Szakolczai Attila

Történelmi játék-múlt

  A Kiscelli Múzeum Régi idõk karácsonya címû kiállításának segítségével fiatalok, kevésbé és még kevésbé fiatalok egyaránt megpihenhettek egy kicsit saját gyerekkoruknál. Ki-ki találhatott olyat, amivel maga is játszott vagy játszhatott volna egykoron, és a tárgyak bizonyára sokakban felidéztek valamennyit a rég vagy kevésbé régmúlt, de mindenki számára kedves, mert gyermekként megélt idõkbõl. Aki ott járt, jól járt, hiszen ahogy hírlik, hasonló már nem lesz. Sajnos.
  A sok szép játék között a rendezõk üveglap mögé rejtettek egy kevésbé kellemes küllemût. Gúnyos mosolyt kanyarít szánk köré a képe, a címe: Teljesítsd a tervet! Nagyszüleim a nagy háború elõtt a Capitaly nevû társasjátékkal múlathatták az idõt; én tanultam és játszottam, hogy Gazdálkodj okosan! – most pedig ráleltem szüleim játékára (amire õk nem is emlékeznek): Teljesítsd a tervet! Imigyen sorakoznak szépen egymás mögé a hajdan volt polgári, majd a rákosista, végül pedig a kádári Magyarország gazdasági táblajátékai.
  A Capitaly játékosa a polgár, akinek célja mind több és több építési telket megvásárolva azokra házakat, szállodát építeni, hogy az ebbõl származó haszonból fedezhesse kiadásait, miközben egyre gazdagszik. Végsõ célja az összes beruházási lehetõség megszerzése, ezáltal a játszótársak, a konkurensek tönkretétele.
  A Tervjáték virtuális résztvevõi a szocialista (terv-) országok. Az õ céljuk teljesíteni a játék elején eltervezett beruházásaikat, ezek arányában megszerezni a gyõzelemhez szükséges úgynevezett életszínvonalpontokat. Az nyer, aki elõször teljesíti tervét, és gyûjt össze száz jópontot.
  A Gazdálkodj okosan! játszója az otthonteremtõ család. Az a gyõztes, aki elõször jut otthonhoz, azt be tudja rendezni, és rendelkezik némi pénzzel a takarékban is.
  A három játék nyilvánvalóan hasonlít egymásra, de különböznek is, hiszen más és más történelmi korban keletkeztek, vagyis más korról adnak képet, más magatartási modellt sugalmaznak.
  A Capitaly az egyetlen, amely versenyre épülõ korban született, amelyik versenyre tanít, küzdelemre készít föl. A játékosok nemcsak együtt, hanem egymással játszanak: egymással kerülnek üzleti kapcsolatba, egymásnak fizetnek, egymástól kapják a pénzt. Mivel véges számú befektetési lehetõség között kell választani, saját üzleti elgondolásukat, stratégiájukat csak a másikkal ütközve, ütköztetve tudják megvalósítani: nem elég magukra figyelniük, követni kell a másik üzletét is, hogy azt akadályozva csökkenthessék költségeiket, vagy extra profithoz jussanak. Az egyik nyeresége az esetek döntõ részében veszteség a másik fél számára, egyik a másik rovására juthat elõbbre, elõnyhöz.
  Az üzletet, a versenyt tagadó másik két társast inkább csak együtt, semmint egymással játsszák a játszók. Természetesen elképzelhetetlen, hogy a béketábor baráti országai egymás rovására törnének a szocialista gazdaság és társadalom felvirágoztatására – a történelmi tényeknek sajátosan és sajnálatosan ellentmondó logika is azt sugallja, hogy ellenkezõleg, egymást támogatva juthatnak könnyebben elõre –, de elképzelhetetlen a szocialista emberrõl (családról) is, hogy a másik kárára kíván érvényesülni, lakáshoz jutni. Ezeket a játékosok nem egymás ellen, inkább egymás mellett, az idõ ellen játszszák, önmagukra kell figyelniük, hiszen a másik pályájának alakulását úgysem tudnák befolyásolni.
  A három közül – és ez is mindjárt jól példázza, mennyire magukon viselik a játékok a koruk valóságát jellemzõ jegyeket – a Capitaly az, amelyik a leginkább kínál választási lehetõségeket. Mindenki maga dönti el, hogy pénzét kisebb költségekkel járó, de kisebb hasznot is hozó, a rajthoz közeli olcsóbb telkekbe fekteti, vagy megpróbálja magának megszerezni a játékmezõ végén elhelyezett drága, költséges, de nagy üzletet jelentõ birtokokat. Vagyis hogy sok kis üzlet vagy egy-egy nagyobb tulajdonosaként kíván csatába szállni. A szabály szerint csak akkor lehet elkezdeni az építkezést – márpedig igazából a házak, a szálloda jövedelmez, az üres telek még nem – ha mindegyik azonos jellel ellátott, azonos nívójú építési telek (általában három) a birtokában van már. Ez pedig lehetõséget ad a táblától független játékra, ugyanis a játszók elvásárolhatnak egymás elõl telkeket, hogy így üssék el a másikat a nagyobb haszontól, vagy hogy megfelelõ felárral adják el neki. Vagyis miközben egymás ellen játszanak, céljuk a másik anyagi tönkretétele, mégsem hagyhatják figyelmen kívül, hogy bármikor egymás üzleti partnerei lehetnek – a játék elején az egész teleksor megvásárlása érdekében, vagy a végsõ szakaszban, amikor egy-egy üzlet eladásával próbálnak meg a szorító pénztelenségbõl menekülni. Az egymás elleni küzdelmen tehát nem uralkodhat el az indulat, önmagának is árt, aki egy korábbi affér rossz emlékétõl vezéreltetve nem hajlandó megkötni egy (számára is) elõnyös üzletet. Vagyis miközben a játék küzdelemre, arra tanít, hogy mindenki a maga sorsának a kovácsa, mindenkinek magának kell önnön elõrejutását, érvényesülését kiharcolnia – a szabályok adta kereteken belül, de általában óhatatlanul a másik rovására –, meg kell tanulni a múltat feledve együttmûködni tegnapi ellenfelemmel, ha az mindkettõnk számára hasznos. Hangsúlyozottan ellenfelek, nem pedig kibékíthetetlen ellenségek vesznek részt a játékban, nem a másiknak ártás, hanem a saját érdek érvényesítése a cél.
  A másik két társas sokkal kevesebb döntési lehetõséget ad, sokkal kevesebb felelõsséget ruház a játékosra. A Tervjátéké igazán csak a nyitánynál rendelkezik több-kevesebb döntési lehetõséggel, amikor elkészíti saját beruházási tervét. Szabadsága azonban már ekkor sem mehet túl a szükségszerûség felismerésén, hiszen a különbözõ gazdasági ágak a játékban is különbözõféleképpen jövedelmeznek, eltérõ a beruházások rentábilitása, vagyis maga a tervezés is irányított. A kor gazdaságirányítási stratégiájának megfelelõen – ugyanakkor a gazdaság törvényeinek némiképpen ellentmondva – a nehézipari beruházások sokkal több jót, jelen esetben életszínvonalpontot eredményeznek, mint a könnyûipari vagy a mezõgazdasági fejlesztések. Egymilliárd, amit a nehézgépgyártásba fektetnek be, három életszínvonal pontot eredményezhet, ugyanekkora gumiipari beruházás pedig csak egyet. Mivel a gyõzelemhez nemcsak a tervet kell teljesíteni, de megfelelõ számú életszínvonalpontot is össze kell gyûjteni, okosan teszi a játékos, ha olyan iparágakba ruház be nagyobb mértékben, amelyek több jópontot fialnak. A gazdasági ágak között közvetlen összefüggés nincs, vagyis néhány véletlenszerû kivételtõl eltekintve nem szükséges gépipari vagy kohászati beruházással rendelkezni más iparágak fejlesztéséhez. A gyermek tehát már játék közben, tanulás nélkül is magába szívja, hogy a nehézipar az igazán fontos, a döntõ, a meghatározó, mellette a többi csak eseti, érdektelen, pusztán a tábla, a játék színesebbé tétele lehet a szerepe; de szinte biztos, hogy az gyõz, aki a kor legfrekventáltabb ágazataiba ruház be a legtöbbet, akinek legnagyobb esélye van arra, hogy a vas és acél országává legyen.
  A terv elkészülte után a játékos már teljesen alá van vetve a sorsnak – ahogy az egyik szerencsekártya fogalmaz – „köteles" beruházni, ha ilyen üzenetet kap, a legtöbb esetben az is meg van határozva, hogy melyik szektorba, vagy melyik iparágba, és köteles leadni életszínvonalpontot, ha erre utasítják. Gyõzelmét innentõl már csak azzal befolyásolhatja, ha szerencsés mezõkre lép, elkerülve az ártó hatalmakat.
  Sajátossága, hogy noha gazdasági játék, nincs benne pénz (mintha már a kommunizmusban élnénk), a játékosok minden közelebbi meghatározás nélkül fordítanak egy-, két- vagy több milliárdot beruházásra. Ennek oka, hogy a játékot – annak meséje szerint – különbözõ tervországok játsszák. Különféle – egyenértékû – pénzeket lehetne használni, ez azonban gyakorlatilag lett volna nehezen kivitelezhetõ, annyira pedig talán nem tartották még elég fejlettnek, internacionalistának az ifjúságot (sem), hogy egységesen rubelben számoljanak.
  A Gazdálkodj okosan! játékosának ugyancsak kevés a döntési lehetõsége. Ha dönt, annak sincsen különösebb jelentõsége. Fizet, ha fizetnie kell – méghozzá nem játékostársának, hanem a bankot kezelõnek, az OTP-nek – és pénzt kap, ha úgy hozza a szerencse – megint csak az OTP-tõl. Döntési szituációba akkor kerül, ha olyan mezõre téved, ahol a játék megnyeréséhez szükséges tárgyi feltételeket vásárolhatja meg. Ilyenkor választhat, hogy a Keravillban csak egy tárgyat, vagy egyszerre mindent megvásárol, persze csak ha van elegendõ pénze. Kisebb a veszélye a túlköltekezésnek, hiszen ha megszorul, áron visszavásárol tõle mindent a bolt, sokkal fenyegetõbb, hogy esetleg sokáig nem jut el újra a kívánt mezõre, boltba. A választás hasonlóan mesterkélt, mint a kor történelmi választásai: egyiken sem múlott, múlik semmi lényeges.
  A három játék közül megint csak a Capitaly az, amelyikben vitathatatlanul a legeredményesebb játékos nyer: akinek jól jövedelmeznek a befektetései, aki sorra el tudja vásárolni játékostársai üzleteit, mígnem végül egyedül marad a porondon. A Tervjátékban és a Gazdálkodj okosan!-ban egyaránt két feltételnek kell megfelelni: a korábbiban teljesíteni a beruházási tervet, valamint száz életszínvonalpontot kell összegyûjteni, a késõbbiben megvenni és berendezni a lakást, valamint megfelelõ értékû takaréklevelet összegyûjteni. Mindkét esetben elképzelhetõ, hogy a legeredményesebb játékos végül elesik a gyõzelemtõl. A Tervjáték esetében lehetséges, hogy valaki ugyan teljesíti a tervet, mégsem nyeri meg a játékot, mert sokszor tévedve szerencsétlen mezõre, az ellenséges elemek aknamunkája folytán annyi életszínvonalpontot vesztett, hogy csak eredeti tervének jelentõs túlteljesítésével tudja, tudná összegyûjteni a megfelelõ életszínvonalat dokumentáló pontokat. Vagyis elképzelhetõ, hogy a játékot meg is nyerte, hiszen elsõnek teljesítette a maga tervét – és hát a valóságban is a terv volt a fontos, nem pedig, sõt különösen nem az életszínvonal, legföljebb csak papíron –, mégsem õ nyeri a játékot, hanem a trockista, imperialista stb. ellenségektõl kevésbé sújtott játékos.
  A Gazdálkodj okosan! során is hiába kerüli el a játékos a leginkább pénzemésztõ mezõket (a mulatót és a kocsmát), hiába gazdálkodik okosan, és gyûjt össze a szerencse segítségével a korban szinte elképzelhetetlen hatalmas vagyont, ha nem és nem tud a megfelelõ mezõre eljutni (vagyis a Keravillba, a Bútorboltba vagy a mindennek az alapját jelentõ „lakásboltba"), akkor hiába ész, erõ és oly szent akarat, számolgathatja csak a bankóit, míg szerencsésebb társa már berendezett lakásában élvezheti a szocialista technika vívmányait, vagyis kevesebb pénzbõl is megnyerte a játékot. Ezáltal is tagadja a pénz mindenhatóságát, hiszen önmagában – akármennyi is áll a játszó rendelkezésére – a pénz kevés a gyõzelemhez. Ez utóbbi két játék megnyeréséhez szükséges kondíciók meglehetõsen hasonlítanak. Az elsõben egy szocialista gazdaságnak kell teljesíteni az éves tervet, a másikban egy családnak egyfajta életprogramot. Másodlagos célként az elsõben megfelelõ számú életszínvonalpontot, a késõbbiben ugyanennek materializált formáját: megfelelõ összegû takarékbetétet kell összegyûjteni. De míg a pontokban számolt életszínvonal a társadalom, a nagyközösség célja és érdeke, bárha meglehetõsen megfoghatatlan formában, addig a takarékbetétkönyv már a család, az egyén önös érdekeinek igencsak kézzelfogható, tárgyiasult megjelenése. Elõbbi az utódokért, gyermekeinkért minden áldozatot vállaló, aszkézist hirdetõ és gyakoroltató közösségi (kommunista) kor játéka, míg a Gazdálkodj okosan! már nemcsak ígér, hanem juttat is az egyénnek, ha nem is sokat, ha nem is bõkezûen. De lényeges változás, hogy már nem elítélendõ, sõt, központilag, államilag támogatott cél a személyes létfeltételek kispolgári nívójú megvalósítása, az individuum érdeke. Már nem a közösségi lét a minta (munkásszállón vagy építõtáborban), az egyén visszanyerte a saját otthonhoz való jogot, lehetõséget. Ennyiben az unoka inkább nagyapjára, semmint apjára hasonlít.
  Mindhárom játékban vannak a játékos sorsát, elõmenetelét befolyásoló mezõk, szerencsekártyák, amelyek akadályozzák vagy segítik a játszót célja elérésében. A Capitaly játékosa – a játék meséje szerint – nincs a szerencsére utalva. Lehet ugyan itt is csak úgy nyerni, de a keresztrejtvény-pályázattól remélhetõ tíz pengõ annyira kevés, hogy inkább tekinthetõ tréfának, semmint nyereségnek. Sokkal több hasznot hozhatnak korábbi befektetései, amikor arról értesül, hogy emelkedett telkeinek értéke, vagy osztalékot kap részvényei után. De sokat számíthat az elõdök szorgossága és ügyessége is, lehet nagy pénzt, egyszerre háromezer pengõt örökölni, de a fõnyeremény a jó nagynéni fizetési meghagyása, ami lehetõvé teszi, hogy a szerencse kegyeltjének legközelebbi fizetnivalóját a nagynéni megbízásából a bank rendezze. De Fortuna segítsége önmagában kevés, a játékoson múlik, hogy tud-e élni a kedvezõ lehetõséggel, hiszen ha megfelelõ idõn belül nem tud megállapodni valamelyik társával, nem tudja például annak egyik üzletét megvásárolni, akkor oda az alkalom, a jó nagynéni megbízásából jelentéktelen fizetnivalót áll csak a bank.
  A Tervjátékban a szocialista erkölcsök, értékek szülnek elõnyöket. A terv sikeres teljesítése esetén le lehet szállítani a színházak helyárait, ami azonnal három életszínvonalpontot eredményez. A dolgozók május elseje tiszteletére egész hónapban eredményesen emelték a termelést, ennek következményeképpen a játékos egy-egy milliárdot beruházhat a nehéz- és a könnyûiparba. A játék fõnyereménye természetesen nem lehet a dolgozó teljesítményén kívüli, nem általa kiérdemelt külsõ segítség, örökséget vagy nagynéni fizetési meghagyását a játék meséje sem tesz lehetõvé, itt a legnagyobb nyereséget az élmunkás-magatartás eredményezi: „A normát 1000%-ra teljesítette és élmunkás lett. 4 milliárdot beruházhat, és még egyszer dobhat. Ezt a kártyát a játék végéig megtarthatja." A hatalmas elõrelépés – a kor nemesi címének, rangjának megszerzése, a kizárólagos birtoklás lehetõsége – megrészegíti a játékost, olyannyira, hogy el is felejti, kicsoda. Eddig ugyanis maga volt a tervgazdaság legfõbb irányító testülete, aki tervet készített, ennek alapján felügyelte a termelést és beruházásokat hajtott végre (eszközölt), elhárított szabotázsakciókat, és ha muszáj volt, a megtámadott testvéri ország segítségére sietett; most pedig hirtelen, ha nem is egyszerû munkássá, de élmunkássá válik. Nem valószínû, hogy ez a szereptévesztés tudatosan került a játékba, mindenesetre jól mutatja a kor ideológiája szerint diffúz határokat: nincs különbség az egyszerû dolgozó, és a népgazdaságot, pontosabban tervgazdaságot legfelsõ szinten irányító grémium között, mindkettõ szolgálatot lát el, ki-ki azon a helyen, ahova a tévedhetetlen párt rendelte, és miként a párt legfelsõ vezetõi is egyszerû munkások a (virtuális) valóságban, úgy a dolgozóból is bármikor válhat miniszter, ha a sors, a párt úgy akarja. Nemcsak a gyár a dolgozóé, de az egész ország is: tiéd az ország, magadnak építed, pontosabban gyermekeidnek, hiszen õk fogják élvezni a mostani munka és lemondás eredményeit.
  Jóllehet a Gazdálkodj okosan! készítõi mintha igyekeztek volna átvenni az elõdtõl a hivatalosan soha meg nem tagadott szocialista értékeket, becsempésztek egy-egy, a korábbi játékra utaló kedvezõ hírt: jutalmat kaphatott jó munkájáért, vagy jelentõs összeghez juthatott újítása révén. Azonban már ezeknek a kártyáknak is más a szerepük a játék meséjébõl következõen, hiszen míg a Tervjátékban a jó munka, az újítás a tervgazdaságnak, vagyis az egész szocializmust építõ társadalomnak hozott hasznot, és csak mint eme közösség tagja jutott belõle részhez az egyén, addig itt neki magának hoz nemcsak sikert, erkölcsi elismerést, de akkor még értékes forintokat is jó munkája, okos újítása. A Kádár-kor vezetése már tudta, hogy a dicsõség, a szent cél önmagában kevés, a dolgozók kellõ motivációját anyagi elismeréssel lehet igazán megteremteni. A szerencseleveleknek ez a fajtája azonban szám- és összegszerûen egyaránt eltörpül a Gazdálkodj okosan!-ban amellett, amit a vak, forgandó szerencsétõl várhat a játékos. A huszonhat jó hírt közlõ kártya közül tizennyolc arról tájékoztat, hogy a szerencsés valamelyik állami szerencsejátékon, sorsoláson pénzt, bútort, esetleg éppen családi házat – vagy azzal egyenértékûnek tekintett harmincezer forintot – nyert. (Ez utóbbi a legnagyobb nyeremény a játékban, sajátosan ugyanakkor fölösleges is, hiszen akinek már van háza, az nem is tudja mire elkölteni ezt a hatalmas summát.) Nem föltételezzük, hogy a játék készítõit valami mélységes „fortunizmus" hatotta volna át, és a szerencsét tekintették volna a világ rendezõelvének. Az azonban kétségtelen, hogy a kádári Magyarország társadalma – az '56 következményeképpen megkötött társadalmi alku értelmében, amikor a politizálásról lemondó, lemondatott tömeg cserébe megkapta a magánszférát – ugyanúgy nem tudott hatni tágabb környezetére, mint a Gazdálkodj okosan!-t játszók a szerencsére. Így és ennyiben tükrözi a játék a valóságot: a világ, a mi világunk ugyanannyira nincs a befolyásunk alatt, mint a szerencse; biztatónak azt tekinthették, hogy míg a szerencse vak és szeszélyes, addig az MSZMP Központi Bizottsága (fizikailag semmiképpen) nem vak és nem is szeszélyes, nem is csapodár, sõt meglehetõsen következetes, stabil, éppen hogy változatlannak tûnõ. Vagyis míg a Capitaly szerint az ember maga felelõs a sorsáért, magának és csak magának köszönheti jó avagy rossz sorát, addig a Tervjáték azzal kecsegteti a játszót, az embert, hogy nemcsak magáért, de tágabb környezetéért, közösségéért is felelõs, rajta (talán rajta is) múlik a siker (netalántán a kudarc, de a kor a vereség gondolatát sem ismerte, a gyõzelem, a kommunizmus megteremtése, felépítése történelmi szükségszerûség volt az elméleti atyák szerint, vagyis kétségbevonhatatlan tény), addig a kádári Magyarország emberének már csak annyi maradt, hogy az általa befolyásolhatatlan körülményekhez igazodni próbálva ügyeskedje ki a maga intim szféráját. Így vezetett az út a többé-kevésbé valós, ember léptékû lehetõségektõl, a felmagasodó szocialista ember határainak irracionális kitágulásán át a kádári magánszférába rejtõzésig. A beszûkülést, a rejtõzést jelzi az is, hogy a játék végeredményeképpen elérhetõ anyagi helyzet az adott korban sem számított kivételes jómódnak. A gyõztes egy szobakonyhás lakást tudhat a magáénak, ezen túl nem rendelkezik semmi olyan értékkel, ami a korban a gazdagokat megkülönböztette volna a középosztálytól. Nincsen nyaralója vagy hétvégi telke, nincsen autója, de még motorkerékpárja sem, és lakása van, nem pedig kertes háza. A Capitaly nyertese maga alá gyûrte a többieket; a Tervjátéké elsõként realizálta tervét, amivel a képzeletbeli dicsõségtábla élére kerülhetett. A Gazdálkodj okosan! nyertese ugyanoda kerül, ahonnan a játék elején elindult: ott maradt önmagát elrejtve a szürke tömegben, noha az önálló lakás tagadhatatlanul kényelmesebb búvóhely, mint az albérlet, társbérlet vagy a munkásszállás.
  De nemcsak szerencsét, rossz hírt is hozhatnak a levelek. A Capitalyben ezek egy része a mindenkit sújtó közterhek képét ölti magára: ínségadó, házadó képében. Persze pénzbe került a kultúra, ezer pengõt kellett fizetni a gyerek iskoláztatására. A játék ugyanakkor figyelmeztet arra is: a vállalkozás, a gazdagodás nemcsak elõnnyel jár, veszélyek, fizetési kötelezettségek leselkednek a játékosra: kilophatják a pénztárcáját a villamoson, amit száz pengõje bán, és örülhet, ha ennyivel megússza, mert ha házait, szállodáit kell tataroztatni, útkarbantartási járulékot fizetni utánuk – az a játék vége felé már komoly, veszélyes kiadást jelenthet. Mindez azonban benne van a rendszerben, a játékban és a valóságban is. Természetes, hogy a köz terheihez a polgári társadalomban mindenki hozzájárul, akinek ezt anyagi feltételei nem teszik lehetõvé, az adott esetben a jogokból sem, vagy kisebb mértékben részesül. Az is természetes, hogy a gyerek taníttatása pénzbe kerül, hiszen ez sem más, mint befektetés, ami idõvel busásan megtérül. Az is kézenfekvõ, hogy a házakat idõnként rendbe kell tétetni, máskülönben visszaesik az üzlet. Ezek nem kivédhetetlen sorscsapások, hanem olyan szükségszerû költségek, amire a polgárnak, gazdának idõben fel kell készülnie. Másfelõl a játék ilyen jellegû fizetési kötelezettségei eltörpülnek amellett, amit egymásnak kényszerülnek fizetni.
  A Teljesítsd a tervet! játékosait az ellenség igyekszik megakadályozni tervük teljesítésében, a szocialista gazdaság felépítésében, a gyõzelemben, ámde hiába. (Részben maga gyártotta, részben valós) ellenségekben pedig a kor igazán bõvelkedett, a valósághoz képest meglehetõsen szûk az a tábor, amelyik a rontás képviseletében felvonul. Kulákok, szabotõrök, imperialisták, háborús uszítók; hanyag dolgozók és rosszul tanuló iskolások – és mindezek élén a trockisták alkotják az ördögi sereget, amelyik megpróbálja megakadályozni a játékost célja megvalósításában. A kulákok tönkreteszik egy traktorállomás gépi berendezését (az egészet és egyszerre!), trockista szabotõrök felgyújtanak egy textilgyárat, és az egyik általános iskola tanulói hármasnál rosszabb átlageredményt érve el egyszerre négy életszínvonalponttól fosztják meg a játékost. A korban mindenen eluralkodó ideologikum, nevelési mánia e részben fogható meg a leginkább, és talán itt lehetett a leghatásosabb. Mennyire valószínû, hogy a gyõzelemtõl elütött gyerekben rossz ízzel marad meg a kulák szó, különösen, ha még sohasem találkozott eleven zsírosparaszttal. Negatív töltéssel kerül be tudatába a trockista, aki öt életszínvonalpontot és egymilliárd értékû textilipari beruházást rabolt el tõle. (Ugyanakkor biztosítva volt, hogy eleven, szabadlábon lévõ trockistával nem is találkozhatott, vagyis a játék és egyéb források által közvetített negatív tartalmat nem ellensúlyozhatta a személyes találkozás ellenkezõ tapasztalata.) Csak töredékesen sikerült azonban a valóság leképezése, hiszen míg a való világban mindenkin számon kérték az éberséget, mindenki felelõsséggel tartozott leleplezni a megbúvó, a sötétben cseleit szövõ fondor ármányt, addig itt a játszóra kivédhetetlen sorscsapásként zúdul az ellenség támadása. Semmit sem tehet, kénytelen elszenvedni ezeket. De legalább megtanulhatja gyûlölni õket.
  A Gazdálkodj okosan!-ban igazán nincsenek is rossz hírt hozó mezõk vagy levelek. A játékos útját nem akadályok, inkább csak kisebb buckák keresztezik. A veszteséget a készítõk a legtöbb esetben pozitív, vagy annak hitt üzenettel kapcsolják össze, így enyhítve a keserûséget, hiszen mit számít a háromszáz forint, ha Siófokon nyaralhat az ember, és mit a negyven, ha ezen az áron negyed évig olvashatja a párt központi napilapját, a Népszabadságot. A legtöbbet, ahogy a való életben is, a mindennapi költségek emésztenek föl: cipõt, ruhát kell venni, muszáj enni, fûteni. Ezek nem is jelentenek nagy kiadásokat, nem akadályozzák, éppen csak lassítják a játékos elõrejutását. Veszélyes ellenség pedig már nincs a hidegháborút lassan befejezõ, békés egymás mellett élésre megállapodott 60-as években. Nem is illenne a logikájába, ha a befolyásolhatatlan külvilág akadályozná a résztvevõket. Itt az ellenség az emberben, a szubjektumban magában lévõ rossz: a hajlam a rosszra. Nincsenek súlyos közterhek (nincs adó, áfa, szja stb.), ingyenes vagy nagyon olcsó a kultúra, és nincsenek tolvajok sem, akik a villamoson kilopnák az ember pénztárcáját. Nincsenek már kulákok és trockisták, visszavonulót fújtak a háborús uszítók is. De a szocializmus felé haladó ember még nem számolt le teljesen és véglegesen a benne magában lévõ rosszal, még – illedelmesen italboltnak nevezett – kocsmában, mulatóban veri el a pénzét, sõt mindezek tetejébe még dohányzik is. Egyszer-egyszer még lehet botlani. Egyszer-egyszer be lehet tévedni a mulatóba, az otthagyott nyolcszáz forint ugyan jelentõs veszteség a családnak, de semmiképpen sem tekinthetõ katasztrófának. Baj csak akkor van, ha valakin elhatalmasodik, szenvedélyévé válik a rossz, és minden körben italozik, mulatozik, és mindezek tetejébe még dohányzik is, ahelyett hogy egymásra rakva a forintokat fészket rakna családjának.
  A Capitaly egyértelmûen nagyobb gyerekek (és felnõttek) számára készült, ezt tükrözi a játék egyszerû, de igényes megjelenítése is. Nincsenek szép színes ábrák, a Margitszigetet is inkább csak sejteti, semmint ábrázolja a grafika. Egyszerû kis fából készült házikók helyezhetõk a megfelelõ mezõkre, jelezve, hogy hol tart a tulajdonos az építkezésben. Az egyetlen disszonáns elem a játéktábla középmezõjét elfoglaló, az Egyesült Államok keleti partjának valamelyik nagyvárosát idézõ kép a Szent István körút vagy a Kálvin tér közelében. A tábla és a kellékek egyaránt idõtállóak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy nem egy, a háború elõtt készült játék ma is használható állapotban van, hacsak a felszabadító és megszálló hadsereg katonái nem vetettek szemet, majd kezet a nullákban bõvelkedõ játékbankókra.
  A Teljesítsd a tervet! képi megoldásának egésze diszharmonizál a játékkal. A képek kisiskolások számára készültek, míg a milliárdos tervekkel és beruházásokkal való játék egy idõsebb korcsoportot kellett, hogy megcélozzon. A harmonikus gazdaságot sugalló kép, ahol gondos egyensúlyban van a mezõgazdaság az ipari létesítményekkel, a technika vívmányaival, nem felel meg a játék tartalma által közvetített iparosítási szempontoknak. Érthetetlen (?), hogy a rajtmezõ jobbról miért került át a bal oldali sarokba, és hogy az egyes mezõkön elhelyezett szövegeket miért kellett a feje tetejére állítva rányomtatni a táblára.
  A kép jobb felsõ sarkában a szocialista Magyarország szimbólumai: a Szabadságszobor és a vörös csillaggal ékített Parlament épülete, a bal sarokban pedig a szocialista, gépesített (nagyüzemi) mezõgazdaság kapott helyet: a traktor és a betakarított terményt elszállító teherautó formájában. A cím kiáltó helyesírási hibáján (Teljesitsd a tervet!), a két jobblábon szaladó eminens kisfiú rajzán kívül súlyosabb, ideológiai hibák is vannak a képen. Feltûnõ elõször is a vörös csillagok kis száma, amit nem ellensúlyozhat a négy vörös lobogó sem. A Szabadságszobor oldalába tûzött trikolór megfordítja a nemzeti színek sorrendjét, és tilosat mutat a szemafor a Parlamenten kívül vörös csillaggal egyedül fölékített gõzmozdonynak is, megállítva ily módon a szocializmus felé száguldását, míg az alagútból napfényre bukkanó, meghökkentõen modern vonalú (design!) villanymozdony egyenesen a vízierõmû melletti generátornak rohan.
  A táblán érthetetlenül sok üres mezõ van, a 45-bõl 13-ra nem került semmi, legalábbis kinyomtatva. A Capitalyben vagy a Gazdálkodj okosan!-ban egyetlenegy sincs. Okkal vetõdik föl a kérdés: mi okozhatja a Tervjátékban ezeket a hiátusokat? Elképzelhetõ, hogy a tervezõknek – akiknek természetesen ugyanúgy teljesíteniük kellett a maguk tervét, mint a játékosoknak – már nem jutott idejük vagy ötletük minden hely kitöltésére, vagyis az idõszûke okozta a foghíjakat. Gyanús azonban – de a hipotézist további kutatásokkal lehetne csak bizonyítani, erre pedig jelen cikk írójának nem futotta eddig a tervezett idejébõl –, hogy valamilyen fölsõbb hatalom, hatóság tiltó keze, ceruzája (cenzúrája) eredményezett egy-egy lyukat, kivéve a játékból olyan elemeket, amelyeket nem tartott a szocialista ifjúság nevelésére alkalmasnak, vagy éppen nem számítottak idõszerûnek. Ezt a feltételezést erõsíti – számos analógia mellett – a foghíjak aránytalan, véletlenszerû elhelyezkedése is, hiszen elõfordul, hogy két egymás melletti mezõ maradt üresen. Ugyanakkor a rendszer bevett ellenségei közül többen nem kaptak helyet a játékban: egyaránt hiányzik például az egyházi és világi reakció, akik saját uralmuk visszaállítására törve igyekeznek megzavarni a szocializmus felépítését, hiányoznak a kémek, a diverzánsok, akik ellen futószalagon folytak e korban a büntetõeljárások. Feltehetõ, hogy ezek közül cenzúrázott valamelyik illetékes.
  A Gazdálkodj okosan! ugyanolyan gazdagon rajzolt táblán játszható, mint a Tervjáték, de itt már funkciójuk van a képeknek, ezek ugyanis az adott mezõt ábrázolják; ennek révén olvasni még nem, vagy csak kevésbé tudó gyermekek is játszhatják a betût ismerõ nagyobbak több-kevesebb segítségével (egyben tanul is a gyerek, akinek agyába belevésõdik a Halászbástya vagy az Opera képe). A három játék közül leginkább ez ajánlható kicsiknek. A képi megjelenítésnél visszaállt az eredeti, a standard, visszakerült a kép jobb alsó sarkába a rajt, és az olvasó, játszó felé fordulnak a feliratok. Itt végre fény derül a starthelyen való áthaladáskor kapott pénz eredetére is: a Capitalyben áthaladva 2000, ott megállva 4000 pengõt kapott a játékos, itt ugyanannyit, csak forintban (a Tervjátékban pedig nincs pénz). De míg a Capitalyben nem kap választ a játékos, honnan jön a pénz, mindenki maga találhatja ki a mesét, a Gazdálkodj okosan! játékban a startmezõ egyben az Ózdi Kohászati Mûvek, vagyis a játékban szereplõk azzal a büszke tudattal róhatják a köröket, hogy õk ezen szocialista (azóta valós és átvitt értelemben is felrobbantott) gyáróriás dolgozói, akik a startmezõn áthaladva megkapják havi jól megérdemelt fizetésüket.
  Nemcsak a játékok, de az ezekkel egykor játszó emberek is élnek, jelen vannak ma Magyarországon. Akik hajdan vagy újabban az önálló egzisztencia biztos bázisáról tekintettek szét birtokukon kellõ öntudattal; azok, akik a közösség részeként uralni hitték az egészet, mígnem rá kellett hogy ébredjenek: semmijük sem maradt; és azok is, akiknek a legvidámabb barakk jutott, amit egészen jól sikerült belakni, mire összedõlt.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu