1964. június 28-án a
Népszabadság rövid tudósításban
számolt be arról, hogy Nagy Sándor írót
három év börtönre ítélték
izgatás és illegális szervezkedés vádjával.
Az 1922-ben Nagybaracskán, szegényparaszti-kubikos családban
született író eszmei értelemben meghökkentõen
kurta utat bejárva lett a hatalom kedvencébõl a hatalom
börtönének lakója.
Nagy Sándor 1952-ben kapott
Sztálin-díjat a Megbékélés címû
elbeszéléséért. A korabeli kritikák
szerint a magyar faluról, a szegényparasztokról, illetve
a szövetkezetért folytatott küzdelmükrõl szóló
elbeszélései tették méltóvá a
magas „irodalmi" kitüntetésre. „A mai magyar falu életérõl
fest meggyõzõ, igaz képet, mûvészien
ábrázolva a szövetkezeti parasztok harcát a szocialista
gazdaság megteremtéséért" – így a Szabad
Nép méltatása. „Csak a Szovjetunióban, hadifogságomban
kaptam vissza emberségemet, s itt kaptam kulcsot a leninizmusban
a világ, az élet értelmének, szépségének
megismeréséhez… Iskolám volt a hadifogság!
Ott kezdett formát kapni bennem az az anyag, amit a nagybaracskai
kubikosok között kanális munkákon apám elbeszéléseibõl
magamba szívtam" – nyilatkozta az író a díj
átvétele alkalmából. „Én édesanyámnak
érzem a hazai föld mellett a Szovjetunió földjét
is, mely járni tanított, betegségeimbõl kigyógyított,
és édesanyámnak a szovjet népet, és
aki a legdicsõbben megtestesíti: Sztálin elvtársat,
aki nevelt, nevel, aki írni tanított!…"
(1)
Nagy Sándor, a helyzetet
tökéletesen félreértve, lelkesen fogadta az 1956.
október 23-i tüntetést. Még 1957 februárjában
is „népfölkelésrõl" ír a Népakaratban:
„Miért harcoltak a kommunista írók? Azért,
hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa
által megfogalmazott hibákat kiküszöböljük
a mi pártunk életébõl is, ezért akartuk
leváltani a politikai erkölcsében züllött
hatalmi klikket." Nagy Sándor a Nagy Imre-csoport tevékenységével
kapcsolatban az ekkor már politikailag idejétmúltnak
számító „jóindulatú" értelmezést
hangoztatta: „…a Nagy Imre csoport kommunistái objektíve,
jó szándékuk ellenére az ellenforradalom gyõzelmét
készítették elõ".
(2)
Az alternatív
verzió szerint az október 23-i tüntetés nem a
proletárdiktatúrát akarta megsemmisíteni, hanem
azt megerõsíteni úgy, „hogy a munkások, parasztok,
becsületes kisemberek szabad aktivitását s a pártbeli
demokráciát fejlesszük. Ez volt a népfölkelés
követeléseinek valóságos politikai tartalma is
– csak a nemzetközi és hazai reakció igyekszik másnak
feltüntetni. Nem forradalom volt ez tehát (marxista–leninista
fogalmak szerint a társadalmi minõségi változásokat
létrehozó népmozgalmakat nevezzük annak), hanem
a rossz elleni lázadás, amelyet végül is az ellenforradalom
fogott a szekerébe."
(3)
Az ekkor már eretneknek számító
nézeteket a párt felsõ vezetése nevében
Köböl József – nyilvános önkritikának
és hûségnyilatkozatnak is beillõ – válasza
tette helyre a Népszabadság március 5-i számában.
(4)
1961-ben megjelent A szabadulás
napja címû elbeszéléskötete, amelyrõl
a Kortárs és a Tiszatáj is méltató kritikát
közölt B. Nagy László, illetve Kovács Sándor
Iván tollából. 1962 elején bekapcsolódott
az Élet és Irodalom hasábjain folyó „vitába"
a „parasztábrázolásról". A vita kiindulópontja
Tóth Dezsõnek a népi írók, elsõsorban
Veres Péter ismételt megregulázására
szánt iránymutató vezérfonala volt a Kortárs
1961. novemberi számában. Nagy Sándor Korszakhatár
és parasztábrázolás5 címû írásában
viszont azt kifogásolta, hogy Tóth túlságosan
„irodalmiasan" közelítette meg (pontosabban: kerülte meg)
a fõ problémát. „Tolsztojt lehet a mûvészetébõl,
esztétikájából kiindulva is magyarázni,
de sokkal jobb úgy, ahogy Lenin tette, a valóság,
a forradalomhoz való viszonya szempontjából." A marxizmus
törvényszerûségeinek felismerése óta
értelmét vesztette objektíve haladónak nevezni
Balzac vagy Tolsztoj realizmusát – folytatódott a gondolatmenet
–, hiszen ma már mindenki számára világos kell
legyen az, ami õelõttük még homályban
volt. Fölösleges tehát a mellébeszélés.
A pártos irodalom számonkérése nem elvont esztétikai
kérdés volt. A „paraszti végcél", a parasztság
„emberré" válása nem más, mint a „parasztság
nagyüzemi mezõgazdasági munkássá" válása.
A parasztság ugyan általában uralkodó osztály
– írja a parasztíró –, „de csak az ipari munkásosztállyal
szövetségben az." Furcsa helyzet: miközben a hatalom az
író által is számon kért régi
kommunista doktrína szerint eljárva éppen a szövetkezetesítés
befejezésén fáradozik, az író szemére
veti, hogy nem vallja meg nyíltan, miért is teszi azt, amit
tesz. Az „elvi engedmény mézesmadzagja": szemérmes
hallgatás a végcélról. „Pedig ma már
nincs szükség a régi értelemben vett »népfrontos«
hozzáállásokra, hiszen a pártonkívüliek
legtöbbje is marxista igénnyel szól a kérdésekhez,
s a párt ideológusaitól ugyanezt várja" – dorgálja
meg Nagy Tóthot.
Néhány passzussal
odébb világossá teszi, mit is várt és
remélt volna az '56 utáni rendszertõl. „Az új
életérzés azokban a fiatalokban jelentkezik, akik
ugyan nem terheltek az öregek avatag problémáival, de
ugyanakkor el akarják sajátítani a valóságos
forradalmi tapasztalatokat, hogy a burzsoá maradványokat
eltakarítva, a jórészt ezekbõl származó
terheltségektõl (szektásság, revizionizmus,
élõsdiség stb.) a forradalmat megszabadítva,
szocializmusunkat értelmesebben építhessék.
Ez az új életérzés tehát nincs távol
az igazi forradalmárok örök-fiatal életérzésétõl,
és igazi táptalaja most azok az eszmék, amelyek a
XX. és a XXII. kongresszuson meghatározták a nemzetközi
munkásmozgalom útját."
A sztálini diktatúrával
nem az volt a baj, hogy diktatúra volt, hanem hogy a diktatúra
fegyverét méltatlan célokra, egy szûk csoport
önnön hatalma érdekében alkalmazta. A „szektásság"
és az „élõsdiség", azaz a hatalmi önzés,
polgári csökevény, hiszen egy idejétmúlt,
és a kommunizmus által meghaladni ígért társadalmi
állapot tipikus magatartásformái. Figyelemre méltó,
hogy Nagy Sándor kerüli a kor közkeletû, de számára
teljesen értelmetlen szóösszetételének
(„szektás-dogmatikus") alkalmazását. A „szektás"
az õ értelmezésében éppen a dogmák
(értsd: az eredeti eszme) tagadása volt, a kommunisták
közösségének megtagadása, a mozgalmon belüli
demokrácia megcsúfolása. Így lehetett a „bolsevik"
Nagy Sándor egy ideig híve az „elképzelt" sztálinizmusnak,
majd egyszerre ellenfele a „létezõ sztálinizmusnak"
és a sztálinista hatalomgyakorlást revideáló,
azt felváltó „létezõ szocializmusnak". Látta,
hogy a diktatúra keménysége nem mindig és nem
feltétlenül az eszme iránti következetes hûség
jele, de úgy vélte, hogy a diktatúra puhulása
mindig az eszmék feladását is jelenti. Ezért
azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy a gyõztes rezsimnek
mindenre inkább szüksége van, mint forradalomra. Kiutat
a zsákutcából – mint néhányaknak Keleten
és sokaknak Nyugaton – Mao Kínája kínált,
ami elég távoli volt ahhoz, hogy ne válhasson rögvest
„létezõvé".
1964. március 17-én
Nagy Sándort izgatás bûntettének alapos gyanúja
miatt elõzetes letartóztatásba helyezték. A
magyar sajtó nem sietett a beszámolóval, külföldön
azonban érthetõ okokból csemegének számított,
hogy a rendszer ezúttal azt kénytelen dutyiba dugni, aki,
szemben a sok-sok tányérnyalóval és gyáva
megalkuvóval, bátran és teljes meggyõzõdésbõl
támogatná, ha hagynák. A Die Presse tíz nappal
késõbb már tudósítást közölt
arról, hogy az író szûkebb pátriájában,
azaz Csongrád megyében kisebb összeesküvõ
csoportot szervezett, amelyet az albán követség látott
el Kína-barát és szovjetellenes propagandaanyaggal,
sõt, a lap szerint a szervezkedõknek még titkos nyomdájuk
is volt.
(6)
A Szabad Európa Rádió londoni
irodája által 1964 áprilisában rögzített
interjúban a névtelen forrás arról számolt
be, hogy „Nagy Sándort albán kapcsolatai miatt tartóztatták
le, és egy készülõ antisztálinista perben
akarják bíróság elé állítani.
Hogy a pert mikor hozzák ki, az a kínai–szovjet viszonytól
függ. Budapesti hírek szerint a pártvezetés egyik
magas rangú tagja is bele van keveredve a Kína-barát,
Hruscsov-ellenes, sztálinista szervezkedésbe." A bécsi
iroda által felvett, ugyancsak áprilisi beszámoló
pedig arról ad hírt, hogy Nagy Sándor Békéscsabán
„Kína-barát kommunista pártot akart alapítani".
A párizsi iroda szintén névtelen informátora
szerint Nagy Sándor memorandumot szerkesztett, amelynek támogatására
aláírásgyûjtésbe kezdett. Az emlékirat
„arra hívta volna föl az illetékeseket, nyújtsanak
lehetõséget arra, hogy a párt hagyományaihoz
ragaszkodó pártellenzék valamilyen formában
nyilvánosságot kapjon". A forrás úgy tudta,
hogy letartóztatása elõtt a hatóságok
többször figyelmeztették az írót, hogy hagyjon
föl pártellenes tevékenységével.
(7)
Mivel Nagy Sándor peranyagát
nem sikerült elõkeríteni, nem tudjuk, pontosan mi is
volt a vád által elõadott tényállás.
Tény viszont, hogy a Pesti Központi Kerületi Bíróság
három év börtönt szabott ki rá. Nagy Sándort
a magyar „hruscsovisták" nem sokkal azelõtt csukták
börtönbe „Hruscsov-ellenes", „sztálinista" szervezkedésért,
hogy a moszkvai neo-sztálinisták megbuktatták volna
magát Hruscsovot. De Kádárnak nem kellett aggódnia.
Kínával Brezsnyevék sem békültek ki. Nagy
Sándort az eszméi vitték a tilosba, de túlzás
lenne azt állítani, hogy eszmei következetessége
juttatta börtönbe. Nem az volt tilos, amit gondolt, még
csak nem is az, amit leírt, hanem az, amit tett. A fõbenjáró
bûnt követte el: „frakciózott", azaz szervezkedést
kezdeményezett. Akik ezt nem az „eszme" iránti elkötelezettségbõl
tették, többet kaptak érte.
1
Szabad
Nép, 1952. március 16.
2
Nagy Sándor:
„Sztrájkolnak az írók? Válasz Siklós
János barátomnak." Népakarat, 1957. február
24. AZ MSZMP IKB nemrég közzétett jegyzõkönyveinek
tanúsága szerint ez a kérdés akkorra már
eldõlt. A hivatalos álláspont szerint Nagy Imréék
nem jóhiszemû tévedés áldozatai voltak,
hanem tudatos összeesküvést szõttek a néphatalom
megdöntésére.
3
A tézis
olykor a kádárista történészek munkáiban
is fölbukkan, annak magyarázatául, miért is nem
állt ki a nép október véres napjaiban a „néphatalom"
mellett (l. még Nagy Sándor alant idézett 1962-es
cikkét).
4
L. bõvebben:
Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–63.
1956-os Intézet, Budapest, 1996. 241–244. l.
5
Nagy Sándor:
Korszakhatár és parasztábrázolás. Élet
és Irodalom, 1962. január 13. Az alant következõ
idézetek a cikkbõl valók.
6
Die Presse,
1964. március 27.
7
Nyílt
Társadalom Archívum, Budapest. Magyar életrajzi kártyák,
Nagy Sándor, 6. l. A SZER helyi irodáinak jelentései
a Nagy Sándor-ügyrõl sajnos teljes szövegükben
nem maradtak fenn, csak azok a részek, amelyeket a kártyára
is rávezettek. Ezért az idézett források hiányosak
és bizonyítóerejük vitatható.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu