A hatnapos háború és a magyar zsidók

  1989-ben fogtam hozzá Magyarországon és Izraelben azoknak az interjúknak a készítéséhez, amelyek anyagából 1997-re Várj, madár… címû könyvem megszületett. Kérdéseim a zsidó identitás mibenlétét feszegették a népirtás túlélõinek elsõ, második és harmadik nemzedékében, s a vélekedések módosulását egy-egy család különbözõ generációiban, illetve az egyes életutakon belül.
  Amikor a kötet szerkesztése során korszakokra bontottam az interjúkat, világos volt, hogy 1956 után 1967 a következõ cezúra: a hatnapos háború, majd ezt követõen a diplomáciai kapcsolatok megszakítása Izraellel, s az Izraelt agreszszornak bélyegzõ politika. Anélkül, hogy rákérdeztem volna, beszélgetõpartnereim spontán módon adtak hírt ezzel kapcsolatos érzéseikrõl, konfliktushelyzeteikrõl. Kiderült, hogy az eseményt Izraelben is ellentmondásosan élte meg a baloldali gondolkodású zsidóság. Ezt a válságos lelkiállapotot szeretném érzékeltetni az alábbi összeállítással.
  – Mikor a pártbizottságban megtartották az eligazítást a ’67-es dolgokról a titkároknak, a belügyminiszter-helyettes figyelmeztetett, hogy nagy antiszemitizmus van, de ugyanúgy fel kell lépni a filoszemitizmus ellen is, mert az is van. Elmondott mind a kettõre néhány példát. Hogy például az ország legnevesebb írója – nem mondta a nevét – felment Kádár elvtárshoz és azt mondta, amennyiben nem vonja vissza a diplomáciai kapcsolat megszakítását, õ inkább itthagyja az országot. „Ami disznóság – mondta. – Ugyanolyan disznóság, mint amikor azt mondják, hogy Hitler nem csinált elég nagy takarítást.” Tehát mind a kettõvel szemben lépjünk fel. Amikor vége volt az eligazításnak és kijöttünk, akkor ismertük meg egymást. Hogy kik a zsidók. Mert: „egy nagy frászt a pofádba, ne hasonlítsd össze ezt a kettõt” – mormogták az orruk alatt. Így ismertük meg egymást. Tudtam, hogy jönnek a pártnapok, megvolt a brosúra, szidni kellett az agresszort. A körzetben tudták, hogy én jelen voltam a XIII. kerületi eligazításon, tehát a körzetben is nekem kell megtartani. És akkor ezt mondtam a raktárvezetõnek, aki egyben szocpolos is volt: „Kell háromszáz forint fizetésemelés?” „Hát hogy lehet ilyet kérdezni?” „Hozol két beutalót holnap.” „De hát…” „Te hülye zsidó, hát holnapután nekem kell szidnom a zsidókat két órán keresztül!” Másnap hozta a két beutalót.
  – Közvetlen fõnököm, aki fehér karszalagos muszosként és szökevényként élte át a háborút, különös gonddal foglalkozott velem. Nagyon megtanított a szakmára, a fizikai munkától sem kímélt. Én sem hagytam magam kímélni; abban az idõben sokat gondoltam rá, hogy esetleg kimegyek. Anyám miatt nem mentem ki, a nagymama miatt, aki akkor még élt. A vállalat egyik igazgatóhelyettese egy kitért zsidó volt, akinek nagyon imponált, hogy én zsidóként éltem: amikor ünnep jött, szabadságot kértem. Másik fõnököm – sokáig tartotta magát a kommunista dogmákhoz – védett meg ’67-ben. Elkezdtem ordítozni, hogy ami az újságban van, szemenszedett hazugság. Kevesebbért is bekaszniztak akkor embereket – ezt én szépen megúsztam.
  – Nagy érdeklõdés áradt felém, amikor hazajöttem ’61-ben, pozitív irányú érdeklõdés Izrael iránt, és nem csak zsidók részérõl. A párt engem soha nem keresett meg, noha minden önéletrajzomban benne volt, hogy tagja voltam az izraeli kommunista pártnak. A kommunisták cionistaellenesek voltak: azt tartották, hogy a zsidókérdést nem a cionizmus oldja meg, hanem a szocializmus. Az izraeli kommunista pártnak az volt az álláspontja, hogy Izraelben meg kell valósítani a szocializmust. Aki pedig Magyarországon vagy bárhol máshol él, annak ott kell megvalósítania a szocializmust. Én kozmopolita beállítottságú voltam, nem érdekelt, ki zsidó, ki nem zsidó. Barátaim tanácsolták, hogy ha egyetemre akarok menni, legjobb, ha elhelyezkedem egy gyárban, és a munkahely javasol. Protekcióval bejutottam a MOM-ba raktárosnak, és ott olyan kampányt indítottak ellenem, hogy egy hónap múlva egyszerûen kirúgtak. Miután visszakaptam a magyar állampolgárságot, az izraeli állampolgárságomat senki sem firtatta. Rendszeresen bejártam a követségre meghosszabbítani a katonai szabadságomat – ez 1967-ben megszûnt. Nem emlékszem, hogyan reagáltam erre az egész dologra. Abban az idõben jobban érdekeltek a lányok, mint a politika. Én az izraeli hivatalos politikai kurzust mindig, izraeli kintlétem alatt is, keményen kritizáltam. ’48-ban kerültem ki Izraelbe, három évvel a holocaust után, és szembe találtam magam egy társadalommal, amely az arabokat diszkriminálja. Ezt én sehogysem tudtam elfogadni. Ugyanígy irritált a szefárd–askenáz ellentét is. Ha az oroszok antiszemiták, hát antiszemiták. De a zsidó fajgyûlöletet nem tudom megbocsátani. Tehát én mindig baloldalról kritizáltam az izraeli politikát, azért nem okozott nekem problémát a diplomáciai kapcsolatok megszakítása. Tulajdonképpen a Chrudinák-féle riportokat sem tartottam hazugoknak, nem váltottak ki belõlem ellenszenvet. Számomra alapkérdés volt mindig, hogy nem avval védem a hazámat, ha igazolom az igazságtalan cselekedeteit, és kifelé, a világ felé védem, hanem avval, ha belülrõl kritizálom, és hangosan, kifelé is vállalom, mert akkor igaz ügyet szolgálok, és megmutatom, hogy nem minden zsidó arabellenes. És aztán egyszer csak, nem tudom, mikor, rádöbbentem, hogy mit jelent Izrael a zsidóság számára. Nem konkrét események következtében, csak logikai úton. Az egyik, hogy van egy hely, ahol mindig befogadnak, megvédenek, és ahol otthon vagyok. A másik, hogy a „zsidó” fogalmat az emberiség tudatában Izrael gyökeresen átalakította. Erre én menet közben, Magyarországon jöttem rá. És hogy minden zsidónak nem kutya kötelessége, hanem alapvetõ érdeke, hogy ezt felismerje, és maximális mértékben támogassa. Amikor erre rájöttem, akkor egyértelmûen cionistává kellett hogy váljak.
  – Az egyetemi felvételin azt kérdezték tõlem, hogy az izraeli–arab háborúban ki az agresszor. Valahogy kitévelyegtem a Cukor utcán keresztül a Lánchídhoz, és ott bõgtem két és fél órán át. Otthon jelentettem anyukámnak, hogy úgyse vesznek fel, mert akitõl ilyet kérdeznek… És nagyon büszke voltam arra a hatnapos háborúra, és elmondtam nekik, hogy nem Izrael akarja az arabokat a Földközi-tengerig üldözni, azt hiszem, a Dávid–Góliát kapcsolatra utaltam, de nem túlságosan meggyõzõen. Látom magamat: düh és sírás bujkál bennem, de válaszoltam. Utána jött még egy kérdés, hogy Izrael állam törvényes-e. Mondtam, hogy negyvennyolc óta kikiáltották ENSZ-tagállamnak, miért kérdezik ezt tõlem. Így váltunk el: hogy én kérdeztem vissza. Fölvettek az egyetemre.
  – ’63–65 között volt a nagy feltárás Massadában. R. T. egyszer a kezembe adott egy könyvet, az izraeli követség kiadványa volt, és azt mondta, tartsak errõl elõadást néhány gyereknek. Mondta, hogy olvassam el a Zsidó háborút is, abban is szól egy fejezet Massadáról, és fantasztikusan egyezik a régészeti eredménnyel, amit Flavius leírt. ’67-ben R. T. a szegedi zsidó közösség múltjáról kiállítást rendezett az akkori középiskolásokkal, lehettünk vagy tízen. Szerzett tárlókat a múzeum igazgatójától, anyag volt bõven, és a zsinagóga elõterében helyeztük el. A kiállítást természetesen õ állította össze, én segítettem port törölni, meg ilyesmit. Hatalmas mennyiségû könyvet találtunk a zsinagóga egyik hátsó szobájában. Gondolom, a gettósítás után maradt ott, több ezer kötet. Megkért minket, segítsünk leporolni és többé-kevésbé rendszerezni. Találtunk egy cionista zászlót összegöngyölve, 2x3 méteres volt, úgy emlékszem, fehér brokát, rajta kék sávok és a kék mógendóvid, felirat – valamelyik szegedi cionista szervezet zászlója volt. Emlékszem, milyen nagy hatással volt rám, hogy létezik ilyen zászló. Közben kitört a ’67-es háború. Életem nagy élménye volt. Megszólalt az izraeli rádió, és egy nõi hang bemondta: „Csapataink ma hõsi harcok után visszafoglalták Jeruzsálemet.” Rövid szünet, és a rádió eljátszotta a Hatikvát. Egyedül voltam a helyiségben, ahol ezt hallottam, felálltam, és elkezdtem bõgni. Ekkor már számomra ennyit jelentett Jeruzsálem visszafoglalása. A következõ héten egy KISZ-vezetõképzõ táborban kellett részt vennem. Valaki kitalálta, hogy nekünk, kiszeseknek, tiltakoznunk kell az izraeli agresszió ellen, fogalmazzunk meg egy tiltakozó levelet. Úgy emlékszem, az izraeli követségnek, de lehet, hogy az már akkor megszûnt. Történetesen én voltam a „legjobb fej”, akit megbíztak a fogalmazással. Akkori ésszel úgy éreztem, hogy sikerült megfogalmaznom mindenki megelégedésére. Általánosságok szerepeltek benne. ’67 õszén vagy ’68 tavaszán R. T.-t „begyûjtötték”, házkutatást tartottak nála, és nagyon gyorsan eltávolították Szegedrõl. Jogi alapja ennek nem volt. Rá három-négy napra engem is bevittek. Fizikaóránk volt, és egyszer csak szól az iskola titkárnõje, hogy jöjjek ki, keresnek a rendõrök. Azonnal tudtam, mirõl van szó. Mondták, egy közlekedési balesettel kapcsolatban szeretnének kihallgatni. Beültettek egy autóba, és bevittek a rendõrségre. Azzal kezdték, hogy hallottam-e, mi történt R. T.-vel. Mondtam nem, miért, mirõl van szó? Mondták, hogy õrizetbe vették, kihallgatták, és szeretnék tudni, mit tudok errõl az egész dologról. Hát én nyugodtan elmondtam a kiállítást, beszéltem Massadáról. Természetesen tudtam, hogy R. T. miért mondta el Massadát mint a zsidó hõsiesség szimbólumát, de ha úgy tetszik, ez egy régészeti érdekesség. Utána azt kérték, hogy amit elmondtam, írjam le. Két vagy három oldalon leírtam. Azt mondták, jól van, fognak még jelentkezni, szeretnének még velem találkozni. Ezután néhányszor megvártak az iskola elõtt, és mondták, menjek ebbe a presszóba, abba a presszóba, és akkor ott beszélgettünk. Az egyik ilyen találkozás alkalmával elmentünk Szeged tanyavilágába, és ott tettek nekem egy ajánlatot. Azt mondták, R. T. szervezkedett, tudják, hogy vannak titkos zsidó kapcsolatok, például nagyon sok zsidót vesznek fel az egyetemre, és nem tudnak rájönni, hogy ez mitõl van. Érzésük szerint valaki van az egyetemen, aki tolja a zsidók szekerét. Segítenék-e ezt kideríteni. Mondtam, ezen gondolkoznom kell. Jó, nem sürgõs, találkozzunk egy hét múlva, két hét múlva, és akkor majd válaszolok. Viszont ha nem segítek, akkor õk az iskolaigazgatóknak elmondják, hogy én klerikális tevékenységet folytatok, és garantálják, hogy nem fognak fölvenni az egyetemre. Találkoztunk egy hét múlva, és azt mondtam, hogy nem vállalom. „Ez azt jelenti, hogy nem fogják fölvenni az egyetemre.” Mondtam, ez lehetséges – én akkor tele voltam önbizalommal, nagyszerûen tanultam, fizikusnak készültem, szép, sikeres életem volt –, de akkor az ország fog többet veszíteni. Soha többet nem jelentkeztek, és elsõre felvettek az egyetemre.
  – A ’67-es háború, az kulcsfontosságú volt. Az kristályosította ki a zsidó öntudatomat. Aggódtam, hogy mi van ott. A sikerektõl meg állati büszke voltam. Pedig nem én harcoltam. Úgyhogy kamaszkori fantáziáimban, amikor hálószaggató gólokat lõttem, és amikor hõs, erõs, nõmentõ, katona és minden voltam, akkor ezt izraeli dresszben csináltam. Egy pillanat alatt potenciális cionista lettem.
  – Tizenkilenc éves koromban lettem katona. A vallásos lányoknak nem kell bevonulni. Könnyedén mondhattam volna, hogy vallásos vagyok, de érdekes módon ezt a szüleim se akarták. Hozzátartozott a cionizmushoz, hogy mi nem bújhatunk ki a katonaság alól. Közben kitört a háború. Elõtte volt egy hosszú várakozási idõszak. Mindenki tudta, hogy háború lesz, minden férfi bevonult. Akkor behívtak egy iskolába, hogy ott hiányoznak a férfi tanárok, kell a segítségem. Örömest mentem, mert éreztem, valamit csinálnom kell a háborúval kapcsolatban. Nagyon kedvesen fogadtak, elsõ órára beküldtek a negyedik osztályba. Kérdeztem, milyen óra van, mit kell tanítani. „Amit gondolsz.” Kiosztottam nekik papírt, és mondtam: írják fel, milyenek az arabok. És õk írták: piszkosak, büdösek, lusták és ilyesmit. Akkor elmondtam nekik egy mesét. Ott találtam ki, nagyon megható történet volt a szegény Aliról, akinek sok gyereke volt, és bármennyit dolgozott, soha nem volt otthon elég ennivaló. A végén megkértem a gyerekeket, írják fel újra, milyenek az arabok. Végül az jött ki, hogy az arabok között is van szorgalmas és lusta, piszkos és tiszta, meg a zsidók között is. A tanárok megtudták, miket tanítok éppen most, amikor háborúra készül az ország, egy nap se telt bele, kitettek az iskolából. Aztán láttam zsidó katonákat, ahogy verték az arabokat. Teljesen feldúlt állapotban mentem haza hét végén. Otthon égtek a péntek esti gyertyák, és én sírtam és kiabáltam, hogy mi történik itt, most már mi fogunk ilyeneket csinálni? És a szüleim nem akarták érteni, mi bajom van. Még apu is olyanokat mondott, hogy biztos volt ennek valami oka. Anyu meg csak arról beszélt, ami velünk történt, és hogy bennünket nem sajnált senki. Nem értette, hogy mi éppen azért nem tehetjük másokkal ugyanazt. Ez így van Izraelben. És én nem tudom, mi a megoldás, csak azt tudom, hogy a humanizmusról nem lehet lemondani.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu