Két kvietált úttörõvasutas beszélget a moziban: Oláh Jancsi: „Te… te kommunista vagy?" Halk Éva: „Igen. És te?" Oláh Jancsi: „Én mérnök vagyok."
Az Álmodozások kora nagyon korai film. A rendezõ életmûvében is, a fõszereplõk életében is: legtöbbjük pályája igazából ezzel a filmmel kezdõdik. A rendezõ 26 éves, Bálint András és Esztergályos Cecília 21, Halász Judit, Béres Ilona 22, Sólyom Kati 24 – akkor még csupa ismeretlen név. Maga a film is arról szól, hogyan indul el a kádári konszolidáció elsõ nemzedéke. És szinte abban a pillanatban szól, amikor elindul. Mégpedig azzal, hogy átlép a régi káoszon valami új racionalitással. Új kommunista hittel, mint Halk Éva (Béres Ilona), új technokrata hittel, mint Oláh Jancsi (Bálint András). A film végére az új nemzedék belenõ, beleébred az új káoszba, a racionalitás új válságába. Hogyan jött létre ez a film ilyen korán?
Mi jókor indultunk. Tõlünk várták, hogy megújítsuk a magyar filmet, másmilyen filmeket csináljunk, mint az öregek, Keleti Márton, Gertler Viktor. Elborított és felszabadított minket a francia új hullám. Úgy éreztük, hogy a kamerával mindent meg lehet és mindent meg szabad csinálni. A Balázs Béla Stúdió 1961-tõl úgy mûködött, hogy mi oszthattuk el a rendelkezésre álló pénzt, mi dönthettük el, milyen filmeket csinálunk – azzal, hogy bemutatási jogunk nincs. Senki nem avatkozott bele a munkánkba, utólag döntötték el, bemutatható-e a film, vagy sem. Így készült el például Sára és Gaál Cigányok címû filmje, így készült el az általam rendezett Te, amely Cannes-ban díjat nyert. Ennek a sikernek szerepe volt abban, hogy én viszonylag fiatalon játékfilmet rendezhettem. A BBS sikerei nyomán kaptunk mi különbözõ lehetõségeket. Herskó János vezetésével megalakult a Stúdió 3., ahol Keleti és Gertler mellett az én korosztályom is helyet kapott. Az egyik legelsõ film volt az Álmodozások kora, ami itt elkészült.
És rögtön leszámolt az új nemzedék új racionalitásával. Mire a film véget ér, kiderül, hogy sem az új kommunista racionalitás, sem az új technokrata racionalitás nem mûködik.
Az derült ki, hogy az illúziók nem mûködnek, mert nem felelnek meg az emberi természetnek. Az ideológiák, a mesék nem felelnek meg a valóságnak. Az derült ki, hogy szétesik az a generációs harci felállás, a generációs harcmodor, amellyel Jancsiék meg akarják találni a biztonságot a világban, mert a tehetség, a gondolkodásmód, a tisztesség nem így van felosztva. A látszatcsoportosulásoknak szét kell esniük, a racionalitás látszatából, a mesékbõl, a gyerekességekbõl pedig fel kell ébredni. Így végzõdik a film: Jó reggelt! Tessék felébredni!
Csak az nincs benne a filmben, hogy mire lehet fölébredni?
Ilyen receptjeink nem voltak. Ideológiám sem volt. Pontos kérdéseket akartunk feltenni. Õszintén és pontosan akartunk beszélni emberi reakciókról, törekvésekrõl, kínlódásokról. A politikai gondolkodásmód mindig távol állt tõlem. Oláh Jancsit az én alteregómnak szokták leírni. Õ azt válaszolta, hogy mérnök, én azt válaszoltam, hogy filmrendezõ vagyok.
Ebben a filmben 1964-ben már lehetett rokonszenvesen, problémátlanul és természetesen nem kommunistának lenni. Nemcsak Oláh Jancsi lehetett az, de ott van a Rajz János játszotta öreg borbély is, aki azt magyarázza a vendégnek, hogy az irigység az emberiség átka: „a kommunistáknak is az a bajuk, kérem, irigylik, ha másnak van, nekik meg nincs." Honnan lehetett tudni, hogy ezt lehet?
Ez olyan természetesen jött, mint amilyen természetesen mondogattak ilyesmit az öreg borbélyok a városban. Ezért nekem soha senki nem szólt. Nemcsak fölülrõl, hogy ez nem helyes, de a barátaim sem, hogy ez milyen bátor dolog. Ebbe annyira nem akadt bele senki, hogy én is csak most emlékszem rá, hogy Rajz Jánossal ilyesmit mondattam, hogy Ön emlékeztet.
'56 is úgy jelenik meg az Ön korai filmjeiben, mint amiben a fiatalok, a diákok magától értetõdõen benne vannak, magától értetõdõen együtt nyüzsögnek, mozognak a forradalommal. És ugyanilyen magától értetõdõen vannak túl rajta néhány évvel késõbb: „Féltem, hogy kimaradok valamibõl… Butaság" – mondja Éva a moziban, mert a részvétel nemcsak természetes, de félelemteli is. Ifjabb Takó az Apá ban iszonyú félelemben hozza le a puskagolyók között a zászlót teljesen feleslegesen a kollégiumból az egyetemre. Ahol éppúgy elfogja a félelem, amikor firtatják, ki is volt az apja, mint amikor gyerekkorában az osztályfõnök pajtás firtatta. '56 úgy is jelen van, mint a félelem korának feltámadása, a vadság, a rettegés feltámadása. Világháborús párhuzamokkal. A filmen, amit Éva és Jancsi néz a moziban, a náci könyvmáglyára felel az '56-os könyvmáglya. A Szerelmesfilm ben Jancsi ugyanabban a kiszolgáltatottságban biciklizik a felkelõk puskacsövének háttal, ahogy gyerekkorában ment a búvóhelyre az akkori járõröknek háttal. A '44-es és '56-os városképek, romképek párba állnak.
Amióta ezek a filmek elkészültek, '56-képe teljesen átszínezõdött. Különbözõ hatalmi érdekekbõl különbözõ módokon színezték át. Ezek a filmek közel voltak '56-hoz, és ezeknek az '56-képe õszintébb volt, mint a mai átszínezett képek. Valóban ez volt az én közvetlen élményem: az eufória és a félelem, a szorongás keveréke. A világháború még közel volt, a kilõtt tankok, a kiégett villamosok, a szétlõtt házak, a fákra akasztott emberek látványa nagyon is ismerõs volt. Az én filmjeim nem ítélkeznek, nem elemzik '56-ot, hanem emlékekrõl beszélnek. Primer emlékekrõl. Meg kell mondjam, hogy ebbe sem szólt bele senki. Az Álmodozások korának minden kockáját úgy forgathattam le, ahogy kívántam.
És úgy fogadták el.
Nem fogadták el. A Mûvészeti Tanács megtekintette, és bemutathatatlannak minõsítette a filmet. Nem volt szó az Ön által említett mondatokról, a nemkommunistaságról, '56-ról… Azt mondták, hogy az egész szellemiségével van valami baj. Egyikük például azt a semmiféle politikai utalást nem tartalmazó jelenetet említette, amikor a csoporttársak beteglátogatás után kijönnek a kórházból. Azt mondta: „ahogy kitüremkednek a kapun, már ellenünk vannak…" Herskó, aki kitûnõ fõnök volt, sohasem adta tovább a félelmeit, a rá nehezedõ nyomást, nyugtatott, hogy nem kell olyan drámaian felfogni a dolgot, várjuk ki a végét, nem ez volt az utolsó szó. Meg kell mondjam, hogy nem is izgattam magam olyan borzasztóan. Egyszer csak jön egy telefon: menjek be Aczél György miniszterhelyetteshez. Aczél azzal fogadott, hogy tegnap látta a filmet, kitûnõ. Egy lesajnáló mozdulattal fölfelé mutatott, ahol a miniszter székelt, hogy „ezek betiltották", muszáj valamit csinálni, vágjunk ki valamit a film érdekében. Kérdeztem: mit? Azt mondta: mindegy. Mégis mit? Nem érti?! Hozzon be egy darab filmet, hogy azt kivágta, és változtassa meg a címet. Mire? Aczél azt felelte, hogy majd gondolkodik, és három hónap múlva térjünk vissza a dologra. Két hónap múlva hívatott, hogy kitalált egy nagyszerû címet: Felnõtt kamaszok. A cím nekem nem tetszett. Maradt az én címem, de a Felnõtt kamaszok lett az alcím. Ezt ráragasztották a már kinyomtatott plakátokra, és egyetlen kocka vágás nélkül bemutatták a filmet. A filmfõigazgató, Újhelyi Szilárd egy évtized múltán nagyon tiszteletreméltóan, mert a nyilvánosság elõtt, egy tévémûsorban József Attila Babitsot megkövetõ versét, a Magad emésztõt idézve bocsánatot kért amiatt, hogy egykoron õ betiltotta a filmet.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu