Szalai András

Az én házam, az én vágyam


  A családi ház, a múlt századi reprezentatív villák leszármazottja a nagyvárosok peremén kialakult kertes külvárosokban született. Kezdetben csupán építészeti feladat volt, késõbb társadalmi, kulturális és esztétikai problémák emblémájává (is) vált, de lakással kapcsolatos képzeteinkben vágyaink netovábbja volt és maradt.
  A családi ház elvileg nem (nagy)polgári villa: ahogyan a múlt századi és századfordulós villa afféle "kiskastély", esetleg kúria vagy udvarház akar lenni, ugyanúgy a családi ház is amolyan "kisvilla", vagy legalábbis annak szeretne látszani. Gesztusaiban (tömeg, részletformák stb.) igyekszik tehetõsebb rokonát és mintaképét utánozni, mint kispolgár a nagypolgárt. Pontosabban igyekezett, amíg volt mit utánoznia. Amikor még volt polgári villa, amelyik historizáló, esetleg svájci vagy angol mintát követett, vagy szecessziós, magyaros formát öltött, s végül szolidan modern lett.
  A tisztviselõtelepeken, kertes külvárosokban épült családi házak eredeti környezetükben minden probléma nélkül élték a maguk tisztes "polgári" életét, míg a húszas évek végén fel nem bukkantak elsõ hírnökeik a falvakban és kisvárosokban. Különös, paradox fordulat történt: a szuburbánus "természetes" környezetbõl vidéki környezetbe átkerülve, a falvak, kisvárosok településképében, településszerkezetében az újmódi formák feltûnõen idegenül hatottak. A hagyományos falusi és kisvárosi ház ugyanis nem csak lakás. A telek beépítéséhez és használatához szervesen hozzátartoznak a gazdasági funkciók: a porta fontos tartozéka, szinte a lelke az udvar, és sokszor a kert is. A ház és a többi épület az udvar mellé, a telek oldalhatárára épül, a lakóépület melletti udvart az utca felé többnyire zárt kerítés és kapu határolja. A falusi ház rokona a kisvárosi (például mezõvárosi) ház esetében a kerítést az utca vonalán beforduló épületszárny is helyettesítheti, ahol a zárt homlokzat része a kapubejáró. Az épület az udvar mellé, köré szervezõdik, élete befelé fordul, kifelé csak ünnepi arcát, díszes utcai homlokzatát mutatja.
  A családi ház viszont eredendõen csak lakás. A telekbeépítéshez és -használathoz nem tartoznak szorosan hozzá a gazdasági funkciók. Udvara nincs, csak kertje. Az épület a többnyire kisméretû kertszerû telek elején-közepén áll. A magamutogatáshoz itt már nem elég a homlokzati cicoma vagy a díszes tornác: a ház egész tömege, formája a külvilágnak szól, ezért a magas és zárt kerítés is felesleges. Nemcsak lakói kényelmét igyekszik szolgálni, de státusukat is reprezentálja egyszerre hajlék és "emlékmû". A ház a feljebb törekvés óhaját fejezi ki úgy, hogy a vágyott magasabb státus felvett mintáit igyekszik követni.
  A vidék ekkor még hagyományt õrzõ térszerkezeti-formai rendjében feszültséget keltett az új divat. A porták utcai frontján terpeszkedõ házak nem kapcsolódtak szervesen a megmaradó gazdasági épületekhez, csak eléjük tornyosultak, gyakran az udvart is tönkretéve. Az "értelmi szépséget", racionalitást kifejezõ régi házak helyére a korra jellemzõ "cifra nyomorúság" új jelképei épültek, sebeket ejtve a települések addig jobbára érintetlennek mondható testén.
  Mindez akkor új jelenségnek tûnt. Az építészek és a falu, a vidék sorsáért aggódók a vágyott minták követését nem csupán holmi ízlésficamnak tartották, hanem társadalmi változások és feszültségek lecsapódását látták benne. A baj orvoslása érdekében átfogó szociális reformokat sürgettek ez elsõsorban nagy tömegek földhöz juttatását jelentette volna , ugyanakkor úgy vélték: a hagyományos lakóházformák (például a parasztház) újrateremthetõk, s hozzáigazíthatók az új körülményekhez. A falukutató írók vágyai és a falukutató építészek szándékai példásan egybecsengtek, más kérdés, hogy a vágyak és szándékok jobbára csak vágyak és szándékok maradtak. Mindenesetre a korszak építészetének egy fontos vonulata volt a falusi, vidéki ház olyan új, a kor színvonalán egészséges lakáskörülményeket biztosító típusainak keresése, melyek beilleszthetõk a hagyományos településképbe. Néhány ilyen hagyományõrzõ típus el is készült a negyvenes évek elején: árvízi újjáépítéskor, a szórványosan földhöz juttatottak ún. "telepes falvaiban" is fõleg az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) házépítõ programjának keretében.
  Ezeket a formai kezdeményezéseket természetesen végig szenvedélyes építészeti viták kísérték, melyekben megkérdõjelezték a törekvések korszerûségét, "népies mûdalnak" minõsítve az "új parasztházakat". Ennek ellenére ezek az elvben vitatható próbálkozások is hozzájárultak ahhoz, hogy a kertvárosi családi ház típusa vidéken "tájidegen" jövevény maradjon, s inkább csak eredeti "élõhelyein", a nagyvárosok peremén szaporodott tovább.
  A "felszabadulás" után elég gyorsan kiderült, hogy a polgári életforma, kultúra fennmaradásának finoman szólva semmi esélye nincs: tehát a villának és a reprezentatív családi háznak is, mint épülettípusnak, befellegzett. Megszûnt a tervezõk, az építészek polgári "státusa" is. Az építészek más választásuk nem nagyon lévén alkalmazottak lettek, hivatalnokká váltak a tervteljesítésre szervezett, "profilírozott" szocialista tervezõvállalatoknál, ahol elsõsorban termelniük kellett, s nem építészeti alkotásokon "pepecselni". A stíluson sem kellett "hezitálniuk": készen kapták diktátumként a "szocreál" klasszicizmust.
  Az újonnan gyúrt osztály(ok) számára a kertes ház stb. és attribútumai mégis a felemelkedés egyetlen, valóságosan elképzelhetõ és titkon vágyott formáját jelentették. A mindenben, így a lakáskérdésben is intenzíven és könyörtelenül forszírozott állami kollektivizmus eleinte úgy tûnt, hogy képes "csillapítani" mesterségesen a saját ház iránti elfojtott vágyat. Az ötvenes évek közepén azonban már érzékelhetõvé vált az úgynevezett "sajátház-építés" felfutása. Megszületett a sátortetõs kockaház, a két háború közötti kertes családi ház elkorcsosult derivátuma, amely egy kornak szimbólumává (is) vált, és ma már szinte "klasszikus", tipikus épületformának számít.
  Ugyanakkor ez a forma az állami tervezõvállalatoknál fõleg ipari és középületeket, néha lakótelepeket, mérnöki tudományos szakszerûséggel tervezõ építészek szemében a kontárság szimbóluma lett. "Állami" építészeknek szinte mindenki az volt eleinte tilos volt a "maszekolás", késõbb pedig, kimondva-kimondatlanul, általában lesajnált, méltatlan feladatnak számított az "egyszerû" családi házak tervezése. Nem illett vele dicsekedni noha az efféle "fusimunkáért" kapott szerény összeg azért mindig jól jött , így a munka dandárja óhatatlanul a "kontárokra" maradt.
  A magánerõbõl épült házak szaporodásával persze csökkentendõ a "privátszféra" befolyását készültek "sajátház"-tervek az állami tervezõintézetekben is, de jobbára ezek sem nyújtottak tisztelet a kivételnek! vonzóbb alternatívát a magukra hagyottan mintákat keresõ és követõ magánépíttetõknek. Majdnem ugyanaz az igénytelenség tükrözõdött ezekben a tervekben is, mint a "kontármunkákban", csak nem spontán, hanem központi-tervutasításosan.
  A sátortetõs kockaház tényleg igénytelen kreatúra. Egy mesterségesen leszorított igényszint fejezõdik ki benne, amely a hiányoktól (is) korlátozott lehetõségeknek és a lehetõségek hiányának az eredménye. A korlátok és a hiányok számosak, okaik pedig sokrétûek. Például az egyik korlát anyagi, gazdasági természetû: a legkevesebb téglából falat és a legkevesebb fából tetõt az ilyen sátortetõs kockaformára lehet rakni. Egy másik, inkább kényszerítõ korlát, ami ezt a formát létrehozta, az újonnan parcellázott telkek méretével és a telkekre kialakított beépítési szabályokkal függött össze: a telekhatároktól mérendõ, különféle szabályozási távolságokat betartva, szinte magától "adódott" a beépíthetõ, nagyjából négyzetes alaprajzi kontúr. Olyannyira, hogy például a terveken általában nem szereplõ, de funkcionálisan kívánatos, verandapótló ragadványok már gyakran kívül estek a szabályozási vonalon. Ezért utólag, szinte mindig engedély nélkül, "cuppantották" a házakhoz az enyhén provizórikus hatású veranda-dobozokat, akárcsak a telek többi ragadványszerû melléképületét, a szerves bõvítést egyébként sem tûrõ épületformához.
  A sátortetõs ház azonban elsõsorban nem esztétikai minõsége szempontjából korcs: a típusban testet öltõ igénytelenség nem a használók, építõk (kulturális) "korlátoltságáról" tanúskodik elsõsorban, inkább lehetõségeik "korlátozottságát" tükrözi. Ennek ellenére a családi házakról folytatott, meg-megújuló szakmai és közéleti "vitákban" a sátortetõs kockaház volt a bûnbak. A problémát többnyire csupán esztétikai, kulturális zavarként állították be, amit türelmes propagandával, úgymond, egyszerûen meg lehetne oldani. Csak érintõlegesen keveredhettek olyan érvek a tárgyalásba, melyek ennél mélyebbre ástak, és politikafüggõ, strukturális kérdéseket területfejlesztés, infrastruktúra, életmód, társadalmi folyamatok stb. feszegettek.
  A hatvanas évekre a családi ház a megtûrt jelenségek körébõl lassacskán átkerült a tudomásul vett, de csak részben és nem minden formában támogatott jelenségek közé. Már nem lehetett nem észrevenni a nagyüzemivé alakított "szocialista" tájban, a városok és a falvak peremén a családi házak elburjánzását, ami helyenként a táj vizuális tönkretételének veszélyével is fenyegetett. Ugyanakkor az emberek többsége, sokszor erején felül, megpróbált gyarapodni, ahogy tudott. A "rendszer" is igyekezett produkálni a gyarapodás tüneteit, felemás modernizációval "komfortosítva" saját magát. A komfortérzés fokozásának egyik leghatásosabb és leglátványosabb formáját a lakáshoz, házhoz, telekhez (valamilyen ingatlanhoz) juthatás különbözõ módozatai jelentették. A gyarapodás-elvû "privátszféra" játékterének növelése tovább mélyítette a kollektív célok és az egyéni vágyak közötti, mindig is létezõ, de tudomásul soha nem vett szakadékot. Egyet tehettek: hagyták, hogy e hallgatólagosan elfogadott kettõsség szinte észrevétlenül elkenõdjön.
  Ez az "elkenõdöttség" és "pongyolaság" határozta meg a családi házak "stílusát" is. Terjedtek a stílustalan kevercsek, korcsok: a házépítés olyan sajátos "mûfajjá" változott, ahol a berhelés, a buherálás, a gányolás mint kényszer szülte módszer sajátos önmozgással hozta létre a már-már folklorizálódó formákat, melyek további mintákat szolgáltattak a hasonló körülmények között létrejövõ újabb képzõdményeknek. A családi ház ugyanis sokszor inkább keletkezett, mint megépült. Ebben számos "stílusformáló erõ" játszhatott döntõ szerepet, az állami terület(rabló)gazdálkodástól, a felületes szabályozáson, lelketlen tervezésen és nemtörõdöm kivitelezésen keresztül a megfelelõ építõanyag hiányáig terjedhetett a skála. Építõanyaghoz jutni például nem mindig vásárlással lehetett: néha esetleg célszerûbb volt eleve "szerezni" valamit, ami helyettesítheti a terv szerint szükséges elemet.
  Ezt az esetlegességet sokszor eleve "betervezték": "Rajzoljon valamit (amit engedélyeznek), mi meg majd építünk valamit" mondta a tervezõnek a megbízó, vagy ha õ nem, akkor a kivitelezõ járt el ennek szellemében. A jelképes összegû bírságot amúgy sem kellett mindig és mindenkinek kifizetni, és egyébként is a pénzbüntetés elenyészõ mértékû volt a többi költséghez képest. A végeredmény pedig legtöbbször egy zavaros térbeli kollázs lett inkább, mintsem ház, otthon.
  A "térbeli kollázsok" formái idõvel tovább alakultak. A hatvanas években a sátortetõs ház és "cifrázott" változatai a legjellemzõbbek. A hetvenes években ezek "egyedi csúnyasága" ellenében rendületlenül szorgalmazták a "korszerû" típusterveket: az új házak zöme mégis ismét ugyanolyan sivár maradt, mint az egyre-másra meghaladni szándékozott "korszerûtlenek", viszont a formai változatosságra törekvés bántó módon szabadította ki az öncélú, értelmetlen "variálás" szellemét a palackból. Betörtek a modern építészet gyakran félreértett formái a családiház-építésbe. Elszaporodtak a legtöbbször feleslegesnek bizonyuló loggiák, erkélyek, tetõkiharapások a tetõk felületén, helytelenül és léptéktelenül bizarr formájú tetõablakok bukkantak elõ.
  A táborszerûre alakított településszéli családi házas telepek alkalmatlan méretû telkein összezsúfolódó, sematikusan "variált" épületformákból eleve nem születhetett utcakép, a maradék hagyományos utcaképet pedig szinte feldarabolták a helytelenül odapottyantott, tömegükkel feszengve tüntetõ épületformák. Ugyanakkor az ezeken a telepeken és ezekben a házakban kialakuló, a "második gazdaságra" alapozott, hibrid életmódnak sem felelt meg például célszerû melléképületek híján a létrejött környezet.
  A nyolcvanas évek közepe felé a posztmodern szele csak felkavarta a "modern" forma stílustalan variációiból leülepedett "katyvaszt". A funkcionalizmus inspirálta variálmányok a puritán, de célszerûtlen célszerûség mimikrijét öltötték magukra. Az újabb építésû házak már látszani akartak valaminek. A "csináld magad" buheráltságát mindinkább a maszek kivitelezés technológiai perfektsége váltotta fel már nem repedt meg, nem ázott be stb. , de a kivitel bumfordi ízléstelensége gyakran hervasztó részleteket és összképet tudott produkálni akkor is, ha a terven még minden elfogadhatónak tûnt, "kinézett valahogy". Persze a raszter, a fesztáv és az anyaghiány kötöttségei alól szabaduló tervezõk is kitettek magukért, esetenként túllicitálva az építtetõk önkifejezési vágyát is, törekedvén a valamilyenségre, ami torz vagy csak értelmetlenül egymásra halmozott építészeti gesztusok reprezentációja lett, tüntetõ és bántó, anyagba dermesztett kivagyiság.
  A vázolt képet a rendszerváltás alig-alig módosította. Formai, esztétikai értelemben nagyjából minden maradt a régiben: ívek, tornyok, oszlopok, nyugtalan tetõk, szertelen tömegek, sok bádogozással és lambériával "kerül, amibe kerül". Talán csak az oszlopok, lizénák, párkányok, balluszterek, ívek, vakolatkeretek és ágas-bogas fatörzsek elszaporodása jelzi az elmosódott minták követésében bekövetkezett finom szögeltérést. A trend iránya mintha a kvázi-történeti és kvázi-organikus kvázi-archaizálás felé mutatna. Divat lett a múlt, ami sosem volt, de szinte lehetett volna.
  Az önkifejezés és reprezentálás vágyának rendelõdik alá minden. Olcsón, mértéktartóan, célszerûen építeni már-már lehetetlen. Az építésre ésszerûtlen pazarlást erõltetõ több évtizedes "rutinban" ennek módja mintha elfelejtõdött volna. A kivitelezõnek nem üzlet, a tervezõnek nem feladat, az építési kölcsönt folyósítónak ha van még ilyen egyáltalán nem elég nagy haszon, az építtetõnek pedig ha erejét meghaladja is nem elég szép az, ami egyszerû. Érdekek, akaratok és vágyak "játéka"; józan belátás nélkül.
  Pedig a józan belátás, a szellemi célszerûség nagyon hiányzik. Újra át kellene gondolni azokat a kereteket, amelyek a családi házak építéséhez ésszerûbb feltételeket és megfelelõbb körülményeket biztosítanak. Az építõanyagok választékának bõvülése, minõségének javulása és a fejlettebb technológia fontos, de ez önmagában nem old meg semmit. Változ(tat)ásokra volna szükség a központi és helyi döntések rendszerében, a területgazdálkodásban, a településpolitikában, az infrastruktúra fejlesztésében, az építés szabályozásában, a támogatási, ösztönzési formákban, az érdekeltségi viszonyokban, a tervezõk szemléletében és még sok minden másban.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/