Két igen különbözõ
felfogású és mentalitású kutató
mélyedt el századvégünk Magyarországán
a vérvád-jelenségkör kutatásában.
A recenzens igen hasznosnak véli e két felfogás együttes
jelenlétét, és sajnálatosnak egy harmadik hiányát.
Pelle János és Kende
Tamás egy közös pontból két ellentétes
irányba halad. A recenzens örvendene, ha akadna e közös
pontnak kikezdõje, de nem akad. Tudniillik annak az állításnak,
hogy a vérvádak mögött õsi, örök,
állandó antropológiai tényezõk állnak.
A vérvád lehetõsége folyamatos. A vérvád
mint elõítélet „egy antropológiailag konstans
démoni koncepció, amely más és más alakban,
de valószínûleg mindenütt felbukkan, ahol legalább
két szignifikánsan különbözõ emberi
közösség él egymás mellett." Így
fogalmaz Kende. „A vérvádakban õsi motívumok
húzódnak meg, s ennek mélyén is meg kell állapítanunk
azt az örök gyûlöletet, amely valójában
nincs idõhöz és helyhez kötve, de kifejezésre
juttatja azokat az egészen primitív õsi félelmeket,
melyek különösen az egyszerû emberek lelkét
szállják meg." Idézi Pelle Székely Bélát,
az Argentínába bujdosott hajdani magyar lélekbúvárt.
Kende szerint az elõítélet
folyamatosságának, a vérvád latenciájának
kimutatásával foglalatoskodni merõben fölösleges
és érdektelen tevékenység, hiszen ez a folyamatosság
ismert és természetes. A jelenségkör kutatása
onnantól érdekes, ahol a vérvád lehetõségébõl,
hangulatából konkrét vérvád-eset lesz.
Az az igazán izgalmas és tanulságos, hogy a latens
elõítéletet mi és hogyan aktivizálja.
Pelle János kutatásait
viszont éppen az motiválja, hogy a vérvádnak
ez a folyamatos latenciája, a zsidóüldözések
antropológiai alapja elhomályosult, kikerült vagy be
sem került az értelmiségi köztudatba, egészében
vagy részleteiben ismeretlen maradt, elfelejtõdött vagy
fel sem ismerõdött számos vérvád-eset,
s mindennek következtében megszûnt a veszélyérzet
folyamatossága, miközben a veszély folyamatossága
fennmaradt. Pelle számára ezért fontos minden apró
jel, mi több minden apró jel kinagyítása és
a vérvád jelenségkörébe való elhelyezése,
ami jelzi a nagyon szélesen értelmezett, a zsidóellenes
vádak nagy részére ráértett vérvád
iránti fogadókészséget.
Az elsõ felfogás elfogadhatatlan
annak a számára, akit a vérvád-kutatás
közvetlen vészjelzõ funkciója mozgat, a második
felfogás elfogadhatatlan annak a számára, aki pontosan
körülhatárolt jelenségkört pontosan körülhatárolt
fogalmakkal kíván elemezni. Az egyik ezért idõben,
térben távolabbi példákhoz húz, amelyeket
az itt és most „torzítása" nem ér el, a másik
számára éppen ellenkezõleg, a példák
súlya a térbeli, idõbeli közelséggel nõ.
A fentiekbõl adódik,
hogy Kende azt hangsúlyozza: vérvád bármilyen
közösség ellen irányulhat, s nem mélyül
el annak a kérdésnek a megválaszolásában,
hogy a zsidóság miért olyannyira kitüntetett,
a mi századunkban szinte kizárólagos célpontja
a vérvádnak; Pelle viszont a vérvádat kizárólag
zsidóellenes jelenségként tárgyalja.
Pelle törekvésébõl
és az õt vezérlõ indulatból rendkívül
gazdag és termékeny zûrzavar következik. A könyv
336 oldala nagyon sûrû és izgalmas történelmi-szociográfiai
anyagot hordoz, hatalmas föltáró szenvedélyt
igazol, és a rendezõ higgadtság hiányát
mutatja. Valóban elfelejtett, sosem ismert, rejtett tények
tömegét szántja ki a szerzõ a múltból,
annak legnehezebben feltörhetõ rétegébõl,
egy-egy félsornyi adalékért, hiányzó
láncszemért, utalásért átbogarászva
eldugott lapok súlyos évfolyamait, vidéki levéltárak
vaskos dossziéit.
A kötet nagy erõssége
az események hátterének kidolgozása, a közegábrázolás,
az indulatok robbanásig vezetõ ívének rekonstruálása.
Pelle számos helyszínt,
számos eseményt mutat be, amelyrõl még a témában
tájékozottabb olvasó sem hallott soha. A könyv
egyik csúcspontja mégis az egyik legismertebb eset, az 1946-os
miskolci pogrom dramaturgiájának feltárása,
a politikai rendõrség tudatos pogromszervezõ aktivitásának
bizonyítása. Pelle leírásának meggyõzõ
ereje és drámai ereje messze felülmúlja a (Vitézy
László rendezte) dokumentumfilmét, noha a könyv
az események tanúinak és szereplõinek arca,
szeme és hangja helyett csak a szövegükkel dolgozhat.
Az olvasó remekbe szabott
várostörténeti, szociográfiai miniatúrákat
talál Makóról, Miskolcról, Hajdúnánásról,
Csahojról stb. Néhol sokkal érdekesebb a történeti-szociográfiai
háttér, mint maga az esemény, amelynek leírását
szolgálja. Különösen szép a mátészalkai
„zsidó fõutca" leírása, a mátészalkai
zsidóság társadalmi elszigetelõdésének
levezetése.
A könyv végére
az olvasó feltöltõdik élményanyaggal és
bizonytalansággal. Nagyon sokat megtud arról, hogy mi minden
kapcsolható össze a vérváddal, és nagyon
bizonytalan lesz abban, hogy egyáltalán mi a vérvád,
és mi nem az.
Miközben a könyv szándéka
a veszély folyamatosságának igazolása, szándéktalanul
azt igazolja, hogy a legelszántabb kutató sem tudja harminc
évnél közelebbre hozni az utolsó magyarországi
vérvádszerû eseményt, de odáig is csak
erõltetéssel.
Azzal a bizonytalan érzéssel
csukhatjuk be a könyvet, hogy az ördög ugyan nem alszik,
de azért nincs is ébren.