Mink András

A „meggyõzõdés" rabja


Jegyzetek

 1964. június 28-án a Népszabadság rövid tudósításban számolt be arról, hogy Nagy Sándor írót három év börtönre ítélték izgatás és illegális szervezkedés vádjával. Az 1922-ben Nagybaracskán, szegényparaszti-kubikos családban született író eszmei értelemben meghökkentõen kurta utat bejárva lett a hatalom kedvencébõl a hatalom börtönének lakója.
  Nagy Sándor 1952-ben kapott Sztálin-díjat a Megbékélés címû elbeszéléséért. A korabeli kritikák szerint a magyar faluról, a szegényparasztokról, illetve a szövetkezetért folytatott küzdelmükrõl szóló elbeszélései tették méltóvá a magas „irodalmi" kitüntetésre. „A mai magyar falu életérõl fest meggyõzõ, igaz képet, mûvészien ábrázolva a szövetkezeti parasztok harcát a szocialista gazdaság megteremtéséért" – így a Szabad Nép méltatása. „Csak a Szovjetunióban, hadifogságomban kaptam vissza emberségemet, s itt kaptam kulcsot a leninizmusban a világ, az élet értelmének, szépségének megismeréséhez… Iskolám volt a hadifogság! Ott kezdett formát kapni bennem az az anyag, amit a nagybaracskai kubikosok között kanális munkákon apám elbeszéléseibõl magamba szívtam" – nyilatkozta az író a díj átvétele alkalmából. „Én édesanyámnak érzem a hazai föld mellett a Szovjetunió földjét is, mely járni tanított, betegségeimbõl kigyógyított, és édesanyámnak a szovjet népet, és aki a legdicsõbben megtestesíti: Sztálin elvtársat, aki nevelt, nevel, aki írni tanított!…" (1)
  Nagy Sándor, a helyzetet tökéletesen félreértve, lelkesen fogadta az 1956. október 23-i tüntetést. Még 1957 februárjában is „népfölkelésrõl" ír a Népakaratban: „Miért harcoltak a kommunista írók? Azért, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa által megfogalmazott hibákat kiküszöböljük a mi pártunk életébõl is, ezért akartuk leváltani a politikai erkölcsében züllött hatalmi klikket." Nagy Sándor a Nagy Imre-csoport tevékenységével kapcsolatban az ekkor már politikailag idejétmúltnak számító „jóindulatú" értelmezést hangoztatta: „…a Nagy Imre csoport kommunistái objektíve, jó szándékuk ellenére az ellenforradalom gyõzelmét készítették elõ". (2) Az alternatív verzió szerint az október 23-i tüntetés nem a proletárdiktatúrát akarta megsemmisíteni, hanem azt megerõsíteni úgy, „hogy a munkások, parasztok, becsületes kisemberek szabad aktivitását s a pártbeli demokráciát fejlesszük. Ez volt a népfölkelés követeléseinek valóságos politikai tartalma is – csak a nemzetközi és hazai reakció igyekszik másnak feltüntetni. Nem forradalom volt ez tehát (marxista–leninista fogalmak szerint a társadalmi minõségi változásokat létrehozó népmozgalmakat nevezzük annak), hanem a rossz elleni lázadás, amelyet végül is az ellenforradalom fogott a szekerébe." (3) Az ekkor már eretneknek számító nézeteket a párt felsõ vezetése nevében Köböl József – nyilvános önkritikának és hûségnyilatkozatnak is beillõ – válasza tette helyre a Népszabadság március 5-i számában. (4)
  1961-ben megjelent A szabadulás napja címû elbeszéléskötete, amelyrõl a Kortárs és a Tiszatáj is méltató kritikát közölt B. Nagy László, illetve Kovács Sándor Iván tollából. 1962 elején bekapcsolódott az Élet és Irodalom hasábjain folyó „vitába" a „parasztábrázolásról". A vita kiindulópontja Tóth Dezsõnek a népi írók, elsõsorban Veres Péter ismételt megregulázására szánt iránymutató vezérfonala volt a Kortárs 1961. novemberi számában. Nagy Sándor Korszakhatár és parasztábrázolás5 címû írásában viszont azt kifogásolta, hogy Tóth túlságosan „irodalmiasan" közelítette meg (pontosabban: kerülte meg) a fõ problémát. „Tolsztojt lehet a mûvészetébõl, esztétikájából kiindulva is magyarázni, de sokkal jobb úgy, ahogy Lenin tette, a valóság, a forradalomhoz való viszonya szempontjából." A marxizmus törvényszerûségeinek felismerése óta értelmét vesztette objektíve haladónak nevezni Balzac vagy Tolsztoj realizmusát – folytatódott a gondolatmenet –, hiszen ma már mindenki számára világos kell legyen az, ami õelõttük még homályban volt. Fölösleges tehát a mellébeszélés. A pártos irodalom számonkérése nem elvont esztétikai kérdés volt. A „paraszti végcél", a parasztság „emberré" válása nem más, mint a „parasztság nagyüzemi mezõgazdasági munkássá" válása. A parasztság ugyan általában uralkodó osztály – írja a parasztíró –, „de csak az ipari munkásosztállyal szövetségben az." Furcsa helyzet: miközben a hatalom az író által is számon kért régi kommunista doktrína szerint eljárva éppen a szövetkezetesítés befejezésén fáradozik, az író szemére veti, hogy nem vallja meg nyíltan, miért is teszi azt, amit tesz. Az „elvi engedmény mézesmadzagja": szemérmes hallgatás a végcélról. „Pedig ma már nincs szükség a régi értelemben vett »népfrontos« hozzáállásokra, hiszen a pártonkívüliek legtöbbje is marxista igénnyel szól a kérdésekhez, s a párt ideológusaitól ugyanezt várja" – dorgálja meg Nagy Tóthot.
  Néhány passzussal odébb világossá teszi, mit is várt és remélt volna az '56 utáni rendszertõl. „Az új életérzés azokban a fiatalokban jelentkezik, akik ugyan nem terheltek az öregek avatag problémáival, de ugyanakkor el akarják sajátítani a valóságos forradalmi tapasztalatokat, hogy a burzsoá maradványokat eltakarítva, a jórészt ezekbõl származó terheltségektõl (szektásság, revizionizmus, élõsdiség stb.) a forradalmat megszabadítva, szocializmusunkat értelmesebben építhessék. Ez az új életérzés tehát nincs távol az igazi forradalmárok örök-fiatal életérzésétõl, és igazi táptalaja most azok az eszmék, amelyek a XX. és a XXII. kongresszuson meghatározták a nemzetközi munkásmozgalom útját."
  A sztálini diktatúrával nem az volt a baj, hogy diktatúra volt, hanem hogy a diktatúra fegyverét méltatlan célokra, egy szûk csoport önnön hatalma érdekében alkalmazta. A „szektásság" és az „élõsdiség", azaz a hatalmi önzés, polgári csökevény, hiszen egy idejétmúlt, és a kommunizmus által meghaladni ígért társadalmi állapot tipikus magatartásformái. Figyelemre méltó, hogy Nagy Sándor kerüli a kor közkeletû, de számára teljesen értelmetlen szóösszetételének („szektás-dogmatikus") alkalmazását. A „szektás" az õ értelmezésében éppen a dogmák (értsd: az eredeti eszme) tagadása volt, a kommunisták közösségének megtagadása, a mozgalmon belüli demokrácia megcsúfolása. Így lehetett a „bolsevik" Nagy Sándor egy ideig híve az „elképzelt" sztálinizmusnak, majd egyszerre ellenfele a „létezõ sztálinizmusnak" és a sztálinista hatalomgyakorlást revideáló, azt felváltó „létezõ szocializmusnak". Látta, hogy a diktatúra keménysége nem mindig és nem feltétlenül az eszme iránti következetes hûség jele, de úgy vélte, hogy a diktatúra puhulása mindig az eszmék feladását is jelenti. Ezért azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy a gyõztes rezsimnek mindenre inkább szüksége van, mint forradalomra. Kiutat a zsákutcából – mint néhányaknak Keleten és sokaknak Nyugaton – Mao Kínája kínált, ami elég távoli volt ahhoz, hogy ne válhasson rögvest „létezõvé".
  1964. március 17-én Nagy Sándort izgatás bûntettének alapos gyanúja miatt elõzetes letartóztatásba helyezték. A magyar sajtó nem sietett a beszámolóval, külföldön azonban érthetõ okokból csemegének számított, hogy a rendszer ezúttal azt kénytelen dutyiba dugni, aki, szemben a sok-sok tányérnyalóval és gyáva megalkuvóval, bátran és teljes meggyõzõdésbõl támogatná, ha hagynák. A Die Presse tíz nappal késõbb már tudósítást közölt arról, hogy az író szûkebb pátriájában, azaz Csongrád megyében kisebb összeesküvõ csoportot szervezett, amelyet az albán követség látott el Kína-barát és szovjetellenes propagandaanyaggal, sõt, a lap szerint a szervezkedõknek még titkos nyomdájuk is volt. (6) A Szabad Európa Rádió londoni irodája által 1964 áprilisában rögzített interjúban a névtelen forrás arról számolt be, hogy „Nagy Sándort albán kapcsolatai miatt tartóztatták le, és egy készülõ antisztálinista perben akarják bíróság elé állítani. Hogy a pert mikor hozzák ki, az a kínai–szovjet viszonytól függ. Budapesti hírek szerint a pártvezetés egyik magas rangú tagja is bele van keveredve a Kína-barát, Hruscsov-ellenes, sztálinista szervezkedésbe." A bécsi iroda által felvett, ugyancsak áprilisi beszámoló pedig arról ad hírt, hogy Nagy Sándor Békéscsabán „Kína-barát kommunista pártot akart alapítani". A párizsi iroda szintén névtelen informátora szerint Nagy Sándor memorandumot szerkesztett, amelynek támogatására aláírásgyûjtésbe kezdett. Az emlékirat „arra hívta volna föl az illetékeseket, nyújtsanak lehetõséget arra, hogy a párt hagyományaihoz ragaszkodó pártellenzék valamilyen formában nyilvánosságot kapjon". A forrás úgy tudta, hogy letartóztatása elõtt a hatóságok többször figyelmeztették az írót, hogy hagyjon föl pártellenes tevékenységével. (7)
  Mivel Nagy Sándor peranyagát nem sikerült elõkeríteni, nem tudjuk, pontosan mi is volt a vád által elõadott tényállás. Tény viszont, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság három év börtönt szabott ki rá. Nagy Sándort a magyar „hruscsovisták" nem sokkal azelõtt csukták börtönbe „Hruscsov-ellenes", „sztálinista" szervezkedésért, hogy a moszkvai neo-sztálinisták megbuktatták volna magát Hruscsovot. De Kádárnak nem kellett aggódnia. Kínával Brezsnyevék sem békültek ki. Nagy Sándort az eszméi vitték a tilosba, de túlzás lenne azt állítani, hogy eszmei következetessége juttatta börtönbe. Nem az volt tilos, amit gondolt, még csak nem is az, amit leírt, hanem az, amit tett. A fõbenjáró bûnt követte el: „frakciózott", azaz szervezkedést kezdeményezett. Akik ezt nem az „eszme" iránti elkötelezettségbõl tették, többet kaptak érte.

Mink András
Jegyzetek

1      Szabad Nép, 1952. március 16.
2      Nagy Sándor: „Sztrájkolnak az írók? Válasz Siklós János barátomnak." Népakarat, 1957. február 24. AZ MSZMP IKB nemrég közzétett jegyzõkönyveinek tanúsága szerint ez a kérdés akkorra már eldõlt. A hivatalos álláspont szerint Nagy Imréék nem jóhiszemû tévedés áldozatai voltak, hanem tudatos összeesküvést szõttek a néphatalom megdöntésére.
3      A tézis olykor a kádárista történészek munkáiban is fölbukkan, annak magyarázatául, miért is nem állt ki a nép október véres napjaiban a „néphatalom" mellett (l. még Nagy Sándor alant idézett 1962-es cikkét).
4      L. bõvebben: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–63. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 241–244. l.
5      Nagy Sándor: Korszakhatár és parasztábrázolás. Élet és Irodalom, 1962. január 13. Az alant következõ idézetek a cikkbõl valók.
6      Die Presse, 1964. március 27.
7      Nyílt Társadalom Archívum, Budapest. Magyar életrajzi kártyák, Nagy Sándor, 6. l. A SZER helyi irodáinak jelentései a Nagy Sándor-ügyrõl sajnos teljes szövegükben nem maradtak fenn, csak azok a részek, amelyeket a kártyára is rávezettek. Ezért az idézett források hiányosak és bizonyítóerejük vitatható.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/