Csontos László – Király Júlia – László Géza

Elfajzott-e a pénzügyi rendszer?

A pénzügyi rendszer uralmáról

  Az uralmi tézis hívei szerint a 20. század végének piacgazdaságaiban a „pénzvilág” uralkodik a reálszféra vagy „valóságos” világ fölött. (6) A szövegek általában nem határozzák meg pontosan, ki vagy mi uralkodik ki vagy mi fölött, így többféle értelmezés is lehetséges. A továbbiakban a fenti idézetek azon értelmezését vesszük nagyító alá, mely szerint a „pénzvilág” uralma a „valós világ” felett általában meghatározott szereplõk, illetve szereplõcsoportok alá- illetve fölérendeltségére vonatkozik. A tézis gyenge változata szerint a „pénzvilág” szereplõi helyzetüknél fogva gyakran képesek érdekeiket érvényesíteni a „reálgazdaság” szereplõivel szemben, még akkor is, ha ez utóbbiak igyekeznek ellenállni az efféle érdekérvényesítésnek. Az uralmi tézis erõs változata ezzel szemben azt az állítást fogalmazza meg, hogy a „valóságos” gazdaság szereplõi a pénzpiacoknak alávetve, a pénzvilág „akaratának és parancsainak” engedelmeskedve döntenek és cselekszenek.
  Véleményünk szerint az uralmi tézis „erõs” változatát lehetetlen akár empirikus, akár teoretikus érvekkel igazolni vagy cáfolni. Nincsenek és valószínûleg nem is állíthatók elõ olyan megfigyelések, amelyek azt bizonyítanák, hogy a fogyasztók, a kistermelõk, a termelõvállalatok menedzserei, a szakhivatalnokok vagy a kormány tagjai – akik minden bizonynyal a „valóságos világhoz” tartoznak – rendre a pénzvilág szereplõinek parancsait követnék. A „valóságos világ” mellett ugyanis a pénzvilág összetétele is meglehetõsen heterogén, még a legszûkebb definíció is magában foglalja a kereskedelmi és befektetési bankokat, a brókerházakat, áru- és részvénytõzsdéket, devizapiacokat, biztosítótársaságokat, a hazai és a multinacionális nagyvállalatok pénzügyi részlegeit, a nyugdíjalapokhoz hasonló intézményi befektetõket, a befektetési alapokat, a nemzetközi multilaterális pénzügyi intézményeket (Világbank, IMF, EBRD stb.). (7) Nyilván megfigyelhetõek alkalmi kapcsolatok a két csoport egyes szereplõi között, fontosabbak és kevésbé fontosak, de ezek száma és erõssége nem igazolja a fenti „erõs” tézist.   Elméleti közgazdaságtani meggondolásokból ugyancsak nem következik, hogy az uralmi tézis erõs változatának érvényesnek kell vagy kellene lennie: a szóban forgó álláspont képviselõi többek között éppen azt vetik a közgazdaságtan fõáramlatába tartozó kutatók szemére, hogy modelljeik nem képesek igazolni, magyarázatot adni az uralmi tézisre.
  A bank és pénzügyi rendszer képviselõinek érdekérvényesítésével kapcsolatos elméleti kutatások számára az egyik koherens teoretikus lehetõséget a kollektív cselekvés elmélete kínálja. A kollektív cselekvés elmélete többek között azt mondja ki, hogy a nagy, látens csoportok esetében – és a nemzetközi „pénzvilág” mindenképpen ilyen csoportot alkot – nem igazán megalapozható a konspirációs hipotézis: ezek a csoportok általában nem vagy pedig csak más csoportok által elõidézett változások szerencsés haszonélvezõjeként képesek realizálni közös érdekeiket. (8) Abban az esetben tehát, amikor módszertanilag megalapozott módon törekszünk a Cui bono? típusú szituációk vizsgálatára – különösen, ha a nemzetközi „pénzvilághoz” hasonló heterogén óriáscsoportoknak származik hasznuk egy adott viselkedési megnyilvánulásból –, igen óvatosan kell bánnunk a szándékos együttcselekvés föltételezésén nyugvó konspirációs elmélettel teoretikus okok miatt is.
  Ha olyan nézetek megértésére, racionális megvitatására törekszünk, amelyeket sem empirikus, sem pedig teoretikus érvek alapján nem lehet kritizálni, akkor az adott álláspont normatív hátterét és módszertani gyökereit kell feltárnunk. Az uralmi tézis normatív háttere rendszerint a verseny és a szabad piaci mechanizmusok által elõidézett „formálisan racionális” következmények módosításának vágya erkölcsi, politikai vagy egyéb „értékracionális” szempontok alapján.
  A probléma formális struktúrája durván a következõ: a közgazdasági elmélet egyik fontos, ám többnyire burkolt feltevése értelmében a piaci szereplõk preferenciái eleget tesznek három feltételnek: képesek összehasonlítani két lehetõséget, következetesek a rangsorolásban, és képesek az értékeket egymásra átváltani. Vannak azonban olyan preferenciák, amelyek nem teljesítik e feltételeket. Ilyen például az úgynevezett lexikografikus rendezés, ahol az egyén egy kiemelt szempont alapján rangsorol, s ha esetleg ez alapján nem tud különbséget tenni, akkor egy másik kiemelt szempont alapján mérlegel, és így tovább. (9) Az értékracionális cselekvés lexikografikus preferenciákon nyugszik. A „valóságos világot hatalmában tartó pénzvilágot” borzadállyal szemlélõ publicisták és társadalomkutatók álláspontjának normatív igazolása és racionális magva – véleményünk szerint – többnyire éppen abban rejlik, hogy felhívják a figyelmet azokra a veszélyes következményekre, amelyek a hasznossági kalkuláció feltartóztathatatlannak látszó elõrenyomulásából és az értékracionális cselekvés lehetõségeinek ezzel együtt járó beszûkülésébõl fakadnak.
  Ezt a „klasszikus” gondolatot a legékesszólóbban talán a manapság ritkán idézett szerzõ, a fiatal Karl Marx fogalmazta meg: „Végül bekövetkezett az az idõ, amikor minden, amit az emberek addig elidegeníthetetlennek tekintettek, a cserének, a kufárkodásnak tárgyává lett, elidegeníthetõvé vált. Ez az az idõ, amikor még olyan dolgok is, amelyeket addig megosztottak, de soha nem cseréltek, adtak, de soha el nem adtak, megszereztek, de soha nem vásároltak – erény, szerelem, meggyõzõdés, tudás, lelkiismeret stb. –, amikor végül minden átment a kereskedelembe. Ez az általános korrupciónak, az egyetemes megvásárolhatóságnak az ideje, vagy – hogy a politikai gazdaságtan kifejezéseit használjuk – az az idõ, amikor minden dolgot, akár szellemit, akár anyagit, kereskedelmi értékké válván, a piacra visznek, hogy a legpontosabb értékén felbecsüljék.” (10)
  Ha az „uralmi tézis” normatív hátterének fenti rekonstrukciója helytálló, akkor a kérdés – számunkra is – az, hogyan lehet olyan intézményes biztosítékokat teremteni, amelyek szavatolják, hogy az ökonómiai racionalitás érvényesülése a jog, a vallás, a politika, a tudomány és a mûvészet világában vagy akár az üzleti életben ne párosuljon a formális-kalkulatív racionalitás korlátlan érvényesülésével, azaz hol és hogyan lehet az értékracionális preferenciákon nyugvó individuális cselekvés számára valamilyen mozgásteret megmenteni.
  E kérdést azonban véleményünk szerint egyértelmûen el kell választani a piacok értékracionális alapelvek jegyében történõ általános korlátozásának, felszámolásának problémájától, melynek az iszlám fundamentalizmus eszméitõl kezdve a „nemzeti szocialista” elgondolásokon át a „szociális piacgazdaság” koncepciójáig – természetesen számunkra sem egyformán szimpatikus – történelmi „megoldása” létezik.
  Áttérve az uralmi tézis erõs változata módszertani hátterének vizsgálatára, a legfontosabb kifogásunk az, hogy képviselõi figyelmen kívül hagyják a módszertani individualizmus alapelvét, vagyis azt, hogy a közgazdasági elemzésben nincs helye – vagy csak fogalmi gyorsírásként van helye – „a pénzpiacok nem szeretik, sokszor nem is tûrik, hogy a kormányok éljenek korábbi… jogaikkal”, „a pénzpiacok nem szeretik az inflációt” vagy a „pénzpiac igényt tart bizonyos kiváltságokra” típusú állításoknak. (11) A piacokhoz, a banktõkéhez vagy a nemzetközi pénzvilághoz hasonló entitások megszemélyesítése és cselekvõ-, valamint érdekérvényesítõ képességgel, hatalmi ambíciókkal való felruházása gyakran egy tévkövetkeztetésen nyugszik. E következtetés lényege, hogy azokat a változásokat, amelyek hasznosak vagy elõnyösek egy meghatározott csoport számára, az adott csoport tagjai szükségképpen valamiféle összehangolt cselekvés révén idézik elõ.
  A szóban forgó tévkövetkeztetés logikai struktúrája tehát a következõképpen fest:
    (1) y az A csoport tagjait jellemzõ x viselkedési mód stb. hatására jött létre
    (2) y elõnyös egy A-tól különbözõ A’ csoport tagjai számára;
    (3) Az A csoporthoz tartozó egyéneket tehát A’ tagjai bírták rá – külön-külön vagy együttesen – y elõidézésére.
  Ez alapján tehát például egy hazai bank piaci helyzetének megrendülése elõnyös a bank versenytársai, bizonyos politikai csoportok vagy a nemzetközi „karvalytõke” számára, akkor a fenti következtetési séma alapján a bankostromban a konkurens bankok, az ellenzék vagy a nemzetközi „karvalytõke” együttmûködésének vagy összesküvésének eredményét kell látnunk, függetlenül attól, hogy ténylegesen mi idézte elõ a bank válságát. Az uralmi tézis legfõbb metodológiai hiányossága, úgy véljük, éppen ebben, vagyis a társadalmi cselekvés konspirációs elméletének kritikátlan elfogadásában rejlik. (12)
  Az uralmi tézis gyenge változatának a hívei következtetéseiket kevésbé általános formában fogalmazzák meg. E változat példáit megtaláljuk néhány gazdaságszociológiai írásban, rendszerint a bankok vagy bankárok uralmát elemzõ írásokban. Ezeknek a tanulmányoknak egy része összeegyeztethetõ alapvetõ módszertani elvárásainkkal, és jó kiegészítõje a közgazdasági elemzésnek. (13)
  A gazdaságszociológia kapcsolathálózatokkal foglalkozó ága a gazdaság intézményi struktúráján belül vizsgálja a bankok feltételezetten centrális szerepét. A tulajdonosi, illetve tisztségviselõk delegálásán keresztül gyakorolt központi szerep hipotézisét sem az Egyesült Államok hatvanas évei, sem a mai magyar gazdaság adataival nem sikerült statisztikailag egyértelmûen alátámasztani. (14) A társadalmi szerkezet kutatása és ezen belül a gazdasági elit kutatása is érdekes adalékokkal szolgált az uralmi tézis igazolásával kapcsolatban. A magyar bankárok pozíciójának hazai elemzése azt mutatta ki, hogy míg nem cáfolható a bankárok csoportjának privilegizált helyzete a mai Magyarországon, nincsenek olyan egyértelmû bizonyítékok, amelyek e csoport domináns pozícióját is alátámasztanák. (15) A szociológiai kutatások tehát távolról sem szolgáltatják egyértelmûen az uralmi tézis gyenge vagy erõs változatának igazolását, pedig többségük pontosan arra tesz kísérletet, hogy megragadja azokat a hálózatokat, kulturális elemeket, melyekben az általunk idézett szerzõk a „pénzvilág” általános uralmát vélik felfedezni.
  Az állami tulajdonban vagy állami kontroll alatt mûködõ bankok esetén a bankvezetõk kiválasztása erõsen politikafüggõ. Ugyanakkor osztott, széttagolt tulajdon esetén a menedzsment mozgási lehetõsége, érdekérvényesítõ képessége javulhat, és egyes konkrét esetekben „róka fogta csuka” helyzetek alakulhatnak ki. (16)
  Az egyes bankok konkrét érdekérvényesítõ, befolyásszerzõ, járadékvadász tevékenységét elsõsorban esettanulmányok, anekdotikus bizonyítékok alapján lehet empirikusan igazolni. Több magyar és nemzetközi példa is arra utal, hogy az üzletileg nem indokolt banki pénzkihelyezés gyakorlatában, az osztogatásban – mely célozhatja a politikai pártokat, a médiát stb. – tágabban a bank tulajdonosi struktúrájában vagy a bank meghatározó pénz- és tõkepiaci részesedésében („too big to fail”) kell keresni az egyes bankok és bankárok nagy befolyásának konkrét magyarázatát. A „globális fantomstruktúra” veszélyeinek a citálása pontosan arra lehet jó, hogy elvonja a figyelmünket mindarról, ami jóformán az orrunk elõtt zajlik.

A pénzügyi robbanásról

  Egyetértünk Almási Miklóssal abban, hogy a „pénz zsetonná változott. A zsetonpénz csak metafora: a pénz voltaképp elektronikus jel lett, ami – mint szám – hol itt, hol ott tûnik fel a képernyõn”. Míg azonban Almási Miklós a „valós pénz halálaként” értékeli ezt az átalakulást, (17) a mi véleményünk szerint a pénz intézményi fejlõdésének sokadik új szakaszáról van szó, arról, hogy a pénz formailag egyre inkább azzá válik, ami, azaz információvá. Az amerikai futurológust, Tofflert idézve: „A Harmadik Hullám pénze fizikailag nem létezõ valami, amit elektromos impulzusok alkotnak. Azonnali regisztrációt, folytonos ellenõrzést, késedelem nélküli reakciót tesz lehetõvé, és szinte csak a számítógép képernyõjén létezik. Igen, …a Harmadik Hullám pénze maga az Információ – a tudás alapja”. (18)
  A pénz ma már nem attól pénz, hogy anyaga értékes, hanem, hogy bizonyos súrlódásokat segít kiküszöbölni, amelyek egyszerûen az információk tökéletlenségébõl, a tranzakciós költségekbõl adódnak. E „súrlódások” mibenlétét könnyen megérthetjük a „két Robinson” története alapján: A két, azonos szigeten élõ Robinson megállapodik, hogy felváltva járnak egymáshoz vacsorázni. Mivel feledékenyek, gyakran összevesznek azon, ki éppen a soros szakács. Végül találnak egy szép opálszínû követ, és megegyeznek, hogy a vendég e követ mindig vendéglátójánál hagyja, aki másnap ezzel igazolni tudja, hogy õ a soros vendég. A történetben adott egy „információs súrlódás” (nincs megbízható információ arról, ki a soros szakács), egy idõbeli „tranzakciós súrlódás” (a mai vacsoráért a holnapi vacsorával lehet csak fizetni) és ennek megoldásaként egy akár pénznek is nevezhetõ tárgy. Ez utóbbi jelen esetben egyszerre elszámolási egység (1 vacsora = 1 kõ), csereeszköz és fizetési eszköz (a vacsoráért cserébe adják), valamint felhalmozási eszköz (legalább is a mindenkori másnap estéig). Bevezetése a modellgazdaságba csökkentette a tranzakciós költségeket (megszûnt a veszekedésre fordított idõ), és mindenki pozitív értéket tulajdonított neki. (19)
  Napjaink pénzhasználatát nemcsak a pénz anyaga vagy „valóssága”, hanem például a pénzfunkciókat betöltõ eszközök, mechanizmusok gazdagsága különbözteti meg a száz évvel ezelõtti pénzhasználattól. Ez a gazdagság azonban nemcsak az egyszerû emberek, hanem a monetáris statisztikusok számára is nehezen kezelhetõ. A probléma alapja az, hogy ha nem tudom pontosan mérni, mi az, amit az emberek pénzként használnak, akkor nem lesz hatékony az általam követett monetáris politika. E vita azonban – legalább is mindaddig, amíg a monetáris politika nem kezd el ténykedni a számok „ismeretében” – érintetlenül hagyja a pénzfunkciókat és a pénzügyi közvetítés természetét.
  A „valós” és „fiktív” pénz elkülönítésének hipotézise mégis egy, a pénz történelmi átalakulása által életre hívott, releváns pénzelméleti problémára utal, nevezetesen arra, hogy a pénz értéke folyamatosan elszakadt a pénz anyagának forgalmi értékétõl. Tudjuk, hogy a középkori uralkodók nem csak a pénzveréssel, hanem a pénz körbenyírásával is igyekeztek alattvalóik vagyonát magukhoz terelni. A pénz pénzjellé válása természetes következménye volt a pénz funkciók gazdaságosabb mûködtetésének, a tranzakciós költségek csökkentésének. A pénzelmélet egyik évszázados fundamentális kérdése éppen ebbõl a problémából fakadt: ha ugyanis a pénz forgalmának értéke elszakad anyagának értékétõl, akkor mi biztosítja azt, hogy aki elfogadja azt cserébe, az késõbb ismét elcserélheti. Az egyik lehetséges válasz az állam hatalmi szerepére utal: az állam elrendelheti egy eszköz fizetési eszközként való használatát. A másik lehetséges válasz a társadalom, az egyes döntéshozók bizalmának szerepét hangsúlyozza: „elfogadom, mert hiszek abban, hogy más is el fogja fogadni”. Napjaink pénzét az állam a központi bankokon keresztül bocsátja ki, ám ezért még nem negligálhatjuk a második szempontot. A háborúk finanszírozását célzó papírpénz-kibocsátások a XIX. században például rendszerint hiperinflációba és a pénz elértéktelenedésébe torkolltak. Az állam ezekben az esetekben a kellõ biztosítékok hiányában nem tudta tartósan kikényszeríteni az adott pénz használatát, mert a gazdasági szereplõk gazdasági vagy egyéb megfontolásokból nem fogadták el, nem használták azt. Ezek a helyzetek azt is megmutatták, hogy a gazdasági szereplõk maguk megoldják – ha nagyobb jóléti költségekkel is – a fizetések, cserék, elszámolások során problémáikat, ha az állam nem menedzseli, biztosítja hatékonyan a pénzt. (20)
  A „pénzügyi szuperstruktúra” veszélyeire figyelmeztetõ szerzõk kritikájának központi témája ma már elsõsorban nem annyira a pénz, mint inkább a pénzügyi rendszer, a pénzügyi piacok mûködése. Errõl vitázva azonban nem szabad szem elõl tévesztenünk azt, hogy a pénz- és tõkepiacok hatékony mûködése elválaszthatatlanul összefonódik a hétköznapi emberek leghétköznapibb életproblémáinak megoldásával. Emeljünk ki három ilyen alapvetõ problémát: (1) gondoskodás az öregkori biztonságról, amely elképzelhetetlen hosszú távú megtakarítások és autonóm módon gazdálkodó nyugdíjalapok nélkül; (2) a lakáshoz jutás kiszámíthatósága, amelyhez hosszú távú kölcsönökre, azaz jelzáloghitelezésre van szükség; (3) gondoskodás a gyermekek iskoláztatásáról, amely hosszú távú kölcsönöknek a felsõoktatás finanszírozási rendjébe való beépítését követeli meg. A közgazdaság-elmélet régi vitája, hogy ezen feladatokat az erõforrásokat mozgató, folytonosan átcsoportosító piac vagy az állami beavatkozás oldja-e meg „jobban”. (21)
  A pénzügyi piacok erõforrás-felosztó mûködése rendszerint közgazdasági értelemben vett hatékony elosztásokat állít elõ. Ezek a megoldások általában annál kisebb társadalmi költséggel járnak, minél mélyebbek, „barázdáltabbak” a piacok, azaz minél többféle eszköz áll rendelkezésre ugyanazon közvetítõi lánc két végpontja között. Jó példa erre a jelzálogpiac szerkezetének elmúlt évtizedekben bekövetkezett megváltozása. Egy tõkepiac nélküli gazdaságban az emberek saját személyes megtakarításaikból építenek, illetve vásárolnak lakásokat és házakat. A tõkepiac fejlõdésének kezdeti fázisában ezek a források már jelzálogkölcsönökbõl származnak, amelyeket az adott város vagy helyi közösség más családjainak megtakarításai finanszíroznak. A jelzálogpiacok fejlõdése nyomán ma már a fejlett piacgazdaságok egy részében a lakás- és házvásárláshoz szükséges kölcsönöket a bankrendszeren kívüli pénzügyi közvetítõk bocsátják az ügyfelek rendelkezésére, ezeket a közvetítõket pedig olyan befektetõk finanszírozzák, akiknek a tevékenysége a jelzálog-alapú értékpapírpiacon koncentrálódik. Ez a folyamat valóban növeli a „pénzvilág” autonómiáját, hiszen a másodlagos jelzálogpiacon folyó eseményeknek közvetlenül nincs közük ahhoz, hogy valaki valahol egy konkrét lakáshoz akart jutni. Eközben azonban a piac barázdálódásán, a választható utak sokféleségén keresztül a társadalmi költségek jelentõsen csökkennek.
  Kétségtelenül igaza van Augusztinovics Máriának, hogy „…az embernek az a benyomása támad, hogy a gazdaság fel-le ugráló Dow Jones- és más indexekbõl áll, amelyek elektronikusan szaladgálnak körbe a világ tõzsdéi között, New Yorktól Frankfurtig, Londontól Tokióig. Termelés, technológia, építkezés, fogyasztás és hasonló jelentéktelen ügyek alig kerülnek szóba, a hír az, ha megingatnak egy valutát, vagy valami nagy botrányt kavarnak a pénzpiacokon.” (22) De emögött a jelenség mögött mégiscsak az áll, hogy ezeknek a – látszólag túlméretezett és öncélú – piacoknak a mûködése általában csökkenti a termelés, a technológia, az építkezés, fogyasztás társadalmi költségeit.
  Az elmúlt évtized deregulációs hulláma, pénzügyi innovációi, az információs technológia robbanásszerû fejlõdése, valamint új termékek és új szereplõk megjelenése következtében a „pénzvilág” valamennyi szegmensében ilyen folyamatokat figyelhettünk meg. Leomlanak az országokat és a pénzügyi „iparágakat” (biztosítási piac, bankszféra, kereskedelmi és befektetési bankok) egymástól elválasztó korlátok: a korábban csak bankok által ellátott funkciókat részben más gazdasági szervezetek veszik át, a területi alapon szervezõdõ pénzügyi piacok helyét számítógépes hálózatokon összekapcsolt piacok foglalják el. E folyamat egyik legfrissebb és leggyakrabban bírált eleme az úgynevezett származtatott (derivatív) piacok ugrásszerû fejlõdése. E termékek és piacok lényege, hogy hatékonyan kapcsolják össze a jelent és a jövõt, közvetítik a jövõre vonatkozó információkat a döntéshozó számára. Ezeket az instrumentumokat – a közhiedelemmel ellentétben – nem a matematikusok, még csak nem is az elméleti közgazdák találták ki, hiszen a maihoz hasonló opciós szerzõdések már a XVII. században igen elterjedtek voltak az amszterdami árutõzsdén. (23)
  A származtatott termékek, a határidõs piacok lehetõvé teszik, hogy a döntéshozók mérsékeljék és kiszámíthatóvá tegyék már felhalmozott vagyonuk folytonos értékingadozását, „fedezzék pozíciójukat”. Ebben – akárcsak az élet más területein – közvetítõk, bankok, alapkezelõk stb. segítik õket. A származtatott piacok növelik a pénzügyi piac választékát, és csökkentik az egyéni döntési szituációk kockázatát. A határidõs piac mûködése elsõ ránézésre valóban nem sugallja azt, hogy itt kockázat-csökkentésrõl van szó, sõt ahogy sokan megjegyzik, egy „világméretû rulettre” hasonlít, ahol a szereplõk arra fogadnak ma, hogy holnap mi lesz az árfolyama valaminek. A pénzpiac a közvélemény szemében az a szegmense a gazdaságnak, ahol a spekulánsoké a világ, ahol kis befektetéssel, kevés munkával rengeteget lehet nyerni. Ez azonban tévedés, ha a piac elég hatékony. Ha az információhoz nem csak egy-egy szereplõ juthat hozzá – márpedig ezek a piacok nagyszámú szereplõvel mûködnek, és így az összejátszás esélye kicsi –, akkor csak a kockázat növekedésével lehet másokénál nagyobb vagy gyorsabb hozamot remélni. (24) A pénzpiacokkal és még inkább a derivatívokkal szembeni ellenérzések alapvetõen a spekuláció elutasításából táplálkoznak anélkül, hogy tisztában lennének a spekuláció szerepével és költségeivel.
  A pénzpiacok általában akkor közvetítik jól az információkat, akkor hatékonyak, ha kellõen nagy számú szereplõ van jelen, és ha kellõen „likvidek”, azaz elértek egy olyan méretet, amikor valaki nem „ragad” benn egy pozícióban, mert folyamatosan tud adni-venni egymáshoz közeli, kis mozgású árakon. Ilyenkor mondjuk, hogy egy piac „mély”. Ha egy piac mélységét az érvényes piaci ár alatti vagy fölötti vételi vagy eladási ajánlatok számával mérjük, akkor „sekély” piacokon azok az új információk, amelyek elmozdítják az árat az éppen érvényes szinttõl, nagy árváltozást eredményezhetnek, mivel egy sekély piacon kevés vételi vagy eladási ajánlat található az érvényes piaci ár közelében. A nagy kockázatot vállaló spekulánsok e piacoknak ugyanúgy természetes szereplõi, mint a kockázataikat fedezõ ügynökök. A többi szereplõ szempontjából is fontos szegmenseit is életben tartják a pénz- és tõkepiacoknak, növelik a piac mélységét, és lehetõvé teszik diverzifikált, változatos portfóliók kialakítását. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben nem ingyen jutnak bevételhez, hiszen jelentõs kockázatot vállalnak, és ezek a kockázatok bizony gyakran realizálódnak, csak épp a csõdbe ment spekulánsokról kevesebbet olvashattunk, mint a sikeresekrõl.
  A globális devizapiac valószínûleg a világ egyik leglikvidebb (25) és így leghatékonyabb piaca, ahol szabad az információáramlás, és alacsonyak a tranzakciós költségek. E piacon a határidõs termékek árainak változása a jövõre vonatkozó információkat tükrözi, és független a jelenbeli árváltozásoktól (hacsak azok nem hordoznak információt a jövõrõl is). Azokat az információkat, amelyek holnap lesznek újak, és amelyek holnap fogják meghatározni az árakat, tudományos alapon nem lehet elõre jelezni, és ezen az alapon nem lehet befolyásolni egy hatékonyan mûködõ piacot. (26) A jövõbeli árak, árfolyamok befolyásolására akkor lenne komoly esélye egy vagy több spekulánsnak, ha olyan vásárlóerõt képes az adott mély piacon megmozgatni, amely domináns pozíciót biztosít. A devizapiac méretei miatt erre egy-egy üzletcsoportnak önmagában ritkán volt esélye. A másik lehetõséget az árak befolyásolására több szereplõ azonos irányú várakozása és a tranzakciók ilyen szempontú kötése jelenti. A koordinációs problémák, az együttmûködés nehézségei miatt erre az utóbbi évtizedben túlnyomóan akkor került sor, amikor a kormányok megpróbálták valós értékétõl elszakítva, egy magasabb szinten stabilizálni a céldeviza értékét, és végül is ezt a mesterséges állapotot szüntette meg a szereplõk akciója. Ez arra utal, hogy ezeknek a pénzügyi követeléseknek a piacai alapvetõen, tartósan nem szakadhatnak el azon szektorok mûködésétõl, melyek termékeire, eszközeire e követelések – közvetve vagy közvetlenül – szólnak. (27)
  Az is nyilvánvaló számunkra, hogy a piaci szereplõk és a tranzakciók számának növekedése nem mindig jelent megoldást, hiszen több akadálya lehet annak, hogy egy piac kellõen méllyé és kellõen hatékonnyá váljon. Az egyik probléma abból származik, hogy „ha a piaci szereplõk nem ismerik fel a piacra lépésük következtében megnövekvõ likviditás pozitív hasznát, akkor esetlegesen éppen azért nem fognak belépni a piacra, mivel félnek az illikviditástól. Így a „sekély” piac nem tud „mély” piaccá válni, noha a szereplõk piacra lépése javítaná a Pareto- hatékonyságot”. (28) Itt tehát egy csapdahelyzetbe kerülnek a szereplõk, és külsõ beavatkozás vagy tanulás nélkül nincs esély hatékonyságjavulásra.
  Egy másik probléma az információk megszerzésének módjából fakad. Keynes ironikusan jegyzi meg, hogy a tõzsdén befektetõ amerikaiak nem a befektetés tárgyáról próbálnak információt szerezni, hanem arról, hogy a többieknek mi fog tetszeni, akárcsak a bírók a szépségversenyen. (29) Csakhogy az értékpapírpiacon az információk közvetlen megszerzése a szereplõk egy részének nem kifizetõdõ, így azok szívesen hagyatkoznak az árakra, és potyautaznak azokon, akik beruháznak az információba. Tehát az árak nemcsak a piac megtisztítását, vagyis a kereslet és kínálat összehangolását, hanem az információkat is szolgáltathatják. (30) Az új szereplõk belépésével tehát nem szükségszerûen válik mélyebbé a piac.
  Problémát okozhat az is, hogy a piaci szereplõk számának növekedésekor az egyes szereplõk számára már kifizetõdõvé válhat termékmegkülönböztetést alkalmazni, és így a differenciálódás nyomán a piac szegmentálódik, kizárólagos pozíciók alakulhatnak ki. Az olyan piacokon, ahol információs egyenlõtlenségek vannak, ahol a szereplõk információfeldolgozási, - értékelési képessége korlátozott, ott a szereplõk számának növekedése ronthatja a kommunikációt, és így idézhet elõ fragmentálódást és az árak volatilitásának növekedését. Egy kisebb piac és amúgy hasonló feltételek esetén a szereplõk jobban át tudnák tekinteni az információkat, nagyobb arányban fednék le kapcsolataik a piacot, és így csökkenhet az árak volatilitása. (31)
  Ezen és más hasonló problémák ellenére a piaci szereplõk számának, a tranzakciók volumenének a növekedése rendszerint javítja a likviditást, mélyebbé teszi a piacokat. Ennek ellenére sokakban vált ki félelmet a pénz- és tõkepiacok egy-egy szegmensében bekövetkezõ növekedés. Lányi Kamillát idézve: „Igaz ugyan, hogy a jelenlegi gazdaság nem mûködhet finanszírozás, megtakarítás, pénzügyi közvetítés nélkül, de azt már láttuk, hogy a pénzpiacok terjedelme mára a sokszorosa annak, amire a gazdaságnak szüksége volna.” (32)
  Megítélésünk szerint a sokat idézett nagyságrendek csak jelzésértékûek, semmit nem mondanak arról, hogy valami „sok” vagy „kevés”, tehát arról, hogy funkcionális vagy diszfunkcionális. Jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk meghatározni például a derivatív piacok optimális méretét. A pénzvilág kritikusainak írásaiból úgy tûnik, hogy szerintük létezik „hasznos” pénz, tehát a reálgazdaságot kiszolgáló közvetítõrendszer és pénzügyi piac, és „haszontalan”, már élõsdi piac, sõt az adott pénzrõl vagy piaci ügyletrõl mindenkor pontosan eldönthetõ, hogy „szükséges” avagy már „szükségtelen”. Ezen a gondolatsoron továbbhaladva könnyen eljuthatunk a szocialista politikai gazdaságtan módszertanából következõ alapkérdésig: „hozzájárul, vagy nem járul hozzá a pénztárgép a nemzeti jövedelem gyarapodásához?” Véleményünk szerint ez a megközelítés nem vezet pozitív válaszokhoz.
  Érdemes azon is elgondolkodni, hogy például a származtatott termékek legtágabban értelmezett mennyisége még 1996-ban sem éri el az Egyesült Államok 10 évvel ezelõtti reálvagyonát. (33) E piacok bõvülésének növekedési üteme is csak addig mellbevágó – évi 50–100% – amíg e piacok gyerekkoráról van szó, a kezdeti, a kis volumenbõl adódó természetes felfutást követõen a növekedés természetesen lelassul, így a származtatott tõzsdei ügyletek együttes bõvülése 1995-ben már csak alig 3%-os volt. (34)
  Az elõzõ paragrafusokban emlegetett számokat a pénzvilág kritikusai elõszeretettel hasonlítják az ország, sõt, a világ GDP-jéhez (35) , rámutatva, hogy a „felesleges” gazdaság hányszorta nagyobb pénztömeget forgat meg, mint amire a termelésnek szüksége volna. Ezekben az összehasonlításokban kétféle optikai csalódás is tetten érhetõ. A GDP csak a gazdaságban elõállított hozzáadott értéket méri. A gazdaság egy év alatti bruttó kibocsátása, a gazdaság éves tranzakcióinak összértéke a GDP-nek többszöröse. Ha olyan forgalmi adatokat hasonlítunk a GDP-hez, amelyek az összes tranzakcióhoz állnak közelebb (például a származtatott piacok éves kontraktusszáma) természetes, hogy úgy találjuk, hogy ezek a mértékek a GDP többszörösei. Ráadásul a tõzsdén bonyolódó tranzakciók számbavétele már eleve természetes halmozódást tartalmaz: a forgalmat és a pozíciókat a legtöbb kimutatás többszörösen, az ügyletben részt vevõ felek mindegyikénél számba veszi. A másik optikai csalódás a flow (forgalom) és stock (állomány) típusú változók nem korrekt összevetésébõl adódik. Néhány szerzõ mintha azt sugallná: egy flow változó, az adott évben elõállított GDP érvrendszerükben mintegy felsõ korlátot kellene, hogy jelentsen egy stock típusú változó – például egy adott pillanatban mért összes élõ derivatív pozíció, értékpapír-állomány stb. – méretével szemben. Csakhogy ez utóbbi állomány vagyon típusú változó, az emberiség vagyonának egy részét testesíti meg, amely évrõl évre nõ, ha tetszik épp az éves GDP-k akkumulálásával. (36)
  A pénzügyi rendszer kritikusai a mennyiségi robbanásból a pénzügyi szféra felõl a reálgazdaságra leselkedõ veszélyekre lyukadnak ki. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes felhívni a figyelmet a kettõ kapcsolatával foglalkozó szintén régi keletû közgazdasági vitára, melyben egyesek például kétségbevonják azt, hogy a monetáris szektornak szerepe lenne a reálgazdasági folyamatok hosszú távú alakulásában. (37)
  A pénzügyi rendszer növekvõ autonómiájával kapcsolatban elsõsorban a mikroszinten racionális döntések következtében nemzetgazdasági szinten megnövekvõ bizonytalanságot, társadalmi költségeket szokás kiemelni, holott a növekvõ autonómiának létezik egy homlokegyenest ellentétes értékelése is.
  A növekvõ autonómia ugyanis lehetõvé teszi azt, hogy a pénzügyi szektor kisebb-nagyobb mértékben függetlenedjen a reálgazdasági ciklusoktól. A pénzügyi közvetítõk kritikus helyzetekben ellensúlyozhatják a bankrendszerben fellépõ kontrakciót, és így például a reálgazdasági válság által elõidézett bankválságok nem válnak szükségszerûen a reálgazdaság válságfolyamatait erõsítõ és elnyújtó tényezõvé. Ugyanakkor az átalakuló gazdaságok számos példát szolgáltattak az ilyen helyettesítõ folyamatok magas társadalmi költségeire. Akár a pénzügyi sorban állások, akár a pilótajátékok olyan nem szokványos pénzügyi intézmények, melyek bizonytalanságot növelõ hatásai, társadalmi költségei vélhetõen meghaladják az egyéni hasznokat. Ilyenformán bármilyen egyoldalú általános érvényû értékelés félrevezetõ lehet.

Az állami beavatkozásról

  A pénzügyi innováció és egyes szabályozási korlátok feloldása nyomán az elmúlt években valóban nõtt a pénzügyi piacok önállósága, és csökkent az állam beavatkozási lehetõsége. A pénzügyi rendszer fejlõdésének kritikusai – kimondva vagy kimondatlanul – az állami beavatkozásban, a szabályozási funkció erõsítésében látják a növekvõ bizonytalanság csökkentésének legfontosabb lehetõségét. Csakhogy a pénzügyi rendszer már ma is fokozottan szabályozott jó néhány más területhez képest, és a szabályozás szükségességét általában kevesen vonják kétségbe. (38) Ráadásul a gazdasági szabályozás a pénzügyi területen nagy számban produkált nem szándékolt mellékhatásokat, és nagyon sok pénzügyi innovációnak épp a szabályozás, az adóztatás volt a motorja. (39)
  Egy-egy pénzügyi szabályozási kérdés vagy konkrét állami akció, például a bankok konszolidálása esetén a magyar gazdaságpolitikusok általában a közjó alábbi sérelmeit szokták emlegetni indoklásképpen: a pénzügyi innovációk és a pénzügyi rendszer bõvülése nyomán megnövekedett kockázatokat, általában a pénzügyi források hatékony allokációjában, a megtakarítások közvetítésében fellépõ zavarokat, a fizetési rendszer esetleges lehetetlenülésének reálgazdasági és társadalmi hatásait, a kisbetétesek érdekeinek sérelmét, az állam mint tulajdonos esetleges vagyonvesztését, a szabályozási intézkedések hatékonyságjavító hatásait. Gyakran elmarad viszont a konkrét intézkedés közvetlen és közvetett költségeinek és a vele járó mellékhatásoknak a tárgyalása. A másik tipikus probléma, hogy egyes tényezõk egy ilyen felsorolásban felnagyítódhatnak, holott ma már esetleg távolról sincs akkora súlyuk, mint korábban volt. Így például a fizetési rendszer mûködése ma már sokkal inkább független az egyes bankok mûködésétõl, illetve csõdbe menésétõl, mint korábban. A zsírórendszer összeomlásához egy olyan általános bankválságra van szükség, amit valószínûleg csak egy nagymértékû külsõ sokk idézhet elõ, amely – más téren is – igényli az állami beavatkozást.
  Gyakran eltúlzottak a válságnak a pénzügyi rendszer más szegmenseire való kiterjedésével és a pénzpiacokban rejtõzõ „idõzített bombával” kapcsolatos félelmek. (40) A fejlett pénzügyi rendszerû országokban napjainkban sokan a legnagyobb veszélyt a derivatív ügyletek szabályozatlanságában látják. Figyelemre méltó tény, hogy bár ezek az instrumentumok jelentõs válságokat okoztak, e bukások rendre az adott pénzintézetek falain belül pusztítottak (Barings, Orange County, Procter & Gamble), elszigeteltek maradtak, nem gyûrûztek végig piacokon és földrészeken. Kétségtelen tény, hogy a pénzügyi rendszer egyes tagjai kapcsolatban állnak egymással, bankok üzletelnek bankokkal a bankközi pénzpiacon, bankok hiteleznek a brókercégeknek, a biztosítók forrásaik egy részét a bankoknál kötik le stb. Ugyanakkor e lánc minden eleme esetén érdemes megvizsgálni, hogy a piaci mechanizmusok létrehozzák-e a természetes kockázatkezelési mechanizmusokat, szükség van-e állami beavatkozásra, mielõtt hatalmas védõfalakat húznánk az egyes intézmények köré. Fontos lenne az olyan új instrumentumok, mint a derivatívok – véleményünk szerint is szükséges – szabályozás-fejlesztésénél alkalmazni azt, amit az elmúlt évek pénzügyi szabályozástörténetébõl megtanultunk. (41)
  A bankok speciális szabályozásának elsõdleges oka a fent említett okok közül elsõsorban a kisbetétesek védelmének szükségessége. A betéttulajdonosok ugyanis – mint a legtöbb pénzügyi vállalkozás esetén a kisbefektetõk – komoly veszteségeket szenvedhetnek a kontraszelekció és a morális kockázat következtében. A kisbetétesek ugyanis egymásra várva nem képesek „monitorozni” a bankok tevékenységét, és így a banki menedzsment az õ rovásukra érvényesítheti saját érdekeit. (42)
  Fontos tehát, hogy a bankok esetében létezzen lehetõség védett betételhelyezésre, de vannak más pénzügyi közvetítõk, melyek épp azért jöttek létre, mert a befektetõk nem igényelték a védelemnek vagy az állami beavatkozásnak azt a szintjét, mint amit a bankok nyújtottak. Egy nyíltvégû befektetési alapnak – a még nagyobb kockázatokra való hivatkozással – a bankokhoz hasonló szintû szabályozása, épp ennek az intézménynek a létalapját szüntetné meg, hiszen olyan intézményrõl van szó, ahol a befektetõk ki akartak kerülni a banki szabályozás béklyójából.
  A szabad tõkeáramlás és a pénzügyi piacok fejlõdése komoly veszélyt jelent a nagy állami monopóliumokra. (43) Míg a nemzeti piacok elszigeteltsége idején mind a magán-, mind az intézményi adófizetõk és befektetõk foglyai voltak a szóban forgó állami monopóliumoknak, és elégedetlenségüknek csupán tiltakozással adhattak hangot, addig most egyfajta kivonulási opció is megnyílt elõttük, hiszen lábukkal és pénztárcájukkal szavazva alternatív pénzügyi, adózási rendszerek között választhatnak. Az állampolgárok és a vállalatok megnövekedett döntési szabadságának nemcsak veszélye, hanem komoly fegyelmezõ ereje lehet: arra készteti a kormányokat, hogy ésszerûbb fiskális és monetáris politikát folytassanak, és nagyobb gonddal õrködjenek az általuk nyomtatott pénz értékállósága fölött. A kölcsönözhetõ pénzekért folytatott verseny a nemzetállamok eladósodási lehetõségeit korlátozza, hiszen az állam új alternatívákat nyit meg azon potenciális szereplõk elõtt, akik korábban egy szûk, fejletlen pénzügyi intézményrendszer és a nemzeti piacok korlátai közé kényszerítve hozták meg befektetési döntéseiket. (44)
  A kormányok és a kormányzati döntéseket elõkészítõ és végrehajtó szakbürokráciák nehezen nyugszanak bele gazdaságpolitikai játékterük szûkülésébe. Ráadásul a gazdaságpolitika folyamatosságát vagy nemzeti céljait hirdetõ döntéshozók, akik az állam szuverenitásának csorbulását féltik az áru- és devizapiacok globalizálódásától, igen gyakran hathatós politikai támogatást kapnak azoktól a termelõi, valamint munkavállalói csoportoktól, amelyek – mivel csupán korlátozottan piacképes termékekkel, készségekkel és ismeretekkel rendelkeznek – érdekeltek a verseny korlátozásával járadékszerzési lehetõségeket teremtõ állami szabályozás fenntartásában. (45) A verseny a járadékok – jövedelem- és vagyontranszferek, monopoljogok, kormányzati kedvezmények és privilégiumok – megszerzéséért a nem árjellegû versenynek abba a kategóriájába tartozik, amelynek a társadalmi haszna kisebb, mint költségei. Komoly empirikus és teoretikus bizonyítékok szólnak továbbá amellett, hogy a járadékszerzõ csoportok és elosztási koalíciók térnyerése aláássa a hosszú távú gazdasági növekedés feltételeit, mert csökkenti az új technológiák adaptálásának képességét, és rontja a források újraelosztásának esetleg szükséges változtatásának feltételeit. (46)
  A kormányzati monopóliumok értelmes korlátozása tehát – a fiskális és monetáris alkotmányosság megteremtésének és érvényesítésének fegyelmezõ erejéhez hasonlóan – megköti ugyan a politikai döntéshozók kezét, ám egyszersmind jó eséllyel javítja az erõforrások allokációjának hatékonyságát. Egy adott nemzet gazdaságpolitikai, szabályozási lépéseinél nem szabad figyelmen kívül hagyni a szabad tõke, munka, pénz áramlásából fakadó hatékonyságnövekedést, és ezt együtt kell mérlegelni az adott ország, országrész termelési, szolgáltatási, foglalkoztatási potenciáljának esetleges csökkenésével és más lehetséges társadalmi vagy gazdasági hatásokkal. Nem tagadjuk, hogy a pénzügyi piacok fejlõdése új – az egyes államok vagy nemzeti szabályozó hatóságok szintjén – veszélyforrást teremt. Ezekre a veszélyekre, a spekulatív buborékok kialakulásától az óriásbankok megroppanásáig, a kormányok kétféleképpen reagálhatnak. Vagy együttesen lépnek föl és alkotnak meg – a bankok számára elõírt minimális tõkekövetelményekhez hasonló – globális érvényû szabályokat a gazdasági szereplõk számára, vagy pedig – ismét csak együttesen cselekedve – olyan globális gazdasági környezetet hoznak létre, amely prudens magatartásra és önszabályozásra ösztönzi a piaci szereplõket. A nemzetközi cselekvés természetesen szembe kell hogy nézzen a kollektív cselekvés ismert csapdáival, a koordinációs problémákkal és a potyautazás ilyenkor szokásos jelenségével.

Összefoglalás

A pénzügyi közvetítõ intézmények léte, fejlõdése, mûködésének stabilitása fontos pillére a gazdaság fejlõdésének, egyensúlyának. Az új pénzügyi rendszer, az új instrumentumok gyors terjedése kapcsán mind az „írástudóknak”, mind a kormányzatnak sok a tennivalója, de sem elõbbiek, sem a gazdaságpolitikusok nem érhetik be kiragadott jelenségek és összefüggések bemutatásával. A közérdek megragadása nem egyszerû, de a legritkább esetekben volt csak az, és ezért ezek a kérdések nem misztifikálásra, hanem magyarázatra szorulnak. Úgy gondoltuk, hogy a pénzhasználattal, a pénzügyi innovációval kapcsolatos új keletû viták alapját adó állítások szétválogatása, normatív és módszertani hátterük bemutatása és napjaink pénzügyi fejlõdésének funkcionális magyarázata segítségünkre lehet a félelmek tárgyának jobb megértésében. Tisztában vagyunk azzal, hogy sokak számára nem tudtunk megnyugtató magyarázatokkal és elõrejelzésekkel szolgálni, de reményeink szerint írásunk segíthet abban, hogy a pénzügyi evolúcióval és a pénzügyi rendszer szabályozásával kapcsolatos vita tárgyilagosabb, racionálisabb és konkrétabb legyen.

Jegyzetek

  A fenti esszé egy hosszabb tanulmány fõbb gondolatait foglalja össze, mely a Közgazdasági Szemle augusztus–szeptemberi számában jelenik meg. Abban a számban, mely társszerzõnkre, Csontos Lászlóra emlékezik, aki napjaink magyar társadalomtudományának egyik legkiemelkedõbb gondolkodója, tanárszemélyisége volt. Tanulmányunkat hárman kezdtük el írni, de sajnos Laci már nem lehetett közöttünk, amikor befejeztük. Az elsõ kéziratok elkészítésében még aktívan részt vett, de a végsõ változatot már nem láthatta, így azért a felelõsség kettõnket terhel.
  A szerzõk köszönetet mondanak Antal Lászlónak, Csaba Ivánnak, Gém Erzsébetnek, Harmati Lászlónak, Huszár Andrásnak, Lengyel Györgynek, Mikolasek Andrásnak, Pete Péternek, Szántó Zoltánnak észrevételeikért, segítségükért.

1 Almási M. [1995]: Napóra a Times Square-en. T- Twins, Budapest, 19. oldal.
2 Lányi K. [1996]: Szociális piacgazdaság – nálunk, most. 2000, április, 14. oldal.
3 Korten, D. C: [1996]: A tõkés társaságok világuralma. Kapu, Budapest. Egy kis ízelítõ a 251. oldalról: „Az eredetileg az erõforrások termelõ beruházásokba terelésére létrejött pénzügyi intézményrendszer most az adófizetõk és a termelõ gazdaság kirablására felesküdött, kizsákmányoló, kockázatgerjesztõ és spekuláció uralta globális pénzügyi rendszerré vedlett át.”
4 Galbraith, J. K. [1995]: A pénzügyi spekulációk rövid története. AduPrint, Budapest. (Lásd errõl Bácskai Tamás recenzióját BUKSZ 1996. tél.) Századunk legnagyobb hatású közgazdásza, Keynes is komoly ellenérzésekkel figyelte a pénz és tõkepiac néhány akkoriban új fejleményét. Lásd Keynes, J. M. [1965]: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK, Budapest.
5 Lásd pl. Frankel, S. H. [1977]: Money: Two Philosophies. Basil Blackwell; Schumpeter, J. L. [1955]: History of Economic Analysis. London; és Lowry, T. [1979]: Recent Literature on Ancient Greek Economic Thought. Journal of Economic Literature, March.
6 Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Lányi Kamilla [1996]: A pénz hatalma – a hatalom pénze. Élet és Irodalom, július; Spitz, P. [1996]: The right to food and the role of finance. Food Policy, vol. 21., No. 1, pp. 17– 21. és Salins, A. de és Villeroy de Galhau, F. [1996]: The Modern Development of Financial Activities in the Light of the Ethical Demands of Christianity. Pontifical Council for Justice and Peace, Vatican City.
7 Egy tágabb definíció magába foglalhatja a kisbefektetõk millióit is, hiszen gyakran õk jegyzik a betéteket, kötvényeket, részvényeket, és több esetben igencsak aktív résztvevõi a folyamatoknak.
8 Olson, M. [1982]: A kollektív cselekvés logikája, Budapest, Szociológiai Füzetek. A pénzügyi és a politikai intézményrendszer, bankárok és politikusok közötti viszonyok tanulmányozásának egy másik ígéretes elméleti lehetõségét a járadékvadászat és a szabályozás Stiegler nevéhez kapcsolódó elmélete kínálja. Lásd Stiegler [1989]: Piac és állami szabályozás. KJK, Budapest és Mueller, D. C. [1989]: Public Choice II. Cambridge, Cambridge University Press.
9 Egy választó lexikografikus rendezést alkalmaz, amikor döntését kizárólag a jelöltek adóprogramja és azonosság esetén a leszerelésrõl vallott véleményük alapján hozza meg. Lásd Elster, J. [1995]: A társadalom fogaskerekei. Osiris, Budapest, 31. oldal.
10 Marx, K. [1959]: A filozófia nyomorúsága. Megjelent: Marx, K. – Engels, F.: Összegyûjtött mûvei. 4. kötet, Budapest. Ez a szemlélet cseng vissza Bródy András monetarizmuskritikájában is: „A monetarizmus elleni alapvetõ és legélesebb kifogásom tehát az, hogy mindent pénzzel akar mérni, az árak közvetítése révén. Minden más mellékes és másodrendû számára. Ezzel gyakorta éppen az emberiség legdöntõbb kérdéseit hagyja figyelmen kívül.” Bródy András [1996]: A monetarizmus kiskátéja. Elõadás a Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Akadémiai Bizottsága és a Friedrich Ebert Alapítvány budapesti irodája 1996. május 31. és június 2. között Debrecenben szervezett A monetarizmus: múlt és jelen, deviancia vagy normalitás címû konferenciáján. A konferencián elhangzott elõadásokból kitûnik, hogy az elõadók többsége – Bródy Andráshoz hasonlóan – a monetarizmus fogalmát a fogalom tartalmától és a szokásos közgazdaságtani szóhasználattól eltérõen a „pénzügyi világ uralmaként” értelmezte.
11 Vö. Lányi Kamilla idézett mû 6. oldal.
12 Lásd pl. Korten, id. mû Elfajzott pénzügyi rendszer c. fejezetét.
13 Mintz, B. and Schwartz, M. [1985]: The Power Structure of American Business. The University Chicago Press; Swedberg, R. [1989]: Banks from Sociological Perspective. Megjelent: Göran A. és társai (szerk): Sociology in the World: Essays in Honor of Ulf Himmelstrand on his 65th Birthday. Uppsala: Uppsala Univ. Press pp. 157–188. Szociológiai és gyakran a szépirodalmi alkotások egyik gyakori csúsztatása, hogy a bankuralom leírásában az adós a kiszolgáltatott kisember és a hitelezõ a domináns fél. Csakhogy sok esetben a bank betétese, tehát hitelezõje az, aki kiszolgáltatott a bankkal szemben. Essék szó arról az ellenszenvrõl is, melyet gyerekkorunk óta plántál belénk egy sor ismert regény, film, amikor a bankárok privilegizált és domináns helyzetének bemutatása során általában jellemük el nem kerülhetõ torzulásait, az életrajzban fellelhetõ sötét foltokat hangsúlyozza. Gondoljunk Schyllock, az uzsorás alakjára Shakespeare A velencei kalmár c. mûvében vagy Danglars báróéra Dumas Monte Christo grófja c. regényében. Ezért válhatott bestsellerré Németország után Magyarországon is Ogger, G. [1995]: BankKárok. (Európa Könyvkiadó, Budapest) címû könyve is. Jellegzetes fejezetcímek a könyvbõl: „A számlarablók”, „A pénzszöktetõk”, „A megkopasztók”.
14 Lásd Vedres B. [1997]: Bank és hatalom. Szakdolgozat, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem. A hitelezéshez kapcsolódó feltételek bevonása a vizsgálatokba javíthatja ezeknek az empirikus elemzéseknek a magyarázóerejét.
15 Lengyel Gy. – Bartha A. [1997]: Bankárok: a magyar gazdasági elit domináns csoportja? Replika, 1997. március, 67–88.
16 Lásd Várhegyi É. [1996]: Bankvezetõk kiválasztása a nyolcvanas-kilencvenes években Magyarországon; Szociológiai Szemle, 3–4. sz.; a tulajdonformák szerepének és a tulajdonosok és a menedzserek közötti játéknak a természetérõl lásd Laffont, J. – Tirole, J. [1994]: A Theory of Incentives in Procurement and Regulation. MIT Press, Cambridge Massachussetts, 17. fejezet és Dewatripont, M. – Tirole, J. [1993]: The Prudential Regulation of Banks. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts.
17 „…de már elvesztette minden eredeti tulajdonságát… Ez a metamorfózis, ill. kétnemû fiktív valóságos pénz az újkapitalizmus legfontosabb és legveszélyesebb találmánya.” Almási, id. mû 41. oldal.
18 Toffler, A. [1993]: Hatalomváltás. Európa Könyvkiadó, Budapest.
19 Ostroy J. M – Starr, R. M [1990]: The Transaction Role of Money. Megjelent: Friedman, B. M. – Hahn, G. F. H. (szerk) [1990]: Handbook of Monetary Economics. Elsevier Science Publishers, B.V. pp. 4– 60. A tanulmány közel teljes képet ad a pénzelmélet fejlõdési állomásairól, és részletesen bemutatja a pénzelméleti vitákat, modelleket. Lásd még Hahn, F. H. [1971]: Equilibrium with transaction cost. Econometrica, 39. 417–439.
20 Ehhez a kérdéshez kapcsolódik egy másik régi vita, mely a pénzkibocsátás állami monopóliumának létjogosultságát firtatja. Lásd Goodhart, C. [1985]: The Evolution of Central Banks: a Natural Development? London, ICERD-LSE és White L. H. [1984]: Free Banking in Britain: Theory, Experience and Debate, 1800–1845. Cambridge, Cambridge University Press.
21 Ezen belül azonban már maga a minõsítés szempontrendszere is vitatott: a szokásos közgazdasági logika „jobbnak” azokat a megoldásokat tartja, melyek Pareto-optimálisak, azaz, amelyeket csak úgy lehetne javítani, hogy legalább egy valakinek a helyzete romlik. A radikális filozófiák mindig is felvállalták az „emberiség jóléte” érdekében ezen egy-két ember helyzetének rosszabbodását, és tény, hogy ez a forradalmi hevület a sokszor ostorozott közgazdasági fõáramtól meglehetõsen messze esik.
22 Augusztinovics M. [1996]: Mirõl szól az input- output modell? Közgazdasági Szemle, 63, 315–320.
23 Lásd Allen, F. – Gale, D. [1994]: Financial Innovation and Risk Sharing. MIT Press, p. 13.
24 Lásd Malkiel, B. G. [1990]: A Random Walk Down Wall Street. Norton & Company, New York, 393.
25 Lányi Kamillát idézve: „1995-ben napi 1300- 1500 milliárdnyi deviza cserélt gazdát.” Lányi K. [1996]: A pénz hatalma – a hatalom pénze. Élet és Irodalom, július. E piac alavetõen a devizáknak csak azt a körét tartalmazza, amelyek átváltása szabad, és mozgatása viszonylag kötetlen és olcsó.
26 Az efféle elõrejelzés logikai lehetetlenségére utalt az a híres jazz-zenész, aki a „Véleménye szerint hol tart majd a jazz húsz év múlva?” kérdésre azt válaszolta: „Gõzöm sincs. Ugyanis ha tudnám, akkor már ott lennék.”
27 A spekulációnak errõl a kiegyenlítõ funkciójáról Almási Miklós is beszámol. Almási id. mû 34–35. oldal. Természetesen egy-egy ezzel ellentétes, egészségtelen irányú spekuláció ellen megfelelõ eszközökkel, nemzetközi szabályozási és intervenciós megállapodásokkal kell és lehet védekezni. Tegyük rögtön hozzá, hogy a túlszabályozás viszont oda vezethet, hogy a fent leírt kiegyenlítõdés sem fog végbemenni.
28 Hanh, F. [1990]: Likviditás. Megjelent: Friedman, B. M. – Hahn, G. F. H (szerk).: Handbook of Monetary Economics. Elsevier Science Publishers, B. V. pp. 65–80.
29 Keynes [1965] id. mû 181. oldal.
30 Lásd Grossman, S. J. – Stiglitz, J. E.[1976]: Information and Competitive price Systems, American Economic Review, pp. 246– 253.
31 Lásd Baker, W. E. [1984]: The Social Structure of a National Securities Market, American Journal of Sociology, pp. 775–811.
32 Lányi Kamilla [1996] id. mû. Keynes is tartott e növekedéstõl: „Amíg a vállalkozások nyugodt mederben folynak, a spekulánsok talán nem okoznak több bajt, mint a buborékok. Komollyá válik azonban a helyzet, ha a vállalkozás válik buborékká a spekuláció örvényében. Ha egy ország tõkéjének a fejlõdése egy játékkaszinó tevékenységeinek a melléktermékévé válik, aligha végeznek jó munkát” Keynes, J. M. [1965] id. mû 181. oldal.
33 Goldsmith, az Egyesült Államok vagyonszámláinak legnevesebb statisztikusa 1984-ben úgy találta, hogy a gazdaság reálvagyona 13 500 milliárd dollár, a pénzügyi vagyon – beleszámítva a valójában reáltõkét      és nem adósságot megtestesítõ részvényeket – pedig 14 800 milliárd dollár volt. 1995-ben a tõzsdei származtatott piac állományának névleges tõkeértéke 9200 milliárdra nõtt.
34 A származtatott piacok méretére vonatkozó adatok forrása: Szalai Z. [1996]: A származtatott pénzügyi piacok fejlõdésének és szabályozásának nemzetközi tapasztalatai. Kézirat, Budapest, 12–20.
35 GDP helyett írhatnánk GNP-t is, itt és most nincs jelentõsége a különbségtételnek.
36 Egy egyszerû példával: ha egy ékszerbolt pillanatnyi készletét elosztanánk az ékszerész éves jövedelmével, nagy számot kaphatnánk, és mégsem találnánk szokatlannak.
37 Nagyon tanulságosnak tartjuk a vitában az ezzel a szélsõséges állásponttal vitatkozó, de módszereibõl sokat elsajátító, sõt azt továbbfejlesztõ másik álláspontot, mely megpróbálja pontosan behatárolni a monetáris szektor és a reálgazdaság közötti kapcsolatokat, csatornákat. Lásd pl. Gertler [1996]: Pénzügyi struktúra és a gazdasági tevékenység aggregátumai. Megjelent: James, C. M. – Smith, C. W. H. (szerk.) [1996]: Pénzügyi közvetítõk: Kereskedelmi bankok. PANEM, Budapest, 23–49.
38 Lásd Várhegyi É. [1997]: Ki szavatol a pénzünk biztonságáért? Kézirat.
39 Például a látra szóló betétek kamatozásának maximálása nyomán sorozatban születtek a nem banki közvetítõk, pl. nyílt végû befektetési alapok, melyek gyakorlatilag a látra szóló betételhelyezéssel megegyezõ lehetõséget is kínáltak jobb kamatkondíciókkal. Ugyanakkor a szabályozás sok közgazdász szerint éppen nem kockázat- és válságelhárító tényezõ, ellenkezõleg, elmélyítheti a válságot. Milton Friedman és Anna Schwartz elemzése szerint a harmincas évek válsága idején bekövetkezett pénzügyi válságokat jelentõs részben épp a FED okozta, amikor hibásan használta ki rendelkezésre álló lehetõségeit, és nem igyekezett a reálgazdasági válság és a várakozások változása nyomán fellépõ likviditásszûkét ellensúlyozni. Schwartz. A. – Friedman. M. [1963]: A Monetary History of the US 1867–1960, Princeton, Princeton Univ. Press, 1963. Megjelent: Friedman. M [1986]: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Válogatott tanulmányok. KJK, Budapest, 84. oldal.
40 Lásd pl. Almási id. mû 34–35. oldal.
41 Lásd Dewatripont, M. – Tirole, J. [1993]: The Prudential Regulation of Banks, The MIT Press, Cambridge Massachusetts, ill. Szalai id. mû.
42 A problémakörrõl részletesebben lásd Dewatripont, M. – Tirole, J. [1993] id. mû, Várhegyi id. mû. A betétbiztosítás esetérõl lásd Harmati, L. – László, G. – Zsámboki, B. [1997]: A pénzügyi rendszer információs problémái és a betétbiztosítás, Bankszemle, 1996. 6., 1–29.
43 Az állam gazdasági hatalmának lényegében négy – jogi garanciákkal körülbástyázott – tartóoszlopa van. Az elsõ az állam kizárólagos adókivetési joga; a második az állam pénzkibocsátási monopóliuma; a harmadik az állam joga ahhoz, hogy a költségvetés hiányát adósságfinanszírozással szüntesse meg; a negyedik az állam szabályozási monopóliuma, ezen belül a pénzügyi piacok szabályozásának monopóliuma.
44 Mindez persze azt jelenti, hogy a kormányok nem tehetnek meg büntetlenül bizonyos dolgokat: a nemzeti valuta hiányzó vagy erõsen korlátozott konvertibilitása, a tõkeáramlás megrendszabályozása és a nemzetközi banktevékenység tilalma idején gyakran alkalmazott gazdaságpolitikai eszközök – a belföldi fizetõeszköz árfolyamának rögzítése, nyakló nélküli kormányzati túlköltekezés, inflatorikus pénzteremtés, az állam szabályozási monopóliumának bevételszerzésre való felhasználása, stb. – a megváltozott gazdasági környezetben célellentétes hatásokkal járnak, és aláássák a kormányzat belföldi és külföldi szavahihetõségét.
45 Mueller, D. C. [1989]: Public Choice II, Cambridge, Cambridge University Press kötetét ajánljuk az olvasó figyelmébe.
46 Lásd Olson M. [1987]: A nemzetek felemelkedése és hanyatlása. KJK, Budapest. Lásd még Olson, M. [1982]: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Szociológiai Füzetek. A fenti következtetés, mely eredetileg Olsontól származik, érvényessége meglehetõsen tág, így nem véletlenül számos empirikus ellenpélda is felhozható az elméletet alátámasztó tények mellett. Lásd Mueller, D. C. id. mû 319. oldal. Az átmeneti gazdaságokban – véleményünk szerint – óriási jelentõsége van a közvetett állami gazdaságszabályozás által gerjesztett járadékvadászatnak és a tulajdonjogok elosztásával kapcsolatos járadékszerzési erõfeszítéseknek. Sajnos kevés ilyen tanulmány született e témában Magyarországon, a társadalomkutatók egyelõre adósak a pénzügyi közvetítõkkel kapcsolatos privilégiumok szétosztásának és a bank- és adóskonszolidációnak efféle elemzésével is.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@mail.c3.hu