György Péter olyan alakja
a magyar közéletnek, közbeszédnek (vagy hogy is
nevezzem), aki, ahogy az már a sokat szereplõ emberekkel
lenni szokott, igen eltérõ reakciókat vált
ki olvasóiból, az áhítatos tisztelettõl
a szélsõséges irritáltságig – én
magam az utóbbi idõben inkább az irritáltak
közé tartozom. Noha a közírói és
publicisztikai tevékenység, különösen egy
olyan könyv esetében, mint az itt recenzált
Az ó-új
világ
, amelyben a szerzõ küldetéstudata és
profetikus hanghordozása elválaszthatatlanul összekeveredik
mondanivalójának tárgyiasabb vonatkozásaival,
személyes teljesítmény, a szerzõ publikus személyiségével
átitatott teljesítmény, kínomban és
a méltányosság mián mégis az látszott
a legjárhatóbb útnak, ha a továbbiakban igyekszem
valahogy elkülöníteni ezt a publikus személyiséget,
az irritáció forrását, a könyv állításaitól,
amelyek hol fontosak, meghatóak vagy egyenesen mélyrehatóak,
hol, nézetem szerint, féligazságok vagy butaságok,
de mindenképpen többet érdemelnek néhány
gunyoros grimasznál.
A könyv, szándéka
szerint, a magyar értelmiség múltjáról,
jelenérõl és jövõjérõl szól,
valamint vétkeirõl, fájdalmairól és
feladatáról. Egyetlen számomra elfogadható
olvasata szerint viszont, az egyetlen olvasat szerint, amely ezt a könyvet
becsületes dokumentumnak tarthatja, magáról György
Péterrõl szól. György Péter ugyanis önmagával
definiálja a magyar értelmiséget: a magyar értelmiség
olyan, mint õ, csak egy icipicit butább, egy icipicit elhagyatottabb
és egy icipicit lemaradt mögötte a személyes és
történelmi megvilágosodás lépcsején
– rászorul tehát szenvedélyes és részvétteljes
iránymutatására. Mindazok, akik valamilyen értelemben
nem hasonlítanak György Péterhez, mert elõbb
vagy késõbb születtek, mert nem az õ szegedi
és budapesti miliõjében szocializálódtak
és mozogtak, vagy ott mozogtak, de egészen másképpen,
mert nem volt abban a szerencsében részük, hogy Mérei
Ferenc lábainál üljenek, mert nem esztétikával
foglalkoznak, sõt, adott esetben nem is humán tudománnyal,
mert nem sértõdtek meg a kapitalizmustól, és
akár még elveszettnek sem érzik magukat, mert másképp
képzelik az értelmiség feladatát, vagy egyáltalán
szükségesnek sem tartják ezt elképzelni – mindezek
kirekesztetnek György Péter értelmiségébõl,
és feltehetõleg nem lesznek áhítatos hívei
a könyvnek. Ez „az értelmiség én vagyok", pontosabban
„az értelmiségi az, aki én tegnap voltam" alapállás
meglehetõsen irritáló, de a maga szenvedélyes
naivitásában tulajdonképpen megbocsátható.
Elvégre egy véleményformálóvá
emelkedett szerzõ számíthat rá, hogy azok a
hívek, akik beleértik magukat ebbe a nagy „mi"-be (illetve
„ti"-be), amelyre György Péter õrzõ-védõ
köpönyege kiterjed, magukra ismernek majd, mindenki más
pedig mehet a pokolba – nem nekik szól a prédikáció.
De ha pszichológiai vagy mûfaji szempontból megbocsátható
is, módszertanilag, s hogy úgy mondjam, világnézeti
implikációit tekintve mégis erõsen kérdéses
ez a nagy, differenciálatlan s ugyanakkor erõsen kirekesztõ
„mi". Mintha az egész könyvet a jó pásztor és
a nyáj képe uralná: a nyájnak arra kell menni,
amerre a jó pásztor mutat. Amennyiben az értelmiségi
lét valláshoz hasonlít (reformáció elõtti
valláshoz, ráadásul, hiszen nem sok mérlegelési
lehetõséget ad az egyénnek), annyiban helyénvaló
az általános útmutatás (Internet! távközlés!
multik! vagy elkárhoztok!), de valláshoz hasonlít-e
az értelmiségi lét? Nem lehetséges-e, hogy
az értelmiségi lét „a kapitalizmusban" éppúgy
differenciáltabb szerepekre bomlik szét, mint minden más,
s ha már az értelmiség sorsa és feladata izgat
minket, akkor ezeket a szereplehetõségeket és a kapitalizmusban
mûködésképes intézményeket kellene
szemügyre venni, mielõtt kihirdetnénk a napiparancsot?
Talán éppen az értelmiség fogalmával
van baj – de minderrõl késõbb szeretnék még
szólni.
Az irritáció harmadik
forrása, a kirekesztõ hajlam és a profetizmus mellett,
a moralizáló nyelvnek az a sajátos formája,
amelyet György Péter használ, s amely jóformán
védjegye a György Péter-féle értelmiséginek.
A moralizálás egyébként is meglehetõsen
idegesítõ, ha nem társul öniróniával,
humorral, a megszólaló saját helyzetének kíméletlen
tudatosításával – ezt eredendõen György
Péter is tudja, csak idõrõl idõre elfeledkezik
róla –, de még sokkal idegesítõbb, ha elnagyolt
és pontatlan, ha elvek, lehetõségek és választások
világos megfogalmazása helyett afféle érzületi
terápiaként kíván mûködni, miközben
heves váddal illeti a nyilvánosságot és a politikusokat,
amiért ennek a maszatos, meglehetõsen megfoghatatlan érzelemnek
nincsenek jól megfogható következményei. A morális
nyelv használatát önmagában nem tartom kifogásolhatónak.
Sõt – érzékelvén ugyanazt a morális
elbizonytalanodást és az egyetlen menedékként
kínálkozó cinizmust, amelyet György Péter
is leír – úgy látom, a moralitás helyét
és formáját, a moralizálás lehetõségét
szükséges volna újra átgondolniuk mindazoknak,
akik késztetést éreznek erre, vagy késztetést
sem éreznek, csak egyformán ellenszenvesnek találják
a cinizmust és a struccpolitikát. Csakhogy ehhez valamivel
több kell, mint az emelkedettség és a célozgatás
furcsa vegyüléke, amely György Péter nyelvét
éppannyira jellemzi, mint az általa olyannyira utált
népnemzeti populistákét. Feltehetõleg ennek
éppen az ellenkezõjére lenne szükség:
az ilyen moralizálás, amely a morális értelmezést
követelõ helyzetek bonyolultságáról, a
nehezen feloldható értékkonfliktusokról és
nyelvi eltérésekrõl nem vesz tudomást, afféle
Ersatz-üdvtan, s mint az üdvtanok többnyire, az egyéni
megigazulás-érzést biztosítja ugyan, de a világot
úgy hagyja, ahogy találta.
Másfelõl, minden irritáció
ellenére is rokonszenves könyv
Az ó-új világ
,
különösen a könyv elsõ fele, amelyben György
Péter igen érzékletesen és anekdotikusan bemutatja,
mit jelentett értelmiséginek lenni (György Péter-féle
értelmiséginek) a Kádár-korszakban, s megpróbál
elszámolni azzal a félig kimondott nosztalgiával,
amelyet a szabadság hûvös világába belecsöppent
értelmiségi érez vagy érezhet az egykori meleg
posvány iránt. Ennek a világnak a leírása,
amely visszavonhatatlanul elmúlt, de identitásokat és
magatartásmintákat formált ki, és ily módon
tragikus is, komikus is, anélkül hogy erkölcsi kérdéseket
vetne fel, nem a közíró moralistára tartozik,
hanem a történészre vagy az íróra. György
Péter a könyv legjobb lapjain meg is szabadul közíró-moralista
pózaitól, és egyszerûen csak rögzít
egy képet arról a szûk világról, amelyben
õ még benne élt, s amely az értelmiségi
szerep határait és lehetõségeit megszabta.
Különösen érdekesnek,
fontosnak és bátor dolognak látom, hogy tizenöt-húsz
év távlatából, figyelmen kívül
hagyva az ezen a térfélen szokásos tilalomfákat,
szemügyre veszi és méltatni meri a szocializmus irodalom-kismestereit,
Karinthy Ferenctõl Bertha Bulcsúig, Gyurkovics Tibortól
Szakonyi Károlyig – mint forrásmûvet, irodalmi teljesítményt,
és mint a szocializmus képzeletvilágának intenzív
totalitását. Kár, hogy Lagzi Lajcsi sokszoros apoteózisa
helyett – amely már inkább bravado, mint termékeny
bátorság, ráadásul György annyiszor ismétli
el, hogy elég szájbarágósnak tûnik az
üzenet – nem inkább ezeket a szerzõket elemzi részletesebben.
Nagyon alapvetõ és
fontos dolog az is, amit a szocialista politikusok megörökölt
kultúraeszményérõl mond (bár talán
Révai, Horváth Márton és Aczél György
között volt némi különbség): a modernista
tendenciákkal szembeni gyanakvás nem pusztán az ideológiai
hegemónia követelményébõl eredt, hanem
egy reflektálatlan, meglehetõsen elavult világképbõl
is, amelyet a szocialista kultúrpolitikusok az alapító
atyáktól vettek át: a tizenkilencedik századi
pozitivizmusból, amely a tények és a tudományos
teljesítmények tiszteletét tanította, s irigylésre
méltó optimizmussal hitt a valóság végsõ
megismerhetõségében és legyûrhetõségében.
Végezetül, van még
egy kedvenc részletem, amely szintén új irányt
szabhat annak, ahogyan a szocializmus kultúrvilágának
kicsiny köreit szemléljük. György melegen, de távolságtartóan
leírja a rendezvény- irodalmat és a beszélgetés-teljesítményeket,
amelyek a humán értelmiség körében a publikus
teljesítményt kiváltották: különös
orális kultúra jött létre, a barátságok
és összejövetelek kultúrája, amellyel talán
még Arisztotelész is elégedett lehetett volna, s amely
a maga informális értékhierarchiájával
a résztvevõk jelentõs része számára
teljes mértékben helyettesítette vagy érvényteleníteni
tudta a formális, publikus hierarchiákat. Így alakul
ki az az értelmiségi típus, akit magam is ismerek,
ez az utópikusan tiszta szellemi lény, akinek olyan nehéz
beilleszkednie a „Pénz" világába – mint György
Péter mondja – és a bürokratikusan mért teljesítmények
világába, aki nem ír, csak olvas és beszélget,
aki elszántan ragaszkodik a tökéletesség (de
milyen tökéletesség?) eszméjéhez, s örökösen
átérezve saját tökéletlenségét
és méltatlanságát, sosem kezd bele az örök
érvényûnek szánt nagy mûbe. Csak hát
ahogy Arisztotelész meditatív bölcseit is eltartotta
néhány rabszolga, a szocializmus kultúraszkétája
sem élheti sokkal túl a szocializmust, amely minimális,
de garantált biztonságot nyújtott, s nemhogy követelte
volna a publikus teljesítményt, de örült, ha az
eltartott aszkéta csendben maradt.
Ezek tehát a könyv fénypontjai
– mert a Kádár-korszak általános jellemzésével
már, tudatlanságom tudatában, vitatkoznék.
György Péter szerint a Kádár-korszak az unalmas
és nevetséges cinizmus világa volt, pitiáner
politikai elittel és privilegizált helyzetével alapvetõen
elégedett, a hatalom hol jóindulatú, hol fenyegetõ
fényében sütkérezõ, magakelletõ
értelmiséggel. Az a gyanúm, hogy György csak
azért nevezheti nevetségesnek az akkori szorongásokat
és buzgalmakat, mert a tétet utólag jelentéktelenül
csekélynek látja, méghozzá, feltehetõleg,
azért látja csekélynek, mert a szocializmus nem az
erkölcsi kitartás és nem is a belsõ bomlasztás,
nem a reformista hév és nem a boldogulás vágya
miatt bukott meg, hanem ki tudja, miért (én nem tudom), talán
a gazdasági világverseny következtében. Ha valaki
világtörténelmi babérokra, vagy legalább
történelmileg releváns szerepre vágyik, az minden
bizonnyal keserûen gondol erre a „posztmodern történelmi
tréfára", amely minden korábbi hevületet és
reformista reményt érvényteleníteni látszik.
De ha nem a történelmi avantgárd szerepét szánjuk
az értelmiségnek, ami már csak azért sem tûnik
ajánlatosnak, mivel ilyesfajta szerepben az értelmiség
eddig általában csak bajt csinált, akkor a Kádár-korszak
már nem is olyan nevetséges, és az egykori tét
már nem is olyan csekély. Ha az értelmiség
feladata az, hogy – ezt is György Péter mondja – fenntartson
valamiféle kulturális folyamatosságot, és fenntartson
valamiféle kritikai hagyományt is, amely képes megújítani
ezt a kulturális folyamatot, akkor a Kádár-korszak
értelmiségének megértéséhez elsõsorban
azt kellene megvizsgálni, miféle kulturális és
kritikai hagyományokat tartottak fenn, kik, hogyan, milyen eredménnyel
és milyen áron. Ehhez nem elég megállapítani,
hogy a humán értelmiség (György Péter)
milyen alaposan félreértette, dogmák és vágyak
között, a Nyugat kultúráját és áramlatait.
A félreértés jóformán szükségszerû,
ha a relativista antropológiának igaza van, az igazi kérdés
az, hogy ezek a félreértett kultúrák, nyelvek
és áramlatok hogyan mûködtek az itteni közegben,
milyen új jelentéseket és funkciókat kaptak
(az egyetlen általam ismert írás, amely megkísérli
ezt megfogalmazni, a képzõmûvészet területén,
Perneczky Géza szép tanulmánya,
A korszak mint
mûalkotás
), hogyan befolyásolta recepciójukat
és itthoni fejlõdésüket az a tény, hogy
egy egészen másfajta világba ültetõdtek
át, mint amilyenben születtek.
Ami pedig az unalmat illeti: tekintve,
hogy ebben a világban filmet és színházat csináltak,
írtak, szerkesztettek, tanítottak, népitáncoltak
és lobbiztak, szamizdatoztak és repülõegyetemeztek
az értelmiségiek, továbbá megküzdöttek
és megfizettek azért, hogy ezt tehessék, unatkozni
alighanem csak az unatkozhatott, aki mindezt nem csinálta, aki valóban
nem csinált semmit azon túl, hogy – mint György Péter
írja – a magánéletben gyakorolta az autonómiáját,
azaz nõzött, fiúzott és gyereket nevelt. Habár
az is szomorú, ha valaki ezt unalmasnak tartja. Az persze igaz,
hogy a küzdelmek a szocializmus idején nem a pénz körül
forogtak, és az értelmiségnek nem a közönyös
közönséggel és a személytelen piaccal kellett
megküzdenie, hanem a heves érdeklõdést mutató
és nagyon is személyes hatalommal. Az ekkoriban kialakult
stratégiák használhatatlanná váltak,
s nehéz méltányolni már a picike kivívott
szabadságokat, könnyû viszont észlelni, milyen
erõsen rányomta bumfordi bélyegét a kor még
a legszabadabb szabadságra is – mégis, aki semmisnek nyilvánítja
a korszak kulturális teljesítményeit, az kulturális
öngyilkosságot vagy kulturális apagyilkosságot
követ el, ami érthetõ, de nem szép dolog.
De nem csak a Kádár-korszak
minõsítésével van baj. György Péter,
s vele együtt a liberális értelmiség egy jelentõs
és hangadó része csak a modernista, européer
tradíciókat tekinti érvényes tradíciónak,
s nem, vagy heves ellenkezéssel, sõt undorral veszi szemügyre
mondjuk a régi keresztény középosztály
vagy az új keresztény értelmiség kultúráját
vagy a népnemzeti hagyományt. Nem hiszem, hogy fel kellene
adnia az embernek a saját kulturális ízlését
és választásait ahhoz, hogy a magyar szellemi hagyomány
egészét
, a magyar értelmiség
egészét
megpróbálja viszonylag méltányosan feltérképezni
– enélkül nemcsak a múltat nem fogjuk megérteni,
de a jelent sem. Természetesen egy személyes esszétõl
nem várható el, hogy a szerzõ számára
ellenszenves, s általa feltehetõleg kevéssé
ismert hagyományokról szót ejtsen, de amíg
ezt egy szociologikusabb elemzés meg nem tette, addig nem nyeltük
le a pluralizmus roppant keserû piruláját, akármennyit
papolunk is róla. György Péter olyan indulattal beszél
az Antall-kormány igyekezetérõl, hogy belekapaszkodjon
a Horthy- korszak szimbólumaiba, olyan megvetéssel ír
a püspöki körlevélrõl, s olyan rémülten
a Hit Gyülekezetérõl, hogy az ember hirtelen némi
megértéssel gondol azokra, akik fel szokták emlegetni
a liberális értelmiség intoleranciáját.
Mennyivel egyszerûbb Lagzi Lajcsi irányában toleranciát
mutatni!
György másik, egyébként
nem nagyon eredeti tézise szerint az értelmiség privilegizált
helyzetben volt a Kádár-rendszerben, s most tétován,
rémülten, elhagyatottan próbál megkapaszkodni
az új világban. Ez bizonyos értelemben nyilvánvalóan
igaz: minden ideologikus rendszerben kiemelt hely és figyelem jut
azoknak, akik okoskodnak, és minden modernizáció-központú
rendszerben kiemelt hely és figyelem jut azoknak, akik valamiképpen
a szakértelem megtestesítõi. Másrészt
viszont azt gondolom, hogy ha valahol, itt aztán élesen elválik
egymástól a hatalom által integrálni vagy abszorbálni
kívánt kis értelmiségi csoport és mindenki
más, akiktõl azért nem volna szép megtagadni
a megtisztelõ „értelmiségi" címkét,
az a szélesebb réteg, akik nélkül magaskultúra
nem létezhet. Az egyetemi oktatói fizetésekbõl
a rendszerváltás elõtt sem igen lehetett megélni,
a középiskolai tanári kar presztízsvesztése
és szociális lesüllyedése nagymértékben
a szocializmus vívmánya, arról csak halvány
fogalmam van, milyen lehetett körzeti orvosnak vagy beosztott kórházi
orvosnak lenni, de az a halvány fogalom is elég elborzasztó,
s biztos vagyok benne, hogy a mérnökök, jogászok,
közgazdászok többsége sem élvezte a privilegizált
értelmiségi lét minden elõnyét. De lehet,
hogy tévedek – gondolom, ez attól is függ, hogyan definiálja
az ember a privilegizáltságot. Privilégium-e állami
alkalmazottnak lenni? Bizonyos körülmények között
nyilván az. Az biztos privilégium volt, ha valakinek megküldték
a C-lapokat és/vagy minden sorát elolvasták, és
minden lépését figyelték – kérdés,
hogy mit ért az ilyen privilégium. Privilégium-e,
ha az embert kitüntetõ figyelemmel kirúgják az
állásából, vagy kitüntetõ figyelemmel
behívják „elbeszélgetésre"? Privilégium-e,
ha kikérik a véleményét, s aztán vagy
megfogadják, vagy nem? Privilégium-e, hogy egyrészt
utazhat, másrészt nem utazhat, harmadrészt közlik
vele, hogy hagyja el az országot? Vagy az a privilégium,
ha valakit – értelmezés kérdése – meg- vagy
lefizetnek? Meggazdagodott-e az értelmiség a Kádár-rendszerben?
Erre nemigen adható egyértelmû válasz: volt,
aki meggazdagodott, és még sokkal többen voltak, akik
nem gazdagodtak meg, és irigyelték a maszek zöldségest.
Úgy tûnik, György
Péter privilegizáltságnak a szimbolikus gesztusokat
és a társadalmi megbecsültséget tekinti, azt,
hogy néhány tucatnyi kiemelt értelmiségi számára
egészen más volt a játék tétje, mint
a szabad világban: bizonyos értelemben nem lehetett veszíteni,
hiszen ha „bezupált" az ember, akkor a hatalom megjutalmazta és
hivatalos nagysággá emelte, ha pedig nem zupált be,
akkor az örök dicsõség fényeskedett neki,
és egyhamar felkapta a nevét a Szabad Európa Rádió,
de legalábbis nagyon megbecsült helyet élvezhetett az
informális hierarchiában. A bezupálás elõnyei
az elitértelmiség szûkebb körén belül
a rendszerváltás után is megmaradtak – nem csoda,
hogy a párt-, kormány- és média-tanácsadóvá
avanzsáló értelmiségiek lelkiismereti agóniájukban
független, kritikus értelmiségért kiáltanak
–, a be nem zupálás viszont ma már nem a feddhetetlenség
jele, hanem az élhetetlenségé, és semmiféle
dicsõséggel nem jár, jár viszont jelentõs
anyagi hátrányokkal. Az erkölcsi dicsõség
eltûnt az elérhetõ javak közül, legalábbis
láthatatlanná vált, a hírnév eloszlása
a nagyközönség parlagiasabb igényeit követi,
az informális és formális hierarchiák jobb
helyeiért pedig kíméletlen verseny folyik – a szimbolikus
javakra vágyó elitértelmiségi tehát
rosszul érzi magát, és ha a kormánytanácsadáshoz
nincs kedve, vagy már megunta, akkor kénytelen intézetet,
tanszéket, új tudományágat, kutatócsoportot,
lapot, kiadót stb. gründolni, különben lemarad.
Mivel 1989 óta még
egyre csak a gründolások korát éljük, minden
monetáris restrikció és közgazdasági racionalitás
ellenére, nem értek egyet György Péternek azzal
a megállapításával sem, hogy ez az értelmiség
elveszve és elhagyatva érezné magát az új
világban. A másik értelmiséget, azt az értelmiséget,
amelynek egyetlen privilégiuma az volt, hogy értelmiségiként
létezhetett, mert a szocializmus, mint minden más területen,
a teljes foglalkoztatottság nevében az értelmiségi
pályákon is felduzzasztotta az alkalmazottak számát,
nyilván alaposan megtépázták a rendszerváltás
folyományai. Egzisztenciális bizonytalanságban élnek,
nincs pénzük arra, hogy fenntartsák az értelmiségi
életmódot és könyveket vagy folyóiratokat
vegyenek (ha pénzük mégis van, abból következõleg
idejük nincs), továbbá kedvük és energiájuk
sincs ehhez, mert felnõtt fejjel és kialakult identitással
kénytelenek most valami újba kezdeni, vagy belebámulni
a nagy semmibe. Ennek a rétegnek a lesüllyedése valóban
nemzeti kulturális katasztrófa, mert nélkülük
nincs magaskultúra, nincs rentábilis könyvkiadás,
nincs mûvészfilm, nélkülük a dicsvágyó
értelmiségiek üres nézõtér elõtt
ágálnak. Csakhogy rajtuk aligha segít, ha György
Péter útmutatásai nyomán kialakítják
magukban az Internet-tudatot.
György Péter helyzetértékelésének
van még egy további pontja, amellyel nem tudok egyetérteni.
György arra buzdítja az értelmiséget, hogy hagyjon
fel romantikus antikapitalizmusával, továbbá hagyjon
fel a megsértõdéssel, lássa be, hogy a kapitalizmusban,
a pénz és a távközlési multik világában
kell boldogulnia, és ennek egyetlen módja, ha kooperál
a kapitalizmussal, a pénzzel és a távközlési
multikkal. Elõször is azért nem értek egyet vele,
mert nem gondolom, hogy a magyar értelmiség zöme romantikus
antikapitalista volna: ez a megállapítás alighanem
megint csak abból ered, hogy György Péter önmaga
tegnapi énjével azonosítja az értelmiség
tudatállapotát. Felsorol ugyan négy jeles szerzõt
– Eörsi Istvánt, Szalai Erzsébetet, Ferge Zsuzsát
és Lányi Andrást – mint a romantikus antikapitalizmus
eleven specimenjeit, de akárhogy is nézem, a legromantikusabb
és legantikapitalistább õ maga mindezek között
(kinek jutna eszébe kapitális P-vel szedni a pénzt,
és az õ világáról beszélni?,
ki háborodik fel, ha észreveszi, hogy a fiatal vállalkozók
öltönye sokba kerül, és ráadásul nekik
is van rádiótelefonjuk és laptopjuk?). Na jó,
talán Lányi András még romantikusabb és
még antikapitalistább. A másik három szerzõt
nem szívesen minõsíteném, tegyék ezt
meg õk maguk, de a szociális érzékenység
és a hatalmi összefonódások bírálata,
akár indulatos, akár nem, akár jogos, akár
nem, akár okos, akár nem, semmiképp sem a romantikus
antikapitalizmus differentia specificája. A romantikus antikapitalisták,
ha vannak ilyenek, inkább a keresztény értelmiség
köreiben keresendõk – a pápa és az õ nyomában
Hegyi Gyula alighanem ebbe a kategóriába tartozik –, továbbá
a szélsõjobboldalon – Csurka rousseau-ista organikus fantáziái
kifejezetten romantikus antikapitalista (narodnyik) termékek.
Azt sem gondolom továbbá,
hogy a magyar értelmiség (ha már ezt a gyanús
megszemélyesítést használjuk) meg volna sértõdve
– kivételek persze mindig akadnak. Ellenkezõleg, azt tapasztalom,
hogy a magyar értelmiség általam belátható
része meglehetõs fegyelemmel tanít, ír, szerkeszt,
fordít elég kevés pénzért, lehet, hogy
megemlíti idõnként, hogy a pénz kevés,
de azt talán csak szabad. A magyar értelmiség ezen
túl, fõleg ha kiadója van, vagy ha szakszervezeti
vezetõ, lobbizik és siránkozik. Na de ki nem lobbizik
és siránkozik Magyarországon? Ha a siránkozást
helyi stílusárnyalatként leszámítjuk
– nekem se tetszik, de lehet, hogy így hatékony –, marad
a lobbizás, errõl pedig ments Isten, hogy lebeszéljünk
bárkit. Ha az értelmiség feladata – mint György
Péter mondja – az, hogy a felszínen tartsa a magaskultúrát,
akkor az is feladata, hogy hevesen lobbizzon érte, mert ezt más
nem fogja megtenni helyette. Milyen jó lett volna például,
ha az egyetemek vezetõi többet vagy jobban lobbiznak, és
nem tûrik szó nélkül, hogy a költségvetési
kényszer romhalmazt csináljon az egyetembõl!
Ha a „nem megsértõdni!"
csak annyit jelent, hogy nem kéne mindent a siránkozásra
bízni, hogy meg kéne újulni és meggyõzõ
erõfeszítéseket kellene tenni, mielõtt jön
a fûnyíró, azzal persze egyetértek. Azzal is,
hogy a tehetetlenségi erõ meg a csodavárás
nem a megfelelõ rugók az ilyen adaptációs nekirugaszkodás
szempontjából: ha az akadémiai kutatóintézetek
elõbb észbekapnak, akkor most talán nem lennének
olyan szorongatott helyzetben.
Ezek a dilemmák azonban nem
illusztrálhatók a Coca-Cola tervezett Lánchíd-kampányának
sorsával – márpedig György Péter ezt citálja
a romantikus antikapitalizmus és az életidegen sértõdöttség
példájaként. Még esetleg ha arról lett
volna szó, hogy a Coca-Cola felajánlja a filozófiai
és a mûvészettörténeti kutatóintézet
vagy a Nappali ház megmentését, azzal a feltétellel,
hogy ezentúl minden termékükön szerepeljen a márkajel,
és minden fogadáson Coca-Colát szolgáljanak
fel! Egy ilyen ajánlat elutasítása valóban
romantikus antikapitalizmus lenne, és teljes süketségrõl
tanúskodna az idõk szavával szemben. Csakhogy a Coca-Cola
sajnos nem tett ilyen ajánlatot, ajánlatában az szerepelt,
hogy felcicomázza a Lánchidat. Rendben van, ha nagyon sokat
fizet érte, akkor cicomázza, mondanám én, de
ha nem fizet érte nagyon sokat, akkor ne cicomázza, a fenébe
is. Ha létezik olyasmi, hogy nemzeti és polgári önérzet
(szerintem létezik), és vannak ennek általánosan
elfogadott szimbólumai, mint például a gyönyörû
budapesti hidak, akkor meggondolandó, hogy bagóért
átengedjük-e másnak a felhasználásukat,
és lemondjunk-e ezen polgári öntudat szimbolikus nyelvérõl.
A miniszterelnököt például nem tartom fenséges
jelenségnek, de ha egyszer McDonalds-bohócként jelenne
meg, akkor minden romantikus antikapitalizmus nélkül égnek
állna a hajam. Még akkor sem volnék boldog, ha a McDonalds
ennek fejében visszafizetné az ország összes
adósságát – bár ez azért már
meggondolandó. Ha viszont Cserhalmi György eladja az arcát
a CIB Banknak, azt az õ ügyének tekintem; nyilván
megérte. A kettõ között húzódik egy
határ, és errõl a határról én
nem szívesen mondanék le még akkor sem, ha nem tekinthetõ
abszolútnak.
A történet persze folytatódik.
György Péter a fel nem ismert szükségszerûség
bûnét azzal kívánja bizonyítani, hogy
ezek után a Coca- Cola számítógépes
grafikán belemontázsolta a Lánchidat a reklámfilmjébe.
Tehát
megtörtént, ami nem történt
meg, kár volt kapálózni, még egy halom pénztõl
is elestünk. György Péter, akit valahogy nagyon mélyen
megérinthetett Baudrillard, úgy véli, hogy a virtuális
valóság, a manipulált kép valódibb,
mint a valódi, de legalább ugyanolyan valódi. Én
viszont egészen köznapi, továbbá filozófiai
megfontolások alapján úgy vélem, hogy a virtuális
valóság és a média közvetítette
valóság hat ugyan arra, ahogyan a közvetlen és
a tágabb életterünket tapasztaljuk és értékeljük,
sõt arra is, ahogyan magunkat tapasztaljuk, de ahhoz súlyosan
elmebetegnek kell lennie valakinek, hogy a kétféle tapasztalást
és a kétféle ismeretforrást ne tudja meglehetõs
világossággal megkülönböztetni egymástól.
A reklámfilmek hatnak ugyan, de nem hinném, hogy bárki
is ezek alapján tájékozódna, amikor élete
fontosabb döntéseit meghozza. Láthattuk, hogy ha a média
hazudik, akkor az emberek nem hisznek neki, s hogy a politikai kampányok
vagy hatnak, vagy nem hatnak. A befogadó, ezt a legtöbb médiaelemzés
hangsúlyozza, nem passzív; képes a távolságtartásra,
az iróniára, a szkepszisre, a cinizmusra, szerencsére
meg tudja védeni magát. Ha befolyásolható,
azért befolyásolható, mert vágyainak, önképének
megfelel az a szimbolikus nyelv, amelyet mondjuk a reklám felkínál,
s mivel vágyik is arra, hogy ilyen szimbolikus és persze
erõsen eufemisztikus nyelvvel vegye magát körül.
Ha tehát a Coca-Cola konvoja a reklámfilmen áthalad
a feldíszített Lánchídon, akkor a befogadó
azt mondja: nocsak, ügyes. A határ megmaradt: az a döntés,
amelyet a fõvárosi képviselõk hoztak, érvényes
döntés, és bárkit megnyugtathat, aki az ilyesminek
szimbolikus jelentõséget tulajdonít. Világszerte
meg nyugodtan népszerûsítse csak a Lánchidat
a Coca-Cola a filmjével; annál jobb.
György Péter másik
példája a romantikus antikapitalizmusra meg az értelmiségi
sértettségre nem ilyen abszurd, viszont szerintem butaság.
Azt mondja, hogy a kortárs nyugati népszerû kultúrával
kapcsolatban „az elit hihetetlen zavarba kerül, ha nem a fundamentalizmus
hangján kell megszólalnia", s hogy az ilyesmirõl való
nyilvános beszédet „átengedi a szélsõségek
képviselõinek". Ez az ember nem olvassa a lapokat, csak ír
beléjük! – kiált fel a recenzens, aki bizonyos rendszerességgel
olvas
Magyar Narancs
ot,
ÉS
-t,
HVG
-t,
Népszabadság
ot
és
Filmvilág
ot, s aki nem olvas ugyan sok más
lapot, de azért hallott már róluk. Ha a „nyugati népszerû
kultúra" az amerikai filmeket és a nemzetközi pop és
rock (satöbbi: le vagyok maradva) zenét jelenti, ezekrõl
lényegesen több recenzió, elemzés, interjú
jelenik meg, mint mondjuk, hogy a magam területeit soroljam, a képzõmûvészetrõl,
az irodalomról és a filozófiáról együttvéve.
Almási Miklós, Turcsányi Sándor és Bakács
Tibor Settenkedõ volna a fundamentalizmus hangja? Úgy tûnik
persze, György nem is az ilyesfajta „nyilvános beszédet"
hiányolja, hanem az olyat, amely tudomást vesz arról
a „kulturális sokkról", amely „a tömegeket" érte.
Nem tudom, miért gondolja György Péter, hogy kulturális
sokk érte a tömegeket, vagy – szûkítsünk
– a magyar ifjúságot. Szerintem a tömegek hol jól,
hol kevésbé jól szórakoznak a hollywoodi filmeken,
ha egyéb filmeknek sikerül elõállítani
néhány hollywoodi effektet, akkor azokon is, teszik mindezt
annak tudatában, hogy ezek a filmek azért vannak, hogy õk
jól szórakozzanak, és egyáltalán nem
mutatkoznak rajtuk az identitásválság vagy egyéb
kulturális krízis jelei. Az a tény, amelyet György
borzadva idéz fel, hogy 1996. október 23-án az ifjúság
a Corvin moziban az Independence Day címû szuperprodukciót
nézte, és nem nézte a Corvin-közi harcosok megemlékezését
ugyanitt, a legtisztább, sokkmentes hedonista tudatról árulkodik.
Más kérdés, hogy örül-e valaki a magyar
ifjúság hedonista tudatának, vagy annak, ha esetleg
nem tudják, mi történt 1956-ban, és miért
érdekes, ami történt – mindenesetre ez a hedonizmus
nem az amerikai filmek eredménye, inkább az amerikai filmek
eredményei a hedonizmusnak, amely piacot teremt nekik. Ha valaki
a magyar fiatalok kulturális tájékozódására
kíváncsi, az jól teszi, ha megnézi és
elemezni próbálja ezeket a filmeket, valamint a kultuszt
is, amely némelyik körül kialakul – a tömegkultúra
egyébként is nagyon érdekes és kevéssé
feldolgozott szociológiai és esztétikai téma
–, de nem hiszem, hogy a magyar népesség történeti
tudatát és morális állapotát ezeken
a filmeken keresztül lehetne megragadni. Így aztán nincs
azzal semmi baj, ha a kulturális és kritikai tudat õrzõje,
az értelmiségi csipkelõdõ recenziót
ír ezekrõl a filmekrõl, vagy elemzi a hatásaikat
és gazdasági hátterüket, de nem fújja
fel õket agymosássá, kulturális gyarmatosítássá,
összeesküvés-elméletté és általános
apokalipszissé, mert ezzel alaposan alábecsülné
„a tömegek" azon képességét, hogy különbséget
tegyenek szórakoztatás és megerõszakolás
között.
Végezetül a szép
új világ, amelybe a sanyarú szendergésébõl
felébredõ értelmiségnek be kellene lépnie.
György Péter az új világ lényegét,
amelynek logikáját fel kell ismernünk, hogy megõrizhessük
letéteményünket, a kultúrát és
a kritikai tudatot, a következõkben látja: a számítástechnikai
ipar, a távközlés és a média hirtelen
összetalálkozik, egymásba szeret, ágyba bújik
és ott mindenfélét csinál. A szerelmeskedés
metaforája nagyon szerencsétlen, de ha ettõl eltekintünk
is, akkor sem értem, miért éppen ez volna az új
világ lényege és felismerendõ logikája.
A multinacionális konszernek létrejötte persze nyilván
alapvetõ és meghatározó fejleménye a
globalizálódó gazdaságnak, de mivel a gazdasághoz
nem értek, csak ezt az itt-ott olvasott közhelyet tudom elismételni,
és mivel szerintem György Péter sem ért hozzá,
ezért nyilván õ sem a szigorúan gazdasági
aspektusra gondol. Hogy pontosan mire gondol, azt nem könnyû
kibogarászni, beszél egy darabig a három, eltérõ
kultúrájú fél házasságáról,
majd levonja azt az addigiakból szigorú analitikus alapon
nem következõ, bár nem is nagyon meglepõ következtetést,
hogy „a számítógép halálosan fontos",
„a mindennapi kultúra átalakításának
eszköze", és hogy esetében is „a médium az üzenet".
Közben a könyv lapjain zajlik a házasélet, hol
a távközlés gyûri maga alá a médiát,
hol a média az informatikát, másrészt viszont
a médiának is alkalmazkodnia kell, és így tovább.
Györgyben ez „paranoid gondolatokat" ébreszt. Felhívja
rá a figyelmet, hogy ezeket a házasságokat – nyilván
nem a nagy szimbolikusat, hanem az egyedi valóságosakat –
az amerikai Kongresszusban komolyan veszik, és a magyar értelmiség
szégyene és veszte, ha nem veszi komolyan az ilyesmit – arról
azonban nem mond semmit, hogy mit jelentene az ilyen „komolyan vétel",
azon túl, hogy megijedünk: korlátozó jogszabályokat?,
elõrenyomulást a marketing- és a stratégiai
osztályok vezetõi posztjainak megszerzése végett?,
ajánlkozást, hogy majd „mi", a magyar értelmiség
megmutatjuk s eladjuk nekik a magyar kultúrát?
Az, amiért komolyan kellene
vennünk e hármas házasságot, a következõ:
„a fenti hármasság radikálisan átrendezi a
kulturális tájékozódás és gyártás
kereteit… Ez a nagy kommercializálódási hullám
az, amely elmossa a magas és populáris kultúra eddigi
határait… A digitalizálódás nem pusztán
technológiai fordítást jelent: a csatorna természete
és sajátosságai kíméletlenül megváltoztatják
a hagyományok struktúráját, jelentését
és értelmét." Jó. Az eddig elmondottak szerint
az Internet és a multimédia forradalma olyan volumenû,
mint a rádiózás és a televíziózás
forradalma volt, és az interaktivitástól eltekintve
(amelyrõl egyébként György Péter nem beszél)
egyébként is minden tekintetben a mai televíziózáshoz
hasonlít: megváltoztatja a tájékozódás
formáit, átalakítja a kulturális hagyományokat
stb. A televíziózás óriási hatással
volt a kultúrára, de mégsem olyan apokaliptikus hatással,
amilyet György Péter az Internetnek jósol. A könyvek
nem tûntek el – és nem hinném, hogy az ágyon,
a strandon vagy a buszon olvasás örömeit valaha is kiválthatná
egy számítógép képernyõje. A
vizuális és a verbális mûvészetek „magas"
és „alacsony" formái intézményesen továbbra
is elkülönülnek, az oktatás is intézményekben
folyik, a magaskultúra nem költözött be a médiába,
hanem inkább egyetemek, múzeumok és kutatóintézetek
körül csoportosul. Az Internet és a multimédia
biztosan hatással lesz ezekre az intézményekre, már
csak a divat okán is, de nem hinném, hogy nyom nélkül
felfalhatja õket: inkább az intézmények próbálják
meg majd integrálni, hasznos segédeszközként,
az általuk nyújtott lehetõségeket.
Egy példa: György Péter
az internetes kultúra forradalmi mivoltát azzal támasztja
alá, hogy „vannak immáron olyan mûalkotások,
amelyek nem pusztán a háló, a távközlés–számítógép–média
háromszögében is léteznek, hanem kizárólag
abban léteznek". A helyzet az, hogy olyan mûalkotások,
amelyeknek nincs materiális léte, illetve amelyek végtelenül
másolhatók és alakíthatók, jó
harminc éve léteznek, van bárki által elõadható
koncept- és fluxus-mû, van önmegsemmisítõ
mû, van fénymásológépre szakosodott avantgárd,
van epigon-mûvészet, és így tovább. Az
Interneten létrejövõ mûvészet formáját
és technikáját tekintve talán egészen
más lesz, de az apokaliptikus alapelveket kitalálták
Internet nélkül is.
Jós persze nem vagyok. Viszont
hallottam már az önbeteljesítõ jóslatokról,
s félek attól, hogy ha György Péternek sikerül
elhitetnie „a magyar értelmiséggel", de még inkább
azokkal, akik a magyar értelmiség által gyártott
kultúrát finanszírozzák, hogy tíz év
múlva nem lesz kultúra az Interneten kívül, s
ott is csak a multik számítanak majd, akkor jóslata
igazi önbeteljesítõ jóslattá válik:
ha mindenki a multikhoz pártol, akkor eltûnnek a kis szolgáltatók,
ha a magyar kultúra különféle szponzorai megijednek,
hogy veszett ügyet támogatnak, akkor nem fogják támogatni
a veszettnek hitt ügyet, s az valóban elvész, és
ha az újságok azzal lesznek tele, hogy ma már senki
sem vesz könyvet, akkor végül tényleg kevesebben
fognak könyvet venni.
György Péter a multik
elkerülhetetlenségének tudatában ostorozza az
„elektronikus avantgárdistákat" is, akik a net demokratikus,
interaktív jellegét hangsúlyozzák. „A nemzeti
örökség, ahogyan a mai magyar tudományosság
teljesítményei, bizonyosan eltûnnek, ha nem kerülnek
át az új világba, s – akár tetszik ez nekünk,
akár nem – aki azt képzeli, hogy ez az átmentés
folyhat a multinacionális nagyvállalatok nélkül,
aki azt képzeli, hogy az nem a kooperáció logikája
szerint kell hogy végbemenjen, az nem pusztán téved,
de tévedése ártalmas is." Nem tudom, György Péter
tévedése ártalmas-e, de hogy téved, az bizonyos:
létezik magyar elektronikus könyvtár
<
>
, (jó néhány
magyar irodalmi és kulturális folyóirat van fenn az
Interneten
(
Alföld, Jelenkor, Beszélõ,
BUKSZ
)
, igen jó minõségben, létezik
magyar–angol internetes képzõmûvészeti folyóirat
<
>
, s mindehhez
nem kellett multi, csak egy szerver, amelynek kezelõi – alighanem
az elektronikus avantgárd, eme példaszerûen nyitott
és kedves társaság szellemiségébõl
fakadó tévedés folytán – megengedték
a szerkesztõknek vagy barátaiknak, hogy feltegyék,
amit akarnak. György Péter legfõbb érve e szellemiséggel
szemben az, hogy semmi sincs ingyen. Nem értek ugyan különösebben
az Internet pénzügyeihez, de felteszem, hogy az a néhány
– vagy akár néhány száz – megabájtnyi
hely, amelyet egy ilyen kulturális produktum elfoglal egy szerveren,
elenyészõ költség a szerver mûködtetéséhez
képest. Elképzelhetõ, hogy egész könyvtárak
vagy múzeumok internetesedéséhez külön szerverre
és multira van szükség – de vajon miért is ne
hagynánk meg a kicsiknek a kicsik örömét, ha egyszer
az Internet egyformán hozzáférhetõvé
tesz kicsiket és nagyokat? És vajon miért mennydörög
György Péter arról, hogy az Interneten csak az számít,
ami termék, vagyis ára van? Hiszen a fentebbi produktumok,
ha valakinek van megfelelõ számítógépe
és modeme, valamint képes kifizetni a telefonszámlát
és az Internet-szolgáltató elõfizetési
díját, ingyen vannak! (Ami persze annyit jelent, hogy csak
szimbolikus értelemben, éppenhogy szimbolikus értelemben
vannak ingyen: amúgy egy cikk elolvasásának fajlagos
költsége valószínûleg magasabb, mintha
az ember megvenné a folyóiratot, a még olcsóbb
könyvtárról nem is beszélve. Már csak
ezért is jósolok a könyveknek némi jövõt.)
A szimbolikus ingyenesség miatt háborognak is, és
némi joggal, a jogtulajdonos kiadók, ha nem kérték
ehhez szíves engedélyüket (lásd Mihancsik Zsófia
Internettóban megjelent interjúját Csordás
Gáborral, a Jelenkor Kiadó igazgatójával).
A szerzõi jogi kérdéseket
minden bizonnyal rendezni kell majd az Interneten, s ez – ha tetszik: a
pénz – korlátokat szab a szívet melengetõ utópiának.
De ha valaki nem tart igényt szerzõi jogra, vagy azt gondolja,
hogy azért a tízezer forintért, amit egy írásért
kap egy nyomtatott orgánumtól, akár a netre is felrakhatják
az egészet, az továbbra is élvezheti az utópiát.
Ha valaki, mint György Péter, példátlanul radikális
kulturális forradalomnak látja az Internetet, vajon miért
tagadja ilyen vehemensen, hogy e radikális forradalom anarchista
utópiái megteremthetik a maguk evilági formáit?
Hiszen már meg is teremtették – szerzõi jogi problémák
ide vagy oda –, s minden jel arra vall, hogy a magyar értelmiség
fiataljai (lehetséges volna, hogy a hírük György
Péterig nem ért el?) lelkesen közremûködnek,
minden díjazás, honorárium és jogdíj
nélkül, az internetes utópia megteremtésében.
Ezt a lehetõséget elvitatni tõlük, még
ha kudarcra van is ítélve, ami korántsem biztos: a
cinikus és irigy öregember bûne.
György Péter a magyar
kultúrát nemcsak attól félti, hogy nem képes
megfelelni az Internet követelményeinek, hanem, úgy
tûnik, az angol nyelv térhódításától
is. „Ahogyan a Net vált az új tudás keretévé,
hasonlatosan az angol lett-lesz az új latin. Csakhogy hatalmas különbségekkel.
Immár nem pusztán az uralkodóosztály, a politika
és az oktatás nyelve az. Hanem a szórakoztatásé,
a piacé egyaránt. Nem lenne-e itt az idõ elkezdeni
foglalkoznunk a posztkolonialista tapasztalat és tudásrendszer
feldolgozásával? Miként is alakult egykor mindez a
gyarmatokon? Miként is ment végbe a nemzeti nyelv be sem
épülése, nálunk pedig kiszorulása az oktatásból?"
György Péter e szorongató bajra nem javasol gyógyszert;
annyit mond csak, hogy a Grétsy László-féle
magyarítási törekvéseknek semmi értelmük.
Ezzel történetesen egyetértek, magyarítson az
istenadta nép, ha akar, és magyarít is (a legszellemesebb
magyarításokat éppen az Internet-kultúra teremtette
meg – email – emil; et – kukac; browser – böngészõ;
trackball – hanyattegér stb.). De vajon mi a baj az angollal, azon
túl, hogy a magyar anyanyelvû számára a jó
kiejtés jóformán elérhetetlen? S hogy jön
ide a posztkolonializmus, ez az új tudományos-politikai divat,
új tanszékek hivatkozási alapja? A gyarmatosítók
nyelve az egykori gyarmatokon (Indiában, Afrikában sok helyütt,
Indonéziában) éppenséggel az egyetlen nyelv,
amelyet a nem etnikai alapon szervezõdõ országok minden
lakosa beszél! A posztkolonializmus irodalmát – szakirodalmát
és szépirodalmát – szinte kizárólag
angolul írják; hogy is találnának rá
másképp egymásra és kellõ lelkifurdalásban
szenvedõ nyugati közönségükre a megkeseredett
posztkolonialisták?
Nem kell ahhoz posztkolonialistának
lenni, hogy belássuk, egy kis nyelv bizonyos versenyszámokban
nem indulhat eséllyel egy nagy nyelvvel szemben – de ez nem jelenti,
hogy egy kis nyelv kultúracsinálóinak csak a herderi
víziók maradnak. A magyar tudományosság és
a magyar kultúra egyfelõl, komoly piac híján,
nyilván rászorul az erõteljes támogatásra,
és ez mindig így lesz, másfelõl pedig nem tenne
neki rosszat, ha nagyobb nyelvterületek nyelvén propagálná
magát és vállalná a nehéz megmérettetést.
Ha az ország valóban kétnyelvûvé válik,
az nem árt, hanem használ a magyar kultúrának
– nem kevesebb angol kell, hanem több, hogy, mint Hollandiában
vagy Svédországban, valóban mindenki, mindenki meg
tudjon szólalni egy nemzetközi kommunikációra
alkalmas nyelven. Amíg az idegen nyelv az elit értelmiség
privilégiuma, addig a szakadék csak nõni fog közte
és potenciális közönsége között.
A magyar kultúra nem azért marad fenn, ha fennmarad, mert
a magyar ifjúság nem tanul meg angolul – akkor legfeljebb
fordításban fogyasztja azt, amit eredeti nyelven is fogyaszthatna.
Felteszem, hogy a magyar kultúra azért marad fenn, ha fennmarad,
mert meg tudja találni a maga igényes közönségét
– az igényes olvasó számára az anyanyelvén
írott szöveg, a jól megírt szöveg, olyan
élvezetet okoz, amelyet még igen jó nyelvtudás
esetén sem pótolhat egy idegen nyelvû, más kultúrában
született, más kultúrára reflektáló
szöveg –, és mert létre tud hozni olyan teljesítményeket,
amelyek errõl a világról szólnak, és
ebbe a világba szövõdnek bele.
Abban egyetértünk György
Péterrel, hogy a magyar magaskultúra iránti érdeklõdés
lanyhulni látszik – bár gyanítom, hogy ebben a látszásban
szerepet játszik az arányok megváltozásából
fakadó perceptuális illúzió is; talán
nem sokkal kevesebben érdeklõdnek a magyar kultúra
iránt ma, mint a Kádár-korszakban, viszont sokkal
többen érdeklõdnek, mert megtehetik, az amerikai kultúra
iránt. Azt hiszem azonban, hogy ebben a folyamatban nem az angol
nyelv, az Internet vagy az értelmiségiek romantikus antikapitalizmusa
játssza a fõszerepet. Magyarországon ki sem alakult
vagy lesüllyedt az a réteg, amely a magaskultúra fogyasztója
lehetne, s ezért ma a kulturális tevékenység
jelentõs része kis szakmai vagy mûvészeti gettókban
folyik. Nem mintha a magaskultúra gettósodása nem
lenne általános jelenség szerte a világon;
de ha a gettó elég nagy, mert komoly egyetemi népesség
áll mögötte, vagy világnyelvet használ,
akkor kevésbé látszanak a falak, és frissebb
a levegõ. Nem hinném, hogy a magaskultúra megjelenési
formája sokat változtat ezen: a kulturális mûsorok
mindenhol „rétegmûsornak" számítanak, és
úgy kell õket beimádkozni a televízióba,
mert mindenki tudja, hogy néhány ezer kitartó nézõnél
többre nem számíthatnak. A magaskultúra arisztokratikus
dolog; olyan követelményeket állít a befogadója
elé, s olyan kifinomult nyelven szólal meg, amely eleve alaposan
megrostálja a szóba jöhetõ olvasók/nézõk/hallgatók/böngészõk
körét. Akiben él a magaskultúra szenvedélye,
az meg fogja keresni, függetlenül attól, hogy könyv,
film vagy website formájában fér-e hozzá, akiben
pedig nem, az akkor is elfordul tõle, ha állandóan
az orra alá dugdossák. A magaskultúra folyamatosan
szárad és porladozik a tizennyolcadik század vége
óta, amióta kialakult a kulturális piac, de folyamatosan
meg is újul, és új ötletekkel és formákkal
látja el a nagyobb piacra dolgozó kultúrát,
amely kevésbé engedheti meg magának, hogy bonyolult
és azonnali érzelmi kielégüléssel vagy
szemkápráztatással nem kecsegtetõ dolgokkal
foglalkozzék, pazaroljon, kísérletezzék, különféle
emberi határokat próbálgasson, és önnön
lehetõségeirõl filozofáljon. Ez a munkamegosztás
szerintem rendben is van így – persze következik belõle
néhány kellemetlenség. Elõször is, a magaskultúra
nem a középpontban van, hanem peremhelyzetben, még akkor
is, ha idõnként – fõleg Európában –
nagy szimbolikus szerepet kap egy ország önreprezentációjában.
Másodszor, a magaskultúrából nem fognak sokan
megélni, minden bizonnyal kevesebben, mint ahányan szeretnének.
Harmadszor, az értelmiségi szerep hosszú távon
valószínûleg alaposan megváltozik: azok a „funkciók",
amelyeket az általános és univerzális értelmiségi
látott el, differenciálódnak (ez a folyamat máris
megindult): a legtöbb esztéta nem lesz politikus, a legtöbb
politikus nem lesz esztéta, a népesség lelki üdvérõl
és a nemzet sorsáról nem az írók fognak
gondoskodni, s általában több lesz a szakértõ,
az egyetemi oktató, az újságíró, s kevesebb
az értelmiségi, ahogy azt György Péter érti.
Azt hiszem, ez elég fájdalmas folyamat. Ha valaki megszokta,
hogy mindenrõl lehet nyilvános és személyes
véleménye, ezt a véleményt a legbonyolultabb
nyelven is elmondhatja, és hihet abban, hogy eközben részint
az igazságot képviseli, részint pedig a közjót,
az nehezen mond le errõl a lehetõségrõl, és
ezt nem ironikusan mondom; én magam is a kihalásra ítélt
fajták tudatától szenvedek. Ugyanakkor szükségesnek
is látom a kijózanodást az értelmiségi
mámorból. A közíró értelmiségi,
aki folyton felelõsséget érez mindenért, a
kicsi, napi felelõsségekhez nem szokott hozzá: a véleményéért
talán jótáll, bár erre sem kötelezi semmi,
de nem állhat jót azokért a részletekért,
megoldási kísérletekért, technikákért
és stratégiákért, amelyek az élet azon
oldalát jellemzik, amely nem puszta véleményekbõl
áll. Az értelmiségi nem felel a következményekért,
ezért szerintem nem alkalmas arra, hogy irányítson
vagy útmutatást adjon; csak szavakat tud adni, véleményeket,
elképzeléseket, akár egész világképeket
is. A morális és esztétikai kritika, amelyet György
Péter az értelmiségre bíz, szintén vélemény,
és abban György Péternek igaza van, hogy véleményt
mondani valamirõl, amit nem ismerünk, nem sok sikerrel kecsegtetõ
vállalkozás – noha, mint látszik, nehezemre esik elhinni,
hogy a „késõ kapitalizmus logikája", amelynek megismerésére
felszólítja a magyar értelmiséget, redukálható
volna a távközlési és a médiapiac összeolvadására.
Csakhogy az értelmiségi, akár megvilágosodik
Internet-ügyben, akár nem, mindig azt kockáztatja, hogy
olyasmirõl mond véleményt, amit – a kis napi felelõsségek
szintjén – nem ismer; ha humán értelmiségi
mond véleményt, akkor garantáltan jól formált
mondatokat, szellemes fordulatokat, emelkedett stílust és
nagy távlatokat kapunk, de nem kapjuk meg garantáltan „az"
igazságot, sõt a releváns igazságokat sem.
Véleményekre, morális nyelvre persze szükség
van – nem értek egyet a technokrácia és a pragmatizmus
feltétlen híveivel –, mint ahogy szükség van
az egész szimbolikus univerzumra, amelynek a humán értelmiségi
a szakértõje. De alighanem szükség volna valamivel
több szerénységre is.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu