A családi ház, a múlt
századi reprezentatív villák leszármazottja
a nagyvárosok peremén kialakult kertes külvárosokban
született. Kezdetben csupán építészeti
feladat volt, késõbb társadalmi, kulturális
és esztétikai problémák emblémájává
(is) vált, de lakással kapcsolatos képzeteinkben vágyaink
netovábbja volt és maradt.
A családi ház – elvileg
– nem (nagy)polgári villa: ahogyan a múlt századi
és századfordulós villa afféle "kiskastély",
esetleg kúria vagy udvarház akar lenni, ugyanúgy a
családi ház is amolyan "kisvilla", vagy legalábbis
annak szeretne látszani. Gesztusaiban (tömeg, részletformák
stb.) igyekszik tehetõsebb rokonát és mintaképét
utánozni, mint kispolgár a nagypolgárt. Pontosabban
igyekezett, amíg volt mit utánoznia. Amikor még volt
polgári villa, amelyik historizáló, esetleg svájci
vagy angol mintát követett, vagy szecessziós, magyaros
formát öltött, s végül szolidan modern lett.
A tisztviselõtelepeken, kertes
külvárosokban épült családi házak
eredeti környezetükben minden probléma nélkül
élték a maguk tisztes "polgári" életét,
míg – a húszas évek végén – fel nem
bukkantak elsõ hírnökeik a falvakban és kisvárosokban.
Különös, paradox fordulat történt: a szuburbánus
"természetes" környezetbõl vidéki környezetbe
átkerülve, a falvak, kisvárosok településképében,
településszerkezetében az újmódi formák
feltûnõen idegenül hatottak. A hagyományos falusi
és kisvárosi ház ugyanis nem csak lakás. A
telek beépítéséhez és használatához
szervesen hozzátartoznak a gazdasági funkciók: a porta
fontos tartozéka, szinte a lelke az udvar, és sokszor a kert
is. A ház és a többi épület az udvar mellé,
a telek oldalhatárára épül, a lakóépület
melletti udvart az utca felé többnyire zárt kerítés
és kapu határolja. A falusi ház rokona a kisvárosi
(például mezõvárosi) ház esetében
a kerítést az utca vonalán beforduló épületszárny
is helyettesítheti, ahol a zárt homlokzat része a
kapubejáró. Az épület az udvar mellé,
köré szervezõdik, élete befelé fordul,
kifelé csak ünnepi arcát, díszes utcai homlokzatát
mutatja.
A családi ház viszont
eredendõen
csak lakás. A telekbeépítéshez
és -használathoz nem tartoznak szorosan hozzá a gazdasági
funkciók. Udvara nincs, csak kertje. Az épület a többnyire
kisméretû kertszerû telek elején-közepén
áll. A magamutogatáshoz itt már nem elég a
homlokzati cicoma vagy a díszes tornác: a ház egész
tömege, formája a külvilágnak szól, ezért
a magas és zárt kerítés is felesleges. Nemcsak
lakói kényelmét igyekszik szolgálni, de státusukat
is reprezentálja – egyszerre hajlék és "emlékmû".
A ház a feljebb törekvés óhaját fejezi
ki úgy, hogy a vágyott magasabb státus felvett mintáit
igyekszik követni.
A vidék ekkor még
hagyományt õrzõ térszerkezeti-formai rendjében
feszültséget keltett az új divat. A porták utcai
frontján terpeszkedõ házak nem kapcsolódtak
szervesen a megmaradó gazdasági épületekhez,
csak eléjük tornyosultak, gyakran az udvart is tönkretéve.
Az "értelmi szépséget", racionalitást kifejezõ
régi házak helyére a korra jellemzõ "cifra
nyomorúság" új jelképei épültek,
sebeket ejtve a települések – addig jobbára érintetlennek
mondható – testén.
Mindez akkor új jelenségnek
tûnt. Az építészek és a falu, a vidék
sorsáért aggódók a vágyott minták
követését nem csupán holmi ízlésficamnak
tartották, hanem társadalmi változások és
feszültségek lecsapódását látták
benne. A baj orvoslása érdekében átfogó
szociális reformokat sürgettek – ez elsõsorban nagy
tömegek földhöz juttatását jelentette volna
–, ugyanakkor úgy vélték: a hagyományos lakóházformák
(például a parasztház) újrateremthetõk,
s hozzáigazíthatók az új körülményekhez.
A falukutató írók vágyai és a falukutató
építészek szándékai példásan
egybecsengtek, más kérdés, hogy a vágyak és
szándékok jobbára csak vágyak és szándékok
maradtak. Mindenesetre a korszak építészetének
egy fontos vonulata volt a falusi, vidéki ház olyan új,
a kor színvonalán egészséges lakáskörülményeket
biztosító típusainak keresése, melyek beilleszthetõk
a hagyományos településképbe. Néhány
ilyen hagyományõrzõ típus el is készült
a negyvenes évek elején: árvízi újjáépítéskor,
a szórványosan földhöz juttatottak ún. "telepes
falvaiban" is fõleg az ONCSA (Országos Nép- és
Családvédelmi Alap) házépítõ
programjának keretében.
Ezeket a formai kezdeményezéseket
természetesen végig szenvedélyes építészeti
viták kísérték, melyekben megkérdõjelezték
a törekvések korszerûségét, "népies
mûdalnak" minõsítve az "új parasztházakat".
Ennek ellenére ezek az elvben vitatható próbálkozások
is hozzájárultak ahhoz, hogy a kertvárosi családi
ház típusa vidéken "tájidegen" jövevény
maradjon, s inkább csak eredeti "élõhelyein", a nagyvárosok
peremén szaporodott tovább.
A "felszabadulás" után
elég gyorsan kiderült, hogy a polgári életforma,
kultúra fennmaradásának – finoman szólva –
semmi esélye nincs: tehát a villának és a reprezentatív
családi háznak is, mint épülettípusnak,
befellegzett. Megszûnt a tervezõk, az építészek
polgári "státusa" is. Az építészek –
más választásuk nem nagyon lévén – alkalmazottak
lettek, hivatalnokká váltak a tervteljesítésre
szervezett, "profilírozott" szocialista tervezõvállalatoknál,
ahol elsõsorban termelniük kellett, s nem építészeti
alkotásokon "pepecselni". A stíluson sem kellett "hezitálniuk":
készen kapták – diktátumként – a "szocreál"
klasszicizmust.
Az újonnan gyúrt osztály(ok)
számára a kertes ház stb. és attribútumai
mégis a felemelkedés egyetlen, valóságosan
elképzelhetõ és titkon vágyott formáját
jelentették. A mindenben, így a lakáskérdésben
is intenzíven és könyörtelenül forszírozott
állami kollektivizmus eleinte úgy tûnt, hogy képes
"csillapítani" – mesterségesen – a saját ház
iránti elfojtott vágyat. Az ötvenes évek közepén
azonban már érzékelhetõvé vált
az úgynevezett "sajátház-építés"
felfutása. Megszületett a sátortetõs kockaház,
a két háború közötti kertes családi
ház elkorcsosult derivátuma, amely egy kornak szimbólumává
(is) vált, és ma már szinte "klasszikus", tipikus
épületformának számít.
Ugyanakkor ez a forma az állami
tervezõvállalatoknál fõleg ipari és
középületeket, néha lakótelepeket, mérnöki
tudományos szakszerûséggel tervezõ építészek
szemében a kontárság szimbóluma lett. "Állami"
építészeknek – szinte mindenki az volt – eleinte tilos
volt a "maszekolás", késõbb pedig, kimondva-kimondatlanul,
általában lesajnált, méltatlan feladatnak számított
az "egyszerû" családi házak tervezése. Nem illett
vele dicsekedni – noha az efféle "fusimunkáért" kapott
szerény összeg azért mindig jól jött –,
így a munka dandárja óhatatlanul a "kontárokra"
maradt.
A magánerõbõl
épült házak szaporodásával persze – csökkentendõ
a "privátszféra" befolyását – készültek
"sajátház"-tervek az állami tervezõintézetekben
is, de jobbára ezek sem nyújtottak – tisztelet a kivételnek!
– vonzóbb alternatívát a magukra hagyottan mintákat
keresõ és követõ magánépíttetõknek.
Majdnem ugyanaz az igénytelenség tükrözõdött
ezekben a tervekben is, mint a "kontármunkákban", csak nem
spontán, hanem központi-tervutasításosan.
A sátortetõs kockaház
tényleg igénytelen kreatúra. Egy mesterségesen
leszorított igényszint fejezõdik ki benne, amely a
hiányoktól (is) korlátozott lehetõségeknek
és a lehetõségek hiányának az eredménye.
A korlátok és a hiányok számosak, okaik pedig
sokrétûek. Például az egyik korlát anyagi,
gazdasági természetû: a legkevesebb téglából
falat és a legkevesebb fából tetõt az ilyen
sátortetõs kockaformára lehet rakni. Egy másik,
inkább kényszerítõ korlát, ami ezt a
formát létrehozta, az újonnan parcellázott
telkek méretével és a telkekre kialakított
beépítési szabályokkal függött össze:
a telekhatároktól mérendõ, különféle
szabályozási távolságokat betartva, szinte
magától "adódott" a beépíthetõ,
nagyjából négyzetes alaprajzi kontúr. Olyannyira,
hogy például a terveken általában nem szereplõ,
de funkcionálisan kívánatos, verandapótló
ragadványok már gyakran kívül estek a szabályozási
vonalon. Ezért utólag, szinte mindig engedély nélkül,
"cuppantották" a házakhoz az enyhén provizórikus
hatású veranda-dobozokat, akárcsak a telek többi
ragadványszerû melléképületét, a
szerves bõvítést egyébként sem tûrõ
épületformához.
A sátortetõs ház
azonban elsõsorban
nem
esztétikai minõsége
szempontjából korcs: a típusban testet öltõ
igénytelenség nem a használók, építõk
(kulturális) "korlátoltságáról" tanúskodik
elsõsorban, inkább lehetõségeik "korlátozottságát"
tükrözi. Ennek ellenére a családi házakról
folytatott, meg-megújuló szakmai és közéleti
"vitákban" a sátortetõs kockaház volt a bûnbak.
A problémát többnyire csupán esztétikai,
kulturális zavarként állították be,
amit türelmes propagandával, úgymond, egyszerûen
meg lehetne oldani. Csak érintõlegesen keveredhettek olyan
érvek a tárgyalásba, melyek ennél mélyebbre
ástak, és politikafüggõ, strukturális
kérdéseket – területfejlesztés, infrastruktúra,
életmód, társadalmi folyamatok stb. – feszegettek.
A hatvanas évekre a családi
ház a megtûrt jelenségek körébõl
lassacskán átkerült a tudomásul vett, de csak
részben és nem minden formában támogatott jelenségek
közé. Már nem lehetett nem észrevenni a nagyüzemivé
alakított "szocialista" tájban, a városok és
a falvak peremén a családi házak elburjánzását,
ami helyenként a táj vizuális tönkretételének
veszélyével is fenyegetett. Ugyanakkor az emberek többsége,
sokszor erején felül, megpróbált gyarapodni,
ahogy tudott. A "rendszer" is igyekezett produkálni a gyarapodás
tüneteit, felemás modernizációval "komfortosítva"
saját magát. A komfortérzés fokozásának
egyik leghatásosabb és leglátványosabb formáját
a lakáshoz, házhoz, telekhez (valamilyen ingatlanhoz) juthatás
különbözõ módozatai jelentették. A
gyarapodás-elvû "privátszféra" játékterének
növelése tovább mélyítette a kollektív
célok és az egyéni vágyak közötti,
mindig is létezõ, de tudomásul soha nem vett szakadékot.
Egyet tehettek: hagyták, hogy e hallgatólagosan elfogadott
kettõsség szinte észrevétlenül elkenõdjön.
Ez az "elkenõdöttség"
és "pongyolaság" határozta meg a családi házak
"stílusát" is. Terjedtek a stílustalan kevercsek,
korcsok: a házépítés olyan sajátos "mûfajjá"
változott, ahol a berhelés, a buherálás, a
gányolás mint kényszer szülte módszer
sajátos önmozgással hozta létre a már-már
folklorizálódó formákat, melyek további
mintákat szolgáltattak a hasonló körülmények
között létrejövõ újabb képzõdményeknek.
A családi ház ugyanis sokszor inkább keletkezett,
mint megépült. Ebben számos "stílusformáló
erõ" játszhatott döntõ szerepet, az állami
terület(rabló)gazdálkodástól, a felületes
szabályozáson, lelketlen tervezésen és nemtörõdöm
kivitelezésen keresztül a megfelelõ építõanyag
hiányáig terjedhetett a skála. Építõanyaghoz
jutni például nem mindig vásárlással
lehetett: néha esetleg célszerûbb volt eleve "szerezni"
valamit, ami helyettesítheti a terv szerint szükséges
elemet.
Ezt az esetlegességet sokszor
eleve "betervezték": "Rajzoljon valamit (amit engedélyeznek),
mi meg majd építünk valamit" – mondta a tervezõnek
a megbízó, vagy ha õ nem, akkor a kivitelezõ
járt el ennek szellemében. A jelképes összegû
bírságot amúgy sem kellett mindig és mindenkinek
kifizetni, és egyébként is a pénzbüntetés
elenyészõ mértékû volt a többi költséghez
képest. A végeredmény pedig legtöbbször
egy zavaros térbeli kollázs lett inkább, mintsem ház,
otthon.
