Révész Béla

„Elhalkult kereplõk"
(1964-ben megszûnt a rádióelhárítás)


  „A Szabad Európa Rádiónak 1963-ban 28 adótornya mûködött Portugáliában és Nyugat-Németországban. Az amerikai kormány megbízottai 1963-ban tíz évre szóló szerzõdést kötöttek a portugál kormánnyal, melynek értelmében Liszszabon közelében, Gloriában, négy újabb 250 000 wattos rádióadót helyeztek üzembe, melyekkel a Szabad Európa Rádió teljesítményét kétszeresére, 1 825 000 wattra emelték." A hatvanas évek derekán megjelent hazai kiadvány – egyébként hiteles – megállapításai természetesen a szocialista tábor elleni pszichológiai háború fokozódására, a propagandahadjárat eszkalálódására, a hidegháború újbóli fenyegetésére, az ideológiai diverzió expanziójára kívánta ráirányítani a figyelmet. Így természetesnek látszik, hogy az MSZMP Politikai Bizottságának 1963. október 6-i ülésének egyik napirendi pontja az „Elõterjesztés a rádióvédelem helyzetérõl" címet viselte, hiszen utoljára 1957-ben foglalkoztak ezzel a kérdéssel. És az is nyilvánvaló lehetett, hogy ismét a közel 12 éve (1952. március 6-tól) megkezdett rádiózavaró-rendszer további korszerûsítésével kell a Nyugatnak a kellõ választ megadni – ahogyan ezt a korábbi PB-határozatok is rögzítették.
  Éppen ezért meglepõ az az elõterjesztés, amelyben a KB Ipari és Közlekedési Osztályának vezetõje, Szurdi István a PB számára felvázolta az alternatívákat. (Azért éppen ez az osztály, mivel a „rádióvédelem" – másképpen: „propagandaadás-elhárítás", esetleg: „lefedés", közönségesebben: „rádiózavarás", zsargonban: „kereplés" – feladata a BM-tõl már a posta tevékenységi körébe került.) Az elõterjesztett javaslatok a következõek voltak:
  1. Mivel „a jelenlegi nemzetközi és politikai helyzet lehetõvé teszi", ezért a nyugati állami adók zavarását meg kell szüntetni, egyúttal hatékonyabbá kell tenni – együttmûködve a „segítséget nyújtó baráti országokkal" – a Szabad Európa Rádió – mint nem állami adó – zavarását. (Ez tulajdonképpen az akkoriban – bár csak igen rövid idõre – bevezetett szovjetunióbeli mintát követte volna; az elõkészítés során emellett állt ki az Adminisztratív Osztály vezetõje, Rácz Sándor, valamint Pap János belügyminiszter is.)
  2. Mindenféle propagandaadás zavarását meg kell szüntetni – a határon belül és kívül egyaránt. (Románia – egyedülálló módon – már egy évvel korábban így döntött; ezt a megoldást támogatta az elõterjesztõ mellett az Agitációs és Propaganda Osztály vezetõje, Orbán László is.)
  Egyébként a zavarás terén megnyilvánuló „internacionalista együttmûködés" – amelyre mindkét variáció utal – egyáltalán nem valamiféle, a népi demokráciák közötti szokásos elvtársi gesztus kifejezõdése volt. Talán a rádiótechnikában járatlanok számára is érthetõ, hogy a rövidhullám – amelyen a legtöbb nyugati magyar nyelvû adó sugárzott – „felületi hullámként" csak kis távolságra terjed; gyakorlatilag annyi kilométerre, ahány méteres a hullámhossz (v.ö.: 13., 16, 19, 25, 31, 41, 49 m-es rövidhullámon a SZER adásai). „Térhullámként" viszont – mivel ez az ionoszféráról verõdik vissza – nagy távolságra sugározható az adás. Ugyanez a helyzet a zavarás esetén is. Ahhoz, hogy a felületi zavarás alkalmazásával teljes lehessen a lefedés, tulajdonképpen minden település számára önálló zavaróadót kellene felállítani. A térhullámú zavarás viszont, bár nagyobb terület lefedésére alkalmas, de ugyanakkora távolságot igényel, mint amekkora a zavarni kívánt adó és hallgatósága között van. A közvélekedéssel szemben tehát a magyar zavaróállomások (pl. a legnagyobb, a székesfehérvári) tipikusan nem a magyar, hanem elsõsorban a cseh, szlovák, lengyel és orosz nyelvû adások „lefedését" szolgálták, Magyarország pedig fõként a Szovjetunióból, továbbá Csehszlovákiából, Lengyelországból, sõt, Romániából is kapott „csereszolgáltatást". A hazai mérések szerint a hatvanas évek elején a zavarás hatásfoka reggel 5–9 óra között 30%-os, 9-tõl 15 óráig 80%-os, de 15 órától éjjel 1 óráig csupán 10%-os (!) volt. Talán ezért is tartotta olyan fontosnak Szurdi István az elõterjesztésbe utólag beírni: „Budapesten a városcentrumban számottevõ hatékonyságú a zavarás". Ez köztudottan annak az eredménye volt, hogy az OTI-palotában, a „Toronyban" felületi jellegû, helyi zavaróállomás is mûködött.
  A Politikai Bizottsági ülésen is némi zavart okozott az elõterjesztés. Kállai Gyula, a Népfront elnöke egyértelmûen a rádióvédelem fenntartása mellett szólt („nem kell alábecsülni ezeknek az ellenséges rádióadásoknak a hatását"), de megjegyezte: Ha mégis arra kerülne sor, hogy az állami adások zavarását megszüntessék, akkor „érdemes volna a BBC-vel és az USA-val valamiféle tárgyalást folytatni, tehát ezt a zavarást ne szüntessük meg »olcsón«." Szurdi ezzel részben egyetértett: „talán tárgyalni nem célszerû, de közölni kell, mikor szüntetjük meg a zavarást, és ezzel szemben objektív hangot üssenek meg." Biszku Béla, (adminisztratív) KB-titkár szerint is csak az állami tulajdonú adók zavarásának beszüntetésérõl lehet szó, de a SZER-zavarás hatékonyságának növelése mellett volt: „Mikor nehezebb a helyzet, rákapcsol az ellenséges adás a rémhírekre, és ez többe kerül az országnak, mint az elõterjesztésben is érintett 40 millió forint." (Ti. a belsõ zavarás költsége 20 millió, továbbá „évente mintegy 20 millió forint elszámolási különbség adódik a Szovjetunió javára, mivel részünkre nagyobb teljesítményû adókkal sugároz", mint a magyar rádióvédelem feléjük.)
  A gazdaságpolitikai érveket elsõsorban Nyers Rezsõ említette meg. Úgy tudja, hogy bár csak Budapest belsõ kerületeit tudják zavarni, de „itt is vannak olyan adások, amiket csak ki kell keresni a hallgatóknak, is szabadon hallgathatják az ellenséges rádióadásokat". Hatékonyabb zavarást viszont nem lehet beruházások nélkül végezni. „Ha nem ezt tesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy a felszabaduló kapacitást fordítsák ezeknek az erõsítésére – de ettõl nem lesz hatékonyabb a zavarás."
  Kádár János – egy közbevetett kérdéstõl eltekintve – csak a vita végén szólalt meg. Felsorakoztatta érveit a szigorúbb változat mellett, végül pedig javasolta annak elvetését. „Egész idõ alatt arra gondoltam, hogy a Politikai Bizottság mennyire nem ismer fontos kérdéseket. Az elõterjesztésben foglalt dolgok a mi egész agitációs- és propagandatevékenységünknek fontos részét képezik. Amikor elolvastam az anyagot, csak ámultam, hogy mi van ezen a téren." Már 1957-ben is tudtuk – emlékeztetett Kádár –, hogy sokba fog kerülni a zavarások fejlesztése, mégis megszavaztuk. A kérdés politikai jelentõségét pedig az adja, hogy a törvény nem tiltja ezeknek az adásoknak a hallgatását – „csak annyi van a köztudatban, hogy ezeket az elõadásokat (sic!) titokban illik hallgatni". A dolog érdemi részének pedig azt tartaná, ha Budapesten még hatékonyabbá lehetne tenni a zavarást, hiszen „aki Budapestet kézben tartja, az az országot tartja kézben. Budapest a centrum, és innen indul ki minden". Majd gyorsan összegezte a véleményét: „Ez nagy költségbe kerül, és úgy látszik, nincs értelme fenntartani."
  Ezzel a kérdés eldõlt, a döntés megszületett. A Politikai Bizottság a Minisztertanácson keresztül utasította a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumot, hogy 1964. január 1-jétõl szüntesse meg a kapitalista országokból érkezõ – állami és nem állami – propagandamûsorok belföldi zavarását, „a segítséget nyújtó baráti országokkal" pedig a határozatnak megfelelõen módosítani kell ezeket a szerzõdéseket. Ezzel egy idõben a rádióvédelmi szolgálat helyi zavaróhálózatának további fenntartására és a mûszaki berendezések üzemképességének biztosítására utasították a szakminisztert. Kimondta a határozat azt is, hogy a rádiózavarással kapcsolatos állami felügyeleti jogkört – a pártközpont sajtó-alosztályának politikai irányítása mellett – 1964. január 1-jétõl (ismét) a Belügyminisztériumra kell átruházni, azaz: „a belügyminiszter rendelje el szükség esetén a zavarásokat vagy azok megszüntetését és azt is, hogy a zavaró-berendezéseket mikor, milyen adások zavarására használják." Így végül is – a kádári manõverek forgatókönyveinek megfelelõen – a költségvetési racionalitás látszólag éppúgy nem szenvedett csorbát, mint ahogyan az államvédelmi érdek prioritása is sértetlen maradt.
  A BM ekkor létrehozott mérlegelési jogkörét késõbb a SZER úgy kommentálta, hogy „egy esetleges súlyos nemzetközi válság kirobbanásakor azonnal mûködésbe helyeznék a központi zavaróállomást, hogy a nyugati adók ne tudják tájékoztatni a hazai tömegeket". Azt is észlelték, hogy idõnként feléledtek a régi zavaró hangok. Ilyenkor nem volt tartós, „igazi" a zavarás, csak megkeresték és bemérték a SZER hullámhosszait, „gyakoroltak". Az alvó zavaróadók „felébresztésére" elõször a vietnami válság elmélyülésekor került rövid ideig sor, majd az 1968-as csehszlovákiai intervenciótól – szovjet kérésre (!) – 10 éven keresztül zavarták magyar oldalról a cseh és szlovák nyelvû adásokat.
  Bár Kádár még egy kiadandó közleményrõl is beszélt a PB-ülésen, a sajtó mégsem kapott semmiféle hivatalos tájékoztatást a meghozott döntésekrõl. A Szabad Európa Rádió értékelõ és elemzõ osztálya meg is lepõdött azon, mennyire gyanakvóak a magyarországi hallgatók még akkor is, amikor már maga a SZER is megerõsítette a „kereplõk" elnémításának a hírét. Egy 1965-ös – leveleken és megkérdezéseken alapuló – felmérésük szerint „feltûnõ a »zavaróállomások zavarására« panaszkodók nagy száma és téves nézeteik… Hallgatóink közül többen nem tudták, vagy nem hitték el, hogy a magyar kormány már nem zavarja a SZER adásait… Voltak többen, akik váltig erõsítgették, hogy a nem messze fekvõ OTI/SZTK tornyából, illetve a Szabadsághegyen mûködõ zavaróállomás zavarja a SZER vételét… Ez is csak jó példa arra – teszi hozzá az elemzés –, hogy milyen nagy a nagyközönség tájékozatlansága még olyan dolgokban is, melyekkel egyébként nap mint nap foglalkozik."
  Tizennégy évvel a PB-határozat után Grósz Károly az Agitációs és Propaganda Osztály vezetõjeként tesz jelentést az Agitációs és Propaganda Bizottságnak „az imperialista propaganda ellen folytatott harc tapasztalatairól és erõsítésérõl". Meglehetõsen lesújtó véleménye volt a kialakult és visszafordíthatatlannak tûnõ helyzetrõl. Emlékeztetett arra, hogy az 1963-as határozat elõírta a rádióvédelem mûszaki berendezéseinek fenntartását azzal, hogy szükség esetén 48 órán belül üzembe helyezhetõk legyenek. Ezzel szemben „a 26 évvel ezelõtt telepített rádióvédelmi adók, antennák és tartozékaik mûszakilag teljesen elavultak, egy részüket technikai okok miatt meg kellett szüntetni… Ilyen körülmények között a rádióvédelem ma már csak részben alkalmas arra, hogy szükség esetén feladatait ellássa. Teljes rekonstrukció és pótlások nélkül egy-két éven belül egyáltalán nem felel meg a követelményeknek…"
  Utólag persze már könnyû párhuzamot találni e sajátos „médiaháború" kimenetele és a hidegháború egészének a befejezte között. Reagen pontosan és nyíltan fogalmazott 1985-ben az ûrfegyverkezés céljával kapcsolatban: „Ki akarunk fejleszteni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerûen csõdbe viszi a Szovjetuniót." A nyugati rádiórendszerek fejlesztésével kapcsolatban ugyan nem hangzottak el ilyen politikai manifesztációk, de a kutatóintézeti kalkulációk – kicsiben – ugyanezt a konfliktust prognosztizálták. Egy amerikai tanulmány szerint ugyanis egy nyugati rádióadó valamelyest is hatékony zavarása a Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak körülbelül ötször annyiba kerül, mint a program elkészítése és sugárzása a nyugatiaknak. Nyilvánvaló tehát, hogy a nyugati rádióadások még abban az esetben is kifizetõdõek, ha egy totális zavarás következtében senki sem tudná hallgatni a mûsorokat.
  A SZER-rel kapcsolatos pártállami reflexiók történetében tehát azért jelent határvonalat 1964, mivel a mûszaki jellegû rádióelhárítás defenzív technikáját ekkor váltotta fel végleg a manipuláció eszmei eszközeinek az offenzívája. Ez pedig az ideológiai diverzió elleni harc résztvevõinek oldalán azt jelezte, hogy a Belügyminisztérium és a KB Agitációs és Propaganda Osztályának mérkõzése most az utóbbi javára dõlt el.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/