztó nyári hőségben lezajló nevezetes párbeszéddel Mihail Alekszandrovics Berlioz, a TÖMEGÍR vezetőségi elnöke és a parkban lévő fasori bódé elárusítónője között: „– Ásványvizet kérek – mondta Berlioz. – Ásványvíz nincs – válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött. – Sör van? – tudakolta Berlioz tikkadtan. – Estére hozzák. – Hát mi van? – kérdezte Berlioz. – Kajszibarackszörp, de meleg. – Mindegy, adjon kajszibarackszörpöt!” A meleg kajszibarackszörppel megelégedő Berlioz hamarosan gyászos véget ér, a Patriarsije Prudi padjain megjelenő furcsa idegen hajszálpontosan meg is jósolja a vezetőségi elnök halálának körülményeit. Berlioz végzetét egyfelől Annuska, a háztartási alkalmazott fogja okozni, aki megvette és már ki is loccsantotta a napraforgóolajat a park oldalánál lévő lépcsősoron, a szerencsétlenül megcsúszó Mihail Alekszandrovics szörnyű sorsát másfelől a megállíthatatlanul közeledő villamos női vezetője – Komszomol-tag – teljesíti be majd.

Minden úgy történik, ahogyan mondva van.

A Patriarsije Prudit Moszkvába látogató budapestiek gyakran szokták a Feneketlen-tóhoz hasonlítani, ám ez az analógia könnyen félrevezető, körülbelül olyan mértékben téves, mint a Moszkvát és Budapestet egybevető, valójában el sem gondolható elképzelés. Igaz ugyan, hogy a Feneketlen-tót és a Patriarsije Prudit is, magukat az állóvizeket épületek és valamelyes zöld tér veszik körül, előbbinek a legjellegzetesebb nézete – a Bartók Béla út felől, háttérben a Villányi út különféle, ritkásan sorakozó oktatási épületeivel – azonban egyáltalán nem hasonlít a Patriarsije Prudi ma már rendbe hozott és fennhéjazóan jómódú megjelenésére. Ennek a kicsiny ligetnek talán úgy lehetne magyar megfelelőt találni, ha az Erzsébet/Engels térre képzelnénk, és a pillantást az egykori rendőrség és a buszpályaudvar közötti rész felől vetnénk rá. (Édesanyánk Szentpétervárott született, mindig is Erzsébet térnek hívta, mi Leningrádban, és örökké Engelsnek. Ezen képesek voltunk összeveszni. Őt persze száműzetéssel fenyegették.) Körös-körül magasabb lakóépületek, valahol az Október 6. utca táján, a saroképület tetején a híres Tatlin-emlékmű kicsinyített mása, középen, az Erzsébet tér szívében, de jóval lejjebb a szabálytalan kör alakot formázó tavacska.

Ez persze, tudjuk jól, elképzelhetetlen.

Mi magunk a Patriarsije Prudit orosz télidőben, március elején, havas napsütésben pillantottuk meg, legelső élményünk ilyenformán tehát közel áll Viktor Jerofejevéhez, aki A jó Sztálin című önéletírásában egy helyen megjegyzi, hogy a befagyott Patriarsije Prudi olyasmi, amilyen sehol a világon másutt nincsen. Legfeljebb, tesszük hozzá, a Zabhegyezőben fordulhat elő, karácsony táján. A vastag jégpáncélon gyerekek korcsolyáznak a szüleikkel, mások kezében hokibot, amott egy kapu is, zajlik a játékos, hancúrozó téli élet, az orosz kisbabák korcsolyával a lábukon jönnek a világra, a jég teherbírását bizonytalanul mi magunk is kipróbáljuk, elgondolkodunk, hogy a belvárosi házak között vajon hogyan visszhangozhat a hajnali rianás, fent, kicsit jobbra, a sarokban ott a kajszibarackos bódé, a Malaja Bronnaja felé majd úgy hagyjuk el a teret, hogy átvergődünk a forgókapun, és leereszkedünk a lépcsőkön, melyek csúsznak ugyan, ám ezúttal senki nem öntötte le őket napraforgóolajjal.

Azt most hagyjuk, vagy inkább írjuk az amúgy topográfiailag rendkívül pontos írói képzelet javára, hogy Moszkvának, ennek a Budapestnél jóval villamospusztítóbb városnak ezen a pontján sohasem járt ilyen közlekedési eszköz, ily módon nem vezethette se nőnemű, se hímnemű villamosvezető, legfeljebb Komszomol-tag. Maradjon a vágy, hogy szürcsölünk majd egyszer még meleg kajszibarackszörpöt a Patriarsije Prudi padjain ülve, eltikkadva az augusztusi kánikulában, a többit pedig fedje örök, örök homály.