„A Szabad Európa Rádiónak
1963-ban 28 adótornya mûködött Portugáliában
és Nyugat-Németországban. Az amerikai kormány
megbízottai 1963-ban tíz évre szóló
szerzõdést kötöttek a portugál kormánnyal,
melynek értelmében Liszszabon közelében, Gloriában,
négy újabb 250 000 wattos rádióadót
helyeztek üzembe, melyekkel a Szabad Európa Rádió
teljesítményét kétszeresére, 1 825 000
wattra emelték." A hatvanas évek derekán megjelent
hazai kiadvány – egyébként hiteles – megállapításai
természetesen a szocialista tábor elleni pszichológiai
háború fokozódására, a propagandahadjárat
eszkalálódására, a hidegháború
újbóli fenyegetésére, az ideológiai
diverzió expanziójára kívánta ráirányítani
a figyelmet. Így természetesnek látszik, hogy az MSZMP
Politikai Bizottságának 1963. október 6-i ülésének
egyik napirendi pontja az „Elõterjesztés a rádióvédelem
helyzetérõl" címet viselte, hiszen utoljára
1957-ben foglalkoztak ezzel a kérdéssel. És az is
nyilvánvaló lehetett, hogy ismét a közel 12 éve
(1952. március 6-tól) megkezdett rádiózavaró-rendszer
további korszerûsítésével kell a Nyugatnak
a kellõ választ megadni – ahogyan ezt a korábbi PB-határozatok
is rögzítették.
Éppen ezért meglepõ
az az elõterjesztés, amelyben a KB Ipari és Közlekedési
Osztályának vezetõje, Szurdi István a PB számára
felvázolta az alternatívákat. (Azért éppen
ez az osztály, mivel a „rádióvédelem" – másképpen:
„propagandaadás-elhárítás", esetleg: „lefedés",
közönségesebben: „rádiózavarás",
zsargonban: „kereplés" – feladata a BM-tõl már a posta
tevékenységi körébe került.) Az elõterjesztett
javaslatok a következõek voltak:
1. Mivel „a jelenlegi nemzetközi
és politikai helyzet lehetõvé teszi", ezért
a nyugati állami adók zavarását meg kell szüntetni,
egyúttal hatékonyabbá kell tenni – együttmûködve
a „segítséget nyújtó baráti országokkal"
– a Szabad Európa Rádió – mint nem állami adó
– zavarását. (Ez tulajdonképpen az akkoriban – bár
csak igen rövid idõre – bevezetett szovjetunióbeli mintát
követte volna; az elõkészítés során
emellett állt ki az Adminisztratív Osztály vezetõje,
Rácz Sándor, valamint Pap János belügyminiszter
is.)
2. Mindenféle propagandaadás
zavarását meg kell szüntetni – a határon belül
és kívül egyaránt. (Románia – egyedülálló
módon – már egy évvel korábban így döntött;
ezt a megoldást támogatta az elõterjesztõ mellett
az Agitációs és Propaganda Osztály vezetõje,
Orbán László is.)
Egyébként a zavarás
terén megnyilvánuló „internacionalista együttmûködés"
– amelyre mindkét variáció utal – egyáltalán
nem valamiféle, a népi demokráciák közötti
szokásos elvtársi gesztus kifejezõdése volt.
Talán a rádiótechnikában járatlanok
számára is érthetõ, hogy a rövidhullám
– amelyen a legtöbb nyugati magyar nyelvû adó sugárzott
– „felületi hullámként" csak kis távolságra
terjed; gyakorlatilag annyi kilométerre, ahány méteres
a hullámhossz (v.ö.: 13., 16, 19, 25, 31, 41, 49 m-es rövidhullámon
a SZER adásai). „Térhullámként" viszont – mivel
ez az ionoszféráról verõdik vissza – nagy távolságra
sugározható az adás. Ugyanez a helyzet a zavarás
esetén is. Ahhoz, hogy a felületi zavarás alkalmazásával
teljes lehessen a lefedés, tulajdonképpen minden település
számára önálló zavaróadót
kellene felállítani. A térhullámú zavarás
viszont, bár nagyobb terület lefedésére alkalmas,
de ugyanakkora távolságot igényel, mint amekkora a
zavarni kívánt adó és hallgatósága
között van. A közvélekedéssel szemben tehát
a magyar zavaróállomások (pl. a legnagyobb, a székesfehérvári)
tipikusan nem a magyar, hanem elsõsorban a cseh, szlovák,
lengyel és orosz nyelvû adások „lefedését"
szolgálták, Magyarország pedig fõként
a Szovjetunióból, továbbá Csehszlovákiából,
Lengyelországból, sõt, Romániából
is kapott „csereszolgáltatást". A hazai mérések
szerint a hatvanas évek elején a zavarás hatásfoka
reggel 5–9 óra között 30%-os, 9-tõl 15 óráig
80%-os, de 15 órától éjjel 1 óráig
csupán 10%-os (!) volt. Talán ezért is tartotta olyan
fontosnak Szurdi István az elõterjesztésbe utólag
beírni: „Budapesten a városcentrumban számottevõ
hatékonyságú a zavarás". Ez köztudottan
annak az eredménye volt, hogy az OTI-palotában, a „Toronyban"
felületi jellegû, helyi zavaróállomás is
mûködött.
A Politikai Bizottsági ülésen
is némi zavart okozott az elõterjesztés. Kállai
Gyula, a Népfront elnöke egyértelmûen a rádióvédelem
fenntartása mellett szólt („nem kell alábecsülni
ezeknek az ellenséges rádióadásoknak a hatását"),
de megjegyezte: Ha mégis arra kerülne sor, hogy az állami
adások zavarását megszüntessék, akkor
„érdemes volna a BBC-vel és az USA-val valamiféle
tárgyalást folytatni, tehát ezt a zavarást
ne szüntessük meg »olcsón«." Szurdi ezzel
részben egyetértett: „talán tárgyalni nem célszerû,
de közölni kell, mikor szüntetjük meg a zavarást,
és ezzel szemben objektív hangot üssenek meg." Biszku
Béla, (adminisztratív) KB-titkár szerint is csak az
állami tulajdonú adók zavarásának beszüntetésérõl
lehet szó, de a SZER-zavarás hatékonyságának
növelése mellett volt: „Mikor nehezebb a helyzet, rákapcsol
az ellenséges adás a rémhírekre, és
ez többe kerül az országnak, mint az elõterjesztésben
is érintett 40 millió forint." (Ti. a belsõ zavarás
költsége 20 millió, továbbá „évente
mintegy 20 millió forint elszámolási különbség
adódik a Szovjetunió javára, mivel részünkre
nagyobb teljesítményû adókkal sugároz",
mint a magyar rádióvédelem feléjük.)
A gazdaságpolitikai érveket
elsõsorban Nyers Rezsõ említette meg. Úgy tudja,
hogy bár csak Budapest belsõ kerületeit tudják
zavarni, de „itt is vannak olyan adások, amiket csak ki kell keresni
a hallgatóknak, is szabadon hallgathatják az ellenséges
rádióadásokat". Hatékonyabb zavarást
viszont nem lehet beruházások nélkül végezni.
„Ha nem ezt tesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy a felszabaduló
kapacitást fordítsák ezeknek az erõsítésére
– de ettõl nem lesz hatékonyabb a zavarás."
Kádár János
– egy közbevetett kérdéstõl eltekintve – csak
a vita végén szólalt meg. Felsorakoztatta érveit
a szigorúbb változat mellett, végül pedig javasolta
annak elvetését. „Egész idõ alatt arra gondoltam,
hogy a Politikai Bizottság mennyire nem ismer fontos kérdéseket.
Az elõterjesztésben foglalt dolgok a mi egész agitációs-
és propagandatevékenységünknek fontos részét
képezik. Amikor elolvastam az anyagot, csak ámultam, hogy
mi van ezen a téren." Már 1957-ben is tudtuk – emlékeztetett
Kádár –, hogy sokba fog kerülni a zavarások fejlesztése,
mégis megszavaztuk. A kérdés politikai jelentõségét
pedig az adja, hogy a törvény nem tiltja ezeknek az adásoknak
a hallgatását – „csak annyi van a köztudatban, hogy
ezeket az elõadásokat (sic!) titokban illik hallgatni". A
dolog érdemi részének pedig azt tartaná, ha
Budapesten még hatékonyabbá lehetne tenni a zavarást,
hiszen „aki Budapestet kézben tartja, az az országot tartja
kézben. Budapest a centrum, és innen indul ki minden". Majd
gyorsan összegezte a véleményét: „Ez nagy költségbe
kerül, és úgy látszik, nincs értelme fenntartani."
Ezzel a kérdés eldõlt,
a döntés megszületett. A Politikai Bizottság a
Minisztertanácson keresztül utasította a Közlekedés-
és Postaügyi Minisztériumot, hogy 1964. január
1-jétõl szüntesse meg a kapitalista országokból
érkezõ – állami és nem állami – propagandamûsorok
belföldi zavarását, „a segítséget nyújtó
baráti országokkal" pedig a határozatnak megfelelõen
módosítani kell ezeket a szerzõdéseket. Ezzel
egy idõben a rádióvédelmi szolgálat
helyi zavaróhálózatának további fenntartására
és a mûszaki berendezések üzemképességének
biztosítására utasították a szakminisztert.
Kimondta a határozat azt is, hogy a rádiózavarással
kapcsolatos állami felügyeleti jogkört – a pártközpont
sajtó-alosztályának politikai irányítása
mellett – 1964. január 1-jétõl (ismét) a Belügyminisztériumra
kell átruházni, azaz: „a belügyminiszter rendelje el
szükség esetén a zavarásokat vagy azok megszüntetését
és azt is, hogy a zavaró-berendezéseket mikor, milyen
adások zavarására használják." Így
végül is – a kádári manõverek forgatókönyveinek
megfelelõen – a költségvetési racionalitás
látszólag éppúgy nem szenvedett csorbát,
mint ahogyan az államvédelmi érdek prioritása
is sértetlen maradt.
A BM ekkor létrehozott mérlegelési
jogkörét késõbb a SZER úgy kommentálta,
hogy „egy esetleges súlyos nemzetközi válság
kirobbanásakor azonnal mûködésbe helyeznék
a központi zavaróállomást, hogy a nyugati adók
ne tudják tájékoztatni a hazai tömegeket". Azt
is észlelték, hogy idõnként feléledtek
a régi zavaró hangok. Ilyenkor nem volt tartós, „igazi"
a zavarás, csak megkeresték és bemérték
a SZER hullámhosszait, „gyakoroltak". Az alvó zavaróadók
„felébresztésére" elõször a vietnami válság
elmélyülésekor került rövid ideig sor, majd
az 1968-as csehszlovákiai intervenciótól – szovjet
kérésre (!) – 10 éven keresztül zavarták
magyar oldalról a cseh és szlovák nyelvû adásokat.
Bár Kádár még
egy kiadandó közleményrõl is beszélt a
PB-ülésen, a sajtó mégsem kapott semmiféle
hivatalos tájékoztatást a meghozott döntésekrõl.
A Szabad Európa Rádió értékelõ
és elemzõ osztálya meg is lepõdött azon,
mennyire gyanakvóak a magyarországi hallgatók még
akkor is, amikor már maga a SZER is megerõsítette
a „kereplõk" elnémításának a hírét.
Egy 1965-ös – leveleken és megkérdezéseken alapuló
– felmérésük szerint „feltûnõ a »zavaróállomások
zavarására« panaszkodók nagy száma és
téves nézeteik… Hallgatóink közül többen
nem tudták, vagy nem hitték el, hogy a magyar kormány
már nem zavarja a SZER adásait… Voltak többen, akik
váltig erõsítgették, hogy a nem messze fekvõ
OTI/SZTK tornyából, illetve a Szabadsághegyen mûködõ
zavaróállomás zavarja a SZER vételét…
Ez is csak jó példa arra – teszi hozzá az elemzés
–, hogy milyen nagy a nagyközönség tájékozatlansága
még olyan dolgokban is, melyekkel egyébként nap mint
nap foglalkozik."
Tizennégy évvel a
PB-határozat után Grósz Károly az Agitációs
és Propaganda Osztály vezetõjeként tesz jelentést
az Agitációs és Propaganda Bizottságnak „az
imperialista propaganda ellen folytatott harc tapasztalatairól és
erõsítésérõl". Meglehetõsen lesújtó
véleménye volt a kialakult és visszafordíthatatlannak
tûnõ helyzetrõl. Emlékeztetett arra, hogy az
1963-as határozat elõírta a rádióvédelem
mûszaki berendezéseinek fenntartását azzal,
hogy szükség esetén 48 órán belül
üzembe helyezhetõk legyenek. Ezzel szemben „a 26 évvel
ezelõtt telepített rádióvédelmi adók,
antennák és tartozékaik mûszakilag teljesen
elavultak, egy részüket technikai okok miatt meg kellett szüntetni…
Ilyen körülmények között a rádióvédelem
ma már csak részben alkalmas arra, hogy szükség
esetén feladatait ellássa. Teljes rekonstrukció és
pótlások nélkül egy-két éven belül
egyáltalán nem felel meg a követelményeknek…"
Utólag persze már
könnyû párhuzamot találni e sajátos „médiaháború"
kimenetele és a hidegháború egészének
a befejezte között. Reagen pontosan és nyíltan
fogalmazott 1985-ben az ûrfegyverkezés céljával
kapcsolatban: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert,
amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni
– szükségszerûen csõdbe viszi a Szovjetuniót."
A nyugati rádiórendszerek fejlesztésével kapcsolatban
ugyan nem hangzottak el ilyen politikai manifesztációk, de
a kutatóintézeti kalkulációk – kicsiben – ugyanezt
a konfliktust prognosztizálták. Egy amerikai tanulmány
szerint ugyanis egy nyugati rádióadó valamelyest is
hatékony zavarása a Szovjetuniónak és a többi
szocialista országnak körülbelül ötször
annyiba kerül, mint a program elkészítése és
sugárzása a nyugatiaknak. Nyilvánvaló tehát,
hogy a nyugati rádióadások még abban az esetben
is kifizetõdõek, ha egy totális zavarás következtében
senki sem tudná hallgatni a mûsorokat.
A SZER-rel kapcsolatos pártállami
reflexiók történetében tehát azért
jelent határvonalat 1964, mivel a mûszaki jellegû rádióelhárítás
defenzív technikáját ekkor váltotta fel végleg
a manipuláció eszmei eszközeinek az offenzívája.
Ez pedig az ideológiai diverzió elleni harc résztvevõinek
oldalán azt jelezte, hogy a Belügyminisztérium és
a KB Agitációs és Propaganda Osztályának
mérkõzése most az utóbbi javára dõlt
el.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu