Szalai András

Az én házam, az én vágyam


  A családi ház, a múlt századi reprezentatív villák leszármazottja a nagyvárosok peremén kialakult kertes külvárosokban született. Kezdetben csupán építészeti feladat volt, késõbb társadalmi, kulturális és esztétikai problémák emblémájává (is) vált, de lakással kapcsolatos képzeteinkben vágyaink netovábbja volt és maradt.
  A családi ház – elvileg – nem (nagy)polgári villa: ahogyan a múlt századi és századfordulós villa afféle "kiskastély", esetleg kúria vagy udvarház akar lenni, ugyanúgy a családi ház is amolyan "kisvilla", vagy legalábbis annak szeretne látszani. Gesztusaiban (tömeg, részletformák stb.) igyekszik tehetõsebb rokonát és mintaképét utánozni, mint kispolgár a nagypolgárt. Pontosabban igyekezett, amíg volt mit utánoznia. Amikor még volt polgári villa, amelyik historizáló, esetleg svájci vagy angol mintát követett, vagy szecessziós, magyaros formát öltött, s végül szolidan modern lett.
  A tisztviselõtelepeken, kertes külvárosokban épült családi házak eredeti környezetükben minden probléma nélkül élték a maguk tisztes "polgári" életét, míg – a húszas évek végén – fel nem bukkantak elsõ hírnökeik a falvakban és kisvárosokban. Különös, paradox fordulat történt: a szuburbánus "természetes" környezetbõl vidéki környezetbe átkerülve, a falvak, kisvárosok településképében, településszerkezetében az újmódi formák feltûnõen idegenül hatottak. A hagyományos falusi és kisvárosi ház ugyanis nem csak lakás. A telek beépítéséhez és használatához szervesen hozzátartoznak a gazdasági funkciók: a porta fontos tartozéka, szinte a lelke az udvar, és sokszor a kert is. A ház és a többi épület az udvar mellé, a telek oldalhatárára épül, a lakóépület melletti udvart az utca felé többnyire zárt kerítés és kapu határolja. A falusi ház rokona a kisvárosi (például mezõvárosi) ház esetében a kerítést az utca vonalán beforduló épületszárny is helyettesítheti, ahol a zárt homlokzat része a kapubejáró. Az épület az udvar mellé, köré szervezõdik, élete befelé fordul, kifelé csak ünnepi arcát, díszes utcai homlokzatát mutatja.
  A családi ház viszont eredendõen csak lakás. A telekbeépítéshez és -használathoz nem tartoznak szorosan hozzá a gazdasági funkciók. Udvara nincs, csak kertje. Az épület a többnyire kisméretû kertszerû telek elején-közepén áll. A magamutogatáshoz itt már nem elég a homlokzati cicoma vagy a díszes tornác: a ház egész tömege, formája a külvilágnak szól, ezért a magas és zárt kerítés is felesleges. Nemcsak lakói kényelmét igyekszik szolgálni, de státusukat is reprezentálja – egyszerre hajlék és "emlékmû". A ház a feljebb törekvés óhaját fejezi ki úgy, hogy a vágyott magasabb státus felvett mintáit igyekszik követni.
  A vidék ekkor még hagyományt õrzõ térszerkezeti-formai rendjében feszültséget keltett az új divat. A porták utcai frontján terpeszkedõ házak nem kapcsolódtak szervesen a megmaradó gazdasági épületekhez, csak eléjük tornyosultak, gyakran az udvart is tönkretéve. Az "értelmi szépséget", racionalitást kifejezõ régi házak helyére a korra jellemzõ "cifra nyomorúság" új jelképei épültek, sebeket ejtve a települések – addig jobbára érintetlennek mondható – testén.
  Mindez akkor új jelenségnek tûnt. Az építészek és a falu, a vidék sorsáért aggódók a vágyott minták követését nem csupán holmi ízlésficamnak tartották, hanem társadalmi változások és feszültségek lecsapódását látták benne. A baj orvoslása érdekében átfogó szociális reformokat sürgettek – ez elsõsorban nagy tömegek földhöz juttatását jelentette volna –, ugyanakkor úgy vélték: a hagyományos lakóházformák (például a parasztház) újrateremthetõk, s hozzáigazíthatók az új körülményekhez. A falukutató írók vágyai és a falukutató építészek szándékai példásan egybecsengtek, más kérdés, hogy a vágyak és szándékok jobbára csak vágyak és szándékok maradtak. Mindenesetre a korszak építészetének egy fontos vonulata volt a falusi, vidéki ház olyan új, a kor színvonalán egészséges lakáskörülményeket biztosító típusainak keresése, melyek beilleszthetõk a hagyományos településképbe. Néhány ilyen hagyományõrzõ típus el is készült a negyvenes évek elején: árvízi újjáépítéskor, a szórványosan földhöz juttatottak ún. "telepes falvaiban" is fõleg az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) házépítõ programjának keretében.
  Ezeket a formai kezdeményezéseket természetesen végig szenvedélyes építészeti viták kísérték, melyekben megkérdõjelezték a törekvések korszerûségét, "népies mûdalnak" minõsítve az "új parasztházakat". Ennek ellenére ezek az elvben vitatható próbálkozások is hozzájárultak ahhoz, hogy a kertvárosi családi ház típusa vidéken "tájidegen" jövevény maradjon, s inkább csak eredeti "élõhelyein", a nagyvárosok peremén szaporodott tovább.
  A "felszabadulás" után elég gyorsan kiderült, hogy a polgári életforma, kultúra fennmaradásának – finoman szólva – semmi esélye nincs: tehát a villának és a reprezentatív családi háznak is, mint épülettípusnak, befellegzett. Megszûnt a tervezõk, az építészek polgári "státusa" is. Az építészek – más választásuk nem nagyon lévén – alkalmazottak lettek, hivatalnokká váltak a tervteljesítésre szervezett, "profilírozott" szocialista tervezõvállalatoknál, ahol elsõsorban termelniük kellett, s nem építészeti alkotásokon "pepecselni". A stíluson sem kellett "hezitálniuk": készen kapták – diktátumként – a "szocreál" klasszicizmust.
  Az újonnan gyúrt osztály(ok) számára a kertes ház stb. és attribútumai mégis a felemelkedés egyetlen, valóságosan elképzelhetõ és titkon vágyott formáját jelentették. A mindenben, így a lakáskérdésben is intenzíven és könyörtelenül forszírozott állami kollektivizmus eleinte úgy tûnt, hogy képes "csillapítani" – mesterségesen – a saját ház iránti elfojtott vágyat. Az ötvenes évek közepén azonban már érzékelhetõvé vált az úgynevezett "sajátház-építés" felfutása. Megszületett a sátortetõs kockaház, a két háború közötti kertes családi ház elkorcsosult derivátuma, amely egy kornak szimbólumává (is) vált, és ma már szinte "klasszikus", tipikus épületformának számít.
  Ugyanakkor ez a forma az állami tervezõvállalatoknál fõleg ipari és középületeket, néha lakótelepeket, mérnöki tudományos szakszerûséggel tervezõ építészek szemében a kontárság szimbóluma lett. "Állami" építészeknek – szinte mindenki az volt – eleinte tilos volt a "maszekolás", késõbb pedig, kimondva-kimondatlanul, általában lesajnált, méltatlan feladatnak számított az "egyszerû" családi házak tervezése. Nem illett vele dicsekedni – noha az efféle "fusimunkáért" kapott szerény összeg azért mindig jól jött –, így a munka dandárja óhatatlanul a "kontárokra" maradt.
  A magánerõbõl épült házak szaporodásával persze – csökkentendõ a "privátszféra" befolyását – készültek "sajátház"-tervek az állami tervezõintézetekben is, de jobbára ezek sem nyújtottak – tisztelet a kivételnek! – vonzóbb alternatívát a magukra hagyottan mintákat keresõ és követõ magánépíttetõknek. Majdnem ugyanaz az igénytelenség tükrözõdött ezekben a tervekben is, mint a "kontármunkákban", csak nem spontán, hanem központi-tervutasításosan.
  A sátortetõs kockaház tényleg igénytelen kreatúra. Egy mesterségesen leszorított igényszint fejezõdik ki benne, amely a hiányoktól (is) korlátozott lehetõségeknek és a lehetõségek hiányának az eredménye. A korlátok és a hiányok számosak, okaik pedig sokrétûek. Például az egyik korlát anyagi, gazdasági természetû: a legkevesebb téglából falat és a legkevesebb fából tetõt az ilyen sátortetõs kockaformára lehet rakni. Egy másik, inkább kényszerítõ korlát, ami ezt a formát létrehozta, az újonnan parcellázott telkek méretével és a telkekre kialakított beépítési szabályokkal függött össze: a telekhatároktól mérendõ, különféle szabályozási távolságokat betartva, szinte magától "adódott" a beépíthetõ, nagyjából négyzetes alaprajzi kontúr. Olyannyira, hogy például a terveken általában nem szereplõ, de funkcionálisan kívánatos, verandapótló ragadványok már gyakran kívül estek a szabályozási vonalon. Ezért utólag, szinte mindig engedély nélkül, "cuppantották" a házakhoz az enyhén provizórikus hatású veranda-dobozokat, akárcsak a telek többi ragadványszerû melléképületét, a szerves bõvítést egyébként sem tûrõ épületformához.
  A sátortetõs ház azonban elsõsorban nem esztétikai minõsége szempontjából korcs: a típusban testet öltõ igénytelenség nem a használók, építõk (kulturális) "korlátoltságáról" tanúskodik elsõsorban, inkább lehetõségeik "korlátozottságát" tükrözi. Ennek ellenére a családi házakról folytatott, meg-megújuló szakmai és közéleti "vitákban" a sátortetõs kockaház volt a bûnbak. A problémát többnyire csupán esztétikai, kulturális zavarként állították be, amit türelmes propagandával, úgymond, egyszerûen meg lehetne oldani. Csak érintõlegesen keveredhettek olyan érvek a tárgyalásba, melyek ennél mélyebbre ástak, és politikafüggõ, strukturális kérdéseket – területfejlesztés, infrastruktúra, életmód, társadalmi folyamatok stb. – feszegettek.
  A hatvanas évekre a családi ház a megtûrt jelenségek körébõl lassacskán átkerült a tudomásul vett, de csak részben és nem minden formában támogatott jelenségek közé. Már nem lehetett nem észrevenni a nagyüzemivé alakított "szocialista" tájban, a városok és a falvak peremén a családi házak elburjánzását, ami helyenként a táj vizuális tönkretételének veszélyével is fenyegetett. Ugyanakkor az emberek többsége, sokszor erején felül, megpróbált gyarapodni, ahogy tudott. A "rendszer" is igyekezett produkálni a gyarapodás tüneteit, felemás modernizációval "komfortosítva" saját magát. A komfortérzés fokozásának egyik leghatásosabb és leglátványosabb formáját a lakáshoz, házhoz, telekhez (valamilyen ingatlanhoz) juthatás különbözõ módozatai jelentették. A gyarapodás-elvû "privátszféra" játékterének növelése tovább mélyítette a kollektív célok és az egyéni vágyak közötti, mindig is létezõ, de tudomásul soha nem vett szakadékot. Egyet tehettek: hagyták, hogy e hallgatólagosan elfogadott kettõsség szinte észrevétlenül elkenõdjön.
  Ez az "elkenõdöttség" és "pongyolaság" határozta meg a családi házak "stílusát" is. Terjedtek a stílustalan kevercsek, korcsok: a házépítés olyan sajátos "mûfajjá" változott, ahol a berhelés, a buherálás, a gányolás mint kényszer szülte módszer sajátos önmozgással hozta létre a már-már folklorizálódó formákat, melyek további mintákat szolgáltattak a hasonló körülmények között létrejövõ újabb képzõdményeknek. A családi ház ugyanis sokszor inkább keletkezett, mint megépült. Ebben számos "stílusformáló erõ" játszhatott döntõ szerepet, az állami terület(rabló)gazdálkodástól, a felületes szabályozáson, lelketlen tervezésen és nemtörõdöm kivitelezésen keresztül a megfelelõ építõanyag hiányáig terjedhetett a skála. Építõanyaghoz jutni például nem mindig vásárlással lehetett: néha esetleg célszerûbb volt eleve "szerezni" valamit, ami helyettesítheti a terv szerint szükséges elemet.
  Ezt az esetlegességet sokszor eleve "betervezték": "Rajzoljon valamit (amit engedélyeznek), mi meg majd építünk valamit" – mondta a tervezõnek a megbízó, vagy ha õ nem, akkor a kivitelezõ járt el ennek szellemében. A jelképes összegû bírságot amúgy sem kellett mindig és mindenkinek kifizetni, és egyébként is a pénzbüntetés elenyészõ mértékû volt a többi költséghez képest. A végeredmény pedig legtöbbször egy zavaros térbeli kollázs lett inkább, mintsem ház, otthon.
  A "térbeli kollázsok" formái idõvel tovább alakultak. A hatvanas években a sátortetõs ház és "cifrázott" változatai a legjellemzõbbek. A hetvenes években ezek "egyedi csúnyasága" ellenében rendületlenül szorgalmazták a "korszerû" típusterveket: az új házak zöme mégis ismét ugyanolyan sivár maradt, mint az egyre-másra meghaladni szándékozott "korszerûtlenek", viszont a formai változatosságra törekvés bántó módon szabadította ki az öncélú, értelmetlen "variálás" szellemét a palackból. Betörtek a modern építészet gyakran félreértett formái a családiház-építésbe. Elszaporodtak a legtöbbször feleslegesnek bizonyuló loggiák, erkélyek, tetõkiharapások a tetõk felületén, helytelenül és léptéktelenül bizarr formájú tetõablakok bukkantak elõ.
  A táborszerûre alakított településszéli családi házas telepek alkalmatlan méretû telkein összezsúfolódó, sematikusan "variált" épületformákból eleve nem születhetett utcakép, a maradék hagyományos utcaképet pedig szinte feldarabolták a helytelenül odapottyantott, tömegükkel feszengve tüntetõ épületformák. Ugyanakkor az ezeken a telepeken és ezekben a házakban kialakuló, a "második gazdaságra" alapozott, hibrid életmódnak sem felelt meg – például célszerû melléképületek híján – a létrejött környezet.
  A nyolcvanas évek közepe felé a posztmodern szele csak felkavarta a "modern" forma stílustalan variációiból leülepedett "katyvaszt". A funkcionalizmus inspirálta variálmányok a puritán, de célszerûtlen célszerûség mimikrijét öltötték magukra. Az újabb építésû házak már látszani akartak valaminek. A "csináld magad" buheráltságát mindinkább a maszek kivitelezés technológiai perfektsége váltotta fel – már nem repedt meg, nem ázott be stb. –, de a kivitel bumfordi ízléstelensége gyakran hervasztó részleteket és összképet tudott produkálni – akkor is, ha a terven még minden elfogadhatónak tûnt, "kinézett valahogy". Persze a raszter, a fesztáv és az anyaghiány kötöttségei alól szabaduló tervezõk is kitettek magukért, esetenként túllicitálva az építtetõk önkifejezési vágyát is, törekedvén a valamilyenségre, ami torz vagy csak értelmetlenül egymásra halmozott építészeti gesztusok reprezentációja lett, tüntetõ és bántó, anyagba dermesztett kivagyiság.
  A vázolt képet a rendszerváltás alig-alig módosította. Formai, esztétikai értelemben nagyjából minden maradt a régiben: ívek, tornyok, oszlopok, nyugtalan tetõk, szertelen tömegek, sok bádogozással és lambériával – "kerül, amibe kerül". Talán csak az oszlopok, lizénák, párkányok, balluszterek, ívek, vakolatkeretek és ágas-bogas fatörzsek elszaporodása jelzi az elmosódott minták követésében bekövetkezett finom szögeltérést. A trend iránya mintha a kvázi-történeti és kvázi-organikus kvázi-archaizálás felé mutatna. Divat lett a múlt, ami sosem volt, de szinte lehetett volna.
  Az önkifejezés és reprezentálás vágyának rendelõdik alá minden. Olcsón, mértéktartóan, célszerûen építeni már-már lehetetlen. Az építésre ésszerûtlen pazarlást erõltetõ több évtizedes "rutinban" ennek módja mintha elfelejtõdött volna. A kivitelezõnek nem üzlet, a tervezõnek nem feladat, az építési kölcsönt folyósítónak – ha van még ilyen egyáltalán – nem elég nagy haszon, az építtetõnek pedig – ha erejét meghaladja is – nem elég szép az, ami egyszerû. Érdekek, akaratok és vágyak "játéka"; józan belátás nélkül.
  Pedig a józan belátás, a szellemi célszerûség nagyon hiányzik. Újra át kellene gondolni azokat a kereteket, amelyek a családi házak építéséhez ésszerûbb feltételeket és megfelelõbb körülményeket biztosítanak. Az építõanyagok választékának bõvülése, minõségének javulása és a fejlettebb technológia fontos, de ez önmagában nem old meg semmit. Változ(tat)ásokra volna szükség a központi és helyi döntések rendszerében, a területgazdálkodásban, a településpolitikában, az infrastruktúra fejlesztésében, az építés szabályozásában, a támogatási, ösztönzési formákban, az érdekeltségi viszonyokban, a tervezõk szemléletében és még sok minden másban.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/