Vas István regénye
– akkor és most

  Az új költõnemzedék antológiáját, a Korunkat ismertetve, Szerb Antal 1935-ben sorra elemezte a fiatalokat, biztos érzékkel emelve ki közülük Jékelyt, Weörest, Radnótit; Vasról megjegyezte: „Vas István mozog közöttük a legbiztatóbban a versben, olyan biztosan, hogy késõbbi prózaírót sejtek benne.” Ne a gunyoros oldalvágásra figyeljünk most (amit persze érvénytelenített Vas István költészetének késõbbi kiteljesedése), hanem arra, ami bevált a jóslatból: a tizenkét költõbõl, aki ebben az antológiában találkozott, jelentõs prózaíró valóban csak egybõl lett, Vas Istvánból. Majdnem azt írtam, ómódi szóval: elbeszélõ, vérbeli. Mert miért is volna kevésbé elbeszélõ az, aki a maga történetét mondja el, mint aki megfigyeléseibõl és képzeletébõl teremt regényvilágot?
  De Vast, amikor 1942–47-ben megírta asztalfiókjának az Elvesztett otthonokat (amelynek címét tévesen szokták elveszettnek idézni), aligha Szerb Antal jövendölése sarkallta: talán a francia költõk önéletrajzi prózájának és fõként barátja, Radnóti Miklós nemrég megjelent Ikrek hava címû önéletrajzi írásának ihletésére akart másféle szöveget írni, mint amilyen akkoriban a magyar irodalomban uralkodó volt. Személyest és elemzõt, vallomásost és tárgyilagost, költõit és intellektuálist. Késõbb többször is elmondta, megírta, hogy munkáját egy nagyszabású összegzés nyitányának szánta, azt tervezte, hogy sorra felrajzolja azokat az egymást metszõ köröket, amelyekben élete játszódott, amelyek meghatározták a sorsát: a lakások (otthonok), a szerelem, a költészet, a vallás (világnézet), a pénz köreit. Több mint húsz év múlva, folytatva, pontosabban szólva újra felvéve a munkát, elsõként a líra regényét akarta megírni, de csakhamar azt tapasztalta, hogy ez az anyag, ez a téma az emlékezés látszólag szeszélyes, valójában nagyon is logikus törvényeinek parancsára magába szív mindent – a magánéletet, az irodalmi életet, a történelmet. A bõségesen áramló emlékek az anyag természetének engedelmeskedve, de egyben a formáló szándékot is követve vájták ki maguknak a medret. Minthogy Vas István költõk, regényírók, történetírók módszereit egyaránt hasznosítani igyekezett, Kassák és Villon, Bethlen Miklós és Goethe, Szent Ágoston és Agatha Christie, Proust és Tacitus technikáit egyaránt, munkája mûfajilag bajosan meghatározható szöveg lett. Emlékirat? Esszé? Önéletrajz? Lírai vallomás? Történetírás? Regény? Egy irodalmi korszak elemzése? – kérdi azóta is a kritika. Nem látom értelmesnek a kérdést, mert az elképzelhetõ válaszok egyike sem segíti az olvasót a mû megértésében. (Egyébként Vas persze azt vette a legszívesebben, ha regényként emlegették vállalkozását.)
  Miért éppen a hatvanas évek elején kezdte el, illetve folytatta? Feltehetõleg azért is, mert a forradalom és a forradalom leverésének hatalmas megrázkódtatása számvetésre késztette Vas Istvánt, aki még Kosztolányitól tanulta: nem azért írunk, hogy felmutassuk megértett önmagunkat és a világot, hanem azért, hogy írás közben megértsünk annyit a világból és önmagunkból, amennyit megérteni lehetséges. Ahogy a franciák mondják, egy férfi, túl az ötvenen, a múltja fölé hajol, hogy kibogozza okoknak és okozatoknak azt a szövevényes összefüggésrendszerét, amelyrõl Coignard abbénk oly bölcsen beszél. (Hogy a forradalomnak milyen meghatározó jelentõsége volt életében, azt Vas nemcsak verseiben hangsúlyozta ismételten és nyomatékosan, hanem éppen a Nehéz szerelem kapcsán is, hiszen megírta, hogy a történetet 1956 októberének addig az estéjéig kívánja elbeszélni, amikor hazaindulva az Astoria elõtt egy papírdobozt pillant meg, amelybe esõ szitál az õrizetlenül is szaporodó tíz-, húsz-, százforintosokra: az elesett forradalmárok családjának szánták a segítséget az adakozók. De idáig, sajnos, nem jutott el.) És talán azért is vette fel éppen akkor a fonalat, mert a kezdõdõ konszolidációnak, a cenzúra lazulásának éveiben (számításba véve a maga többé-kevésbé kivételes helyzetét is) azt remélhette, hogy most már többet, majdnem mindent elmondhat abból, amit átélt, s abból is, ahogyan most látja azt a bizonyos közös múltat, amit meg kell vallani. Kevés, viszonylag kevés kompromisszummal írhat – publikálhat –, s ha mégis arra kényszerül, hogy hallgasson valamirõl, jelezheti ezt is, ironikusan.
  Azzal áltatom magam, hogy fel tudom idézni – nagyjából –, mit éreztem, mit érezhettek nemzedékem tagjai és a közvetlenül utánunk jövõk, amikor elõször olvastuk, 1964-ben, a Nehéz szerelem elsõ kötetét, 1967-ben – éppen harminc éve – A félbeszakadt nyomozást, majd a ciklus további darabjait, végül Vas István halála után a posztumusz fejezeteket. Az elsõ megközelítés – Vas István kedves szava ez, talán Charles DuBos approximationjainak hatására odaírta egy tanulmánykötetének címlapjára is –, nem szégyellem beismerni, a kíváncsiság volt. Ki is az az egy ember, akit verseibõl ismerünk már (és volt közöttünk, aki személyesen is ismerhette), milyen determinációkból, hatásokból és milyen önformálásokból épült fel, alakult a személyisége, mi történt vele, mit tett, mit gondol ma a múltjáról? Mi a forrása annak az állandó felajzottságnak, kivált pedig annak az intellektuális sugárzásnak, ami mindig elképesztett bennünket, valahányszor asztalánál ülhettünk vagy verseit, tanulmányait olvastuk? – A második megközelítés, legalábbis az én esetemben, az irodalomtörténészé volt (vagy inkább az irodalomkedvelõé), aki betekintést nyerhetett költészetünk egyik aranykorába, a legutóbbiba. Vas István abban a kötetben, majd a továbbiakban érzékletes, láttató, árnyalt portrékat festett a korszaknak azokról az íróiról, akiket közelebbrõl ismerhetett: Babitsról, Kosztolányiról, Füst Milánról, Kassákról, Szabó Lõrincrõl, Déryrõl, Illyésrõl, Radnótiról, Jékelyrõl, Weöresrõl, Hajnal Annáról, Halász Gáborról, Szentkuthyról, Zelk Zoltánról, Ottlik Gézáról, Örley Istvánról – sorolhatnám, szinte sajnálva, hogy a kiadó nem csatolt név- és tárgymutatót a regényhez. Noha jobbára találkozásaik, beszélgetéseik megjelenítésével idézi fel õket, és már csak ezért sem kerülheti el (igaz, nem is akarja elkerülni) elfogultságai sejtetését, sõt megvallását, ezek a saint-simoni crayonok, amennyire megítélhetõ, hitelesen vázolják fel alakjukat. Hitelesen többek között azért is, mert nyomon követhetjük változásaikat az idõben – mint Proust regényhõseiét –, sõt az elbeszélõ látószögének elmozdulásait, ítéleteinek alakulását is. Minden jelentékeny személyiség (természetesen maga Vas is) a maga állandó és változó ellentéteinek, egyben a kor ellentéteinek cusanusi értelemben vett keresztezési pontja – elsõsorban ez foglalkoztatja Vas Istvánt. Az emberi viszonylatok írója, a tárgyi valóságra jóval kevésbé van szeme (könyvében feltûnõen kevés megjelenítõ leírást olvashatunk tájakról, városokról, épületekrõl, használati tárgyakról, a nem emberi környezetrõl).
  Mennyivel többet mondott ez a könyv tanáraink elõadásainál és tudós monográfiáinál az alkotás lélektanáról, a mû létrejöttének úgy-ahogy követhetõ (vagy sejthetõ) mechanizmusáról, arról, hogy az élet hogyan lényegül át mûvészetté! De ma már úgy látom, hogy Vas István regénye olyan tanulsággal is szolgál, amely épp ennyire figyelemre méltó, és mindenképp egyedülálló irodalmunkban, sõt más irodalmakban sem könnyû párját találni. Vas a jelenség mélyére hatolva, pontosan, árnyaltan követte azt a folyamatot, amelynek során egy nemzedék megszületik és kialakul, a közös és az eltérõ élmények, eszmék, eszmények hatását a mûvekre, majd a mûvek szemléletének, stílusának, technikáinak kölcsönhatását; azt, ahogyan egy nagy egyéniség kezdeményezése megtermékenyíti mások munkáit, ahogyan az irodalom respublikájának többé-kevésbé öntörvényû világában a mégoly szuverén költõ is felismeri, felhasználja, magához hasonítja pályatársai munkáiból mindazt, amire szüksége van – és amivel tud mit kezdeni. A közegek – ez is kedves szava Vasnak –, ahonnan a költõk érkeznek, nem azonosak, más és más nyelvvel, nyersanyaggal, világlátással tarisznyázzák fel õket, hogy aztán ki-ki tehetsége és személyisége szerint éljen azzal, amit másoktól merít; szükségképpen létrejöjjön a közlekedõedények összjátéka, az ozmózis klasszika és avantgárd, hagyomány és újítás, népi és urbánus között. Hogy mi a közös egy korszak, egy új nemzedék irodalmában, és mi az alkotó egyéniségek hozadéka, összetéveszthetetlenül saját tulajdona, és hogy miképpen alakul a kettõ viszonya, azt senki sem írta meg gazdagabban, világosabban és szuggesztívebben, mint Vas: ez könyvének egyik fõ témája. Oly módon válik vezérmotívummá, hogy egy körülhatárolt korszak példáiba épül be a jelenség, de általános érvényûvé lesz. (Vajon mikor és kinek a tollán születik majd olyan munka, amely az utolsó évtizedek magyar irodalmában mutatja ki ezeknek a törvényeknek érvényesülését, módosulását?)
  Már Vas tanulmányaiban megfigyelhettük azt a képességet, amely itt bomlott ki a leggazdagabban, azt, hogy bonyolult esztétikai kérdéseket tárgyalva is kerüli a homályt, a körülményességet, a szépelgést, elvont témákról is olyan világosan, tisztán, közvetlenül, természetesen beszél, mintha csak köznapi dolgokról társalogna. Ennek a megközelítésnek mélyén alighanem az a racionalista meggyõzõdés rejlik, hogy az élet és irodalom jelenségei, legalábbis többségük – ha nem is feltétlenül a legfontosabbak – megérthetõk, értelmezhetõk, a felismerés lényege pedig közvetíthetõ a figyelmes olvasónak, annak is, aki nem rendelkezik különösebb elõképzettséggel. Talán kihívónak tûnik egy kivételes intellektus kapcsán gyalogészrõl beszélni, de Vasnál épp az a megragadó, hogy nem katedráról prelegál, ködösen és nyakatekerten, hanem fesztelenül és közérthetõn szól a legbonyolultabbról is. Ahhoz azonban, hogy eredménnyel kecsegtessen a megközelítés, nem egyszerûsítenie kellett, persze, hanem éppen minél több tényt és érvet mozgósítania, méltányosan ismertetve és figyelembe véve azokat is, amelyek ellentmondani látszanak okfejtésének, vitatni vagy akár beépíteni õket gondolatmenetébe. Azt, hogy a Mérleg jegyében született, Vas István többször is említi verseiben és prózájában, életmû-sorozatának címlapjára oda is rajzoltatta csillagjegyét – büszkén-e, önironikusan-e, pusztán játékból, ki tudja, tudta-e maga is? –, a mérlegelés, az ellentétek kiegyensúlyozása, sõt ötvözése mindvégig gondolkodói eszménye, írói gyakorlata volt. A megismerésnek-megismertetésnek ez az igénye szükségképpen együtt járt azzal, hogy nem egy elõre kitûzött célt akart elérni, nem eleve megállapított igazságokat kívánt bizonyítani, idegen volt tõle a quod erat demonstrandum mutatványa, hanem lassan, araszolgatva, meg-megállva, kitérõket engedélyezve magának, habozva, kételyeivel küszködve, ha nem volna furcsa a szókapcsolat, azt mondanám, az elegáns esetlenségtõl, sõt önellentmondástól sem visszariadva haladt elõre, mégis rendületlenül bízva emberi életünk legbátrabb szenvedélyében, az ifjú észben, amelyhez egykor rajongó ódát írt. Milyen újnak tetszett nekünk ez a nagyon is régi ecsetkezelés, fények és árnyak ellenpontozó, egymást támogató játéka egy olyan korban, amely nemcsak egykönyvû volt, nemcsak kánonná tette mûvészetben és gondolkodásban egyaránt a fekete-fehér technikát, a vagy-vagy kényszerét, az egyértelmût, a véglegesnek és vitathatatlannak mondott megoldásokat, hanem meg is követelte mindenkitõl, aki nyomdafestékre vágyott. Azt ma már bõkezû ráadásnak látom, hogy olvasás közben nyomon követhettük – követjük – a tévelygõ és szilaj ész természetét, mozgását, hódításait, óvatos megtorpanásait, újralendülését.
  Ezzel a módszerrel jeleníti meg Vas István a magyar emlékirat-irodalomban mindig is gazdagon ábrázolt intimszféra legbensõbb, legmélyebb rétegeit is, mintegy mellékesen bizonyítva, hogy ez a szemlélet szerelmek, barátságok tündöklésének és hanyatlásának vagy éppen állandóságának elbeszélésére éppúgy alkalmas, mint irodalmi vagy világnézeti viadalok (és belsõ küzdelmek) vizsgálatára. Vonzások és választások, helyzetek és folyamatok ambivalenciája mutatkozik meg ezeknek a motívumoknak a rajzában, mint minden igazi regényben, már csak azért is, mert súlyukat és helyüket egyszerre szabja meg az, ahogyan az elbeszélõ egykor megélte, és az, ahogyan távolodva látja õket. A líra regénye, az elsõ kötet alcíme, amely keveseknek szóló könyvet ígért, az új kiadások sikerének tanúsága szerint nem riasztotta el az úgynevezett átlagolvasót sem, de valószínûnek tartom, hogy ezt az olvasót jobban érdekelte az, ahogyan a különbözõ közegek válaszoltak a történelem kihívásaira, vagyis az, hogy miképpen éltek a húszas, harmincas, negyvenes években az emberek Magyarországon, legalábbis azok, akikrõl Vas István beszél. És az esztétikai-irodalomtörténeti vagy akár történelmi elemzésnél, nyomozásnál is jobban – ez is a Poirot mestert ironikusan tisztelõ Vas szava – az irodalom mindenkori fõtémája, a szerelem, Babits vagy Füst Milán arcképénél is jobban három asszonynak, Vas István három feleségének, Etinek, Marikának és Piroskának portréja. Nõt regényhõssé teremteni, egy asszonyi életet örömeivel és keserveivel, szépségében, a maga teljességében elbeszélni rendkívüli mûvészi feladat, a legnagyobbak becsvágya, azoké, akik könyvük élére oda is írják a halhatatlanná örökített nevet: Cleves hercegné, Madame Bovary, Effie Briest, Tess of the d’Urbervilles, Anna Karenina. Ilyen becsvágya Vas Istvánnak persze nem volt, nem is lehetett: nem centrálhatott egyetlen nõalakra az, aki mind az öt nagy kört meg akarta tölteni anyagával. Mégis: életének ez a három nagy, legfontosabb eseménye kivételes erõvel és gazdagsággal, költészettel emelkedik ki a ciklusból. Kivált Eti alakja, már csak azért is, mert az elsõ szerelem, a fiatalság aurája ragyogja be, s fõként mert õ hozza el vagy inkább õ testesíti meg a megtalált bizonyosságot. A férfi írók szemléletének mélyén gyakorta meghúzódik némi machoizmus, sõt olykor meghatározóvá is lesz az ábrázolásban. Vastól ez teljességgel idegen: a nõi princípium merõben másképp értelmezett szerepét éli meg és mutatja fel, témája az, hogy mit kapott az asszonyoktól, mit köszönhet nekik, hogyan formálta, váltotta meg a szerelem. Azt, hogy Nagy Etel, a táncosnõ, Kassák Lajos nevelt lánya és Vas István elsõ felesége (és mellesleg A befejezetlen mondat Krausz Évijének egyik modellje) olyan volt-e a valóságban, amilyennek Vas látja-láttatja, hiába kérdeznénk fényképek, kortársi naplójegyzetek, egykori kritikák, az Egy magyar táncosnõ címû album alapján – õt már teljességgel regényhõsnek tekintjük. Eti meghatározó hõse a következõ kötetnek, a Mért vijjog a saskeselyû?-nek is (1981), de halála után is tovább él az utolsó rész, az Azután (1990) címében és alaphelyzetében: hogyan lehet, hogyan kell élni Eti halála után? És mert õ a könyv legtüneményesebb alakja, talán ezért is lesz egymásra találásuknak és Eti halálának jelenete a ciklus két legnagyszerûbb regényfejezete.

*

  Önhittség volt azt remélnem, hogy néhány oldalon össze tudom sûríteni mindazt, amit errõl a regényfolyamról gondolok, csak néhány szálat húzhattam ki a szõttesbõl, de reménytelennek bizonyult az a vállalkozásom is, hogy szétválasszam egykori és mai olvasataimat, az akkort és a mostot. Igaz, vigasztalhatom magam azzal, hogy mindkét kudarcom a mû gazdagságáról is tanúskodik, s azzal is talán, hogy ezt a félbeszakadt nyomozást folytathatom majd egyszer.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu