Általában nem bölcs dolog tanulságot levonni abból, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Érdemes várni, amíg megtudjuk. Ám ha tudjuk, hogy nem fogjuk megtudni, akkor nem érdemes várni. Most nem érdemes. Nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk, használták-e a Fittelina Kft.-t adócsalásra, vagy sem. A nyilvánosság számára hozzáférhető dokumentumok alapján ezt megállapítani nem lehet, amiből lehet, ha lehet, adótitok. Az adóhatósági föllépés hiánya nem bizonyíték, hiszen a tényleges adócsalások jelentős része gyakorlatilag nem tárható föl, és a föltárható adócsalások nagy részét sem tárják föl. Ezt mindannyian tudjuk, hiszen alig van közöttünk olyan, aki nem csal adót, miközben biztonságban érzi magát, és nem tart komolyan attól, hogy lebukik. Miután a Fővárosi Főügyészség is elutasította a Fittelina Kft.-vel kapcsolatos följelentést bűncselekmény hiányában, szinte biztosak lehetünk abban, hogy állami hatóságoktól, bűnüldöző szervektől nem leszünk okosabbak. Fodor Gábor, amikor az ügyről kérdezték, úgy nyilatkozott, hogy amennyiben gyanú merül fel egy közszereplő vonatkozásában, azt tisztázni kell, de az SZDSZ a tisztázás érdekében lapzártáig nem tett semmit.

A bizonyít(hat)atlanság biztosítja a büntetlenséget, de nem bizonyítja az ártatlanságot. Az ártatlanság vélelme jogi és nem politikai, pláne nem publicisztikai kötelezettség. Ezt azok is tudják, akik hivatkoznak rá, hiszen mindig figyelmen kívül hagyják, amikor nem a támadott, hanem a támadó oldalán állnak. A büntethetőség – illetve a bűnösségre vonatkozó tényállítások büntethetősége – szempontjából a bizonyítási teher természetesen a vádlón van, de a vádlott magára veheti ezt a terhet még akkor is, ha jogi szempontból nem is vádlott, és aktívan bizonyíthatja ártatlanságát, ha ez technikailag lehetséges, a tények megengedik, és az érintettnek fontos, hogy ne csak a büntethetetlenségéről, de az ártatlanságáról is meg legyen győződve a nyilvánosság.  Gyurcsány Ferencnek bizonyára fontos, hiszen politikai jövőjéről a nyilvánosság határoz, a cáfolt vád erősen visszaütne politikai ellenfeleire, mégsem veszi át a bizonyítás terhét, nem mutatja föl az adópapírokat.

Lehetséges, hogy azért nem, mert több céget, több személyt érintő ügyről van szó, mely ráadásul elég bonyolult ahhoz, hogy a cáfolatok érvényességét illetően a nyilvánosságot össze lehessen zavarni, az elesett vádakat pedig új és új vádak alá lehessen temetni (mint például a „megfigyelési ügyben”).

Lehetséges, hogy azért nem, mert a miniszterelnök (és/vagy tanácsadói) szerint a tényeknél fontosabb, hogy a téma meddig szerepel a nyilvánosságban.

Lehetséges, hogy azért nem, mert a papírok nem a miniszterelnök ártatlanságát bizonyítanák. Ez az, amit valószínűleg soha nem fogunk megtudni. Ezért úgy kell levonnunk a tanulságokat, hogy nem tudjuk, az adócsalás valós tényéből vagy hamis gyanújából vonjuk le. De ez a tanulságok szempontjából szinte mindegy.

A vádat akkor is tudjuk súlyozni, ha nem tudjuk, igaz-e. A vád lényege az, hogy a Gyurcsány család magánfogyasztása egy részét vállalkozói tevékenységéhez kapcsolta, és így „optimalizálta” az adóját. Erről a vádról két dolgot mondhatunk.

1. Az ilyesfajta „optimalizálás” a hétköznapi magyar hétköznapi tevékenysége, tehát a hétköznapi magyarokból álló nyilvánosság ezt önmagában nem tekinti önmagától idegennek, hanem emberinek és bocsánatosnak. Ahhoz, hogy ne annak tekintse, kell még valami. Ez a valami ebben az esetben a mérték lehet. Sokan újítják fel, tartják fenn a lakásukat úgy, mintha az üzletük vagy irodájuk lenne, sokan taxiznak költségelszámolásban a kedvesükhöz, sokan mossák a gatyájukat a vállalkozásuk mosóporával, stb. Elvi különbség nincs a mosópor és az uszoda káeftésítése között, de attól még erkölcsi különbség lehet, és a nyilvánosság kivált különbséget tehet közöttük. Sokan elítélik a gazdag embereket azért, amit elfogadnak önmaguktól, mert eleve igazságtalannak találják, hogy a gazdagok gazdagok, miközben ők nem azok, és ez az igazságtalanságérzet mindenre átsugárzik.

2. Olyan kiskapuk használatával gyanúsítják a miniszterelnököt, amelyekhez nem kell politikai kulcs, mindenféle politikai kapcsolat és összeköttetés nélkül át lehet rajtuk bújni. Sokan és (összességében) sok pénzt szöktetünk át ilyen kiskapukon a fináncok elől. Ehhez nem kell valakinek lenni, vagy valakit ismerni. Márpedig a politikusokhoz kapcsolódó ügyeket éppen eszerint érdemes osztályozni. Azokat kell a közfigyelemre való méltóság szempontjából kiemeltnek tekinteni, melyek politikai befolyás, politikai kapcsolatok kihasználásán alapulnak, azokat kell a kiemeltek közül is kiemelni, melyek a végrehajtó hatalom birtoklásához kötődnek, s azokat kell a kiemeltek közül kiemeltek közül is kiemelni, melyek a végrehajtó hatalom csúcsán álló személyhez, a hivatalban lévő miniszterelnökhöz kötődnek. Az Orbán család szőlei, ingatlanai és bányái tehát sokkal nagyobb közfigyelemre méltók, mint a Fittelina Kft., mert azokkal kapcsolatban azt lehet vizsgálni, hogy mit tett egy hatalomban lévő miniszterelnök az övéi gazdagodásáért.

A Fittelina-ügyet úgy lehet Orbán ügyeivel egy súlycsoportba hizlalni, hogy az adóoptimalizálás tárgyát és tényét összedolgozzuk. A Fittelina Kft.-n keresztül megvalósult luxusberuházásokhoz szükséges vagyon megszerzésében már nagyon is firtatható a politikai kapcsolatok szerepe. A Fittelina által hasznosított ingatlant pedig kétségtelenül politikai érdemeikért juttatták azoknak, akik laktak benne, s kiknek családja aztán meg is vásárolhatta igen kedvező feltételekkel a rendkívül értékes bérleményt az önkormányzattól, miként bármelyik halandó azt a bármilyen értékű bérleményt, amelyhez bármilyen módon hozzájutott. Itt tehát egybe van kavarva a politikai hátterű örökölt előny, a politikai hátterű saját jogon szerzett előny a politikai háttértől teljesen független dolgokkal. A támadó részéről az egybekavarás, a támadott részéről a szétválasztás és lehatárolás az ügy hatékony kommunikálásának a feltétele.

A Fittelina-ügyet a sajtó egy része föltűnően leértékelte, más része abszurd módon fölértékelte. A nem-ellenzéki politikusok fölmerülő ügyeinek a nem-ellenzéki sajtó egy része többnyire rendesen utána szokott nézni. Hogy ez a rész mekkora, változó, de azért a HVG-re, a Magyar Narancsra, a Figyelőre szinte mindig, más lapokra olykor számítani lehet. Ebben az ügyben nem lehetett. Igazából nem trappolt senki a Magyar Nemzet nyomába. Lapzártáig legalábbis senki nem elemezte komolyan azt a dokumentumköteget, amely nemcsak a Magyar Nemzet, hanem az egész nyilvánosság rendelkezésére áll. Ez a tény megnehezíti annak a föntebb rögzített álláspontnak a vállalását, hogy a Fittelina-ügy sokkal kisebb közfigyelemre méltó, mint a politikai befolyáshoz kötődő ügyek, mert az ember abba a látszatba keveredik, hogy cinkosságot vállal a dolog elbagatellizálásában. A mindent egybemosó kérlelhetetlenség kétségtelenül kényelmesebb pozíció.

Az ellenzék szolgálatában álló lapok meg persze bűzlenek az izzadtságszagtól. A visszataszító és elvszerűen elvtelen tolvajvédő és tolvajkiáltó uniszónóban végképp elveszti minden önsúlyát és önértékét. Amikor két nap egymás után címlapos főhír lehet, hogy hazudott a miniszterelnök meg a neje, mert nem is a Fittelina Kft. pályázott a szomszédos telekre, hanem annak tulajdonosai, miközben se a miniszterelnök, se a felesége nem mondott semmit, ami ennek ellentmondana; amikor egy lapcsoport hónapokig azt sulykolja, hogy a miniszterelnök jogtalanul jutott 80 millió forinthoz, miközben csupán a saját pénzét tette át az egyik zsebéből a másikba egy tartalmilag senki által nem ellenzett és az illetékes hatóságok által elismert döntéssel, akkor az ember könnyen hajlik rá, hogy minden belesöpörjön a fölfújt jelentéktelenségek zsákjába. Pedig egy ügy attól, hogy abszurd módon fölfújják, még nem lesz kisebb, mint fölfújás nélkül lenne.

Az ügy túlértékelése és alulértékelése felé is húznak tehát kísértések. Kísértések arra, hogy az ügy kommunikációjáról alkotott véleményünket belecsúsztassuk az ügyről magáról alkotott véleményünkbe, s avégett, hogy jobban megkülönböztessük magunkat az általunk elítélt kommunikációs gyakorlatoktól, s hogy messzebbre űzzük magunktól az odatartozás látszatát, jobban eltávolítjuk a magunk véleményét az odatartozókétól, mint amennyire ezt a normáink és az ügyről szerzett ismereteink indokolnák.

Nyilván nem helyes ugyanannak a törvénynek a megkerüléséért erkölcsileg fölmenteni magunkat és elítélni mást. De hát az erkölcsi ítéletnek nemcsak előjele, hanem mértéke is van. A mérték tekintetében pedig igenis szóba jön, hogy milyen körülmények között él az „adóoptimalizáló”, milyen kényszerek hatnak rá, milyen lehetőségei vannak, és miként szerezte azt a pénzt, melynek a közt illető részéből lecsapja, amit le tud. Ha a bíróság előtt helye van enyhítő és súlyosbító körülmények mérlegelésének, akkor hogyne lenne a bíróságon kívüli nyilvánosságban, ahol az ítéletnek nincs hatósági ereje és következménye! Jogi szempontból abszurd volna az adócsalt pénzt megkülönböztetni aszerint, hogy a megszerzésében mekkora az adócsaló érdeme, és az elköltésében mekkora az adócsaló szüksége. De erkölcsi szempontból miért lenne az?! Miért ne lehetne, sőt miért ne kellene különbséget tenni aközött, aki mindennapos nehézségekkel küszködve igyekszik eltartani a családját, és kemény munkával megszerzett pénzét menti vissza a közzsebből, és aközött, aki sokszorta többet ment vissza, noha akkor is a leggazdagabbak közé tartozna az országban, ha ezt egyáltalán nem tenné, és a vagyona legalábbis (jelentős) részben önérdemétől függetlenül, illetve a közjóval ellentétes tevékenységhez: egy diktatúra szolgálatához kötődő kapcsolatoknak és juttatásoknak köszönhetően keletkezett?!

Gyurcsány esetében van egy önmaga által fölállított mérce: ő maga a nyilvánosság előtt többször is természetesnek mondta, hogy nem tesz olyat, amivel gyanúsítják: „a magáncélú beruházásnak nem igényeljük vissza az áfáját, hát hogyan tettük volna ezt meg?” – nyilatkozott a Klubrádióban. Gyurcsány tehát olyan emberként lép a nyilvánosság elé, aki magától értetődően utasítja vissza azokat a módszereket, amelyeket a hétköznapi magyar polgár magától értetődően használ. Ezzel ő erkölcsileg föléjük (fölénk) rendelte magát. Ha a gyanú valóban hamis, akkor ez rendben van, akkor erkölcsileg ebben a tekintetben valóban fölöttünk áll. Ha nem, akkor ez is súlyosbító tényező. Hogy melyik, erre nem tudunk válaszolni.

Ha valamit pontosan igyekszünk megrajzolni, bonyolult rajzolatot kapunk. Ha az ember igyekszik olyan körültekintéssel viszonyulni egy ügyhöz, amilyennel az ismerhető és nem ismerhető dolgokat számbavéve lehet, akkor eltávolodik azoktól az egyszerű formuláktól, amelyek a tömegkommunikációban érvényesülnek és hatnak. S amit nem egyszerűsített le ő, leegyszerűsíti majd az olvasat. Ha egy cáfolatlan és bizonyítatlan gyanú esetében az ember arról ír, hogy a gyanúsított személy vétkességének és ártatlanságának nem ugyanakkora a valószínűsége, akkor ennek az lesz a közönséges olvasata, hogy a szerző vétkesnek, illetve ártatlannak tartja a gyanúsítottat. Az ember nem tehet többet, mint hogy megpróbálja növelni az árnyalt olvasat esélyét azzal, hogy fölhívja a figyelmet rá: ez az olvasat szándéka ellen való.

Nos, tehát: Van egy hatalmas villa a Rózsadombon, melynek nagyobbik részét valamikor a Kádár-kor hajnalán Apró Antal (PB-tag és miniszterelnök-helyettes), kisebb részét Jahner-Bakos Mihály (a forradalom utáni megtorlások és a nagy egyházellenes perek idején, 1958–1963 között a Legfelsőbb Bíróság elnöke) rendelkezésére bocsátottak. Ezt a villát 1995-ben társasházzá alakította az önkormányzat, és (a garázsok kivételével) eladta a bentlakóknak, a hajdani káderek családtagjainak. Mivel Jahner-Bakos Mihály özvegye a maga lakását a haszonélvezeti jog fenntartásával rögtön továbbadta Apró Piroskának, a villában lévő három lakás, melyek alapterülete együttesen megközelíti az 500 négyzetmétert, egy család tulajdonába került.

Dobrev Klára és Gyurcsány Ferenc létrehoztak egy Fittelina nevű ingatlanbefektetési céget, ennek átadták a saját maguk által használt lakás bérbeadásának és hasznosításának jogát. 1995 és 1997 között a villába közel 60 millió forintot ruháztak be, uszodát, szaunát, szoláriumot, liftet és öntözőrendszert építettek, s a beruházás megjelent a Fittelina könyvelésében.

A Fittelinában tulajdonosként föltűnt Gyurcsány Ferenc fővállalkozása, az Altus, mely nagy összegű tagi kölcsönt is nyújtott a Fittelinának. A Fittelina jelentős adósságot halmozott fel, s az adóssággal együtt beolvadt az Altusba, melynek adóköteles nyereségét ez az adósság csökkentette.

Igazából nincs válasz rá, hogy ez az egész mire volt jó, ha nem arra, hogy a családnak kevesebbet kelljen adóznia magánfogyasztása és magáncélú beruházásai után, mint amenynyit egyébként kellene. Lehet, hogy a lakás egy része, mondjuk, Gyurcsány dolgozószobája valóban irodaként, munkahelyként is szolgált. Az is lehet, hogy a Fittelina Kft. valóban foglalkozott volna vállalkozói célú ingatlanhasznosítással is, ha sikerült volna a szomszédos telkeket megvenni, de ez még nem magyarázat arra, hogy minek adja át valaki a saját maga által lakott, bérlőkkel megosztani nem kívánt lakásának bérleti és hasznosítási jogát a saját vállalkozásának. S arra sem, hogy miért a vállalkozásán keresztül intézi magáncélú beruházásait, hogy aztán önmagától visszabérelhesse őket – ha nem reméli, hogy ez a megoldás neki adózási szempontból jobb lesz (az államnak meg rosszabb).

A válasz hiányából és az adótitok fenntartásából együtt arra kell következtetnünk: kisebb a valószínűsége annak, hogy Gyurcsány ebben az ügyben annyira ártatlan, amennyire ártatlannak állítja magát, mint annak, hogy nem annyira. Persze a Fittelina megalapításától a beolvadásáig tartó hoszszú és sűrű hétéves folyamatban mindenféle „adóoptimalizálási” lehetőség fölmerülhetett, sok mozzanat van, amelyhez gyanút lehet kapcsolni, s a lehetséges föltételezések közül csupán a két szélső az, hogy a Gyurcsány házaspár minden ilyesféle lehetőséget kihasznált, illetve az, hogy egyet sem. Ráadásul a kihasználás szándékától a kihasználásig vezető úton is el lehet akadni, mert fölmerülnek bizonyos veszélyek, mert a könyvelő ellenjavall, mert változnak a jogszabályok, mert változik az érintett pozíciója, például közelebb jut a nyilvánosság előterében álló politikai szerepekhez. Erkölcsi szempontból a szándéknak is van jelentősége, kivált, ha az érintett, mint láttuk, olyan erkölcsi normát állít fel mindenki számára, amelybe ez a szándék beleütközik.

Hogy mit gondolunk Gyurcsány ártatlanságának, illetve vétkességének valószínűségéről, attól is függ, mit gondolunk a szavahihetőségéről. Elvégre jobb híján „becsszóra” kellene elhinni néki, hogy ártatlan. Aki (még) kevésbé kedveli a jelenlegi ellenzéket, mint a jelenlegi kormányt, aki (még) roszszabbnak tartaná, ha az ellenzék győzne a jövő évi választásokon, mint ha a jelenlegi kormánypártok (és nyilván e cikk szerzője és túlnyomórészt e folyóirat olvasói is ezek közé tartoznak), azoknak általában meglehetősen jólesne Gyurcsány Ferencet szavahihető embernek tartani. Azért esne jól, mert ha az általuk preferált eredményre van némi remény, jórészt azért van, mert a kormányfő meggyőzőbb, természetesebbnek, őszintébbnek ható kommunikátor, mint elődei, és mint az ellenzék vezére. Nem mindegy, hogy ez több-e, illetve menynyivel több a hasznos látszatnál; hogy a kormányfő mennyire olyan, amilyennek látszik. Ami ezt illeti, ma sajnos okosabbak vagyunk, mint néhány héttel ezelőtt. Egymás után két eset igazolta, hogy a miniszterelnök nem idegenkedik attól, hogy hatalmával visszaélve, függetlennek tételezett intézményekkel összejátszva hozza magát nyerő kommunikációs helyzetbe.

Az első eset: Az APEH eddig még a lezárt belső vizsgálatairól sem adott le soha közleményt az MTI-nek, hát még a folyamatban lévőkről. Most először történt ez meg, jóval annak felfedezése után, hogy az Orbán-korszakból az APEH-ben visszamaradt személy a föltételezések szerint jogosulatlanul betekintett többek között Gyurcsány Ferenc egyik cégének adataiba is. Gyurcsány Ferencnek a Hír TV által élőben közvetített bizottsági meghallgatását október 12-én 15 órára hirdették meg. Az APEH 14 h 58 perckor adta le a közleményét, Gyurcsány 15 h 10 perckor érkezett a meghallgatásra, a közleményt az MTI 15 h 15 perckor adta ki. A közlemény fölhasználására tehát a bizottság ellenzéki tagjai nem tudtak fölkészülni. Az MTI alig egy órával később, 16 h 26 perckor már részletesebb saját anyagot is kiadott. Eszerint az MTI egy „nem az adóhivatalnál dolgozó, de az ügyet igen közelről ismerő köztisztviselőtől” (!) úgy értesült: az APEH által meg nem nevezett cég a Fittelina Kft. Az APEH nem nevezhette meg a céget, mert azzal adótitkot sértett volna. Ha meg a kiszivárogtató az APEH-nél dolgozna, akkor ellene is vizsgálatot kellene indítani. Vajon hány köztisztviselő lehet az APEH-en kívül, aki „igen közelről ismer” egy folyamatban lévő belső APEH-vizsgálatot, és fecseg? És mekkora esélye van az MTI-nek arra, hogy egy óra alatt talál egy ilyet?

Csiha Judit 16 h 15 perckor szólalt föl a vizsgálóbizottságban, s drámai fordulatként számolt be az APEH közleményéről: „Illik-e az adatok származása ismeretében a családi kft. dolgairól kérdezni a miniszterelnököt?” – firtatta, miközben valamennyi addigi kérdés és sajtóközlemény nyilvános dokumentumokra hivatkozott, és semmi nyoma nem volt annak, hogy az ellenzék sajtója és politikusai adózási adatok birtokában lennének. Hiszen a miniszterelnök is éppen arra hivatkozott, hogy cégiratokból próbálják kiolvasni, amit csak az adópapírokból lehetne.

A kapásra beadott MTI-jelentésre Gyurcsány igen hatásos záróbeszédet komponált, lényegében ezzel nyerte meg a kommunikációs ütközetet. Kijelentette: „Magyarország rossz irányba megy. Az ügyészség és a nemzetbiztonsági szolgálatok után már az adóhivatalról is kiderült, hogy nem a köz, hanem a pártok, politikusok érdekeinek szolgálatában áll.” Ez esetben éppen a miniszterelnök és pártja szolgálatára állt.

A második eset: az október 23-i botrány, amikor a közszolgálati televízióban a kora délutáni fölvételen múlt időben kérdezték a miniszterelnököt arról, amit este tett. Az odáig rendben van, hogy egy spontánnak ható gesztust előre kitalálnak, illetve egészen rendben talán ez sincs, de mindenesetre szokás, szakmai trükk, belefér. De hogy ebbe a trükkbe a független közszolgálati televízió riporterét bevonják és bevonhatják, hogy a közszolgálati televízió a kormány kommunikációs trükkjének részévé válik, a televíziós interjú a színjáték része lesz, ez gyalázat! Nem éppen példátlan, ellenkezőleg, mintakövető gyalázat, de gyalázat akkor is.

Mindenesetre egyik eset sem erősíti sem a miniszterelnök, sem a független közintézmények hitelét.