A "térbeli kollázsok"
formái idõvel tovább alakultak. A hatvanas években
a sátortetõs ház és "cifrázott" változatai
a legjellemzõbbek. A hetvenes években ezek "egyedi csúnyasága"
ellenében rendületlenül szorgalmazták a "korszerû"
típusterveket: az új házak zöme mégis
ismét ugyanolyan sivár maradt, mint az egyre-másra
meghaladni szándékozott "korszerûtlenek", viszont a
formai változatosságra törekvés bántó
módon szabadította ki az öncélú, értelmetlen
"variálás" szellemét a palackból. Betörtek
a modern építészet gyakran félreértett
formái a családiház-építésbe.
Elszaporodtak a legtöbbször feleslegesnek bizonyuló loggiák,
erkélyek, tetõkiharapások a tetõk felületén,
helytelenül és léptéktelenül bizarr formájú
tetõablakok bukkantak elõ.
A táborszerûre alakított
településszéli családi házas telepek alkalmatlan
méretû telkein összezsúfolódó, sematikusan
"variált" épületformákból eleve nem születhetett
utcakép, a maradék hagyományos utcaképet pedig
szinte feldarabolták a helytelenül odapottyantott, tömegükkel
feszengve tüntetõ épületformák. Ugyanakkor
az ezeken a telepeken és ezekben a házakban kialakuló,
a "második gazdaságra" alapozott, hibrid életmódnak
sem felelt meg – például célszerû melléképületek
híján – a létrejött környezet.
A nyolcvanas évek közepe
felé a posztmodern szele csak felkavarta a "modern" forma stílustalan
variációiból leülepedett "katyvaszt". A funkcionalizmus
inspirálta variálmányok a puritán, de célszerûtlen
célszerûség mimikrijét öltötték
magukra. Az újabb építésû házak
már látszani akartak valaminek. A "csináld magad"
buheráltságát mindinkább a maszek kivitelezés
technológiai perfektsége váltotta fel – már
nem repedt meg, nem ázott be stb. –, de a kivitel bumfordi ízléstelensége
gyakran hervasztó részleteket és összképet
tudott produkálni – akkor is, ha a terven még minden elfogadhatónak
tûnt, "kinézett valahogy". Persze a raszter, a fesztáv
és az anyaghiány kötöttségei alól
szabaduló tervezõk is kitettek magukért, esetenként
túllicitálva az építtetõk önkifejezési
vágyát is, törekedvén a valamilyenségre,
ami torz vagy csak értelmetlenül egymásra halmozott
építészeti gesztusok reprezentációja
lett, tüntetõ és bántó, anyagba dermesztett
kivagyiság.
A vázolt képet a rendszerváltás
alig-alig módosította. Formai, esztétikai értelemben
nagyjából minden maradt a régiben: ívek, tornyok,
oszlopok, nyugtalan tetõk, szertelen tömegek, sok bádogozással
és lambériával – "kerül, amibe kerül". Talán
csak az oszlopok, lizénák, párkányok, balluszterek,
ívek, vakolatkeretek és ágas-bogas fatörzsek
elszaporodása jelzi az elmosódott minták követésében
bekövetkezett finom szögeltérést. A trend iránya
mintha a kvázi-történeti és kvázi-organikus
kvázi-archaizálás felé mutatna. Divat lett
a múlt, ami sosem volt, de szinte lehetett volna.
Az önkifejezés és
reprezentálás vágyának rendelõdik alá
minden. Olcsón, mértéktartóan, célszerûen
építeni már-már lehetetlen. Az építésre
ésszerûtlen pazarlást erõltetõ több
évtizedes "rutinban" ennek módja mintha elfelejtõdött
volna. A kivitelezõnek nem üzlet, a tervezõnek nem feladat,
az építési kölcsönt folyósítónak
– ha van még ilyen egyáltalán – nem elég nagy
haszon, az építtetõnek pedig – ha erejét meghaladja
is – nem elég szép az, ami egyszerû. Érdekek,
akaratok és vágyak "játéka"; józan belátás
nélkül.
Pedig a józan belátás,
a szellemi célszerûség nagyon hiányzik. Újra
át kellene gondolni azokat a kereteket, amelyek a családi
házak építéséhez ésszerûbb
feltételeket és megfelelõbb körülményeket
biztosítanak. Az építõanyagok választékának
bõvülése, minõségének javulása
és a fejlettebb technológia fontos, de ez önmagában
nem old meg semmit. Változ(tat)ásokra volna szükség
a központi és helyi döntések rendszerében,
a területgazdálkodásban, a településpolitikában,
az infrastruktúra fejlesztésében, az építés
szabályozásában, a támogatási, ösztönzési
formákban, az érdekeltségi viszonyokban, a tervezõk
szemléletében és még sok minden másban.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu