A szovjet hadsereg magyarországi hadjárata 1956-ban

  A Vörös Hadsereg 1956-ban látszólag sikerrel töltötte be a mindenkori fegyveres erõ klasszikus szerepét: „a királyok végsõ érveként” megmentette az önmagát röpke egy évtized alatt politikailag teljesen lejárató rezsimet, és visszaültette a hatalomba annak újabb mutációját. Az elmúlt években számos kiváló tanulmány tárta fel, milyen belsõ harcok és bizonytalanság közepette születtek a politikai döntések Moszkvában és Budapesten. Az újabb kutatások és publikációk tükrében a végrehajtás szintjén is meglepõ fejetlenség és felkészületlenség uralkodott. Három-három kérdésre kezdem a választ. Miért nem védte meg a magyar fegyveres erõ sem a rezsimet a forradalomtól, sem az országot az inváziótól? Milyen belsõ hibák miatt volt a Vörös Hadsereg, ez a polgárháborúban született kolosszus, oly kevéssé alkalmas arra, hogy beavatkozzon a magyar polgárháborúba? És: katonai, technikai értelemben melyek voltak a felkelõk, a „pesti srácok” lehetõségei?

A magyar hadsereg ’56-ban

  Az elsõ kérdés a legtalányosabb. Magyarország története során addig sosem rendelkezett akkora fegyveres erõvel – béke idején –, mint az 1950-es évek elsõ felében. Ennek a 120 ezres hadseregnek 700 harckocsija, 5000 lövege és aknavetõje, bombázó és vadászrepülõ hadosztályai voltak. A tiszti és tiszthelyettesi kar döntõ többségében a rendszer által a hadseregbe küldött, politikailag megbízhatónak tartott munkás- és parasztszármazású fiatalemberekbõl állt, akiket szovjet minta után készült egyenruhába bújtattak, és mindenben a Vörös Hadsereg szabályzatai szerint képeztek ki. Bár a gyakori átszervezések sok tekintetben bizonytalanná tették egzisztenciájukat, ez a hivatásos katonaréteg még mindig sokkal jobban élt, mint a rendszer vélelmezett uralkodó osztályai és a velük szövetséges értelmiség. A hadsereg vezérkara azonban a kritikus októberi napokban szakmai és emberi értelemben teljes csõdöt mondott. A szovjet katonai modell a vezetésben a merev, felülrõl jövõ, kézi vezérlést helyezte mindenek fölé. A Honvédelmi Minisztérium, a tábornokok zöme nem irányította a csapatokat, hanem értekezletekkel és intrikálással töltötte az idõt. A bürokratikus szervezetek általában így reagálnak a válságra, s a Magyar Néphadsereg október 23-án és az azt követõ napokban egyértelmûen nem hadseregként, hanem állami hivatalként mûködött. Alig tíz évvel a második világháború után nyilvánvalóan nem vették igazán komolyan azt, hogy a katona szakmája a háború. Általában nehéz lett volna bármely európai hadseregben híveket találni egy újabb nagy háborúnak, hiszen az ötvenes évek vezérkari tisztjei a háborút rendszerint beosztott csapattisztként, tehát a legkeservesebb formájában ismerték meg. Az új magyar tisztikar, ha egyáltalán rendelkezett háborús tapasztalattal, akkor többnyire bakaként vagy munkaszolgálatosként küszködött és menekült a keleti fronton, és alapos kisebbségi érzést szerzett a szovjet hadsereggel szemben. Az 1950-es évek erõltetett haderõfejlesztése 1949–50-ben végzett hadnagyokból csinált vezérkari tiszteket 1956-ra, akik ennyi idõ alatt a szakma alapismereteit sem tudták elsajátítani. A tábornokok pedig párt-, és nem katonai akadémiák „végtermékei” voltak. Durva becsléssel azt mondhatjuk, hogy egy saját nevelésû tábornok bármely nulláról induló katonai szervezetnek legalább 15 évébe kerül, mert ennyi idõbe telik, amíg bejárva a szamárlétrát, megismeri minden szintjét annak a seregnek, amit utóbb vezényelni hivatott. Közben mellesleg el kell sajátítani a vezérkari tiszti és alsóbb parancsnoki ismereteket is, tehát még a 15 év is csak optimista minimum idõ. A Magyar Néphadsereg ’56-ig sem ennyi idõvel, sem igazán jó iskolákkal nem rendelkezett még. A tisztek sokkal inkább a néphadsereg politikai tevékenységét, valamint a saját egzisztenciájuk megteremtését tartották a katonai pálya lényegének. A laktanya udvarán szívesen ordítoztak a rendszerért, de nem szívesen adták volna az életüket érte. (E tünetcsoport remek összefoglalóját adja Berki Mihály Hadsereg vezetés nélkül, 1956 címû könyve.)
  Az önfeláldozásra a forradalom elsõ napjaiban még igazán nem volt szükség. Október 23-án a Magyar Néphadsereg rendelkezett azzal az erõvel, amelynek szakszerû bevetése esetén a forradalom megtorpan vagy pár nap alatt elbukik. Budapesten 6000, a város 120 kilométeres körzetében 26 000 katona állomásozott, 350 páncélossal. Ezeket azonban elaprózva, sokszor lõszer és minden megelõzõ felkészítés nélkül küldték a fõváros utcáira. A Magyar Néphadsereg ugyanis nem gyakorolta a tömegoszlatást, a polgári zavargás kezelését, a rendõrség és az ÁVH támogatását. Az egykori tisztek szerint ezt kizárta a kommunista ideológia, hiszen miért kelne fel a nép saját állama ellen. Mivel a Szovjetunióban a nép azért egyszer-kétszer már megtette ezt, élek a gyanúperrel, hogy itt a párt hagyományos hatalommegosztó politikája érvényesült: ahogy az ÁVH-nak nem lehettek tankjai és repülõi, úgy vélték, jobb, ha a hadsereg sem avatkozik polgári ügyekbe. Mintha a párt félt volna saját fegyveres erõinek esetleges politikai ambícióitól.
  Maga a Szovjetunió volt a leginkább érdekelt ennek a helyzetnek a fenntartásában. Ha a kommunista kormány saját erejébõl kerülhetett volna hatalomra Magyarországon, vagy egymaga megvédhette volna hatalmát, annak könnyen túlzott önállóság lett volna a vége. Intõ történelmi példa volt Jugoszlávia, vagy Magyarország második világháborús „vonakodó csatlós” szerepe, ami a korabeli szovjet vezetõknek még személyes élményük volt. Hruscsov abból az Ukrajnából került Moszkvába, ahol a magyar megszálló csapatok az UPA csendes támogatásával vívták ki a németek rosszallását. Egy másik magyar megszálló kötelék a varsói felkelõkkel fraternizált, amikor azokat a Vörös Hadsereg cserbenhagyta, és a szovjet politikai vezetés elégedetten szemlélte, hogyan morzsolja fel a Wehrmacht a kommunizmus legszervezettebb lengyelországi ellenzékét, a Honi Hadsereget. A szovjet vezetés alapérdeke az volt, hogy nekik hálára kötelezett és nélkülük életképtelen rezsimek uralkodjanak a béketáborban. Csak ezzel magyarázható, hogy a magyar HM-ben mûködõ szovjet öszszekötõ törzs, majd az ide érkezõ magas rangú katonák hagyták, hogy a magyar vezérkar tehetetlenkedjen és cserbenhagyja saját csapatait, miközben õk ugyanabban az épületben saját erõik beavatkozását szervezték.
  1956 után a legfájdalmasabb kérdés talán az volt, hogy a nép hadserege miért nem állt a nép, a forradalom mellé. Tisztek és katonák egyedül és kisebb csoportokban megtették ezt, de a hadsereg szervezetszerûen nem. Figyelemre méltó, hogy azok a tisztek, akik a felkelõk oldalára álltak, Malétertõl Rémiás Pál hadnagyig, aki Soroksárt, vagy Kõrösi Sándor fõhadnagyig, aki Csepelt védte, zömmel a hadsereg technikai fegyvernemeihez tartoztak. Maléter és Pálinkás (Pallavicini) Antal õrnagy, aki Mindszenthyt kísérte Budapestre, a Horthy-hadsereg egykori páncélos fegyverneménél kapták a korabeli csúcstechnológiára és a progresszív katonai, sõt társadalmi gondolkodásra is kiterjedõ kiváló kiképzésüket. Rémiás, Kõrösi és számos kivégzett társuk a Budapestet oltalmazó légvédelmi tüzérséghez tartoztak, s a tüzérségnek ez az ága a fegyvernem legintellektuálisabb, legtöbb szakmai tudást megkívánó ága. E sorok írójának nagyapja (Nagy Kálmán tüzér alezredes) nem élte ugyan meg ’56-ot, de szintén csak tüzértechnikai szakismeretei mentették át egykori „Horthy-tiszt” létére a Néphadseregbe. Érdekes módon a leginkább technikai fegyvernemnél, a repülõknél sikerült a kommunista tisztogatás a legjobban, amit a szürkébb fegyvernemeknél már nem tudtak ilyen hatékonyan végigvinni. A szakismeretekhez kötött páncélos- és tüzércsapatoknál szolgált a legtöbb régi tiszt, de a legtöbb az átlagnál jobban képzett sorkatona is. Ezek teljesítették esküben vállalt honvédelmi kötelességüket a szovjet támadással szembeszállva, éppen ezért közülük kaptak legtöbben kötelet a Kádár-rendszertõl: a soroksári védõk közül például nyolc tiszt és katona, a csepeliek közül négy fõ, a Schmidt-kastély védõi közül három fõ. A hadsereg zömének viselkedésére az utólagos magyarázat az, hogy tudták, semmi esélyük a szovjet túlerõvel szemben, életeket és értékeket próbáltak menteni. Ezen az alapon azonban magyar katonák generációit nevezhetnénk felelõtlennek, Dobó Istvántól Damjanich Jánosig. A csapattisztnek és a közlegénynek ugyanis nem a stratégiai mérlegelés a dolga, hanem hogy esküje szerint megvédje hazáját és honfitársait. A kézi vezérléshez szoktatott, felsõ parancsot váró hadsereg 1956-ban éppúgy tehetetlen szemlélõje maradt az eseményeknek, mint 1944. október 15-én. Néhány egységet leszámítva nem avatkoztak be sem a rendszer mellett, sem ellene. Annál keservesebb meglepetésként érte õket, amikor a másodszor meginduló Vörös Hadsereg sok helyen megtámadta és szinte mindenütt lefegyverezte õket. A hadjárat végén a Moszkvának jelentett hatalmas zsákmányolt arzenál ugyanis fõként a Magyar Néphadsereg saját raktáraiban megõrzött fergyverzetébõl állt.
  A Magyar Néphadsereg az 1960-as évek elejéig megbízhatatlan szövetséges maradt a szovjet vezérkar szemében, és csak Czinege Lajos minisztersége alatt kezdték újra modernizálni fegyverzetét, növelni létszámát. Az 50-es évek kritikus második felében a Kádár-rendszer a saját belsõ karhatalmával konszolidálta hatalmát, de ezt a kizárólag könnyû gyalogsági fegyverekkel felszerelt 18-20 ezres erõt nagyjából háromszor annyi nehézfegyverzetû szovjet katona támogatta – és õrizte.

A szovjet hadsereg 1956-ban Budapesten

  Szovjet katonai intervenció 1956 címmel alapvetõ és hézagpótló munkát publikált 1996 õszén Györkei Jenõ és Horváth Miklós. Kötetükben az akkori orosz parancsnokok visszaemlékezéseit is közlik, és pontos statisztikát, valamint térképeket mellékelnek a beavatkozásról. Hadrendi számmal és nevekkel azonosítják az eddig meglehetõsen amorf, arctalan szovjet hadigépezet részeit. Bemutatják, hogy maguk a szovjet tábornokok akkor és most mit gondoltak saját tevékenységükrõl. Ezért mindössze néhány általános megjegyzést teszek a Vörös Hadsereg mûködésérõl.
  Azt hiszem, a kelet-berlini és a lengyel analógia feljogosít arra, hogy az ’56 õszén, október 23. elõtt megtett szovjet katonai lépéseket ne egy hadmûvelet részének tekintsem, hanem a német és a lengyel példához hasonló demonstratív felvonulás elõkészületeinek. A szovjet utászok már október 20-án és 21-én Záhony körzetében látványosan több hidat vertek a Tiszán. 23-án hajnalban, tehát órákkal a budapesti események kezdete elõtt, a teljes 13. számú hadsereg elindult Magyarországra. Ezenkívül még szeptemberben Lvov térségében két további százezres létszámú hadsereg kezdett jókora hadgyakorlatot.
  Október 20-án és 21-én Romániában is teljesen feltöltöttek egy korábban ott békehelyõrségében állomásozó szovjet hadosztályt. Ez a 138. gépesített hadosztály október 24-én lépte át a magyar határt, és vonult jól láthatóan, közúton Budapest felé. Budapesten még nem történt semmi említésre méltó október 23-án, amikor a magyarországi Különleges Hadtestet riadóztatták. A Különleges Hadtest törzse ugyanis már júliusban kidolgozta a maga tervét „Hullám” fedõnév alatt. Sokatmondó volt a terv munkacíme: „A Különleges Hadtest részvétele a társadalmi rend helyreállításában Magyarország területén.” Legutóbb október 21-én ellenõrizték a csapatok készenlétét a terv végrehajtására. Gerõ Ernõ még javában beszélt a rádióban, amikor Ceglédrõl és Székesfehérvárról már Budapest felé sorjáztak a harckocsik. Nem akarok e napok politikai eseményeivel foglalkozni, de valamire fel kell hívnom a figyelmet. Nagyobb katonai egységeket nagy távolságra nem lehet fél órákkal, órákkal a politikusok döntései után eljuttatni. Még ha minden lehetséges helyzetre kész tervekkel is rendelkezik egy hadsereg, akkor is napokba telik jármûvek ezreit és katonák tízezreit ellátni, felkészíteni és eligazítani. Másrészt, ha a gépezet beindul, legfeljebb megállítani lehet gyorsan, de szinte lehetetlen menet közben átszervezni. Október 24. és 30. között Budapest utcáin valóban elkeseredett harcokat vívtak a szovjet csapatok, de fõként azért, mert nem harcra, csak erõdemonstrációra készültek. Errõl árulkodik az is, hogy Lascsenko tábornok, majd a 24-én hajnalban Moszkvából érkezõ Malinyin vezérkarifõnök-helyettes és Styepcsenko politikai fõcsoportfõnök-helyettes nem a városon kívül vagy a város egy jól védhetõ, elszigetelt pontján, hanem a belvárosban, a Honvédelmi Minisztérium épületében rendezkedett be. Azt hitték, hogy a magyar hadsereg békeidõbeli központjában, a minisztériumban mûködik a parancsnokság. Ehelyett azonban a folyosókon és a szobákban zavarodott törzstisztek értekezletrõl értekezletre mentek, helyezkedtek, szervezkedtek és fedezték magukat. Egymásnak ellentmondó parancsok sorát adták ki, ötletszerûen rendelték egyik parancsnokság alól a másik alá az alakulatokat, és ide-oda vezényelték õket, anélkül, hogy a fõváros utcáin kialakult helyzetet valóban ismerték volna. Híradó rendszerük alapja szégyenszemre a postai telefon lett, s mind több vidékrõl jelentkezõ parancsnokkal közölték, hallgassa a Kossuth rádiót, onnan minden fontosat megtud.
  Budapest utcáin ezalatt átgondolt vezetés és megfelelõ eszközök nélkül került szembe a magyar karhatalom, a katonaság és mintegy tízezer szovjet katona az önmagát meglepõen jól megszervezõ tömeggel. Sem a magyar, sem a szovjet csapatok nem kaptak kiképzést tömegoszlatásra, nem rendelkeztek vízágyúkkal, gumibottal, könnygázzal, páncélozott rabomobilokkal és a hangadók elfogásához, illetve megsemmisítéséhez szükséges kommandó jellegû alakulatokkal. Ugyanakkor az utcákon megjelenõ több száz lánctalpas mérhetetlenül irritálta a lakosságot, az azokban ülõ katonákat viszont önön tehetetlenségük érzése és az általános elhagyatottság érzés gyötörte, amit a határozott vezetés hiánya okoz a legjobb hadseregben is. Ezt tetézték az olyan primitív szakmai hibák, mint amikor többször is küldtek éleslõszer nélküli lõfegyverrel csapatokat tömeget oszlatni. Bármilyen cinikusan hangzik, amit írok, de katonai szempontból ilyenkor két lehetõség van: vagy egyáltalán nem beavatkozni a helyzetbe, vagy megismételt sortüzekkel megfélemlíteni a tömeget. A lõszer nélküli fegyveres katona nem más, mint a jövendõ felkelõk elõzékeny fegyverszállítója.
  A szovjet rendszer központosított jellegébõl adódóan jelentõs ügyekben csak Moszkva dönthetett. A Mikojan–Szuszlov-küldetés formailag tárgyalássorozat volt a magyar kormánnyal, valójában azonban, attól tartok, hogy csak helyszíni szemlét tartottak a jövendõ legmagasabb szintû moszkvai vita elõtt. Mindenesetre ez alatt az idõ alatt a 38. hadsereg is Záhony körzetébe vonult Lvov térségébõl. Október 31-én, miközben a Különleges Hadtest egyes csapatai kifelé látszottak vonulni Magyarországról, Ivan Konyev marsall, a Varsói Szerzõdés csapatainak legelsõ fõparancsnoka, Hruscsovtól utasítást kapott az újabb bevonulás elõkészítésére.
  Ezúttal már szó sem volt demonstrációról. November 1-tõl a 38. hadsereg megkezdte a Dunántúl megszállását, a 128. gépesített hadosztály a repülõterek körülzárásával foglalkozott, sõt november 2-án maga Konyev is Szolnokra érkezett. Most mindent úgy intéztek, mintha igazi háborúba indulnának. Mindkét hadsereg megkapta az általa mérendõ fõcsapás irányát, kijelölték közöttük a sávhatárt. Akárcsak 1944-ben, most is külön csoportosítást jelöltek ki Budapest ostromára. Lascsenko altábornagy három és fél hadosztállyal indult a fõváros ellen, elõbb szabályosan körülzárva, majd a fõútvonalak mentén elfoglalva azt.
  Budapestnek jutott az a kétes dicsõség, hogy itt zajlott le a világ máig legtöbb példányban gyártott harckocsijának, a T–54-esnek a nemzetközi premierje. Itt használták elõször harcban az AK–47-es automata puskát, mely azóta közel százmillió példányban terjedt el világszerte, és számos fejlõdõ országban máig a leggyakoribb iparcikk. A politikai eseményektõl függetlenül 1956 a szovjet hadsereg számos harcászati és felszerelésbeli gyengeségére világított rá.
  A régebbi, világháborús páncélosok különösen a magas házak között bizonyultak gyújtópalackokkal viszonylag sebezhetõnek. Más háborúk eseményei alapján azonban úgy vélem, hogy a Molotov-koktélok nem voltak olyan hatásosak, mint ahogy ezt 40 év távlatából gondolni szeretjük. A szûk utcákon bármilyen harckocsi csak menetoszlopban mozoghat. A szétbontakozás lehetõségétõl megfosztva az egész menetoszlopból csak az elsõ egy-két jármû képes hatásosan harcolni, ezek az elsõ helyek viszont rendkívül veszélyesek. Majdnem halálbüntetésnek számít, ha az embert ide állítják, ez pedig az egész csapat harci kedvét aláássa. További súlyos morális probléma, hogy a szûk utcákban, elszigetelten tevékenykedõ alegységek élére önálló és kezdeményezõkész alsó parancsnokok kellenének, akikben azonban sosem dúskált az erõsen központosított szovjet hadsereg. Hatványozottan igaz ez a gyalogság, illetve a gépesített lövészek esetében. Ez Budapesttõl Groznijig megoldatlan kérdése maradt a szovjet hadseregnek. Az 1956-ban használt csapatszállító teherautók, a BTR–40 és a BTR–152 páncélozott lövészszállító jármûvek felülrõl mind nyitottak voltak. Ezek voltak igazán sebezhetõk az emeletrõl hajított gránátokkal és Molotov-koktélokkal szemben. A lövészek dilemmája ilyenkor az, hogy a jármûben lapulva együtt égnek el, vagy kiszállva kiteszik magukat a kézifegyverek tüzének. Budapest számára tragédiát jelentett a jól kiképzett, elszánt és kezdeményezõkész gyalogság a szovjet oldalon. Az ’56 novemberéhez hasonló helyzetben ugyanis a kevés és lapító gyalogsággal rendelkezõ parancsnoknak nem marad más eszköz a kezében, mint a házat mindenestõl, a bentlakókkal együtt a felkelõk fejére döntõ tüzérség. Így volt ez 1944-ben Varsóban és Arnemben, ‘56-ban Budapesten, de például még akkor is, amikor 1982-ben  az izraeliek Bejrutot vagy 1992-ben a szerbek Szarajevót ostromolták. A gyalogság létszámhiányát és morális gyengeségét azzal próbálták orvosolni, hogy a Vörös Hadsereg központi tartalékából két légideszant hadosztályt hoztak hamarjában Magyarországra. Ezek azonban még az Európában megszokottnál kisebb létszámú szovjet hadosztályok között is a legkisebbek voltak. Erejük kevesebb volt, mint egy korabeli angol vagy amerikai ejtõernyõs hadosztály feléé. Saját jármûvekkel és nehézfegyverzettel szinte csak jelképesen látták el õket. Ráadásul lövegeik zömmel a városban alig használható, mert maguk mögé hosszú lángnyelvet kifúvó, hátrasiklás nélküli lövegek voltak. Mindezek okán a deszantosokat néhány száz fõnyi csoportokra osztva, megerõsítõ gyalogságként vetették be, pl. a Corvin köz ostrománál. Mivel a támogatandó páncélos és gépesített lövész csapatokat nem ismerték, azokkal sosem gyakorlatoztak együtt, s az elitnek számító deszantosok és a többi katona nem nagyon szívelte egymást, együttmûködésük nem volt olyan harmonikus, mint egy jól összeszoktatott összfegyvernemi harccsoporténak kellene lennie.
  Az is furcsa, hogy a Vörös Hadsereg annyi második világháborús utcai harc után ’56-ban nem rendelkezett az ilyen ostromra szakosított rohamutász csapatokkal. A németek például, amikor elérték Sztálingrádot, rendkívüli sürgõsséggel, légi hídon szállítottak oda hat zászlóalj rohamutászt. Az ügy fontosságára jellemzõ, hogy volt köztük olyan egység, amelyet Franciaországból és a Balkánról csoportosítottak át. Csak az ilyen, lángszóróval, robbantó eszközökkel, mindenféle ostromeszközzel felszerelt szakcsapatok képesek viszonylag kis véráldozatokkal elfoglalni egy-egy megerõdített várost. A hagyományos masszív középületek és bérházak ugyanis romos állapotban sokszor jobban védhetõk, mint amikor még szerkezetük nagyjából ép. Ezért veszélyes a támadóra is, ha túl nagy tüzérségi összpontosítással nekifog rommá lõni egy várost. Gyakran megesett már, hogy éppen ezzel juttatta újabb védhetõ állásokhoz ellenfelét. (Erre a legismertebb példa a Monte Cassinó-i apátság, amelyet a németek meg sem szálltak, amíg a szövetségesek le nem bombázták, utána viszont fél évig védték a romokat.)
  A szovjet katonai vezetés maga sem volt elégedett csapatai teljesítményével. Azokat a szovjet egységeket, amelyek október 24-én felvonultak a fõváros ellen vagy már hosszabb ideje teljesítettek megszálló szolgálatot, november 15-e után kivonták az országból. „A Szovjetunióban sok hazakerült katona és tiszt ellen folytattak aztán vizsgálatot. A Mordvin Autonóm Köztársaságban levõ Dubrovlak falu mellett, Moszkvától 300 kilométerre keletre létesített 3857. számú tábort általában csak „magyar tábornak” hívták (Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg . 1993, Bp., 258 pp).

A felkelõk esélyei

  A felkelõk katonai tevékenysége olyan keserves feltételek között zajlott, hogy ahhoz képest még a második világháború partizánjai is idõnként irigylésre méltónak tûnnek. Mivel a fegyveres harc valóban spontán módon indult, az összeálló csoportok tagjai kezdetben alig ismerték egymást. Vezetõik a harcok hevében emelkedtek ki, ami morálisan komoly tõke és tekintély lehet, de nem biztos, hogy bátorságuk katonai ismeretekkel is párosult. Még leginkább a néphadseregben és az iskolákban kapott kiképzésre támaszkodhattak, ez azonban sematikus, a városi harcot elhanyagoló és szervezett alakulatokkal számoló gondolkodás volt. Az irodalomban többen hivatkoznak a szovjet partizánfilmek példáira, én azonban igen rövid életet jósolnék bárkinek, aki mondjuk a Továris P alapján száll szembe egy tankkal.
  Érdemes összevetnünk Budapest 1944-es és 1956-os ostromának néhány vonását. Az 1944-es Vörös Hadsereg éppen viszonylagos primitívsége miatt alkalmasabb volt a városi harcra, mint a „haditechnikai forradalom” bûvöletébe kerülõ, gépesített 1956-os szovjet hadsereg. Negyvennégyben még rendelkeztek az utcákat elárasztó hatalmas gyalogos tömegekkel, és ezeket kisebb, könnyebben mozgatható, akár emeletre is felvihetõ lövegek és aknavetõk tömege támogatta. A háborús évek parancsnoki karát a valódi harc és a túlélés szelekciója realistává és szakmailag ügyessé tette, míg a békehadseregben mindig is az íróasztalharcosok érvényesülnek igazán jól. Ötvenhatban túl nagy tûzerejû harckocsik mozogtak Budapest utcáin túl nagy zajjal, s velük szemben a védõk sok helyen a ’44-es védõk két fõ eszközét alkalmazták: közelharcfegyvereket és légvédelmi lövegeket. Külön kutatást igényel annak megállapítása, hogy a Magyar Néphadsereg budapesti légvédelmi rendszerében állandó állásokba telepített légvédelmi tüzérségnek miért volt páncéltörõ lõszere és földi célokra való, a légvédelmitõl erõsen különbözõ irányzéka is, jó messze minden országhatártól. (A válasz lehet, hogy egyszerûen a katonai mesterség egyik fõ konstansa, a kincstári hülyeség.)
  Minden másban mérhetetlen hátrányban voltak Budapest 1956-os védõi. Nem rendelkeztek gondosan kiépített, életüket kímélõ védõállásgyûrûkkel. A ’44-es védõk ugyan vert hadakhoz tartozó, nagy veszteségeket szenvedett csapatok voltak, de sok év háborús rutin segítette õket, és kiváló kiképzést kaptak. A felkelõknél mind a kiképzés, mind az összeszokottság hiányzott, pedig a harcban ezek még a haditechnikánál is fontosabb tényezõk. Hiányzott a világos vezetési rendszer és hírközlés is, ami 1945 februárig, az összeomlásig segítette a korábbi védõket. A felkelõket viszont terhelte a hátuk mögött zajló politikai zûrzavar, a lakosságtól hallott hírek és rémhírek, és sokszor a saját családjuktól kapott „ellengõz”. Végül a német katonák kitartottak, mert ugyan hová mehettek volna akár civilben is egy idegen fõvárosban, a felkelõk viszont szétfutva bármikor felszívódhattak, hiszen itthon voltak.
  A magyar lakosság többsége ösztönösen vagy többé-kevésbé tudatosan tisztában volt mindezzel. Valójában kevesen lehettek, akik a ’44-es ostromot átélve esélyt láthattak ’56-ban a katonai gyõzelemre. Valószínûleg ezzel magyarázható a háborús katonaviseltek alacsony száma a felkelõk között, s az ifjúság szinte teljes túlsúlya. Budapest utcáin 1956-ban egy újabb nemzedék veszítette el az ártatlanságát háború dolgában, és gyõzõdött meg egy életre arról, hogy a Vörös Hadsereg a mi számunkra verhetetlen, bár otromba ellenfél.
  Fegyverzet tekintetében a fõ korlát a nehézfegyverek hiánya, illetve a kezelõk képzetlensége volt. A felkelõk, majd késõbb a Nemzetõrség nem rendelkezett a védelem fõ erejét jelentõ tüzérséggel, és néhány lövegüket is csak közvetlen irányzással tudták használni. A tûzvezetés és a tûzfegyelem hiánya sokszor okozta a felkelõk oktalan halálát. Aki például kézifegyverbõl nyit tüzet harckocsikra, az anélkül, hogy kárt tehetne bennük, felkínálja magát célpontként a tankágyúknak. A Molotov-koktél használatát az teszi öngyilkos vállalkozássá, hogy páncélosok ritkán járnak egyedül. Aki pedig dobótávolságra bevárja õket, az kiteszi magát a kísérõ jármûvek vagy gyalogság tüzének. Nem véletlenül adtak a második világháborúban külön kitüntetést azoknak (sokszor posztumusz), akik harckocsit kézifegyverrel lõttek ki. A felkelõk tehát a lehetõ legköltségesebb módon voltak kénytelenek harcolni: minden kiképzési és felszerelési hiányosságukat bátorsággal és vérrel kellett ellensúlyozniuk.
  A harci morál azonban nem feneketlen kút, amelybõl a végtelenségig lehet meríteni. 1944 szeptemberében Arnemnél a legelitebb brit elitegység, az 1. Légiszállítású Hadosztály is ereje végére ért egyhetes városi harc után, mert a kialvatlanság, az éhség és a halálfélelem még a felnõtt és remekül kiképzett ejtõernyõsök harci szellemét is aláásta. A magyar felkelõk között pedig sok tizenéves, valamint katonának már túl öreg, harmincas éveiben járó ember is volt.
  A november 4-én meginduló második orosz támadás kimerült fegyveres civilekre zúdított akkora erõt, ami mellett eltörpül az 1944-es ostromlóké. A fáradtság és a reménytelenül nagy tûzerõ magyarázza, hogy néhány góc kivételével miért omlott össze olyan gyorsan a magyar ellenállás. A felkelõk pillanatnyi szerencséjére az orosz gyalogság a gyõzelemben ugyanolyan lomha volt, mint a válságos napokban, ezért a fegyveresek nagy része felszívódhatott a városban. Szerencséjükre valószínûleg kevesen tudták, hogy a létszámuk milyen csekély volt a kétmilliós fõváros lakosságához képest. Tizenegy évvel a második világháború befejezése után a magyar lakosság döntõ többsége, ha helyeselte is a forradalom követeléseit, inkább az óvóhelyre ment, mint a barrikádra. A fegyveres felkelõk késõbbi elfogása, tömeges bebörtönzése és 117 személy kivégzése a fegyveres harcokban való részvétel miatt már nem a Vörös Hadsereg, hanem a kádári magyar hatóságok mûve volt. Ez azonban már nem ’56 hadtörténetének a része.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu