„Belépsz a lakásba, a konyhába
lépsz.
nem is kell belépned. Az otthonos
négyzetmétereket
megtöbbszörözi a sülthagymaszag.
No, nem annyira.
Amit már a kapuban éreztél,
egy másik ebéd” –
mondom a látogatónak, és
beljebb tessékelem.
Kiválasztom, melyik kommentárral
függetlenítsem
valódi lényemtõl a
beüvegezett erkélyt.
Nyert ügyem van, leültetem és
megkínálom,
kezd megszokni nálam, a fények
sok mindent megoldanak.
Akár egy kimosott befõttesüveg,
ha belülrõl,
bezárva, rejtélyes módon
porosodik,
eltelt egy évszak várakozással.
Még jó lesz valamire.
Vártam, hogy majd jó lesz.
Egyszer csak véget ér
a teremtõ végtelen türelme.
Nem szolgáltam meg,
de megérdemlem. Én tudnék
mit kezdeni a jóval.
Hányat kell még aludnom addig?
„Mert az Õ képe ebben a világban
a pénz.
Határt szab az akaratnak, és
pénzt fial.”
A családban van egy szerencsés,
de elvei vannak,
sportból spórol, a családban
maradt.
És a rokonokban él egy gondolat,
élteti õket, és szégyellik,
hogy él.
Minden elalvás egy újabb procedúra,
bezavar a szomszéd zenéje,
nagy életet él, megteheti.
Aztán mégis álmodom,
de ott is papírból vannak a falak.
Fedetlenül kerülök iskolába.
Déltájt levágott hajam
maradéka ízeltláb,
rovartû, és a testem hungarocell.
A bálnatestû nõ most
ismerõsként üdvözöl,
a szertárba hív. Zuhogok
lassan:
ablakon a víz, medúzában
a fény,
kígyóban a tojás.
És leszerzõdik velem az a másik,
pedig nem akarnám. Nem jut eszembe
a gyerekkori ima,
érveim fogynak, érverésem
lassul.
Becsapódom a földbe, a tenyerébe
csapok –
ez ébren is érvényes,
mondja még, de felébresztenek.
Felébredek felejteni. Váltok
unalom egybõl unalom kettõbe.
Kigondolok egy másik,
részletekben gazdag életet.
Mint amikor elõször csináltam
homok helyett ételbõl ételt:
minden jó benne van,
és mégsem emberi.
„Kijutok innen mindenáron. Lesz még
ünnep is,
felkészültem. Lesznek gejl
krémek,
disznófejbõl kocsonya,
a spájzban némi megmentett
bor ecetesedik.
Használat nélkül kopik
a ruhám,
nap mint nap beszívom az émelyítõ
molyirtószagot.”
Aztán késõ van megint,
begubózom,
ellennék ebben a pózban ítéletnapig.
Maguktól múlnak az órák,
ne nyúljatok hozzám,
így könnyebb azt képzelni,
hogy az egészet csak képzelem.
Ne érintsetek!
Hányszor, hányféleképp
érint az ördög,
és átváltozik mindig,
mire odanézek.
És késõn állítom
le az örömöt.
Késõ van. Az utcában
szokatlan világítás.
Hazafelé megyek, szakaszonként
és megokoltan
a hátam mögé nézve.
Látom, ahogy ég a kuka,
lesz sokféle szemétbõl
egyféle szemét,
és fény.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu