A zuglói nyilasper

  1967. január l9. – április 19. – június 28. között nagyszabású, nagy nyilvánosságot kapott per zajlott le a zuglói (XIV. kerület) nyilas szervezetnek 1967-ben még elérhetõ pártszolgálatosai közül azok ellen, akik 1944. október 15-e után a kerületben mint a nyilasrezsim karhatalma a zsidóirtást és az ellenállás elleni harcot folytatták. 1948, a „fordulat éve” után ez volt az egyetlen eset, hogy nagy nyilvánosság elõtt politikai pert rendeztek nyilasok ellen. Mind a Rákosi-rendszer 1948–1953 között, mind késõbb a Kádár-rendszer 1957 után kerülte ezt a témát. A Rákosi-rendszer idején minden létezõ és nem létezõ ellenfél ellen kampány folyt. A kulákok, a klerikális reakció, a jobboldali szociáldemokraták, a normalazítók, az áruhalmozók mind-mind sorra kerültek. A szocialista realizmus csúcsteljesítményének tekinthetõ Dalolva szép az élet címû filmben még a jampec is politikai ellenségként jelenik meg. Szving Tóni elõször csak csõnadrágban „csurglizik”, majd lop is, és végül csatlakozik az üzemi dalárdát vezetõ reakciós karnagy ellenforradalmi szervezkedéséhez. Aki tehát a nyugati divathóbortot majmolja, az a bornírt, nyárspolgári „aki hazudik, az lop is” bölcsesség szerint tolvaj is lesz, végül pedig aktív politikai ellenség válik belõle. 1948 táján folyt a kozmopolitizmus elleni kampány, 1949-ben és 1953-ban kampány indult a cionizmus ellen, de antiszemitizmus elleni és nyilasellenes kampány 1948 után sosem volt. A volt nyilasság csak abban az esetben került elõ, ha az érintettel valami más okból baj volt. A nyilasság 1948 után nem jelentett aktuális politikai fenyegetést, kontraproduktív lett volna a hatalom számára, ha nyilasellenes kampánnyal rámutat arra, hogy a magyar fasiszta mozgalom milyen széles népi bázisra támaszkodott, s milyen nagy támogatottsága volt a rendszer jelszavakbeli osztálybázisa, az ipari munkásság, a mítosszá emelt proletariátus körében. Nem érdektelen talán rámutatni, hogy az olasz és a német fasizmusnak a hatalomátvétel elõtt nem volt számottevõ munkásbázisa. A korabeli zsurnalisztika és a kortársi vélemény ugyan azt állította, hogy a fasizmusnak nagy munkástábora volt, ezt a látszatot azonban az keltette, hogy Németországban az SA legénysége zömmel munkanélküliekbõl verbuválódott. Az utcán tehát 1931–1933-ban proli nácik randalíroztak. Az 1930–1933 közötti választások utólagos elemzése azonban kimutatta, hogy a munkásság nem a nácikra szavazott. A nácizmus és az olasz fasizmus csak a hatalomátvétel után felnõtté érett fiatalabb munkásgenerációban szerzett bázist magának. A magyar nyilasmozgalomnak azonban valóban széles munkásbázisa volt. Hasonlót csak a román vasgárda esetében észlelhet a kutató, ennek jelentõségét viszont csökkenti, hogy az akkori Románia jóval kevésbé iparosodott, mint az akkori Magyarország, tehát a vasgárdista többségû munkásság az össztársadalomnak jóval kisebb részét jelentette, mint a magyar nyilas munkásság. Jól dokumentálja ezt Kádár Gyula emlékirata. Leírja, hogy nem sokkal 1944. március 19-e elõtt, amikor a német megszállás már nyilvánvaló volt, bizalmas megbeszélést folytatott Keresztes-Fischer belügyminiszterrel, a „kiugrási vonal” talán legfontosabb kulcsemberével. A megbeszélésrõl Kádár ezt írja: „Beszéltünk a munkásságról is. Keresztes-Fischer szerint a munkásság körében is erõsebb a nyilas fertõzés, semhogy ezt ellensúlyozni tudnánk, a munkásság egy ellenállás esetén nem követné a kormányt.” (Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkõhidáig. Bp. Magvetõ, 1978. 2. köt. 629. o.) Az 1967-es per ezt megerõsíti. A tizenkilenc vádlottból tizenegy az 1948 után használt származási kategorizálás szerint munkásszármazásúnak minõsíthetõ. Ötnek apja kispolgár, kettõé postai kishivatalnok, egy a vádirat szerint értelmiségi származású. Mindez azonban nem ad pontos képet. A kispolgári származásúak zöme is deklaszszált: négyen közülük már 1944 októbere elõtt munkásként dolgoznak. Ez vonatkozik az egyik postai alkalmazott gyermekére és az értelmiségi származású vádlottra is. 1945 után is a tizenkilencbõl tizennégy munkás. Három alkalmazott, egy maszek (órás), egy pedig a néphadsereg századosa.
  A Kádár-rendszer kerülte a társadalmi konfliktusokat. Nem akart leülepedett pocsolyákat felkavarni. Ötvenhat utóhatásaként nem volt hivatalos nacionalizmus, mint a szovjet blokk többi országában, mivel a magyar nacionalizmus a forradalmat követõ években szovjetellenes-függetlenségi tartalmú volt, utána pedig a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek helyzete vált lényegi tartalmává, ami a romániai magyarok helyzetének ’56 utáni fordulatszerû romlása miatt volt kínos a Kádár-rendszer számára. Nem volt Magyarországon hivatalos antiszemitizmus sem, holott – „anticionizmus” fedõnéven – az összes többi blokkországban volt. Igaz viszont, hogy az antiszemitizmus tabu is volt. Nem kézenfekvõ tehát, hogy miért rendezett a Kádár-rendszer (egyetlen alkalommal) nyilas-kirakatpert. Az idõpont: 1966 (maga a per 1967 elején zajlott le, de 1966-ban „csinálták meg” az ügyet) sem ad magyarázatot A legkonszolidáltabb évtized dereka nem az az idõszak, amikor évadja volt bármiféle dramatikus, kedélyeket borzoló eseménynek.
  Elõször is ki kell zárnunk néhány elvileg lehetséges okot. Ha az ügy 1967 végén volna, kézenfekvõen az lehetne az értelme, hogy Magyarország az izraeli háború után megszakítja Izraellel a diplomáciai kapcsolatot, de egy nyilasperrel megmutatja, hogy kétfrontos harcban lesújt a fasizmus maradványaira is. 1966-ban azonban semmi elõjele nem volt ennek a háborúnak. Természetesen nyoma sincsen semmiféle neofasiszta szervezkedésnek, ami politikai veszélyt jelenthetne a rendszer számára. Nyugaton sincsen olyasféle neonáci kampány, mint volt egy idõben a világ különbözõ pontjain. Ilyen esetben demonstrálni lehetne, hogy a Kádár-Magyarország is aktív antifasiszta tényezõ a világban. Apropó lehetne a háborús bûnök elévülhetetlenségérõl szóló jogi megállapodás, ezt azonban Magyarország már 1963-ban jogrendjébe iktatja. Mivel az ügy elsõsorban a lumpengarázdálkodás és csõcselékbestialitás elítélését jelenti, felvetõdhetne, hogy a per az 1956-os forradalom lincselései és az 1944-es pártszolgálatosok szintén lincselés jellegû akciói között akar párhuzamot felmutatni. Ez a motívum feltûnik az ügyben: az ítéletben – nem hangsúlyosan – elõfordul ez a mondat: „A vádlottakhoz hasonló gondolkodású és beállítottságú emberek kegyetlenkedtek, raboltak az 1956-os ellenforradalom alatt is, s ezek az emberek mindig csak az alkalmas pillanatra vártak, hogy hasonlóan cselekedjenek.” (Sólyom József – Szabó László: A zuglói nyilasper. Bp., Kossuth, 1967. 367. o.). A tizenkilenc vádlott közül háromnak volt ötvenhatos ügye. Igaz, ezek közül kettõ annak a három halálra ítélt között van. Kröszl Vilmos elsõrendû vádlott a forradalom alatt fegyverrel járt be munkahelyére, és többeket fenyegetett. Hogy harcokban is részt vett-e, nem firtatták. Érdemleges felkelõtevékenységet csak Sándor Alajos fejtett ki, aki, noha eredetileg csak tizennegyedrendû vádlott volt, késõbb a tárgyalás folyamán a zuglói pártszolgálatosok politikai hangadójaként, csúcsnyilasként leplezõdött le. Az ötvenhatra utalás szándékának ellentmond azonban Monostori Gyula tizenegyedrendû vádlott. Õ ugyanis a néphadsereg századosa volt, repülõtiszt a „leghûségesebb” és „legforradalmibb” katonai alakulatnál, a kecskeméti repülõegységnél. Érdemdús ötvenhatos „helytálló”. Érthetõ, hogy védõje, Sipos Miklós azzal igyekszik menteni védõbeszédében, hogy Monostori „fegyverrel védte a szocialista hazát az ellenforradalmárokkal szemben.” (I. m. 355. o.) Személye még furcsább megvilágításba kerül azáltal, hogy a harmadik ötvenhatos ügybe keveredett volt nyilas, Kovács István tizennyolcadrendû vádlott a forradalom idején azok között volt, akik Tiszakécske fõterén akasztófát ácsoltak a község párttitkárának kivégzésére. Ezt annak a repülõegységnek a vadászgépe akadályozta meg, amelynek kötelékében Monostori is szolgált. A gép fedélzeti géppuskájával szétlõtte az akasztófát, és ennek során úgy eltalálta Kovácsot, hogy annak lábát amputálni kellett. Ült is az ügy után. Mindez egy rossz novellában úgy szerepelne, hogy Monostori vezette a gépet, és lõtte nyomorékká egykori pártszolgálatos gyilkostársát. Ha ’56-ra akarna a per utalni, Monostorit kihagyták volna belõle, és erre a furcsa történetre felfigyeltek volna. Ez azonban annyira nem érdekelte õket, hogy a pernek más célt kellett szolgálnia.
  Pedig bizonyára szolgált valamilyen célt. A „rendszer” nem rendezett kirakatpert nagypolitikai szándék nélkül. Nyilas- és hasonló ügyek sem kerültek csak úgy automatikusan a nyilvánosság elé. Nem kellett a nyilasügy, ha nem volt ilyenféle kampány. Most viszont, az ügy után azonnal megjelentették a Fehérkönyv-idõben sok leleplezõ cikket író Sólyom és a „kékfényes” Szabó riportkönyvét az ügyrõl.
  A könyvbõl semmire nem derül fény. A bevezetés szerint az ötvenhatban kompromittált Kröszl aktáinak átvizsgálásakor figyeltek fel annak nyilas múltjára, és ekkor kezdték meg a nyomozást a zuglói pártszolgálatosok ellen. Összeszedve azokat a Magyarországon még élõ nyilasokat, akik a korábbi elszámoltatást megúszták, megcsinálták ellenük a pert. A per nem politikai fanatikusokat leplezett le, hanem elszabadult lumpeneket. Gazságaik lényegében négy motívumra vezethetõk vissza. Sándor Alajos és Bükkös György harmadrendû vádlott esetében valóban a nyilas fanatizmus a vezérmotívum, a többiek egyszerûen lumpen módra kegyetlenkednek, legtöbbjüket a rablási lehetõség viszi bele az ügybe. Néhányuk a katonai behívó elõl menekül a pártszolgálatba, és mindegyiküknél szerepet játszik, hogy a pártszolgálatosok mentesek a frontszolgálat alól. A per egész lefolyása horror-történet. Kizárólag a kegyetlenkedéseket mutatja be, társadalmi háttér, motívum nem játszik szerepet. Nem törõdnek azzal sem, hogy a vádlottak hogyan illeszkedtek be a népi demokrácia rendjébe. Csak a tiszt csinált karriert. A többi zömmel munkás vagy munkásközeli alkalmazott: altiszt, szakoktató, munkaügyi elõadó. Egy részük nem tagadja meg lumpen voltát: többekrõl kiderül, hogy büntetett elõéletûek, lopást és hasonló közbûntényes cselekedeteket követtek el, másokról viszont az utolsó munkahely igazolja, hogy kitûnõ munkaerõk, van közöttük többszörös kiváló dolgozó, szakszervezeti titkár, még sztahanovista is. Az ítéletek sem a rendszer szigorát, sem megbocsátókészségét nem demonstrálják. Három halálos ítélet van, az ítélet megemlíti, hogy a tizenkilenc közül egy sem kerülte volna el a kötelet, ha 1945 után tíz éven belül bíróság elé kerül. Kötélre a „nagy nyilasok” kerülnek, akik magasabb politikai beosztásban gyilkoltak. Legkevesebbet a volt százados kap: nyolc évvel megússza. Az egyik nyilasvezér, Bükkös György azzal kerüli el a kivégzést, hogy bûntársait alaposan bemártó feltáró vallomást tesz. A betyárszolidaritás nem dúl a volt pártszolgálatosokban. Néhányan azzal próbálkoznak, hogy a rendõrségen tett vallomást visszavonják, és védõik azt igyekeznek bizonygatni, hogy társaik a maguk mentésére igyekeztek védencüket rossz színben feltüntetni. A per csupán szadista kegyetlenkedésekrõl szól. Ezt szinte kivétel nélkül zsidókon követték el, de ez a körülmény teljesen elsikkad. A lumpenbrutalitás ül a vádlottak padján, nem az antiszemitizmus.
  A kirakatper a felszínen láthatatlan háttérfolyamat része. Az amnesztiával és a vele szembeszegülõ funkci-ellenállást letörõ 1962-es „utolsó desztalinizáló” határozattal vereséget szenvedett „balos” erõk manõvereinek egyike, amellyel helyüket keresik az amnesztia után kialakult helyzetben. Elsõsorban a funkci-tábor élcsapata, a BM politikai fõcsoportja keresi az új feladatokat. A helyzet ahhoz az állapothoz hasonlít, amelyet Mrozek ír le Rendõrség címû darabjában. A darab arról szól, hogy a diktatúra politikai rendõrsége keresi a feladatokat, mert arra kényszerül, hogy szükségességét igazolja. Az ÁVH utódszervezetét is az a veszély fenyegeti az amnesztia miatt, hogy olyan feladatrendszerû államvédelmi szervezetre, mint eladdig, a jövõben a rendszernek esetleg nem lesz szüksége. A „szerv” elsõ akcióként megkísérli szabotálni az amnesztiát oly módon, hogy az amnesztiával szabadultakat megfigyelik, és ha valamilyen jelentéktelen politikai kiszóláson érik, akkor nyakába sóznak egy egyhónapos izgatási ügyet, amivel elérik, hogy az illetõ visszakerüljön a börtönbe, mivel az amnesztiával szabadultnak, ha bizonyos idõn belül új büntetõeljárás indul ellene, le kell töltenie többéves büntetéshátralékát is. Természetesen elsõsorban a rangos pártellenzékiekre utaznak. Õk ötvenhat felelõsei, az aktuális osztályellenség. A kádári centrum számára most más a fõ veszély, de az ellen a diktatúrát keményítõ tábor nemigen akarna harcolni. 1963-ban nyíltan bekövetkezik a szakítás a Szovjetunió és Kína között, olyannyira, hogy miközben a Nyugattal a viszony egyre inkább koegzisztenciává szelídül, Kínával a kapcsolatok hidegháborúvá élezõdnek. A magyar államvédelemnek kedve ellenére maoista akciókat kell felszámolnia. A keményebb diktatúra táborának gyorsan új, másfajta osztályellenség után kell néznie. Ezt pedig csak a klasszikus jobboldalon lehet keresni. Kézenfekvõ volna egy újabb nagyszabású kampány a „klerikális reakció” ellen. Ezt a puskaport azonban ellõtték, amikor az amnesztia megfélemlítettséget oldó hatását azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy átfogó hajszát indítottak több száz személy, köztük a katolikus hitélet aktivistái ellen. Zaklattak, becsuktak, elbocsátottak, meghurcoltak papokat, egyházközeli világiakat, pedagógusokat. Az egyházzal való viszonyt a hatalom nem tartotta célszerûnek tovább rontani. Nem maradt más hátra, mint egyszeri alkalomra megrendezni a volt nyilasok ellen egy kirakatpert.
  A fasizmus újjáéledésének rémét persze nem lehetett új „fõ veszélyként” beállítani. A cél kisebb, de szélesebb medrû volt. A helyzet sokban emlékeztetett egy nem sokkal korábbira. 1955-ben és az 1956-os év õsz elõtti hónapjaiban a rendszernek ellensúlyoznia kellett a „törvénysértések” leleplezésének és rehabilitációknak kényelmetlen idõszakában a politikai fellazulást. Új ellenfelek után kellett nézni, hogy bizonyíthassák, a rehabilitációk és a politikai enyhülés nem jelenti azt, hogy immár vége az osztályharcnak. Bizonyítani kellett, hogy ezután is van ellenség. A kapkodás akkor is hasonló volt. Származáseltitkolásokat lepleztek le, és állásukból távolítottak el embereket, volt kiugrási vonalas tisztekben, sõt katonai ellenállókban 1955-ben hirtelen felfedezték a háborús bûnöst (Kuthy Lászlóban, a kiugrási vonalat vitt hírszerzõ szerv, a VKF 2 egyik vezetõjében, Simonffy Tóth Ernõben, a Faraghó Gábor vezette fegyverszüneti delegáció tolmácsában), 1956 nyarán pedig valóban sikerült lebuktatniuk egy katolikus értelmiségi szervezkedést, a Soltész Jenõ vezette Keresztény Frontot. Akkor ez nem a sztálinista ellenzék akciója volt, hanem megfelelt a „márciusi határozattal” hivatalba került félrákosista visszarendezõ vezetés vonalának. A nyilasper sem kizárólag a visszarendezõk akciója volt.
  A Kádár-vezetés maga is szükségesnek látta ebben a nem túl veszélyes formában jelezni, hogy még mindig van ellenség. Ez is része volt az amnesztiával lezárult konszolidációnak.
  A pártvezetés ebbõl a megfontolásból szabad utat adott a nyilaspernek. Ezt a pert olyanok ellen rendezték meg, akiknek üldözését senki sem kifogásolhatta.
  Az államvédelem új szerepe csak néhány évvel késõbb, az 1968-as válság után alakult ki. Ekkorra tisztázódott, hogy a Kádár-vezetés a prevenció szerepét szánja a III-as fõcsoportnak. Olyasféleképpen, ahogyan az anekdota a kínai császár orvosairól mondja. Ezek nem a gyógykezelés után kaptak honoráriumot, hanem állandó fizetés járt nekik, amelyet csak olyankor nem folyósítottak nekik, amikor a császár beteg volt. A szervtõl nem azt várták, hogy ügyeket produkáljon, hanem hogy megelõzõ munkájának eredményeképpen ne legyenek ügyek. A rendõrállam átalakult a puha diktatúra igényeinek megfelelõen. Nem vált hüvelybe dugott karddá, hanem fantomizálódott. Láthatatlanná válva nem volt kevésbé félelmetes, mint amikor vagdalkozott.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu