Horia R. Patapievici

A gyilkosok közöttünk élnek

  1984 decemberében két kolléganõ átlapozza fõnökük naplóját. Az RKP XIII. Kongresszusának õsze ez, és a két asszony olvassa fõnökük vitriolos élceszeit a kongresszus és a Kondukátor rovására. A két nõ derül és kuncog. De félnek is. Akad a naplóban egyéb feljegyzés is, éppoly csípõs, amely tán a saját becses személyüket vagy éppen a munkaközösséget kezdi ki. Úgy döntenek hát, hogy átadják a naplót az intézet szekusának. A szekus továbbítja az igazgatónak, aki lelkiismeretesen jelenti az "ügyet" a Belügyminisztériumnak. December harmincadikán a feljelentettet behívatja a rendõrség. Minden indoklás nélkül visszavonják az útlevelét, amelyet nem sokkal azelõtt kapott meg (a leánya az Egyesült Államokban él, hozzá készült látogatóba).
  Az ünnepek után visszatér a munkahelyére, és észleli, hogy naplója eltûnt. 1985. január 7-én a Szekuritáté házkutatást rendel el, és elkobozza a napló mind a hatvanegy füzetét. A naplót 1944 óta vezette megszakítás nélkül. A házban még találtak 2 márkát, 3 guldent, valamint egy fél font sterlinget.
 

A kiválasztott

  1985 novemberében a Securitate agyonvert egy embert. Gheorghe Ursunak hívták, a barátai Babunak becézték. De ki is volt Gheorghe Ursu? Gheorghe Ursu mérnök volt, aki tömbházak tervezésével kereste meg a kenyerét. Oly elevenen élt benne a hivatástudat, hogy az 1977-es földrengéskor nem volt hajlandó elhagyni az épületet, amelyben tartózkodott, mondván, hogy ha az összedõl, az annyit tesz, hogy minden általa tervezett ház összedõl, akkor pedig megérdemli, hogy velük pusztuljon. Amit azonban Gheorghe Ursu épített, az kiállta a próbát, mivel egyetlen általa tervezett épület sem dõlt romba. Nem szárad a lelkén senkinek a halála. Szellemileg olyan volt, mint sokunk, akik megéltük Ceausescu alatt a végsõ leépülés és nyomorúság komikumát. Azért esett rá a választás, mivel oly példásan élte meg képviseletünket. Mohó, csillapíthatatlan kultúrszomj éltette, mint mindannyiunkat. Akárcsak õ, mi is kettõs életet éltünk a kommunisták alatt: az egyikben fizetett állami rabszolgákként kerestük meg a testi túlélésre valót, a másikban a lelkieket gyarapítottuk, mert lelki életünket valóságosabbnak éreztük, mint a sorban állásokra pazarolt testit – lélekben szabadok lehettünk és álmodhattunk. A lelket a kultúrában éltük meg. Aki nem állt sorba könyvért, jegyért az Ateneuba vagy a Filmmúzeumba, aki nem csencselt tiltott könyvek xeroxmásolatával, aki vigyázó szemét nem az írók szavaira, cikkeire és az irodalmi világ mozgására vetette, az nem tudja, hogy mit jelentett a kultúra szeretete Ceausescu alatt. Amiként az, aki nem állt sorba órák hosszat az élelmiszer-fejadagjáért, aki nem dermedt meg a hidegtõl a kenyérsorban, a tejsorban, a szójaszalámisorban, a bárminõ élelemsorban, az nem tudja, hogy mit jelentett Ceausescu. Sokan éltünk e hazában, amelyben az éktelen nyomorúság egymás mellett, de nem együtt élt a kultúra, a mûvészet érdek nélküli szeretetével és a kifinomult ízléssel.
  Gheorghe Ursu ilyen volt. Falta a könyveket, rajongott a képzõmûvészetért, el nem szalasztott volna egy jó filmet, mindig ott lehetett látni az Ateneu koncertjein, mindent tudni akart, büszke volt mérnöki munkájának idõtálló mívességére, 18 éves kora óta írta a naplóját, úgy írt verset, ahogyan lélegzett, szüntelen és szakadatlan, jobban érdekelte az Írószövetség Országos Konferenciája, mint a táplálék, amit magához vett (egy étkezdében), és megrögzött májuskettõs volt, mint sokan közülünk. És mint annyian közülünk, õ is kegyetlenül gúnyt ûzött Ceausescuból, hívságából, ostobaságából, pöffeteg hárijánoskodásából, õrült rendszerének a csõdjébõl, amely egyszerre keltett derût és iszonyatot. Bízvást állíthatom, hogy Gheorghe Ursu pont olyan volt, mint mi.
  Tiszta sor számomra, hogy Gheorghe Ursu kiválasztásának kettõs indoka volt. A Securitate választása azért esett rá, mert egyrészt olyan volt, mint mi, másrészt viszont mélységesen különbözött tõlünk. Amikor Gheorghe Ursu megeresztett egy-egy Ceausescu-viccet, nem állt meg a csúfolódásnál; csúfolódása gúnyûzés volt, gúnyûzése pedig határozott elutasítás – humorában nem ismert tréfát, mert Gheorghe Ursu már nem táplált illúziót a szocialista rendszert illetõen: a szocializmus embertelen volt, hazug és nyomorúságos. Gheorghe Ursu abban sem hasonlított hozzánk, hogy makacs volt. Noica mondta volt, hogy az eszme a makacsság egyik megnyilvánulási formája. Gheorghe Ursu makacssága a szabadság volt: a szabadság, amelyben az ember szabadon utazik, eredetiben szemléli meg a mûalkotásokat, jó könyveket olvas, szeretkezik, egyáltalán – a mindent éli meg kulturálisan. A szabadság feltétlen megnyilvánulása egy olyan lakájlelkû társadalomban, amelyben minden szolgaságra ítéltetett, eredményezte Gheorghe Ursunak azt a vonását, amelyben leginkább különbözött tõlünk. Gheorghe Ursu komolyan vette saját magát. Komolyan vette a barátságot, azért figyelmeztette a barátait, hogy belekeveredhetnek a kivizsgálásba, amely õt hullává lényegítette, és azért nem is köpött be senkit. Nicu Steinhardt mondta volt, hogy a joggyakorlat alapja a halál elõtt tanúsított testi bátorság. Gheorghe Ursu mindannyiunktól különbözött abban a lényegi vonásban, amelyre minden jogi megnyilvánulás támaszkodik: a halál elõtt tanúsított fizikai bátorságban. Amikor feljelentették, Gheorghe Ursu rögvest elfogadta saját szabadságának a logikáját, és önmagát ajánlotta fel szavainak és tetteinek zálogául. Eleven, egyedi testével felelt az agresszióra, amely el akarta nyomni szabad és nonkonformista lelkét. És megölték lebírhatatlan szabadságáért és kivételes emlékezõtehetségéért, megölte Gheorghe Ursut az az intézmény, amely a legtudományosabban és módszeresen foglalkozott elnyomásunkkal és agymosásunkkal: a Securitate.
 

  Gheorghe Ursu történetének szomorú a tanulsága. 1990. január 17-én, Gheorghe Ursu nõvérének a kezdeményezésére megindul a vizsgálat, amely a Gheorghe Ursu meggyilkolásáért felelõsek kilétét hivatott megállapítani. A vizsgálat 1990. március 31-én zárul, a jelentést Dan Voinea alezredes írja alá, aki bíróság elé küldi a vallatótisztet (aki az 1989-es megtorlások alkalmával is a brutalitásával tündökölt), az õrségparancsnokot és a rendõr-fõkapitányság kivizsgálóbizottságának a fõnökét. A Katonai Ügyészség két éven át nem kezdeményezett semmit, amikor pedig mégis megmozdult, csak azért tette, hogy "gondatlanságból elkövetett emberöléssé" fokozza le a gyilkosságot, és fabrikált a gondatlanságból elkövetett emberöléshez egy önkéntes vétkest is, aki habfehérre mossa a vallató szekusokat.
  Gheorghe Ursu gyilkosai perének az elsõ példázata arról szól, hogy itt nem lesz semmiféle per: gyilkosai azoknak a struktúráknak a kiszolgálói, amelyekkel a jelenlegi hatalom uralja a társadalmat, következtetésképp az ilyesfajta szolgálat képviselõit nem lehet román bíróság elé állítani. Romániában az igazságszolgáltatás bárminõ visszaélés árán az ország és a törvény urait védi. Következtetésképp, aki nem tartozik a hatalomhoz, de igazságot akar, okosabban teszi, ha nem a hazai igazságszolgáltatáshoz folyamodik, mert nem ér el egyebet halogatásnál (ügyében) és üldöztetésnél (a saját személye ellen).
  A második példázat a két feljelentõ hölgyrõl szól. Egyikük vezekel ma már, a másik azonban akárhányszor eszébe jut az az ember, akit az õ hozzájárulásával gyilkoltak meg, többnyire azt mondja rá: "Mi a francot akartok vele, vinné el az ördög!" Ez itt a bökkenõ, ez itt az iszonyatos: olyan emberek között élünk, akik köznapinak tûnnek, nincs bennük és velük semmi különös látszólag, de mihelyt szembesülni kényszerülnek önnön rettenetes tetteikért való felelõsségükkel, képtelenek bárminõ erkölcsi érzésre. Vonatkozik ez Gheorghe Ursu gyilkosaira és kínzóira is. Elfajult erkölcsiségükben szent meggyõzõdésük, hogy Gheorghe Ursu halála Gheorghe Ursut terheli, mert ha Gheorghe Ursu "veszteg ül", mi gondjuk lenne ma?
  Emlékeztetnem kell arra is, hogy a kihallgatás mikéntje arra vall, hogy a vallatótiszteknek mindinkább szívügye lett Gheorghe Ursu megkínoztatása. Gheorghe Ursut gyûlölködve kínozták meg. Olybá tûnik, minél többet olvastak elkobzott naplójának hatvanegy füzetébõl, annál hevesebben fûtötte õket a gyûlölet. Miért gyûlölték? Az egyetlen érdemleges válasz annyi csupán, hogy Gheorghe Ursu naplója tükröt tartott elébük, amelyben oly élesen és kendõzetlen tükrözõdött visszataszító rútságuk a maga teljességében, amiként az csak a tükörben lehetséges. Így esett, hogy Gheorghe Ursut végsõ soron gyûlöletbõl gyilkolták meg. Ne feledjük, hogy Gheorghe Ursut két hét kettõs kínzás után verték agyon, mert megkínozták a kihallgatáson, és kínozták tovább a cellájában is. Elrettentõ az igazságszolgáltatás közönye és a hóhérok amoralitása, de ugyanígy visszadöbbent azoknak a szadizmusa, gyûlölete, megátalkodottsága és bestialitása, akik Gheorghe Ursut meghurcolták. Ezek az emberek közöttünk élnek, és védi õket egy olyan igazságszolgáltatás, amely egy olyan hatalmat szolgál ki, amely azt reméli, hogy egykor még felhasználhatja õket, ugyanilyen módon.
  Végezetül ne feledjük, hogy azon ügyészek egyike, akik oly patyolattisztára mosták a Gheorghe Ursu-dossziét, hogy a politikai gyilkosságnak még az árnya se vetõdhessék reá, a köztársaság fõügyésze ma, neve Manea Dragulin.
 

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu