Amikor Kepler a prágai udvarhoz
tartozó Matthaeus Wackhertõl 1610 márciusában
arról értesült, hogy egy bizonyos Galileus nevû
páduai matematikus a „hollandus kémlelõüveget”
a mennybolt felé fordítva újabb égitesteket
fedezett fel, biztosra vette, hogy nem újabb bolygókról,
hanem a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz körül
keringõ másodlagos égitestekrõl: holdakról
lehet szó. Az pedig, hogy valójában mind a négy
a Jupiter körül kering, számos késõbbi interpretátora
számára lényegtelen eltérés ahhoz képest,
hogy képes volt legalább ilyen pontosan meghatározni,
milyen természetûek lesznek ezek a most megtalált égitestek.
És annyiban igazat is kell
adnunk nekik, hogy elsõ megközelítésben legalábbis
tûnhet úgy, mintha a kezdetben hozzávetõleg
helyes megállapítást az újabb ismeretek fényében
egy kissé korrigálni kellett volna, hogy pontosan illeszkedjen
a valósághoz, de mindössze ennyi történt.
Hiszen a régi és közkeletû hasonlat szerint a
természetkutatás tanulási folyamat: az ismeretek felhalmozása
és a tudás folyamatos tökéletesítése,
és ha ez így van az egyén, akkor miért ne lenne
így az emberi faj esetében is. Fontenelle, a neves francia
ismeretterjesztõ valamikor az 1600-as évek végén
arról beszélt, hogy „a legkésõbbi fizikusok
és matematikusok szükségképpen a legügyesebbek”,
Pascal pedig a metaforát kiteljesítve arról, hogy
„az évszázadok során élt emberek egymásutániságát
úgy kell felfogni, mintha egyetlen ember létezne, aki örökké
él, és szakadatlanul tanul.”
Valójában azonban
Kepler sem járt közelebb az ún. tudományos igazsághoz,
(1)
mint azok, akik azt állítják, hogy némi
módosítás után nyugodtan beilleszthetjük
mai világképünk kereteibe akár az õ, akár
a XVII. század elején élt tudósok elképzeléseit,
és ha valaki azzal a riasztóan mély szakadékkal
akar szembesülni, ami a múlt és a múltról
alkotott köznapi elképzeléseink között húzódik,
akkor nyugodtan kezdheti Koestler könyvével, az elõször
1959-ben megjelent
Alvajárók
kal. Hamarosan rá
fog döbbenni, hogy az a hagyományosan a „józan észen”
és a tudás kumulatív felhalmozódásán
alapuló modell, amely szerint a tudomány folyamatos elõrehaladás
(sõt, diadalmenet) egyre távolabbi és egyre kifinomultabb
célok felé, és a késõi huszadik század
kutatója annyiban különbözik Keplertõl vagy
Kopernikusztól, hogy többet tud náluk (mivel birtokában
vannak az 1600-as évek óta felhalmozott ismeretek is), nos
ez a modell tökéletesen hamis: olyan téves és
félrevivõ, amennyire csak lehet. A valóságban
szó sincsen arról, hogy Kepler akár csak hozzávetõleg
ugyanazokat a tudományos módszereket használta volna,
mint a maiak, és az sem igaz, hogy Kopernikusz, a frauenburgi kanonok
akár csak nagyjából ugyanazt értette volna
a tudomány és az asztronómia alatt, amit a mostani
csillagászok. Kissé közelebbrõl szemügyre
véve a dolgokat, az eddig általánosan elfogadott és
alapvetõnek tartott hiedelmek is alapvetõen hamisnak bizonyulhatnak.
Ha ugyanis foglalkozunk azzal is,
hogy egy tudós miért, illetve, hogy milyen elméleti
megfontolások alapján, milyen kontextusban mondta ezt vagy
azt, akkor rögtön megkérdõjelezõdik a linearitásba
és a folyamatos elõrehaladásba vetett hitünk.
A fentebbiekben említett történet a Galilei megfigyeléseit
nagyjából helyesen interpretáló Keplerrõl
például csak addig tûnik elfogadhatónak, amíg
el nem olvassuk Koestler magyarázatát, mely szerint mivel
Kepler számára „csupán öt szabályos test
létezik, csak hat bolygónak lehet helye – amint ezt saját
teljes megelégedésére a
Mysterium Cosmographicum
ban
annak idején be is bizonyította.” Tehát az öt
szabályos test létébõl
a priori
„következett”,
hogy azok a bizonyos égitestek nem lehetnek bolygók. Vagyis
ha léteznek, akkor holdaknak kell lenniük.
Ami tudományos magyarázatként
nyilvánvalóan nem fogadható el, és valójában
még nem is a leglátványosabb példa arra, hogy
milyen mérhetetlen távolság választja el gondolkodásunkat
az 1600-as évek vezetõ tudósaiétól:
mondjuk éppen a bolygómozgások három, manapság
az általános iskolákban is tanított alaptörvényét
felfedezõ Keplerétõl, akinél „a Nap Isten jelképe
és metaforája, a fény és a hõ forrása,
belõle származik a bolyókat pályájukon
tartó erõ, s a heliocentrikus világmodell geometriailag
egyszerûbb és használhatóbb, mint a földközéppontú
elképzelés”, hogy ismét Koestlert idézzük,
aki rögtön azt is hozzáteszi, hogy ez a négy, számunkra
összefüggéstelennek tetszõ érv „Kepler gondolataiban
megbonthatatlan egységet alkotott: a miszticizmus és a tudomány
új, püthagoreus szintézisét”.
Márpedig a mai ember meggyõzõdése
szerint mi sem áll távolabb a tudománytól a
miszticizmusnál, és ennek tükrében nem is olyan
meglepõ, hogy Kepler éppen azoknak a matematikai összefüggéseknek
nem tulajdonított jelentõséget, amiknek a jóvoltából
nem csak az 1600-as évek különös és zavaros
eszméinek újkori kutatói ismerik a nevét. Ugyanúgy,
ahogy nekünk sem mondanak valami sokat az isteni mivoltról
és hasonlóan misztikus, a fizikához távolról
sem kapcsolódó fejtegetései, és nem gondoljuk
azt, hogy ott volna a helyük egy alapfokú fizikakönyv
lapjain a Szentlélekkel kapcsolatos megállapításoknak
(vagy például annak, mely szerint a tér három
dimenziójának léte a Szentháromságra
utal), ugyanígy az is furcsa lett volna, ha Kepler fontosnak tartja
ezeket a törvényeket, hiszen egészen a gravitáció
szabályszerûségeit leíró Newtonig a „fizika
felõl” nézve nem voltak sokkal többek összefüggés
nélküli és egymással semmilyen kapcsolatban nem
lévõ, mintegy a semmiben lebegõ matematikai formuláknál.
Kepler szemszögébõl nézve pedig egyszerûen
a világmindenség pütagoreánus számmisztikáján
alapuló harmóniáinak feltárásához
vezetõ út melléktermékeinek (vagy jobb esetben
segédeszközeinek) tûntek.
Nem lehet hát összebékíteni
a kepleri és a modern tudományt, hiszen mások a kiindulási
pontjaik, a módszereik és a célkitûzéseik,
és miként Koestler könyvébõl kiderül,
ugyanez mondható el Kopernikusz vagy Galilei munkásságáról
is – és általában minden XVI–XVII. századi
tudóséról. Bármilyen kényelmesnek látszik
is például azt állítani, hogy a kopernikuszi
modell azért jött létre, mert egyszerûbb és
logikusabb volt, ez még akkor sem igaz, ha érzéseink
szerint logikus volna elvárni egy tudományos elmélettõl,
hogy egyszerûbb és „igazabb” legyen a korábbinál.
Kopernikusz viszont „Több mint ötven éven át, a
tizenhetedik század elejéig – olvasható az
Alvajárók
ban
– említésre méltó ellenkezést sem váltott
ki sem a tudós, sem a laikus közvéleményben;
bármilyen állásponton is volt valaki a világegyetem
szerkezetét illetõen, pontosan látta, hogy Kopernikusz
könyve a tudományos elemzés próbáját
egyszerûen nem állja ki”, és amellett, hogy végsõ
soron komplikáltabb az õt megelõzõ ptolemaioszi,
földközéppontú modellnél, ráadásul
misztikumtól, pontatlanságoktól és logikai
ellentmondásoktól is hemzseg. Önmagának mond
ellent azzal kapcsolatban, hogy hány kiegészítõ
körre van szükség az égitestek mozgásainak
leírásához; A Nap azért kerül a világmindenség
centrumába, mert „Ebben a mindennél szebb templomban ki tudná
más vagy jobb helyre tenni ezt a lámpát, mint oda,
ahonnan mindenkor megvilágíthat mindent?”; Galilei csodálattal
említette, hogy Kopernikusz ki mert állni rendszere mellett,
noha az szemmel láthatóan durván ellentmondott a Mars
mozgásainak, és ha ez nem volna elég, akkor említsük
meg azt is, hogy Koestler teljes joggal nevezi az „utolsó ortodox
arisztoteliánus”-nak, aki legalábbis részben azért
dolgozta ki az új világszisztémát, hogy megõrizze
a körpályán való mozgásra jellemzõ
egyenletes sebességet (ami az arisztotelészi fizikában
számít a körmozgás sajátságának).
Tulajdonképpen nehéz megmondani, hogy mi a döbbenetesebb:
az-e, hogy mégis ilyen mérhetetlen hatást gyakorolt
a tudományos gondolkodásra a késõbbiekben,
vagy pedig az, hogy mennyire különbözik a mûvei alapján
kirajzolódó kép a köztudatban élõtõl,
mely szerint tiszta szellemû gondolkodó: az évezredes,
elavult kötöttségeket felrúgó tudományos
forradalmár lett volna. „Kopernikusz távolból szemlélve
az emberi gondolkodás rettenthetetlen forradalmárának,
hõsének látszik, amint azonban közelítünk
felé, fokozatosan áporodott, sótlan figurává
alakul át, az eredeti géniusz holdkóros árnyalakjává”,
olyan skolasztikus tudóssá, mondja Koestler, aki monoton
halmozza egymásra a deferenseket, az epicikloisokat, a körön
gördülõ köröket.
Persze a Galilei-kép talán
még kevésbé hasonlít az igazi Galileire: a
tudomány börtönben senyvedõ majdnem-mártírja,
a pisai Ferde toronyban az arisztotelészi fizikát cáfoló
ejtési kísérletet elvégzõ tudós,
az elsõ csillagászati észlelés, az elsõ
holdtérkép, a napfoltok elsõ észlelõje
helyett egy, élete nagyobb részében az egyetemi katedráról
az arisztotelészi fizikát oktató tudóssal van
dolgunk, akinek utólag és teljesen indokolatlanul szokták
tulajdonítani a fentebb felsoroltakat. Ráadásul gyakorlatilag
a szó szoros értelmében kiprovokálta az egyházzal
való összetûzést, amely addig nagyon is türelmesen
viselkedett a kopernikuszi tanokkal – feltéve, hogy az ember hajlandó
volt elismerni, hogy matematikai modellrõl van szó, nem pedig
a valóságról. Galilei azonban ragaszkodott hozzá,
hogy a frauenburgi kanonok mûve nem csupán matematikai konstrukció,
hanem a világmindenség felépítésének
lehetõ leghûbb leírása (a teljesen képtelen
és nyakatekert, egymáson elforduló körökkel
együtt). Ez már önmagában sem tekinthetõ
komoly tudományos álláspontnak, és Galilei
csak rontott a helyzeten, amikor kijelentette, hogy „az lenne a leggyorsabb
és legbiztosabb mód, ha feltárnám seregnyi
bizonyítékomat, amelyek mind amellett szólnak, hogy
ezen álláspont igaz, s a vele ellentétes nézet
semmiképpen nem tartható”, majd pedig azzal folytatta, hogy
„ámde hogyan is tehetném meg ezt anélkül, hogy
csak idõmet vesztegetném, hisz ezek a peripatetikusok, akiket
meg kellene gyõznöm, oly teljességgel képtelenek
még a legegyszerûbb és legvilágosabb érvek
megértésére is?” És valóban nem is szolgáltatott
semmilyen bizonyítékot.
Könnyû elképzelni,
hogy számos kortársa számára egyáltalán
nem volt rokonszenves, sõt, még védhetõ sem
a viselkedése. Ha azonban hajlandóak vagyunk eltekinteni
attól, hogy senki nem tartja fizikai realitásnak Kopernikusz
konstrukcióját, illetve, hogy éppen a Galilei nevével
is fémjelzett, új tudomány a tekintélyre hivatkozó,
skolasztikus retorikával szemben megkövetelte volna az ellenõrizhetõ
bizonyítékot, nos, ha mindezektõl eltekintünk,
akkor akár azt is lehet mondani, hogy a csillagászat és
fizika további fejlõdése látszólag mintha
mégis õt igazolta volna. Ezért nevezi õt Koestler
alvajárónak Keplerrel és Kopernikusszal együtt.
Azért, mert hibás elõfeltevésekbõl,
tudományon kívüli, irracionális megfontolásokból
kiindulva vagy éppenséggel öncsalás révén
is olyan biztonsággal jutottak helyes eredményre, ahogy az
alvajárók egyensúlyoznak végig a ház
tetején. Az
Alvajárók
nagy érdeme, hogy
felveti: a tudomány történetében olykor „talán
éppen… az irracionalitás szolgáltatja a kulcsot a
megoldáshoz, amikor kizökkent bennünket abból a
meggyökeresedett szokásunkból, hogy a tudomány
fejlõdését a józan ész mûveként
és teljesítményeként fogalmazzuk meg. Ha a
mûvészeknek, hódítóknak és államférfiaknak
megengedjük, hogy irracionális meggondolások vezessék
õket, miért nem ruházzuk fel ezzel a kiváltsággal
a tudomány hõseit is?” Hiszen legalábbis különös
lenne azt kívánni, hogy amikor még ki sem alakult
a mai értelemben vett, racionalitást és matematikai
ellenõrizhetõséget követelõ tudomány,
akkor a XVI–XVII. század tudósai igazodjanak ehhez a nem
létezõ normához.
Koestlernek a modern tudomány
kialakulásáról szóló, rendkívül
részletgazdag és koherens víziója szerint nem
is tették ezt, és tökéletesen találónak
tûnik Burttnak azon, általa is idézett gondolata, mely
szerint „Az egész magasztos és lenyûgözõ
történet egyik legkülönösebb jellegzetessége,
hogy legfontosabb szereplõi közül egy se volt tisztában
azzal, hogy mit is csinált, és hogyan csinálta.” Azaz
Burtt szerint is alvajáró volt mindegyikük, és
immár az az egyetlen megválaszolandó kérdés,
hogy miként is lehetséges ez: hogyan képzelhetõ
el, hogy valaki korszakalkotó felfedezéseket tesz (mint Kepler),
vagy az egész tudományos gondolkodás további
sorsát sorsát befolyásoló könyvet ír
(miként Kopernikusz), és valójában sejtelme
sincsen róla, hogy mit tesz.
Ezen a ponton már nyilvánvalóan
nem elég kijelenteni, hogy „mert alvajárók voltak”,
és az sem elegendõ, ha egy újabb hasonlattal élünk,
és Koestlerrel együtt azt állítjuk, hogy a tudományfejlõdés
a matematikai sorozatok elõre kiszámítható,
szabályos növekedése helyett inkább az evolúció
céltalan és vak tapogatózásához hasonlít.
Nem is a céltalansággal meg a vaksággal van itt a
baj, hanem azzal, hogy Koestler kétféle mércével
mér: míg a „vízválasztó”, a XVI–XVII.
század fordulója elõtt megengedi a csapongást
és irracionalitást, addig egy helyütt azt írja,
hogy „Az utolsó néhány száz évben… a
tudomány fejlõdése folyamatos és töretlen
volt, s ívét hajlamosak vagyunk a múlt felé
is meghosszabbítani.”
Valójában azonban,
mint az Thomas Kuhn 1962-es (tehát Koestler után három
évvel megjelent) könyve óta tudható, az újkori
tudományt ugyanúgy nem jellemzi a töretlen fejlõdéshez
szükséges, állandó és változatlan
értékrend, mint ahogy a korábbi idõszakokat
sem. Newtonnál például a tér üres, abszolút
értelemben vett tartály, amibe egyszerûen belepakoljuk
a tárgyakat, Einsteinnél viszont mintegy a tárgyak
alakítják ki a teret, határozzák meg és
vannak rá befolyással: nehéz volna azt állítani,
hogy sok közös vonásuk van az azonos hangalakon kívül,
és a két fogalom közötti kontinuitás nagyon
is nyilvánvalóan illúzió. Ami persze egyáltalán
nem baj, hiszen végül majd éppen ez az összemérhetetlenség
segít megérteni a koestleri „alvajáróság”-ot
is: a radikális változásokat jelentõ, új
paradigma szemszögébõl nézve át fognak
értékelõdni a korábbi eredmények is,
és hirtelen különös jelentõséget kap
egy Koppernigk nevezetû, poroszországi kanonok életmûve
vagy egy német származású prágai udvari
csillagász néhány törvénye. Ha korábban
nem csak magát Keplert, hanem kortársait sem érdekelték
a bolygómozgásokat leíró szabályok,
akkor most majd a fizikai paradigma megváltozásával
az új törvények váratlan jelentõségre
tesznek szert, noha az sem volna lehetetlen, hogy egy misztikusabb áramlat
felülkerekedésével az öt szabályos testrõl
és a hat bolygóról kialakított számmisztikus
megfontolásai teszik halhatatlanná a nevét, és
egy harmadik verzióban nyom nélkül süllyed el –
mert az a vadul kavargó és kiszámíthatatlan
folyamat, amit Koestler leír, valamiért váratlanul
más irányt vesz. Mert amennyiben elfogadjuk és az
elfogadáson túl hajlandóak vagyunk az
Alvajárók
megállapításait nem csak a XVI–XVII. századra,
de a tudomány egész történetére is érvényesnek
tekinteni, akkor a tudományfejlõdés egésze
szeszélyesen indázó, örvénylõ és
cél nélküli látomássá válik,
ahol nincsenek egyenes utak, és végsõ soron nincsenek
ébren lévõ emberek sem. Ahol csak az alvajárók
juthatnak el valahová.
1 Mind itt, mind a továbbiakban a mai értelemben vett jelentést értve a tudományosság alatt. A „tudós” megnevezést pedig csak jobb híján használom a XVII. századiakkal kapcsolatban, de mint a továbbiakból remélhetõleg nyilvánvaló lesz, nem szabad a XX. századi tudóssal azonosítani õket.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu