A corvinisták a második szovjet támadás után   

A Víg utcában

  Nincsenek kellõ bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy kinek a kezdeményezésére alakult ki ez az új bázishely, de nyilvánvalóan szervezetten, vezetõik irányításával kerültek ide a felkelõk. Állítólag Pongrátz Gergely fõparancsnok (agronómus) már 4-én hajnalban bejelentette, hogy a VIII. kerületi kapitányságra megy, ha a Corvin nem védhetõ tovább. ( 4 )
  A felkelõk egy része a közeli Rákóczi téren folytatta a harcot. ( 5 ) Mások a szomszédos csarnokot õrizték a tolvajok ellen (mérsékelt sikerrel). Az italozást úgy gátolták meg, hogy belelõttek hordókba.
  A parancsnokok a kapitányság épületében tartották a megbeszéléseiket, csak sejthetjük, hogy mirõl. Állítólag „a szétvert csoportok parancsnokai egymást okolták az ellenforradalom gyors összeomlásáért, ebbõl kifolyólag súlyos nézeteltérések és fenyegetések keletkeztek…” ( 6 ) Több adat utal arra, hogy a budapesti fegyveres harc folytatását kilátástalannak ítélték. Ennek kapcsán szó esett Iván Kovács László (raktáros) „árulásáról” és ártalmatlanná tételérõl is.( 7 ) (Az egyik verzió szerint azért kellett a Corvint elhagyni, mert Iván Kovács „lepaktált” az ellenséggel.8) Biztonsági okokból a házat lezárták, és õrséget állítottak fel, hogy még bentrõl se lehessen távozni. A közvetlen célról is megoszlottak a vélemények: a corvinisták kisebb része a Bakonyban (illetõleg a Vértesben) vélt Maléter vezette szabadságharcosokhoz akart csatlakozni, a többség emigrálni készült. (Hihetõleg arról is szó esett, hogy a forradalmárokkal a szovjetek kíméletlenül leszámolnak: lelövik vagy deportálják õket.( 9 ))
  Pongrátzék 6-án késõ este a kapitányság épületének udvarán összehívták a felkelõket, hogy bejelentsék: a Corvin-vezetõk lemondanak a posztjukról. Pongrátz Gergely fõparancsnoki tisztségét Fáncsik György (esztergályos), a Kisfaludy utcai csoport addigi vezetõje vette át. Fáncsik szintén nem látta értelmét a további harcnak, és felszólította a fegyvereseket, hogy készüljenek az indulásra az osztrák határ felé. Felhívta a figyelmet a fegyelem betartására, valamint arra, hogy lehetõleg el kell kerülni az összecsapást a szovjetekkel.
  A vezetésváltásból azonban nem következett, hogy a régi corvinista „vezérkar” alárendelte volna magát az új parancsnoknak. Pongrátzék Szabó László (kereskedõ) kivételével külön értekeztek, és nem tartottak a többiekkel. Feltételezhetõen a lemondással már a különválásukat készítették elõ. (10) Szabó – Schmidt Lászlóval (kocsifényezõ), a Práter utcaiak egyik vezetõjével együtt – az útnak induló osztag parancsnokhelyettese lett.
  A felkelõk a Práter utcából magukkal hoztak egy foglyot, a 15-16 éves K. Máriát, akinek noteszében 84 katonatiszt és 2 ÁVH-s címe szerepelt (valamint találtak benne néhány aktképet is, amelyek magát a fiatal leányt ábrázolták). Többen fenyegetõen viselkedtek az „ÁVH-s és szovjetbérenc” gyanúsítottal, Fáncsik szintén árulónak tartotta (lehetséges, hogy a kivégzését is fontolgatta) és Debrei Istvánt (rádiátorszerelõ), a volt parancsnokhelyettesét bízta meg õrzésével. Debrei ehelyett érzelmi viszonyt kezdeményezett a lánnyal. (11)

Irány: nyugat

  A kb. 300 fõs civil ruhás fegyveres csoport még 6-án éjfél elõtt libasorban elindult a Víg utcából, (12) s a szovjeteket kikerülve a Rákóczi úton és a Szövetség utcán a Váci út irányába haladt. (A hidakon nem volt tanácsos megkísérelni az átjutást.) Nagyobb részük az angyalföldi József Attila kultúrházban aludt (a bejárati üvegajtót összetörték, hogy bejuthassanak), a többiek egy környéki munkásszálláson éjszakáztak.
  Reggel Dunakeszihez értek, ahonnan kompokkal, csónakokkal átkeltek a Szentendrei-szigetre. A csoport egy része Dunakeszin egy nyaralóban szállt meg, ezek a felkelõk csak másnap csatlakoztak társaikhoz, akik egy bõripari üdülõben töltötték el az éjszakát. Állítólag Fáncsik és Debrei a nap folyamán rádió-adó-vevõt is szerzett, amelyet a késõbbiekben mûködtettek.
  A következõ nap (november 8.) nagy részét a szigeten töltötték, ám csaknem szovjet egységekbe ütköztek, ezért gyorsan elhajóztak onnan. (13) A szentendrei parton többen – fõleg a környéken lakók – leszakadtak, s bár voltak új csatlakozók is, az egység kb. 250 fõre olvadt. Egy 50-60 fõs részleg (többségükben a Práter utcai MTH iskola fegyveresei) a Pilis hegységbe tartott.
  Másnap Szentendrén Fáncsik (akit legtöbben „Bõrkabátos Gyurka” néven ismertek) elrendelte a megfelelõ számú gépjármûvek (és üzemanyag) rekvirálását. Ehhez kijelölte a négy fõbõl álló csoportokat, s azok vezetõit. (Az egyik részleg Csercsa Sándor alhadnagy vezetésével két teherautót és egy dzsipet szerzett, ám az üzemanyag beszerzése sok idõt vett igénybe. Ez felkeltette az amúgy is rossz idegállapotban lévõ Fáncsik gyanakvását, és árulással vádolva Csercsát, ráfogta a fegyverét. Ekkor – a lövést megelõzendõ – valaki azt javasolta, hogy zárják ki Csercsát az utazásból, és így büntessék. Ám az utoljára induló kocsiban mégiscsak helyet biztosítottak számára, mondván, hogy a közelben tartózkodó szovjetek fogságába eshet.) (14)
  A csoport megbízottjai négy személygépkocsit és öt-hat tehergépkocsit szereztek, így meglehetõsen összezsúfolódva utaztak Dorogig. A gépkocsikban a parancsnokok ültek. Felderítéssel Fáncsik a helyetteseit, Schmidtet és Szabót bízta meg. Elöl haladva, idõben kellett jelenteniük, ha szovjet egységet észlelnek, hogy a többiek le tudjanak térni az útról. Utánuk a parancsnoki autó haladt, amelyben Fáncsikon kívül K. Mária, Debrei és még egy társuk utazott. Õket követték a tehergépkocsik, köztük a harmadik személygépkocsi. A sort a negyedik autó zárta.
  Dorogon éjszakáztak, reggel egy honvédségi laktanyában újabb tehergépkocsikat rekviráltak (már összesen kilenc állt a rendelkezésükre), és hasonló alakzatban folytatták útjukat Tatabánya irányába. Ám Dorog környékén többen leittasodtak, ezért egy teherautónyi fegyveres lemaradt. Ezt a biztosító autó elõrehajtva jelentette, mire Fáncsik Bajnánál utasítást adott arra, hogy várják be õket. Ezután a parancsnokhelyettesek kocsija hibásodott meg. Fáncsik a hír hallatán idegességében szabotázzsal gyanúsította meg a sofõrt és Schmidtet, és kilátásba helyezte, hogy lelövi õket. Végül, még a konfliktus elmélyülése elõtt, sikerült beindítani az autót. (15)

A tarjáni csapás

  Innen Tarjánig zökkenõmentesen utaztak, ott azonban (9-én kb. 15 órakor) váratlanul szovjet harckocsikkal találták szembe magukat. Szinte bizonyos, hogy e találkozás csak a felkelõket lepte meg. Schmidték gépkocsivezetõje lélekjelenlétét megõrizve visszafordította az autót, de a páncélosokról már tüzet nyitottak rájuk. Fáncsikék kocsija közvetlenül utánuk jött, leintésükre már nem volt idõ. A következõ három teherautó egymásba szaladt. Bár a többi jármûvet már meg tudták állítani, a meglepetésszerû támadás óriási zavart keltett a felkelõk soraiban. A páncélosok ellen egyébként sem védekezhettek. A szovjetek folyamatosan tüzeltek, a felkelõk menekülni igyekeztek. A parancsnoki autót belapította az egyik harckocsi, s míg a férfiaknak sikerült idejekorán kiugraniuk, K. Mária – csodával határos módon – csupán medencecsonttörést szenvedett. (16) Szabó László a zûrzavarban egy Pobjedával fegyveresen kereket oldott, de Tatabányán a katonák elfogták. ( 17)
  A szétszóródó felkelõk nagyobb csoportja a tarjáni templom elõtt gyûlt össze. A vezetõk közül csak Schmidt került elõ, aki teljes erõbedobással elérte, hogy összeszedjék a sebesülteket. Mindenkit bevont a munkába, a renitenseket megfenyegette, hogy lelövi õket. Az incidens öt felkelõ halálát okozta. (18)
Fáncsik és Debrei is visszatért, és szintén a sebesültek ellátásával foglalkozott. (Schmidtékkel nem találkoztak.) Másnap, 10-én egy 12 fõs csoporthoz csatlakozva (köztük két nõ is volt) folytatták útjukat nyugat felé, teherautójuk azonban egy kukoricásban üzemképtelenné vált.
  Mivel a gyaloglás kilátástalannak tûnt, Környénél Fáncsik javaslatára elhatározták, hogy a helyi állami gazdaság állományából lovakat szereznek. Az akciót Fáncsik harmadmagával készült végrehajtani, miközben a többiek egy szalmapajtában várakoztak. Egyikük (19) a gazdaság kapujába állt pisztollyal, azzal a megbízással, hogy senkit ne engedjen be. Fáncsik a másik társával szintén fegyveresen ment a lovardába, ahol elkezdték kiválogatni a szükséges 14 állatot. A nyergeléssel Fáncsik a lovászt bízta meg, aki fel is segítette õt az egyikre, mialatt társa két lovat kivezetett nyergeletlenül. Eközben azonban lövések hallatszottak, és a két gyakorlatlan lovas kiesett a nyeregbõl. Váratlanul rendõrök jelentek meg, akiket értesíthettek az idegen fegyveresek akciójáról. A kapuõrt a rendõrök lelõtték, Fáncsikéknak azonban sikerült elmenekülniük.
  Környe és Kömlõd között a páncélautóval (vagy páncélautókkal) érkezõ szovjet katonák és magyar rendõrök (20) a kukoricásban bekerítették a 14 fõs csoportot, és megadásra szólították fel õket. (A magyar hatóságokat a polgári lakosok értesítették a felkelõk hollétérõl, s a rendõrök – ahogy a történtek is mutatják – szovjet segítség nélkül nem merték vállalni a felkelõk lefegyverzését.) Hárman azonnal letették a fegyvert, ám a többiek az ellenállás mellett döntöttek. Rövid tûzharc után azonban Fáncsik kivételével felemelt kézzel a többiek is elõjöttek, mire lefektették õket a páncélautó elé. A felkelõparancsnoknak eltalálták a combját, és csak ezután tudták megadásra kényszeríteni. Miközben a rendõrök elsõsegélyben részesítették, hazaáruló gyilkosoknak nevezte õket. A foglyokat egy tatabányai (vagy tatai) laktanyába szállították. (21)
  Schmidték csoportja még Tarjánban megnövekedett, és aznap (9-én) este három teherautóval visszamentek Bajnára. Ott felvették a kapcsolatot a helyi nemzetõrparancsnoksággal, akik egy kastélyban helyezték el õket.
  Másnap, a szovjet csapatok érkezésének hírére, ismét szétoszlottak. Schmidt egy kb. 25 fõs csoporttal az erdõben éjszakázott, majd leadták a fegyverüket a bajnai nemzetõrségen, és hazautaztak Budapestre. (22)
  A szétszóródott felkelõk még hetekig nyugtalanították a környéket, támadásokat intéztek a „gyanús” személyek és pártépületek ellen.

A Pilisben

  Mint korábban említettem, az egyik részleg (23) Szentendrétõl a pilisi hegyek felé vette az útját. Helyismerettel rendelkezõ fegyveresek csatlakoztak hozzájuk. Dobogókõn „meglátogatták” a BM-üdülõt (ahol elõzõleg már több fegyveres csoport is megfordult). Ott több fegyveres rendõr és polgári alkalmazott is tartózkodott, de nem mertek ellenállást tanúsítani.
  A felkelõk gépkocsit rekviráltak, fenyegetõztek, de senkit nem bántalmaztak. (24) Itt beszállásolták magukat, majd közülük többen vadászattal is megpróbálkoztak. A csoport nagyobb része november 13–14-én kifosztotta a pilisszántói BM-üdülõt, majd Tatabányán (nem tudjuk, hogy mi volt az úti céljuk) katonák megállították teherautójukat, és lefegyverezték õket. Az elfogott felkelõket laktanyába zárták (Horváth László hadnagy-parancsnok út közben megszökött). A tömeg azonban hamarosan tüntetésbe kezdett, és a helyi hatalom meghátrált. Szabadon engedték a felkelõket, akik szétszóródtak, csak néhányan mentek vissza a Pilisbe társaikhoz. (25)
  November 19-én Horváthék az Esztergom–Budapest vonalon Pilisvörösvár környékén egy kb. 16 méteres szakaszon felszedték a síneket. (26) Az akció célja az volt, hogy a sztrájk kihirdetése után a dolgozók ne juthassanak el a munkahelyükre. (27) Egy 150 fõt szállító vonat kisiklott, de személyi sérülés nem történt. (A forgalom négy napig szünetelt, a pályatestet egy szovjet mûszaki alakulat hozta helyre.) Négy-öt nap múlva a csoport szétoszlott. Néhányan visszamentek Budapestre, többen (Horváth vezetésével) sürgõsen elhagyták az országot, Antal Gyula (a másik parancsnok) négy társával a Bakonyba tartott, hogy csatlakozzon Maléter vélt ellenálló csapatához. (28)

A Jázmin utcai csoport

  November 4-én, miután a szovjetek nyomasztó tûzfölényének következtében a corvinista csoportok elhagyták szálláshelyeiket, kisebb egységeik harcolva bolyongtak a környéken. Egy 30-40 fõs osztag 5-én a Jázmin utcai iskolában alakította ki a bázishelyét. Ott azonnal röpgyûlést tartottak: elhatározták, hogy egyelõre – csekély erõikre való tekintettel – nem harcolnak, sõt nem is mutatkoznak. Katona Miklóst (BSZKRT-kalauz), a Corvin Üllõi úti osztagának vezetõjét választották parancsnoknak, helyettesének pedig egy ismeretlen „Pirossapkás”-t. László Béla György (keramikus, a Corvin fõparancsnokság és a Práter utcaiak összekötõje) a parancsnok tanácsadója és politikai helyettese lett. A legtöbb visszaemlékezõ szerint a tényleges irányító László volt. A közeli pékségben kenyeret sütöttek, a környezõ lakosság számára is. A következõ két napon újabb és újabb 10-15 fõs fegyveres csoportok csatlakoztak hozzájuk, és az összlétszám kb. 80 fõnyire emelkedett. A „Jázmin” csoport túlnyomóan munkásokból, segédmunkásokból rekrutálódott, de volt ott egyetemista és katona is. (29)
  A megerõsödött egységet katonai mintára négy szakaszban szervezték meg. A kapuba õrséget állítottak, az utcai fronton két tanteremben egy-egy golyószórót helyeztek el, a harmadikat az udvarra nézõ folyosón állították tüzelõállásba. Néhány tanteremben benzines palackokat és kézigrátokat halmoztak fel, amelyekre állandó õrség vigyázott. (30) Megszervezték a vöröskeresztes szolgálatot is. (Itt dolgozott Bognár Péter rendõr õrmester is, akit a felkelõk a Corvin moziból hoztak fogolyként.) Az épületet engedély nélkül senki nem hagyhatta el.
  A Jázmin utcai csoport röpcédulák elõállításával is foglalkozott. Ezekben a harc folytatására buzdították a felkelõket a végsõ gyõzelemig. A fogalmazványokat a VIII. kerületi Forradalmi Katonai Tanács nevében írták alá. Azt tervezték, hogy az éjszaka folyamán szétszórják a környéken, de nem tudjuk, hogy valóban megtették-e ezt. (31 )
  Bár mindvégig igyekeztek rejtve maradni, 7-én harc nélkül is áldozatul esett két fiatal. Kovács István ipari tanulóval, aki egy kenyérrel a hóna alatt kilépett a pékségbõl, egy orvgyilkos golyója végzett. Ugyanígy járt egy Szokoli nevû felkelõ is, amikor visszafelé indult, hogy társa halálát jelentse.
  A csoport tagjai a házfelügyelõ és a házmegbízott jelenlétében házkutatást tartottak az egyik Práter utcai épületben, ahol orvlövészeket feltételeztek. A házmester felhívta figyelmüket, hogy lakik ott egy kommunista országgyûlési képviselõ is, id. Básta Rezsõ. Ennek a lakásában több vadászpuskát találtak a hozzá való töltényekkel, ezért a képviselõt az ÁVH-gyanús fiával, ifj. Básta Rezsõvel együtt bekísérték. Ez utóbbi igazolta, hogy nem államvédelmis volt, hanem mûszaki tiszt. Az is kiderült, hogy nem õk követték el a két gyilkosságot. Ennek ellenére õrizetbe vették õket a tornateremben, és állítólag akadtak olyan felkelõk, akik a foglyok kivégzését sürgették. Az éjszaka folyamán a képviselõ idegei felmondták a szolgálatot, és felvágta az ereit. Elsõsegélyben részesítették, majd bevitték a közeli klinikára, és a fiát is szabadon bocsátották.
  November 8-án a kapunál álló õr (feltehetõen fegyelmezetlenségbõl) sorozatot lõtt egy szovjet páncélkocsira, amely befordult a Jázmin utcába. Ezt követõen a délután folyamán körülzárták õket.
  A szovjetek többször küldtek parlamentereket, hogy adják meg magukat. A felkelõk többsége azonban még mindig bízott a nyugati hatalmak segítségében, és a végsõ kitartás mellett döntöttek. Kalmár Péter (betanított munkás) viszont a korábbi (Üllõi úti) csoportjával együtt úgy látta, hogy a vezetõk félrevezetik õket. Valamilyen ürüggyel sikerült elmenekülnie onnan. (32) A Práter utcai iskolából érkezõk attól tartottak, hogy „majd itt is az lesz, hogy a vezetõk meglépnek és mi meg itt maradunk”. Emiatt „a hangulat meglehetõsen nyomott volt”. (33)
  A felkelõk egész éjszaka riadókészültségben voltak.  Az egyik raj kilátástalannak ítélte a helyzetet, és szökést kísérelt meg a háztetõn keresztül, de az õrség észrevette. A szökevények arra hivatkoztak, hogy nem dezertálni akartak, hanem a szovjet állásokat támadták volna hátba. A felkelõvezetõk – bár ezt nem hitték el – megbocsátottak nekik, és visszaadták fegyverüket. Akadt egy sikeres menekülõ is, aki észrevétlenül mászott ki az ablakon. A szovjetek felszólítására átadta a fegyverét, és szabadon engedték. (34)
  Másnap reggel a szovjetek egy orvostanhallgató tolmácsot küldtek tárgyalni. A felkelõk nagyon tartottak a szovjetektõl („a legjobb esetben is deportálás lesz”). Az ellenállás viszont teljesen reménytelen volt, és állítólag a környék lakói is könyörögtek, hogy ne lövessék szét a házakat. Az egyik visszaemlékezõ szerint voltak, akik még mindig a harc mellett törtek lándzsát. (35) Végül megegyeztek a küldöttel, hogy szabad elvonulás fejében leteszik a fegyvert. Néhány szovjet tiszt Katona Miklós parancsnok kíséretében végigjárta a helyiségeket, mielõtt a szovjetek megadták az engedélyt az elvonulásra. (36)
  Még a fegyverletétel elõtt abban egyeztek meg, hogy másnap a máriaremetei nagytemplomnál találkozni fognak, ott fegyvert szereznek (az a hír is elterjedt, hogy ott fegyverek vannak elásva), és a hegyekben folytatják a harcot. (37) A felkelõk azonban meggondolták magukat. (38) Így a „Jázmin” csoport véglegesen beszüntette a fegyveres ellenállást.
  László Béla György és Katona Miklós néhány társukkal a pilisi hegyekbe szökött. Itt csatlakoztak egy csoporthoz és Tatára mentek, ahol leadták fegyvereiket, és a hónap végéig beálltak nemzetõrnek. (39)
  Ekkoriban azonban már országszerte befejezõdött a fegyveres ellenállás.

Jegyzetek:

1 A Corvin parancsnoksághoz tartozó felkelõk szálláshelyei a Corvin moziban, a Práter és Kisfaludy utcában, a fõparancsnoki helyiség a Kisfaludy köz 4. I. emeletén volt.
2 A szovjetek másutt inkább csak a következõ napokban (5–6-án) hajtottak végre aknatámadásokat.
3 A legtöbben a közeli Horváth Mihály téren vették fel a harcot a szovjetekkel. Egy kb. 10 fõs Práter utcai részleget október 31-tõl a XVI. kerület határába vezényeltek, majd Országh György vezetésével november 7-ig az Éleskanyarnál szálltak szembe az intervenciós csapatokkal.
4 Szabó László kihallgatási jegyzõkönyve (továbbiakban: jkv.) 1957. II. 22. Fõvárosi Bíróság (továbbiakban: FB) 1731/57 –  Schmidt László szóbeli közlése (1996).
5 Renner Péter vallomása szerint itt még november 6-án is súlyos harcok folytak [Hadtörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban: HL) 003/58]. Egy szemtanú 12 polgári áldozatról számolt be. A szovjetek aknavetõkkel lõtték ezt a környéket is.
6 Népbírósági ítélet 24. o. FB 2844/75. Nem tudjuk, hogy besúgótól származik-e ez az információ, vagy csak a hatósági fantázia terméke.
7 Pongrátzék november 4-én – teljesen megalapozatlanul – árulással vádolták Iván Kovácsot, a korábbi fõparancsnokot. Amikor fogolyként a Kilián laktanyába akarták kísérni, sikerült elmenekülnie. Parancsnoki utasítás alapján bármelyik corvinista lelõhette. (Renner Péter
– térképész – az egyik kísérõje, azt terjesztette el, hogy kézigránáttal felrobbantotta.) Iván Kovácsot – aki a forradalom leverése után rendszerellenes szervezkedésbe kezdett – a kádárista hatóságok halálra ítélték és 1957. december 30-án kivégezték. Renner Péter még novemberben kijutott Ausztriába, ahonnan a bécsi Magyar Forradalmi Tanács futáraként konspirációs célból hazajött, de lebukott. Halálra ítélték, és 1958. február 5-én kivégezték.
8 Schmidt tárgyalási tanúvallomása 1959. VII. 27. FB 2844/75.
9 Bakó László jkv. 1957. jkv. VI. 7. FB 3193/57.
10 A Corvin köz vezetõsége: Pongrátz Gergely, Pongrátz Ödön, Pongrátz Kristóf, Pongrátz Ernõ, Antalóczy Sándor, Bornemissza Tibor, Erdõs Imre – nagyrészt ismeretlen körülmények között – sikeresen kijutott az országból.
11 Debrei jkv. 1957. III. 8., 1958. X. 7., 11. – K. Mária tanúkihallgatási jegyzõkönyve (továbbiakban: tk. jkv.) 1957. II. 13. FB 2844/75.
12 A résztvevõk eddig összegyûjtött névsora (a csatlakozókkal együtt): Antal Gyula (Ferenc körúti parancsnok), Antal Gyula, Antal Gyuláné, Bakó László, Bukor József, Csercsa Sándor, Debrei István, Faith Márta, Fáncsik György, Hamerli Iván, Horváth László (Práter utcai parancsnokhelyettes), Horváth László, István Éva, Iván Kovács Attila, Iván Kovács Csaba, Knipfel Ferenc, Kökény Albert, K. Mária (fogolyként), Lassan György, Makó Géza, Márton Jenõ, Nádasi János, Orosházi László, Ö. Nagy János, Papp Gábor, Papp Jolán, Proz „Bandi”, Sárkány Dénes, Schmidt László, Simon Mária, Szabó László, Tóth János.
13 A kompok személyzetét Schmidt szóbeli közlése (1996) szerint fegyverrel kényszerítették engedelmességre. Mindezt alátámasztja Bizik szds. jelentése a szentendrei járási kapitányságról [Rendõrségi napi jelentések I. köt. (Összeállította: Kajári Erzsébet) Kiadja: a BM és az 1956-os Intézet, Bp. 1996., 35. o.], amely szerint a felkelõk mozgásterét leszûkítendõ, a komp közlekedését leállították a járási szervek. A rendõrök arra számítottak, hogy a tahitótfalui hídon akarnak majd átmenni a Dunán. („…idõben továbbítva a jelentés. A rendõrség részérõl a közbiztonsági szolgálat meg van szervezve. Segítenek az ott állomásozó honvédek is.”) E belügyi iratok a Szigetmonostoron tartózkodó felkelõket 600 fõre becsülték. A magyar hatóságok annyit tudtak, hogy Budapestrõl a szovjetek által kiszorított szabadságharcosokkal állnak szemben, akik emigrálni készülnek.
14 Csercsát 1958-ban két és fél évre ítélték. Vele egy perben 10 éves börtönbüntetést kapott Tóth János, aki szintén részese volt e viszontagságos utazásnak.
15 Schmidt tk. jkv. 1958. VI. 19., és tárgyalási tanúvallomása 1959. VII. 27. FB 2844/75
16 38 évvel késõbb Schmidt úgy emlékezett vissza, hogy a felkelõk tûzharcba kerültek a szovjetekkel, amelyben nem csak a magyarok szenvedtek veszteségeket. Schmidt László-interjú. Készítette Eörsi László 1994-ben. 1956-os Intézet Oral History Archivuma, 46. o. Tûzharcról, szovjet veszteségekrõl ír Mikonya József helytörténész is, akit számos helybeli így tudósított. (Tarjáni Krónika, Tarjáni Polgármesteri Hivatal és a Tarján Községért Baráti Kör 1992. 106. o., személyes közlés, 1996.) Mindez mégsem tûnik valószínûnek, mivel ilyen vádpont nem szerepelt a résztvevõk perirataiban, sõt, azokban ilyesmirõl semmi említés nincs.
17 Szabó Lászlót 1957-ben 10 évre ítélték, és az 1963-as amnesztiával szabadult.
18 Mikonya József idézett mûvében (105. o.) közli e személyek neveit, adatait: Bukor József (1941. Bp., gimnáziumi tanuló, lakhelye: Bp., XXI. ker.), István Éva (1934. Szentendre, villamoskalauz, lakhelye: Heves), Knipfel Ferenc (1937. Kenderes, lakhelye: Bp., XXI. ker.), Kökény Albert (1932. Jászberény, vasbetonszerelõ. lakhelye: Jászberény), Nádasi János (1932. Szob, lakhelye: Bp., VIII. ker.); és kb. 30 személyt vittek a tatabányai kórházba, illetõleg a községi orvoshoz (Schmidt jkv. 1957. V. 28. – Vincze György 1957. tk. jkv. 1957. V. 25. FB 2834/57). K. Mária is a tatabányai kórházba került, tanúvallomása szerint (1957. II. 13. FB 2844/75) Fáncsik és Debrei vitte be, szóbeli közlése szerint (1997) a helybeliek szabadították ki az összenyomott autóból.
19 Hamerli Iván
20 Balogh õrnagy, Széplaki Mihály és Kecskés Gábor törzsõrmester, Moldvai János
21 Debrei a debreceni megyei börtönbe került, ahonnan november 26-án szabadult. Fáncsikot a tatabányai kórházba vitték, majd felépülése után átadták a szovjeteknek. 1958-ban mindkettõjüket halálra ítélték, de másodfokon Debrei büntetését életfogytiglanra mérsékelték. Fáncsik Györgyöt 1960. január 3-án kivégezték.
22 Schmidt Lászlót 1957-ben 20 évi börtönbüntetésre ítélték. 1968 szeptemberében szabadult.
23 Tagjai közül Antal Gyula (korábbi felkelõparancsnok), Horváth László (hadnagy), Horváth László (vájár), Proz „Bandi”, Péter Éva, Markovics István, König István, Sárkány Dénes, Márton József és a helybeli Radovics testvérek, László, Tibor és Mihály nevét ismerjük.
24 Szöllõsi József tk. VI. 27. – Szöllõsi és Õri Gyula tárgyalási tanúvallomása 1957. VIII. 4. FB 3193/57 Õri (a dobogókõi üdülõ parancsnoka): „egy elõõrs tízfõs csoportját – akik ugyancsak gépkocsit, élelmet kértek, elkergettük. Bakóék 60–70-en jöttek. Rongyosak, éhesek voltak, fáztak, látszott, hogy mindenre el vannak szánva. Miután átadtuk a gépkocsit, bementünk Esztergomba segítségért.”
25 Bakó László 1957. jkv. V. 31. FB 3193/57.
26 Az akció végrehajtói: a két Horváth László, Sárkány Dénes, Márton József és a Radovics testvérek.
27 Az egyik forrás szerint a szovjetek mozgását akarták megnehezíteni. (Orosházi László jkv. 1957. III. 22. FB 2272/57)
28 „Horváth László és társai” FB 2272/57. Antal 1957 januárjában emigrált és Angliában telepedett le. Szintén Nyugatra jutott Ö. Nagy János, a Práter utcaiak volt fõparancsnoka, Papp Jolán, Lassan György, valamint a két Iván Kovács és a három Radovics fivér. Horváth vájárt és Orosházit 3 évre, Bakót 2,5 évre, Márton Józsefet másfél évre ítélték.
29 A csoport azonosítható tagjai (az említetteken kívül): Novák Magda, Márkus Ferenc, Szabó Sándor, Fodor József, Horti László,  Mogyorós József, Tumbász Ákos, Kelemen Károly, Pficzner Rudolf, Pavlics József. Az utóbbi négy személy és László Béla György politikai foglyok voltak, és a forradalom idején szabadultak.
30 A köztulajdonra is vigyáztak. Halász András szerint 8-án a csoport megakadályozta, hogy a közeli bútorgyárból elhordják a faanyagot, és két fiatalembert lopásért elõállítottak. (Halász 1957. jkv. VII. 2. FB 5255/57 – László Béla György jkv. 1958. VI. 13.  HL 432/58)
31 László Béla György jkv. 1958. VI. 13. László az ügyészségi kihallgatáson (1958. VI. 30. HL 432/58) azt mondta, hogy 100-150 db röpcédulát készítettek: a terjesztésre a szovjetek támadási elõkészületei miatt már nem került sor.
32 Kalmár Péter jkv. 1957. I. 13. FB 5255/57.
33 Horti László 1957. jkv. IV. 27. FB 5052/57. Horti egy másik vallomása szerint még este 20-20.30-kor megszületett a fegyverletételi megállapodás (a felkelõket László képviselte), amit másnap reggel a szomszédos óvoda udvarán realizáltak (Horti jkv. V. 14. FB 5052/57).
34 Halász András jkv. 1957. VII. 2. 5255/57.
35 Butti Mária tanúvallomása a bírósági tárgyaláson 1958. VIII. 11. HL 432/58. Bognár Péter szerint fõleg László kardoskodott a harc folytatása mellett (tk. 1958. I. 30. és Bognár tanúvallomása a bírósági tárgyaláson 1958. VIII. 11. 432/58).
36 László az ügyészségi kihallgatásakor (1958. VI. 30. HL 432/58) arról is beszélt, hogy a csoport felszámolásáig volt egy foglyuk is. A legtöbb forrás szerint az orvostanhallgató átvizsgálta õket, de összejátszva a felkelõkkel nem vette el a pisztolyaikat. Bognár Péter rendõr õrmester a következõképpen fejezte be a feljegyzését (1957. VI. 10. FB 432/58): „Én combomra ragasztva hoztam ki egy pisztolyt, magammal vittem egy elsõsegélyládát és három üveg italt. A máriaremetei tervrõl pedig 10-én jelentést tettem a József Attila utcában Szabó õrnagy elvtársnak. Az elsõsegélyládát leadtam a karhatalomnál, az italt pedig – mivel 9-én voltam 22 éves – elfogyasztottam.”
37 A nyugati rádióadások arról tudósítottak, hogy a Bakonyban, a Pilisben, a Mecsekben és másutt még harcolnak a felkelõk. Maléter fiktív bakonyi fegyveres csoportjáról ekkor már szárnyra keltek a legendák. A Jázmin utcai felkelõk közül még mindig többen bíztak az ENSZ közbelépésében.
38 Egy másik verzió szerint az iskolában nem egy, hanem három alternatíva hangzott el: fegyveres ellenállás (Máriaremete), Nyugatra szökés fegyverrel (a Víg utcaiakéhoz hasonló próbálkozás); és hogy „nem kockáztatjuk tovább a bõrünket” (Horti László 1957. jkv. IV. 27. FB 5052/57).
39 Természetesen ez már nem a forradalmi nemzetõrség volt, hanem az új rendõrséget támogatta. Nemsokára feleslegessé vált és felszámolták. A „Jázmin” csoportból Tumbász Ákost (szervezkedés és hûtlenség vádjával) halálra ítélték és 1959-ben kivégezték. Kalmár Péterre 1957-ben, László Béla Györgyre 1958-ban életfogytiglanig tartó börtönbüntetést szabtak. Kalmár az 1963-as amnesztiával, László ennél korábban szabadult. Halász Andrást 8 évre, Horti Lászlót 10 évre ítélték. Õk 1962-ben, illetve 1963-ban szabadultak. Katona Miklós Amerikába emigrált.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu