Bori Erzsébet

Húsz óra , meg a többi 

  Ezennel beismerem, és közben lesül a bôr a képemrôl, hogy mostanáig nem láttam Fábri Zoltán híres filmjét, a Húsz órá t. Olvastam persze Sánta Ferenc riportregényét, ismertem mind a szereplôket, tudtam, kit játszik Páger, kit Szirtes vagy Görbe János, és az ezerszer látott képek alapján egész jeleneteket, beállításokat lettem volna képes elmesélni a legapróbb részletekig. De mire elég nagy lettem ahhoz, hogy beüljek valami retrospektív vetítésre, vagy akár a televízió elé, a Húsz óra fénye már igencsak megkopott. Tudni lehetett róla, hogy a hivatalos értékelésekkel szemben „napjainkra nemcsak azért vált avulttá, mert konformista a történelemszemlélete, mert pozitív fôhôse, Elnök Jóska »antedatál« a forradalom leverését megelôzô idôszakra egy olyan politikai irányzatot, felfogást, magatartást – a kádárista centrizmust –, amely csak november negyedike után jelenik meg, hanem azért is, mert helyenként valóban bravúros atmoszférateremtése ellenére ‘pártossága’ illusztratívvá teszi...” Gyertyán Ervin a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján írta le ezeket a szigorú szavakat, de csak a kezdettôl fogva meglévô informális vélekedést fogalmazta meg velük. Hogy mi jelent itt meg november negyedike után, azt most hagyjuk; az ítélet szerint a Húsz óra nem más, mint a Kádár-rendszer apológiája.
 

1965-ben készült játékfilmek  

Butaságom története (Keleti Márton) 
Fény a redõny mögött (Nádasi László) Gyerekbetegségek (Kardos Ferenc) 
Háry János (Szinetár Miklós) 
Húsz óra (Fábri Zoltán) 
Iszony (Hintsch György) 
Játék a múzeumban (Bán Róbert) 
A kõszívû ember fiai I–II. (Várkonyi Zoltán) 
Nem (Révész György) 
Az orvos halála (Mamcserov Frigyes) 
Patyolat akció (Fejér Tamás) 
Szegénylegények (Jancsó Miklós) Szentjános fejevétele (Novák Márk) 
Szerelmes biciklisták (Bacsó Péter) 
Tilos a szerelem (Rényi Tamás) 
A tizedes meg a többiek (Keleti Márton) 
Tízezer nap (Kósa Ferenc) 
Vízivárosi nyár (Fábir Zoltán) 
Zöldár (Gaál István) 
  De én most, 1997-ben nem ezt a Húsz órá t láttam. Negyven évvel az elbeszélt események és harminc évvel a bemutató után látva ezeket a képeket, nevetségesen érdektelennek tûnik fel minden politikai nagyigazság, nem számít sem az, amit a maga idejében újnak és merésznek gondoltak benne, sem az, amit ’89 után merészen leírtak róla. Hiába tudom pontról pontra megnevezni a filmben elhangzó hazugságokat, maszatolásokat, célzatos üzeneteket, az egyes szavak, gesztusok hamisságait, a Húsz óra elemi módon sodor el drámai erejével. Már csak az egymásnak feszülô jellemeket látom, az elfojtott indulatok vulkáni kitörését, a betelô sorstragédiákat. A nagy színészi alakításokat, Illés György képeit, a premier plánban fotografált arcokat, az egész falut befogó nagytotálokat.
  A Húsz óra fekete-fehér, és nincsen kísérôzenéje. Mindkettô annyira természetes, hogy szinte észrevétlen marad, és bár tudatos választás eredménye, semmi köze sincs a korszak divatos irányzatához, a cinéma direct hez. Úgy építkezik, mint egy ballada, amely kihagyásos elbeszélésmóddal teremti meg a maga drámaiságát. Csakhogy a mozihoz nem illik a balladai homály, ezért a Húsz óra körkörös, visszatérô szólamokra komponált mesteri szerkezete lépésrôl lépésre, ismétlések, vissza- és elôreutalások során át vezeti el a nézôt ahhoz a közös tudáshoz, amely nélkül nincsen ballada.
  Fábri tehetségének nem kedvezett az új hullámok verte hatvanas évtized. A filmmûvészet, nagykorúvá válása idején, nem szívesen emlékezett ötcentes mozikban töltött gyerekkorára. Fábri viszont mindhalálig a régi iskola neveltje maradt, sose dobta le magáról a német expresszionizmus jegyeit, sose mondott le a klasszikus jellemformálásról és cselekményvezetésrôl. Meg is kapta érte a besorolását: filmjei kiváló irodalmi alapanyagból gyártott kommerszek („nemes kommersz”), stílusa akadémikus. Fábri sokat forgatott, sok gyengébb filmet csinált. De a szívem szakad meg, amikor azt látom, hogy termékeny kismesternek, korrekt adaptátornak tartják ezt a Fritz Langhoz hasonló formátumú és gondolkodású, vérbeli filmest, a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Isten hozta, ôrnagy úr rendezôjét.
  Igaz, a Húsz óra nem ér fel a Körhintá hoz. Van benne egy megoldatlan figura – a rezonôr újságíró, Keres Emil (akkortájt divatos színész) tüneményesen rossz alakításában –, viszont nincs benne nô, Törõcsik Marihoz fogható, aki ellenpontozhatná a férfiak zord világát.
  A Húsz óra így is idôtálló remek, és meglepôen jól tartja magát az 1965-ös év kirobbanó kasszasikere, A tizedes meg a többiek is. Mibôl lesz a cserebogár? A Keleti Márton és Dobozy Imre alkotópáros összemûködését olyan halhatatlan propagandafilmek fémjelezték, mint a Tegnap vagy a Virrad, amelyek a Fehér Könyv útmutatásait követve értékelték 1956 utóbb sajnálatossá vált eseményeit. Hosszú ideig titok volt, hogyan szaladt ki a kezükbôl ez a fergeteges komédia, melynek bemutatása után hirtelen megugrottak a magyar film szerény nézettségi mutatói. Mint nemrég kiderült, mindenrôl a dramaturg tehet. (Akkoriban kulcsfigurának számított; a Húsz órá nak például Bíró Yvette volt a dramaturgja.) Szász Péternek hívták, és ô találta ki, hogy a Dobozy-féle felszabadulásunk krónikáját hangszereljék át vígjátékra. A többi már jött magától. A háború végnapjainak jellegzetes figuráihoz – pesti vagányból lett katonaszökevény, munkaszolgálatos, fôúri lakáj, lánglelkû illegális kommunista – kitalálták a megfelelô színészeket, egyik ötlet szülte a másikat, és Keleti Márton, a népszórakoztató mozi mestere végre elemében érezhette magát. A Tizedes szokatlanul gyorsra vágott, pergôs magyar film, sorozatvetôvel lôdözi a poénokat, és tökéletes bájjal virul benne az, amit magyar ember magyar filmben oly igen nagyon szeret: a szemérmesen rajongóra, gyöngéden gunyorosra festett nemzeti önarckép.
  Akadt másféle vidámság is az évben, itt volt például Kardos Ferenc és Rózsa János mozija, amely gyerekszáj és gyerekszem epizódokat fûzött láncba trükkös megoldásokkal és burleszkelemekkel ( Gyerekbetegségek ). Újabb nagyalakú, szépen illusztrált képeskönyvvel állt elô Várkonyi Zoltán, ezúttal A kôszívû ember fiai ból; Bacsó Péter pedig megrendezte második „ifjúsági” filmjét, a Szerelmes biciklisták at. Komolyra fordítva a szót, Gaál István, az elsô filmjével mindjárt nemzetközi hírnévre jutott rendezônk megcsinálta második nagyjátékfilmjét. A Zöldár ott folytatja, ahol a Sodrásban véget ért: pesti egyetemre került falusi fiú a hôse. De más az idô, és más a tárgy: a jelen helyett az ötvenes évek, érzékeny állapotrajz helyett történelmi leckefelmondásba oltott nemzedéki önvizsgálat. A Zöldár részletszépségei így belefulladnak a politikai fordulatok, korspecifikus helyzetek és magatartási minták tételes leltárába.
  De van másik. A frissen végzett Kósa Ferenc a Balázs Béla Stúdió elsô nagyjátékfilmes vállalkozásaként már megrendezte diplomafilmjét. A Tízezer nap hamarosan megrengeti majd a világot, most még dobozban pihen, s ezt a dobozt páncélszekrényben tartják óvó kezek. És elkészült minden idôk talán legnagyobb magyar filmje, a Szegénylegények , de erre még várni kell 1966-ig.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/