Eörsi István írása

Globál

  Hadd használjam a jó öreg Hegelt úgy, ahogy kezdõ táncos a kályhát: kalandos bakugrásaimat tõle indítom el, hogy legalább a kezdet pillanatában biztonságban érezhessem magam. Ha a fejlõdés motorja a Rossz, és az emberiség csak mérhetetlen szenvedések árán teremtheti meg a boldogulásához szükséges bõséget és szabadságot, akkor éppolyan provinciális és romantikus figura az, aki nemet mond a globalizációra, mint aki annak idején az ipari forradalmat utasította el, gépromboló módon, vagy rokokó pásztoridilleket vonultatva fel ellene. A világot kettéosztó politikai lövészárok eltûntével nyíltan bontakozhatnak ki, az összfejlõdés perspektívájaként, az emberi együttélés új formái, melyek a nemzetállamok romjain épülnek majd fel. Ulrich Beck müncheni szociológiaprofesszor szerint „már régóta világtársadalomban élünk, mégpedig abban az értelemben, hogy a lezárható terek fogalma fiktívvé válik”.
  Az emberiség fogalmához az európai kultúrában tudomásom szerint Pál apostol folyamodott elõször. A Krisztus-hit a maga eredeti, nemzeti formájában nem volt fenntartható a mind zsidóellenesebb Római Birodalomban, ezért találta ki taktikai és teoretikus zsenialitással Pál, hogy Krisztus nem a zsidókat, hanem az emberiséget váltotta meg. A megváltás szintjén tehát már ezerkilencszázötven évvel ezelõtt létrejött az emberiség a leginternacionálisabb ideológia, a kereszténység jóvoltából, melyet a mi politikai térségünkben fõként nemzeti küldetéstudatot sugárzó pártok vallanak a magukénak. Most pedig, az ezredvég elõtt, napirendre került az emberiség fogalmának evilági realizációja. Joschka Fischer, a németországi Zöldek frakcióvezetõje, a globalizáció szükségességét szintén egy internacionalista ideológusnak, Marxnak a kedvenc kategóriáiból vezeti le: „A globalizáció az én szememben a termelési erõk fejlõdési folyamatának kifejezõdése, mely a feje tetejére állítja a XIX. és XX. századi termelési viszonyokat.” Ezért aztán „illúziók megszállottja minden olyan baloldali lény, aki ez ellen harcol”. Csak az a kérdés, hogy miként tölthetõ meg a globalizáció folyamata szociális és demokratikus tartalmakkal. Ugyanez foglalkoztatja Ulrich Becket is. Õ különbséget tesz egyrészt a „globalizmus”, másrészt a „globalitás” és a „globalizálás” között. Az elõbbi fogalom a neoliberalizmus ideológiájának része, melyet a világpiac korlátlan uralmának bûvölete jellemez. Ez a „monokauzális” szemlélet könyörtelenül alárendeli a gazdasági szférának a globalizálás ökológiai, kulturális, politikai és szociális dimenzióit. Ezzel szemben a „globalizmus” és a „globalitás” sokrétû, sokdimenzionális folyamat, mely új transzkulturális, transznacionális tereket és viszonylatokat teremt a társadalmi mobilitás számára.
  Pierre Bourdieu francia szociológus, aki a globalizálódás felé vezetõ út egyik állomásának tekinti az egységes Európa megteremtését, nagyon hasonló alternatívát vázol fel: vajon ez az Európa „egy bank köré épüljön fel, vagyis olyasvalami köré, ami nem állam? Ha nem akarunk államot, azt kellene mondanunk, hogy bankot akarunk. Ha azonban államot akarunk, akkor azt kellene mondanunk, hogy olyan államot akarunk, amelyik ellenõrzi ezt a bankot.” A nehézség szerinte abból adódik, hogy ezt a nemzetek fölötti államot csak a nemzetállamok teremthetik meg. Hogyan alakíthatók ki nemzeti struktúrák és mobilizációs formák segítségével nemzetek fölötti szerkezetek, „terek”? Fontos ugyanis, „hogy az Európai Egyesült Államokat ne az Amerikai Egyesült Államok képéhez igazítsuk, hanem Európát elsõsorban a globalizáció kérdéseire adott válasznak tekintsük.” Ez utóbbi gondolat ismét Ulrich Becké. Hármójuk vitája, a Heinrich Böll Alapítvány egyik létesítményének, a Hesseni Társaság a Demokráciáért és Ökológiáért- nak a rendezésében, arra a kérdésre keresett választ, hogy miként tud egy megújult baloldali szemléletmód elutasítás helyett emberszabású változatot találni a kor legnagyobb kihívására, a globalizációra, abban a történelmi pillanatban, amikor – iszonytató fenyegetések közepette – felrémlik valamiféle sokféleségében is egységes világrend víziója.
  Nálunk, ahol még egy magát polgárinak becézõ párt vezetõje is megbélyegzõ, sõt mi több: fû alatt uszító hangsúllyal használ olyan szavakat, mint „idegen” és „idegenszerû”, a közvélemény irányítóinak többségébõl a globalizáció perspektívája szitokszavakat vagy struccreflexeket vált ki. Pedig aki nemzeti színû szemellenzõvel védekezik ellene, az belerángatná az országot Mucsa – igenis, Mucsa! – sártengerébe. Engem inkább azért nyugtalanít Ulrich Beck derûlátó diagnózisa, mert csak a tõke, az áruk és a szolgáltatások áramlanak át mind gáttalanabbul a tereket felosztó határokon, de ugyanazok az erõk, amelyek segítik ezt a folyamatot, céltudatosan akadályozzák az emberek szabad áramlását. A globalizációt ma vezetõ erõk abban érdekeltek, hogy a gazdagok a szegények rovására tovább gazdagodjanak. Egy nemrégiben közzétett ENSZ-tanulmány szerint 1,3 milliárd ember, a Föld lakosságának csaknem egyharmada napi egy dollárnál kevesebb jövedelemmel büszkélkedhet, közülük több mint 800 millióan éheznek, miközben a világ tíz leggazdagabb embere 135 milliárd dollárt halmozott fel, a legfejletlenebb országok összjövedelmének másfélszeresét. Egy másik jelentés pedig arról tudósít, hogy a Föld lakosságának legtöbbet keresõ egyötöde harminc év alatt az összjövedelem hatvan százalékáról több mint nyolcvan százalékra emelte részesedését a világ javaiból, miközben a legkevesebbet keresõ egyötöd három százalék alá süllyedt. A fejlett országok egyre szigorodó bevándorlási tilalmakkal sújtják a szegényebb országok és földrészek polgárait, még a politikai menekülteket is, hogy bebetonozzák magukat elõnyös helyzetükbe. A hazai munkaerõpiac érdekeire hivatkoznak, mégpedig – mint ezt Németországban tapasztaltam – vérlázítóan képmutató módon. Itt ugyanis a roppant építkezésekhez szigorúan meghatározott idõre lengyel, török, portugál munkásokat importálnak, akik a hazai munkások bérének töredékéért dolgoznak, nyomoruságos életkörülmények között. A szakszervezetek tiltakozását azzal szerelik le, hogy a német gazdaság konkurenciaképességének fenntartása nemzeti összérdek. Ez a nemzeti pátoszú hivatkozás már csak azért is hazug, mert az így szerzett extraprofit nagy része azonnal multinacionális áramlásba kezd. Joschka Fischer az itt jelzett probléma gyökerét abban látja, hogy az európai munkaerõpiac szabályozatlan. „Nálunk portugál építõmunkásokat alkalmaznak, Portugáliában afrikaiakat, és a német építõmunkások munka nélkül maradnak. Ez most elõször vezet el ahhoz a vitához, hogy menjünk-e visszafelé az úton, és tegyük-e ismét átjárhatatlanná a határokat, vagy lépjünk egy lépéssel tovább, és próbáljuk meg szabályozni az európai munkaerõpiacot.” Minthogy azonban a globalizáció világméretû, a folyamat végcélja csak a világ össz- munkaerõpiacának a szabályozása lehet.
  Igenám, de ugyan ki szabályozzon? És milyen elvek alapján? A szocialistának mondott tervgazdaságok látványos csõdje után nehezen képzelhetõ el, hogy valamiféle szupercentralizált szervezet elvégzi majd ezt a munkát. Bourdieu, mint láttuk, azt állítja, hogy a globalizációt vagy egy banknak, vagy valamilyen új típusú államnak kell irányítania. Kelet-közép-európai tapasztalataink államellenességre ösztönöznek. A tervgazdaság életképtelenségéhez az etatista diktatúra elszomorító politikai tapasztalatai társulnak. Azért lelhetnek nálunk jó piacra a neoliberális tanítások, mert az állam minimalizálásából indulnak ki. Csakhogy a bankuralom strukturális okokból nem demokratikus. A demokráciákban választják a vezetõket, akik munkájuk számottevõ részét a nyilvánosság elõtt végzik. Igaz ugyan, hogy a választható alternatívák igen gyakran ellényegtelenülnek, és a választásokban mind nagyobb szerepet kapnak formális és manipulatív tényezõk, de az így kiosztásra kerülõ demokrácia-porció még mindig összehasonlíthatatlanul laktatóbb, mint egy olyan globális társadalomé, melynek legfõbb irányítói felmérhetetlen vagyonok birtokában a nyilvánosság kizárásával, rejtelmes, mondhatni anonim módon választódnak ki, és ekképpen gyakorolják hatalmukat.
  Ha sem a régi típusú állami módszerektõl, sem pedig a piac önszabályozó mechanizmusának tévedhetetlenségében hívõ neoliberális bankkormányzástól nem várható el a munkaerõpiac növekvõ válságának tartós megoldása, akkor új utakat kell keresni. Ulrich Beck abban bízik, hogy a globalizálás nem csak makrojelenség, hanem „a mindennapoknak, a mindennapi életrajzoknak és helyi társadalmi struktúráknak is a része”. A globalizáció folyamata az õ reményei szerint történelmileg megcáfolja azt a felfogást, amely a közösség fogalmát helyhez köti. Transznacionális közösségekrõl és szociális terekrõl beszél, melyekben lehetõvé válik valamiféle transzkulturális mobilizáció. Ezek a rendkívül elvont fejtegetések jól mutatják a baloldal válságát. Joschka Fischer, aki elsõsorban politikus, és ezért emészthetõbb falatokkal kellene szolgálnia, azt javasolja, hogy alkossuk meg a szolidaritás új fogalmát a globalizáció feltételei közt. Mivel efféle frázissal, igen okos ember lévén, meg elégedhet meg, elõre menekül, egy olyan jövõbe, amely múltbeli vágyálmokat idéz fel: induljunk meg az együttes döntés, és innen az együttes tulajdonlás felé. Ha a globalizáció a munkavállalótól rugalmasságot követel, tehát azt, hogy gyorsan és egyetemlegesen alkalmazkodjon a változó piac igényeihez, „akkor miért nem használható fel ez a rugalmasság nagyobb önrendelkezési jog elérésére”? A vitáról szóló beszámoló Fischernek ezzel a kérdésével véget is ér, nyilván, mert a közeljövõben nem várható rá válasz. Ha a példátlan hatalomkoncentráció és a legalizált, egyetemleges erõszak világában az önrendelkezés és az együttes tulajdonlás békés eszközökkel elérhetõ volna (és itt most szándékosan zárójelbe teszem a köztulajdon piacgazdasági életképességének roppant kérdõjeleit), akkor az emberiséget veszélyeztetõ antiszociális hatalom nem is olyan veszélyes, és nem is olyan antiszociális.
  Röhécselek az éleselméjû baloldali elemzõk jövõképének titkolhatatlan ügyefogyottságán, de fájdalmasan, mert rólam is szól a mese. A neoliberalizmus aggálytalan érvrendszerén azonban nem röhécselek. A Le Monde Diplomatique júniusi számában Két vízió egy világról címmel hat nyilatkozat olvasható a globalizálás témakörérõl. Hármat a lap munkatársai írtak, a globalizálás jelenleg uralkodó koncepciójának elszánt kritikusai, hármat pedig neoliberális vendégszerzõk, a Financial Times szerkesztõi. Megrendítõnek találtam, hogy milyen problémátlannak látják ez utóbbiak a fejlõdés jelenlegi irányát. Martin Wolf gazdasági szerkesztõ, a fõszerkesztõség tagja ezzel a puritán felirattal bocsátja útjára cikkét: „Piac a szegényekért”. Szerinte a globalizálás „most világszerte embermilliárdok számára nyújt példátlan lehetõségeket”. Elidõzik Ázsia új ipari államainak – és különösképpen Kínának – a dinamikus gazdasági fejlõdésén. Bernard Cassen, a vendéglátó lap egyik szerkesztõje csak álmélkodik: Dél-Koreát, Tajvant és Kínát nem Adam Smith és David Ricardo elmélete és a korlátlan szabadkereskedelem gyakorlata lökte az ipari fejlõdés útjára, hanem az abszolút protekcionizmus és – kiváltképpen Teng birodalmában – az államilag irányított kereskedés. „Egy totális rezsim, mely betiltja a szabad szakszervezeteket (Kína, Dél-Korea, Szingapúr, Indonézia és így tovább), és amely a rabokat kényszermunkára ítéli, csakugyan »csodákat« hoz létre és »kedvezõ légkört« teremthet az üzlet számára”.
  Peter Martin, a Financial Times nemzetközi kiadásának fõszerkesztõje „A liberális piacgazdaság mint az emberiség legmagasabb rendû stádiuma” címû cikkében szintén Kínával példálódzik, melynek nyomorúságos proletárjai valódi jóléthez és önálló jövedelemhez jutottak. „Csodálatosnak találom a fékezhetetlen becsvágyat, amellyel a harmadik világ munkásai tulajdonra, jólétre és szabadságra törekszenek.” Ehhez hozzáteszi még, hogy ha elnyomjuk a globalizálás vágyát, akkor szükségképpen nõ majd az állam hatalma, amitõl is csorbul a politikai szabadság. És ezt – ismétlem – egyéb szörnyállamok közt annak az országnak a kapcsán mondja, ahol – hogy csak egy példát hozzak fel a „liberális” gazdaságpolitika következtében kibimbózó szabadságra – a nõket munkaszerzõdésben kötelezik kényszersterilizálásra, ha a szintén munkaszerzõdésben elõírt orvosi vizsgálatokat kijátszva megszülik második gyermeküket.
  A globalizáció feltartóztathatatlan folyamának egyik partján tehát kritikátlan drukkerek kiabálnak, mégpedig olyan globális érzéketlenséggel, mintha egy kommunista brosúrából bújtak volna elõ. A másik parton kritikus elmék, akik az ökológiai, szociális és kulturális értékszaporítást, az egészséges, hosszú élet és szabadság esélyeit is globalizálnák. Jövõt keresõ szavaikból globális tanácstalanság szivárog.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu