Hervasztó hallgatni, milyen útszéli modorban taglalja az ebben most már egységes ellenzék a kormánypártok, és fõleg a liberálisok „nemzet iránti közönyét”. Az „idegenszerûségrõl”, (újabban „idegenszívûségrõl”), „idegen érdekek kiszolgálásáról” szóló eszmefuttatások intellektuális és erkölcsi megvetésnél nem érdemelnek többet. Ennek a szövegelésnek semmi köze nincs a nemzeti önazonosság kérdéséhez, vagy patetikusabban: a magyar nemzet „sorskérdéseihez”. A politikai bûnbakképzés nagy hagyományokkal bíró nacionalista verziójáról van szó. Noha szemmel láthatóan a nemzeti identitás és a liberalizmus viszonyának kapcsán a „nemzeti oldal” csak rosszindulatú hõbörgésre képes vagy hajlandó, ez még nem jelenti azt, hogy ez a viszony triviális lenne. A következõ szûkre szabott eszmefuttatás nem foglalkozik a nemzeti önazonosságtudat és nacionalizmus viszonyával, történeti alakulásával, sem azzal, hogy a nacionalizmus milyen szerepet játszik diktatúrák vagy tekintélyuralmi rendszerek legitimációjában, a politikai ellenfelek lejáratásában, a nemzeti vagy kulturális kisebbségek elleni boszorkányüldözésben. Az elemzés tárgya az, hogy a liberalizmus mint politikai doktrína alapján mit mondhatunk a nemzeti identitásról és annak jelentõségérõl.
  Arra könnyû válaszolni, hogy nemzeti-e a liberalizmus. Nem az. Mint ahogy analitikus szemszögbõl nézve a nacionalizmus sem az. A nacionalista politikai retorika és eszköztár nem mutat nagy változatosságot. A nemzeti nacionalizmusok ellenségképei, elõítéletei, retorikai elemei különösebb nehézség nélkül behelyettesíthetõk, ha éppen szó szerint nem ugyanazok. A nemzeti érzelmû fiatalság radikális része szerte Európában ugyanazt az egyenkopasz fejet, hányászöld katonai gyakorlót és egyenbakancsot viseli. Csurka a magyarfaló Vadim Tudorral és Funarral egy kompániában volt Le Pen Nemzeti Frontjának díszvendége. Kellemes szórakozást!
  E kis kitérõvel azonban sikeresen kerültük meg az eredeti kérdést: mi a szerepe a nemzeti identitásnak a liberális politikai eszmerendszerben? Elsõ pillantásra úgy tûnik, hogy – durva leegyszerûsítéssel – ez a szerep funkcionális. Kiindulásként vessünk egy futó pillantást arra, mivel igazolja a liberális teória a kisebbségek kollektív jogokra vonatkozó igényét, illetve a kisebbségek pozitív diszkriminációját. (Errõl l. Kis János tanulmányát: Túl a nemzetállamon I–II. Beszélõ, 1996. március–április). Dióhéjban: a többségnek azért kell garantálnia a kisebbségi jogokat (oktatás, mûvelõdés, nyelvhasználat stb.), mivel a kisebbségi kultúrába beleszületettek számára ez a természetes közeg személyiségük legszélesebb körû kibontakoztatására, így ennek korlátozása méltánytalanul hátrányos helyzetbe hozza õket többségi polgártársaikkal szemben – mint egyéneket. És mivel a kisebbségi helyzet számos eredendõ hátrányt hordozhat magában, ezért indokolt lehet a pozitív diszkrimináció is.
  Ez a kisebbségi jogok egalitárius és az egyéni autonómiát középpontba állító igazolása. A kisebbségi kérdéstõl elvonatkoztatva tehát a liberális elmélet azt állítja: ha a 20. századi Európában, sajátos történelmi fejlõdés eredményeképpen, az egyén személyes identitásának fontos összetevõje a nemzeti hovatartozás, akkor az államnak biztosítania kell, hogy ebbõl ne származzon hátránya. Ha, addig, és olyan mértékben. E doktrína beszédes ellenpróbája, amikor az egyénre szûkebb etnikai vagy kulturális közege akarata ellenére próbálja rákényszeríteni saját értékeit és normáit. Ez esetben az államnak az egyéni autonómiát védendõ közbe kell lépnie a „renegát” érdekében.
  Úgy sejtem, itt van a kutya elásva. A teória tudomásul veszi ugyan a nemzeti identitás létét és fontosságát, de olybá tûnik, mintha közömbös lenne a nemzeti identitás egyének fölötti léte és értékei iránt. A liberális érvelés sikeresen szegezhetõ szembe a többségi nemzet nacionalizmusra épülõ államrezonjának elutasító attitûdjével, hiszen a nemzeti hovatartozástól független, általános erkölcsi érveket alkalmaz. A rivális nacionalizmus erre nem képes, erkölcsi érvek helyett végsõ soron csak az erõviszonyokra tud apellállni. De a liberális igazolásnak úgy látszik ára van: lemond arról, hogy a nemzet és tagjainak jogait és érdekeit a nemzeti lét önmagában való nagyszerûségével támassza alá. Látszólag nem ad számot arról, hogy önmagában miért jó és értékes dolog magyarnak lenni Erdélyben. Hogy miért jó az, hogy vannak egyáltalán magyarok.
  A liberalizmus kommunitárius bírálata éppen azt szokta felróni, hogy az egyetemes igényû és semleges. Az egyéni autonómiát elõtérbe helyezõ liberális politikai leírás – így a kommunitáriusok – nem tud mit kezdeni az emberi élet olyan egyedi, de nem kevésbé fontos összetevõivel, illetve ezek nyomán a kormányzatra háruló „politikai” kötelezettségekkel, mint a nemzeti és kulturális identitás, a vallási kötõdés, a családi értékek, a szûkebb közösségekhez fûzõdõ vonzalmak és kötõdések. Az ember nem elszigetelt individuum, a fenti kötõdések nélkül senki és semmi – állítják. Így a módszertani individualizmuson alapuló liberális politikai eszmerendszer csak hiányos leírást tud adni arról, milyen is a jól mûködõ állam, a jól mûködõ politikai közösség.
  Való igaz, hogy a liberális politikai doktrína az állam és a polgár, valamint a polgárok egymás közti viszonyára szorítkozik, méghozzá úgy, hogy a politikai közösség alanyát a lehetõ legszûkebben és legáltalánosabban határozza meg. A liberális állam alanya az állampolgár, nem pedig a nemzeti közösség tagja. Egy városállam liberális alkotmánya nem hivatkozik nemzeti hovatartozásra, hiszen annak nem lenne értelme. Egy soknemzetiségû állam liberális alkotmánya, bár polgárai egyénenként kötõdnek valamelyik tagnemzethez, elvileg ha akarna sem beszélhetne az egyik tagnemzet iránti speciális elkötelezettségérõl anélkül, hogy ezzel ne sértené meg legfõbb alapelvét, az egyenlõ bánásmód elvét. A jogok és kötelességek mérlegelésekor a liberális alkotmány szándékosan nem veszi figyelembe polgárai sajátos és egyéni kötõdéseit, érzelmi és szellemi vonzalmait. De nem azért, mert ezeket fölöslegesnek vagy értéktelennek tartja, hanem azért, mert csak így biztosíthatja a polgárok politikai egyenlõségét. Nem a polgárok egyedi közösségi kötõdései ellenében lép fel – teszem azt a nemzetközi tõke globális fogyasztói piacának megteremtése céljából –, mint azt a liberálisok ellenfelei oly gyakran hangoztatják, hanem pusztán önkorlátozó. Nem írja elõ a követendõ életvitelt, etnikai és kulturális kötõdést, viszont lehetõvé teszi és garantálja, hogy a polgárok, állami vagy más közösségi kényszerektõl mentesen, szabadon eldönthessék, kik akarnak lenni.
  De vajon ez az önkorlátozó felfogás valóban kevesebb-e, mint egy lehetséges kommunitárius leírás? Vajon a politikai közösség kommunitárius megközelítése valóban több elvárást képes-e megfogalmazni az állammal szemben, mint a liberális? Még ha el is fogadjuk, hogy a nemzettudat valamilyen egyének feletti, független kollektív létezõ, ennek meghatározásával igencsak bajban lennénk. Végsõ soron nemigen jutnánk másra, mint hogy ez a megfoghatatlan valami nem más, mint ami a nemzet tagjainak gondolkodásában, értékválasztásaiban érhetõ tetten és írható le. Ennél többet a mértéktartó kommunitáriusok sem mondanak, hacsak nem akarják azt állítani, hogy valamely érzelmi elkötelezettség az egyénektõl függetlenül is létezne és értékkel bírna. A nemzettudat hordozói és alakítói azok, akik a nemzethez tartozónak vallják magukat. Nincs értelme olyan nemzetrõl beszélni, amelyhez senki nem akar tartozni. Ha van is olyan, hogy kollektív nemzettudat, olyan kollektív tudat biztosan nincs, amelynek elemei egyetlen konkrét emberi lény tudatában sem lelhetõek föl. És vajon mi másra van alapvetõen szüksége egy nemzeti, kulturális vagy vallási közösségnek, mint arra, hogy tagjai szabadon élhetnek bennük?
  De valljuk be, ez még így is igen vérszegénynek tûnik. Rendben van: az állam nem avatkozik be, nem ír elõ. A politikai szubjektumra vonatkozó liberális leírás nem zárja ki, hogy vele párhuzamosan a személyes identitás más alkotóelemeit elõtérbe állító leírások létezzenek, sõt ezeknek az önmeghatározásoknak szabad kibontakozást és védelmet biztosít. De az ellentábort nyugtalanító kérdés mégis az lenne, hogy háramlik-e mindezek alapján a Magyar Köztársaságra bármifajta pozitív kötelezettség, hogy a magyar nemzeti kultúrát ápolja és felvirágoztassa. (Most tegyük zárójelbe azt a fogas kérdést, ki mit ért a „magyar nemzeti kultúra” fogalmán. Tegyük fel, hogy ebben a kérdésben megfelelõen széles körû konszenzus van.) Bár kétlem, hogy a magyarságukat foglalkozásszerûen ûzõ honfitársaimat ez megnyugtatná, de véleményem szerint háramlik.
  Mindenekelõtt azért, mert minden jel arra mutat, hogy a magyar választópolgárok túlnyomó többsége ezt elvárja a mindenkori magyar kormánytól. Márpedig a választók elvárásait egy demokratikusan választott kormányzat nem hagyhatja figyelmen kívül. De ennél a végsõ soron száraz és empirikus megfontolásnál messzebbre is merészkedhetünk. Térjünk vissza a kollektív kisebbségi jogok igazolásához. A gondolatmenetbõl az következik, hogy a nemzeti identitás nem egyszerûen egyik alkotóeleme az ember személyes identitásának (mint például a teknõctartás), hanem kiemelkedõen fontos alkotóeleme. Ahhoz, hogy erre hivatkozva valaki erkölcsi igényt támasszon az állammal és a többségi nemzettel szemben, fel kell tételezni, hogy a nemzeti identitás megtartásához komoly személyes érdek fûzõdik. Ez pedig csak akkor áll fenn, ha személyiségünk ezen szelete az emberi méltóság és az emberi önmegvalósítás fontos tényezõje, amely ilyenformán önmagában erkölcsi értékkel bír. Az államnak tehát érdeke és kötelessége, hogy polgárai ezen erkölcsi tulajdonságát védje és gazdagodását elõsegítse, egyéni és kollektív szinten egyaránt. A sort folytathatnánk azzal, hogy a nemzeti identitás a politikai közösségek szervezõdésének (az esetek többségében) alkalmas keretet biztosít; hogy a közösség és a hagyomány megtartó ereje (a magyar magyarok egyik kedvenc fordulata) fontos szerepet játszik életünkben; hogy a magyar nemzeti kultúra, nyelv becses és megõrzésre méltó dolgok, stb. Az alapkérdésre válaszolva tehát: az hogy valaki magyar, jó dolog. Nekünk, jó pár milliónyi magyarnak a Duna mentén és az Óperencián túl, bizonyosan az. Nem jobb, mint egy románnak az, hogy román, vagy egy franciának, hogy francia. Ugyanolyan jó, és feltétlenül sokkal jobb annál, mint ha nem lennénk semmik.
  Mielõtt azonban ezen felbuzdulva nemzeti elkötelezettségû polgártársaim tömegestõl kérnék felvételüket liberális pártokba, nem árt figyelmeztetni õket: a magyar nemzethez és kultúrához való kötõdés érték, de nem mindenekfelett az. A nemzeti lelkesedésnek és a kormány ez irányú buzgalmának határt szab az alkotmány, az emberi szabadságjogok, illetve más nemzetiségû honfitársaink azon joga, hogy õk is megõrizzék a maguk nemzeti és kulturális identitását. A magyar kormány kötelessége, hogy ápolja és gazdagítsa a magyar kultúrát, de nem kényszeríthet senkit arra, hogy magyar legyen, és nem is bünteheti azt, aki úgy dönt, hogy lemond magyarságáról. Vagy: a népesség fogyása sem gazdasági, sem szimbolikus értelemben nem örvendetes jelenség. De a fentiekre hivatkozva a liberális állam nem tilthatja a mûvi vetélést. (Másra hivatkozva esetleg igen, de ez a kérdés nem tartozik ide.)
  Nem több tehát, és nem kevesebb az, amit a magyar liberalizmus a magyar polgároknak kínál. Szerintem pont elég. És még valami: a magyarságról és magyar nemzeti érdekekrõl szóló elmélkedéseknek keretet szabnak az emberi gondolkodás nemzetek feletti, általános logikai törvényszerûségei is. Vegyük például a következõ állítást: „elsõrendû magyar nemzeti érdek, hogy külföldiek ne birtokolhassanak magyar termõföldet”. Ez eddig világos. De könyörgöm, miért?!

  Utóirat. A magyarság szószólói szinte sosem mulasztják el fölpanaszolni, hogy ma Magyarországon félnie kell annak, aki kimondja vagy leírja azt a szót, hogy „magyar”. Nos, a fenti röpke három lapon, az utóiratot is beleértve, pontosan harmincegyszer szerepel a „magyar” szó vagy valamely származéka (bár meglehet, ez stilárisan nem válik a dolgozat javára). Már jó fél órája annak, hogy befejeztem a körmölést. Még mindig nem félek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu