1968

 1968 éve számomra felejthetetlen; ezért lesz az errõl az esztendõrõl írott krónikám személyesebb, mint szerettem volna. Nem tudom, hányan élték meg ezt az évet hozzám hasonlóan. De nem tudok írni róla másként, mint ahogy megéltem.
  Az 1968-as évre nyíló szilveszter éjszakája volt az elsõ az 1956-ra nyíló óta, amikor boldog új évet kívánva egymásnak tényleg reménykedni kezdtünk, ha sok szkepszissel és fenntartással is, egy kicsit boldogabb új esztendõben. Amikor többes szám elsõ személyben beszélek, mindig a Budapesti Iskolára gondolok (Fehér) Ferire, (Márkus) Gyurira és Marysiára, (Vajda) Misura, (Háber) Juditra, továbbá szûkebb baráti és szélesebb ismeretségi körünkre, s természetesen Lukács Györgyre.
  1967-ben hirdették meg ugyanis az új gazdasági mechanizmust, amitõl ha nem is vártunk sokat, de mégis valamit. Lukács szokta mondogatni, hogy a gazdasági reform maga után fogja vonni a politikai reformot. Ezt kissé arra a hiedelemre alapozta, hogy a fölépítmény, ebben az esetben a politika, mindenképpen követni fogja az alapban, azaz a gazdaságban bekövetkezett változásokat. De akár így, akár úgy magyaráztuk, úgy látszott, hogy valami mégiscsak megváltozhat. Nagyon nehezen engedtünk utat a reménynek, hiszen éveken át úgy éreztük, hogy egy vég nélküli sötét alagútban mozgunk, és talán soha nem is fogjuk látni az alagút végét. De a ’67-es esztendõben valóban megindult valami mozgás. Én akkor a Szociológiai Intézetben voltam, ahol az intézet akkori igazgatója, Hegedûs András lázasan tevékenykedett az új gazdasági mechanizmus elõkészítésében. Minden héten elmesélte, hogy ez vagy az a közgazdász, magát beleértve, azon a héten milyen új javaslattal állt elõ. Igazában nem is az volt fontos, hogy az egyik vagy másik javaslatot az ember jónak vagy rossznak találta, hanem az, hogy különbözõ közgazdászok különbözõ javaslatokat tehettek, egymással vitába szállhattak, s különösen az, hogy ezek a javaslatok többnyire a központi irányítás ellen és a piaci mechanizmusok beindítása mellett érveltek.
  Január elsején indult be hivatalosan az új gazdasági mechanizmus. Mihelyt felébredtem, azonnal lementem az utcára, hogy saját szememmel láthassam azt a páratlan csodát, hogy ugyanannak az árucikknek az ára különbözõ üzletekben különbözõ lehet. Az üzletek persze zárva voltak, így az eszpresszókra kellett hagyatkoznom. S mikor felfedeztem, hogy az egyik eszpresszóban a szimpla fekete 10 fillérrel drágább, mint a másikban, ujjongtam. Íme, beindult a piaci mechanizmus! Íme, itt a verseny! – Sokkal többet ezután sem tapasztaltam az új gazdasági mechanizmus mûködésébõl. Igaz, rövid idõn belül számunkra izgalmasabb események kezdtek kibontakozni Varsóban és Prágában. Bár a változásnak köztünk senki sem tulajdonított nagyobb jelentõséget. Március vége felé jártunk, mikor érzékelni kezdtük a csehszlovákiai események jelentõségét – ekkor érkezett el hozzánk a „prágai tavasz”. Az új gazdasági mechanizmus bevezetése ekkor más fényben is jelent meg. A következõképpen gondolkoztunk: Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország politikailag az utóbbi tizenkét évben aszinkronban volt. Ez könnyítette meg a Szovjetunió dolgát. Most, ha minden jól megy, megnyílik a lehetõség arra, hogy legalábbis a csehszlovák és magyar politikai fejlõdés szinkronizálódjék. Kettõvel nehezebb elbírni, mint eggyel, a szinkronizálás megnöveli az esélyeket mind nálunk, mind Csehszlovákiában. Sokkal jobbak lesznek a lehetõségeink arra, hogy a gazdasági reformokat politikai reformokká alakítsuk át. Így helyezõdött a magyar új gazdasági mechanizmus mûködõképességének megítélése egy szélesebb perspektívába.
  De ennek a politikai fejleményekben olyan sûrû esztendõnek elsõ hónapjában – az én életemben legalább – két új tapasztalat megelõzte a prágai tavasz elsõ reményeit…
  Január közepén kiengedtek egy franciaországi konferenciára. Az akkoriban „liberalizálódó” kultúrpolitika inkább engedélyezte az utazásokat, mint korábban, még az „ötvenhatosok” esetében is. Persze voltak olyanok, akiket sosem engedtek külföldre, mint Bibó Istvánt vagy Lõcsei Pált. De nekem szerencsém volt. Rengeteg huzavona után végül megkaptam az „ablakot”, és így életemben elõször, majdnem negyvenesztendõs koromban megérkeztem Párizsba, ahol Tordai Zádor kalauzolt. A konferencián, melyet Lucien Goldmann szervezett, s melyen Adorno is részt vett, én Lukács esztétikájáról beszéltem. Persze szokás szerint élesen vitatkoztunk egymással. De az utolsó napon ennek hirtelen vége szakadt. Felszólalt egy dühös fiatalember, és azt mondta, hogy hagyjuk abba, hiszen mi, mind a hárman, egy követ fújunk, mindannyian a „magas mûvészet” papjai vagyunk. Le a magas mûvészettel, le a „szent családdal” kiáltotta, „éljen Arrabal!”, mire az összegyûlt fiatalemberek egy emberként kezdtek skandálni „Ar-ra-baal, Ar-ra-baal!” Nekem akkor fogalmam sem volt arról, hogy ki az az Arrabal, és azt sem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e vagy pedig utálom-e azt, ami körülöttem történik. De a párizsi május már nem sokat váratott magára.
  A második tapasztalat is személyesen érintett. Már 1967-ben is erõs antiszemita kampány indult meg a lengyel pártvezetésben. Adam Schaff titokban érkezett Magyarországra azért, hogy Lukácsnak panaszkodjon, s arra kérje, hogy tárja az ügyet a nyilvánosság elé (Lukács ugyanakkor megvetéssel tette hozzá, hogy arra kérte õt, hogy semmiképpen ne mondja meg, hogy információja kitõl származik). Március 8-án Varsóban több ezer diák tüntetett a sajtószabadságért, szólásszabadságért. Mi, magyarok, hosszú ideig úgy tekintettünk Lengyelországra, mint arra a kelet-európai országra, ahol még pislákolt egy kis szabadság. Most ennek vége lett. A tüntetést szigorú megtorlások követték. Leszek Kolakowski, régi barátom, jelentõs lengyel filozófus, az egyetemen tartott drámai szónoklatában már korábban is arról beszélt, hogy eltávolították egyetemi tanári állásából. 1968-ban a lengyel értelmiség színe-java – Kolakowski mellett Brus, a közgazdász, Bauman, a szociológus, Baczko, az eszmetörténész és mások – kivétel nélkül az emigrációt választották. Ezek az értelmiségiek késõbb mind jelentõs szerepet töltöttek be újonnan választott hazájuk szellemi életében. De Lengyelország végleg elvesztette õket.
  A szomorú lengyel események figyelmeztethettek arra, hogy a szinkron megint egyszer rosszul mûködik. Velük párhuzamosan azonban kibontakoztak a derûs prágai események. Március 30-án Svoboda váltja fel Antonín Novotnyt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság élén. Április elején Cernik lesz a miniszterelnök. Mostantól fogva mindannyian „drukkerek” vagyunk.
  Ami a legnagyobb hatást tette akkor ránk, az a sajtószabadság folyamatos és felelõsségteljes gyakorlása volt, valami, amire nekünk az ’56-os év tíz szabad napja alatt nem nyílt igazán alkalmunk. A cseheknek (még) volt idejük. A Szabad Európa rádióból az is megismerhette a cseh lapok írásait, aki – mint például én – nem értette a nyelvet. Lázasan kezdtük keresni a kapcsolatokat azokkal a csehszlovák testvérintézményekkel, melyekhez mindeddig semmi közünk nem volt. Kosik nevét ekkorra már minden magyar értelmiségi ismeri. Az eddig – számunkra – ismeretlen Patocka is rokonszenvet és tiszteletet ébreszt. Elfogadom egy cseh egyetem szeptemberi meghívását. Közös ügyünk van, fontosnak tartjuk megismerni egymást.
  Akkoriban gyakran hasonlítottuk össze a magyar ’56-ot a cseh ’68-cal. Egyszer Bíró Yvette lakásán az ’56-os Petõfi Kör néhány vezetõjével együtt arról folyik a szó, hogy járhatóbb út-e a cseh reform, mint a magyar forradalom. A kérdés persze praktikus volt, lényegileg az, hogy be fognak-e avatkozni az oroszok, vagy sem. Ez a kérdés mindig napirenden is maradt, nemcsak az ’56-os analógia miatt, hanem azért is, mert a szovjetek sosem szûntek meg nyíltan beavatkozni a csehszlovák párt és állam ügyeibe, mondjuk például a kommunista pártok márciusi budapesti tanácskozásán, vagy a Drezdai összejövetel alkalmával, ahol a szocialista országok vezetõi a cseh „elvtársak hibáiról” tanácskoztak. Késõbb a kommunista pártvezetõk Prágában megint hasonló húrokat pengettek. Akkor úgy tudtuk, hogy a német párt képviselte a legkeményebben a beavatkozás politikáját. Emlékszem egy április végi kirándulásra, ahol egy hosszú (lombtalan) erdei úton lefelé baktatva csak arról vitatkozunk, hogy lesz-e szovjet intervenció, vagy sem. Feri azt mondta, hogy nem fognak beavatkozni, Márkus Gyuri azt, hogy igen, a többiek pedig azt, hogy fogalmuk sincsen, csak reméljük, hogy nem. Gyuri volt persze mindig a realista. Véleményünk röviden az volt, hogy a prágai tavasz a magyar ’56-tal szemben kevés, de ki tudja, talán a kevesebb az igazán járható út. Furcsa, hogy az ember hogyan tanul és hogyan felejti el azt, amit már megtanult. Míg 1956-ban arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszer megreformálhatatlan, 1968-ban – egészen augusztus 21-ig – megint hinni kezdtem a megreformálhatóságában. De, mondanám ma, nem volt a csillagokban megírva, hogy 1989 helyett nem 1956-ban vagy 1968-ban történik meg a rendszerváltás.
  A prágai eseményeket és az új gazdasági mechanizmushoz fûzött reményeket a magyar pártvezetés egy része is lereagálta. Mint mindig, ekkor is felrepítettek Kádár-legendákat. Azt suttogták, hogy Kádár Dubceket és Svobodát támogatja. De nekünk Kádárban, akiben az ’56 utáni megtorlás fõszerzõjét, magyarul gyilkost láttunk, nem volt semmi bizalmunk. De kétségtelen volt, hogy Aczél akar a Budapesti Iskolától valamit. Feri többször beszélt Aczéllal. 1967-ben zárták vissza  Lukácsot a pártba. Csoportunkból (Feri és az én kivételemmel) mindenki párttag volt, de ez nem jelentette azt, hogy õk megközelíthetõbbek lettek volna. Mégis, Aczélék (többek között Meruk is) egy ideig játszottak azzal a gondolattal, hogy megreformálják az egyetemi filozófiaoktatást, és Márkus Gyurit nevezik ki egyetemi tanárnak. Ezt az is jelezte, hogy Király Istvánnak megjelent egy cikke a Népszabadságban, melyben Lukács György marxizmusa számára monopolhelyzetet követelt az egyetemi oktatásban. Ezen az íráson annyira felháborodtunk, hogy egy kiránduláson a dolgot megbeszélve elhatároztuk, hogy valakinek közülünk meg kell írnia, hogy semmiféle monopóliumra nem tartunk igényt, mert elvileg ellene vagyunk minden monopóliumnak. Márkus Gyuri vállalta a cikk megírását. „Az irányzatok a marxizmusban” címû cikke júliusban jelent meg, és botrányt kavart. A politikai és ideológiai pluralizmus úgynevezett zászlóbontásának tekintették, s nem ok nélkül. Aczél erre úgy reagált, hogy nem akar magának egy új Kolakowskit bevásárolni. Szerencsénk volt, hogy az ügy elhúzódott, és a szovjet intervencióval véglegesen tárgytalanná is vált.
  A prágai tavasz egy másik „kultúrpolitikai” hatása is szerepet játszott életünkben. Jancsó Miklós ekkor tudott kitörni a karanténból, a rossz szemmel nézett filmmûvészek listájáról. Feri nagy híve volt Jancsónak, igen pozitív kritikákat írt három vagy négy filmjérõl a Bíró Yvette szerkesztette Filmmûvészetbe, az akkori magyar kulturális élet egy kivételesen igazmondó fórumába, és Aczélnál is elõszobázott Jancsó érdekében. Jancsóval és Mészáros Mártával akkoriban gyakorta össze is jöttünk. Yvette a filmgyárban az akkor még bemutathatatlan nyugati filmeket vetítette le szûk baráti körben. Ez bizonyára nem lett volna lehetséges Újhelyi Szilárd tudta nélkül. A magyar–csehszlovák szinkrontól a kulturális élet fellendülését is vártuk.
A Budapesti Iskola tagjainak belsõ, ezoterikusan baráti élete azért ezen a tavaszon is úgy folyt, mint annak elõtte. Megbeszéltük egymással kéziratainkat, hetenként összejöttünk. Ugyanakkor aktívabban vettünk részt azoknak az intézményeknek az életében, melyeknek tagjai voltunk. A Szociológiai Intézetben például, ahol Marsyia és én munkatársként dolgoztunk, határozottabbak és élénkebbek lettek a viták. Én is kezdtem fontosabbnak tartani az intézményben folyó életet, mint ahogy addig tettem.
  Miközben mi Prágának drukkoltunk, a Nyugat is forrongani kezdett. Franciaországban, Németországban és Amerikában megindult az a mozgalom, amit azóta „újbaloldalnak” nevezünk. A francia, német, amerikai mozgalmaknak voltak közös jellemzõik, de sajátos vonásaik is. Ma már tudjuk, hogy ez a mozgalom megváltoztatta azt a világot, amit mi akkoriban sommásan „Nyugatnak” neveztünk. Minden átalakult: a politika, a gyermeknevelés, a szexuális szokások, a hivatali viselkedés, az öltözködés, az iskolák és az egyetemek szerkezete, a tanrendek, a mûvészet státusa és még sok más. Alain Touraine már akkor megmondta, hogy ami baloldali forradalomként jelenik meg, az voltaképpen egy drámai modernizálási folyamat. Az akkori újbaloldaliak mára majdnem kivétel nélkül liberálisak és posztmodernek lettek, és jelentõs szerepet játszanak országuk politikai, gazdasági és kulturális intézményeiben, vagy legalábbis kultúrájában. Képletesen szólva (majdnem) mind újra felvette a nyakkendõt. De ismétlem, úgyszólván semmi sem maradt olyan, amilyen volt. A háború utáni Nyugat-Európa és Amerika újrarendezõdött.
  A huszadik századnak errõl az egyik legradikálisabb átalakulásáról Magyarországon akkoriban kevesen keveset észleltek. S még azok is, akik mint jómagam, rokonszenveztek az újbaloldali mozgalmak egy szárnyával és törekvésével (persze nem mindegyikkel), nagyon egyoldalú képet alakítottak ki arról, ami akkor történt. Mentségünk, hogy a „Nyugat” is félreértette önmagát.
  Áprilisban, a polgárjogi harc kellõs közepén, meggyilkolták Memphisben a fekete polgárjogi vezetõt, Martin Luther Kinget. (Nem ez az egyetlen halálos merénylet az amerikai politikában az 1968-as évben. Júniusban Robert Kennedyt fogják megölni. Ezzel a második Kennedy testvér lesz merénylet áldozata.) 1968-ban azért folyt a küzdelem, hogy a fekete lakosságnak az alkotmány egyenlõ védelmet biztosítson. Ezt a célt elérte a ’68-as mozgalom, s ami a feketék integrációját illeti, még ennél is többet. Martin Luther King születésnapja ma amerikai nemzeti ünnep. Ugyanebben az idõben hihetetlen erõre kap a vietnami háború elleni mozgalom, mely végül is lehetetlenné teszi az Egyesült Államok hadseregének a háború erõteljes folytatását. 1968 novemberében kezdõdnek meg a béketárgyalások.
  Míg az amerikai polgárjogi harc hírei nem nagyon jutottak el Pestre, a háborúellenes mozgalomnak volt hatása Magyarországon, fõleg az egyetemi fiatalok, és nem csak a bölcsészek körében. Furcsán hangzik, de „a” nagyhatalmak agressziói elleni tiltakozás akkor ellenzéki tettnek számított. Hogyan lehet ugyanis, így szólt a hivatalos formula, a békeszeretõ Szovjetuniót az agresszív Amerikával egy kalap alá venni? De az amerikaiak vietnami háborúja elleni lelki tiltakozás többnyire õszinte volt. Ugyanakkor mégis kétértelmû. Emlékszem, hogy mi is elleneztük a vietnami háborút, de mikor az északi hadsereg végül gyõzött, Tordai Zádor így kiáltott fel: „Úristen, az észak-vietnamiak Saigonban! Ez rettenetes!”, és mindannyian így is éreztünk.
  Az amerikai újbaloldal azonban nemcsak a politikában éreztette hatását.
  A hippik, a szexuális forradalom, a kábítószer-fogyasztás mint ifjúsági divat, de a jeans és a hangosítón keresztül fogyasztott zene is mind amerikai újbaloldali találmányok voltak, ahogy az volt a diákparticipáció is. De az amerikai újbaloldal hõse mégis a frankfurti iskolához tartozó Herbert Marcuse volt, akinek Egydimenziós ember címû könyve bestsellerként járta be a világot, aki elmarasztalta a munkásosztályt a forradalom elárulásáért, az új forradalmi erõként az ifjúságot és a harmadik világot jelölte meg, és meghirdette az elidegenedésmentes társadalom gyors eljövetelét. Korculán õ is jelen volt, így hát én ismertem. De ezek az újítások ’68-ban még nem szivárogtak át Magyarországra.
  Németországban az FDJ (félkommunista) ifjúsági szervezet kezdi a tüntetéseket és zavargásokat. Ezek közepette a legtisztességesebb diákvezért, Rudi Dutschkét Berlinben súlyosan megsebesítették. (Késõbb ebbe is fog belehalni.) A német mozgalom hamarosan az egyetemekre összpontosult, ahol gyakorta a professzorok megfélemlítésével gyakorlatozott. Ez történt Adornóval is, a „szent család” tagjával, aki megaláztatásaiba hamarosan belehalt.
  De a leginkább ’68-as a párizsi ’68 volt. A diákok kezdik a tüntetéseket, majd a munkások is csatlakoznak. A vezetõ francia értelmiségieket a mozgalom egészen magával ragadja, még azokat is, akiket a fiatalok nem akarnak befogadni. A mozgalom nem egy mozgalom volt, hanem egy százarcú happening (ezt a szót is akkoriban kezdték ebben az értelemben használni). Sokan szkeptikusak, s még többen mosolyogják meg a romantikus álmokat a francia nép idõszakos barikádszükségleteit emlegetve, de csak a jobboldal és a Kommunista Párt fejezi ki aktív ellenszenvét. (Az utóbbinak én, mint akkori újbaloldali, igen nagyon örültem, hiszen a prágai tavasz és a párizsi május ellensége ugyanaz a párt – és személy – volt.) Végül De Gaulle úgy vet véget a „forradalomnak”, hogy erõt és engesztelhetetlenséget mutat. Ugyanakkor még májusban fel is oszlatja a Francia Nemzetgyûlést. De Gaulle végül azonban mégis, ha ugyan nem ’68-ban, de ’68 következtében fog lemondani. Abban mindenki egyetért manapság, hogy a „gaulle-izmusnak” Franciaországban 1968 vetett véget.
  A Kádár-rendszer baloldali ellenzékére ekkor még – tudtommal – nem hatottak az újbaloldali események. Dalos Györgyöt és Pór Györgyöt mint maoistákat állították bíróság elé 1968-ban. Egyes Nyugatot járt fiatalok ugyan hozták a híreket a francia eseményekrõl, de ekkor még nem volt hatásuk. Ez késleltetve következett be, 1969 és 1970 között. Majd az Orfeo együttessel, a kommunista mozgalommal, azzal a bizonyos „eksztázissal” hattól nyolcig fogják hazánkat elérni az újbaloldal külsõ hullámai.
  A Budapesti Iskola és környéke is megoszlott az újbaloldal megítélése ügyében. Márkus mindig idegenül és szkeptikusan nézett velük szembe, míg Vajda Misu és én szimpatizáltunk vele. Családforma és kommunizmus címû közös írásunkat akkor az újbaloldal egyik hazai krédójának tekintették. Én úgy éreztem, hogy megelõlegeztem az újbaloldal eszmekörét a mindennapi életrõl írott könyvemben, tehát nem voltam sem tanítvány, sem követõ. Hogy csak magamról beszéljek, nehéz talán elképzelni, hogy hogyan tud valaki egyszerre reménykedni a piac térhódításában Magyarországon, és ugyanakkor elragadtatással üdvözölni az életformák forradalmát, de én mégis ezt tettem, s ma sem csodálkozom rajta. Végül újabban rájöttem, hogy az efféle szimpátiák vagy antipátiák inkább az ember kedélyével, mintsem politikai meggyõzõdésével függnek össze.
  1968 májusában, amikor Párizs forrongott és Prága békésen stagnálni látszott, Vajda Misu, Háber Judit, Fehér Feri és jómagam Olaszországba utaztunk. Mind a négyen megkaptuk az akkor nekünk járó 70 dollárt, és a nekünk ugyan nem járó, de kegyként mégis kiosztott, egy kiutazásra ablakkal ellátott érvényes kék útlevelet. Elõször utaztam külföldre barátaimmal; ebben az élményben nagyon sok magyar értelmiségivel osztoztam. Mint az utazásra kiéhezett emberek általában, sok mindent tudtunk elõre. Misu még azt is tudta, hogy milyen autóbuszra kell szállni, hogy a pisai állomásról eljussunk a San Zeno-templomba. (Azóta majd minden évben Pisában vagyok, de ezt én még máig sem tudom. Arra azonban a Firenze–Pisa vonaton döcögve sokat gondolok, hogy négyünk közül, akikkel elõször erre jártam, ketten már nincsenek életben.) Gyönyörû út volt mindaddig, amíg Velencébe nem értünk. Ott az utcákon plakátokat pillantottunk meg efféle feliratokkal: „Szovjet hadgyakorlat Csehszlovákiában, a szovjet hadsereg átlépte a csehszlovák határt”. Vége volt minden örömnek. A kis szállodai szobába visszatérve már nem a látottakat jegyeztük fel, ahogy azt minden este szoktuk, hanem a „bevonulnak–nem vonulnak be” esélyeit latolgattuk. Alig vártuk, hogy hazaérjünk. És semmi sem történt. Úgy tûnt, hogy mindez csak vaklárma volt.
  Valami történt, de ez nem a szovjet bevonulás volt, hanem, ha tetszik, ennek az ellenkezõje. Mintha a csehszlovák demokratikus reformmozgalom egy bizonyos stagnálás után újra erõre kapott volna.
Mindenekelõtt a Literarni Listy (a csehszlovák Irodalmi Újság) méltató cikket írt Nagy Imrérõl június 13-án, kivégzése tizedik évfordulójára. Nálunk Nagy Imre személyérõl, akárcsak az 1956-os forradalomról, ha szidalmazni nem voltál hajlandó, csak hallgatni lehetett. És most beszélnek róla itt, a szomszédban. Követendõ példának állítják Nagy Imrét a cseh reformerek elé. Akármi történt is késõbb, ez felszabadító gesztus volt és maradt. A Népszabadság június 27-én Gosztonyi János szerkesztõségi cikkében élesen támadta ezért az írásért a csehszlovák írók lapját. De ezzel csak felhívta az írásra a figyelmet. Azok is tudomásul vették, akik különben semmit sem tudtak volna róla. Egy hang törte meg a csendet. Még nem egy magyar hang, de mégis egy hang volt.
Ugyanezen a napon hozták nyilvánosságra a 2000 szó néven ismert és halhatatlanná vált kiáltványt. A csehszlovák társadalom „krémje” (mûvészek, tudósok, sportolók) kétezer szóban, azaz tömören, de ugyanakkor határozottan állnak ki ebben a demokratikus reformok folytatása mellett. Ennek a kiáltványnak döntõ hatása volt arra is, ahogy mi a cseh eseményeket megértettük. Ez a kiáltvány tette ugyanis világossá számunkra azt, amit persze addig is tudhattunk volna: hogy nincs külön „csehszlovák” megoldás, mert vagy hátra, vagy elõre vezet az út, vagy Gomulka felé, vagy Nagy Imre felé. Nem lehet a középen lecövekelni.
Július végén Lukács György, Feri és én együtt nyaralni mentünk. Mióta Gertrud, Lukács felesége meghalt, minden esztendõben együtt töltöttünk két-három hetet a hegyek között. 1968-ban a Mátrában béreltünk egy kis házat, melyben sem víz, sem villany nem volt. A közeli evangélikus üdülõben fizettük be a kosztot. A megnyugtató táj és a hosszú napi séták sem tudták eloszlatni a bennünk levõ feszültséget. Közben pedig érdekes látogatóink is akadtak. Így Bob Cohen Bostonból, akitõl elõször hallottunk részletes beszámolót az amerikai polgárjogi, háborúellenes és ifjúsági (diák) mozgalmakról.
  A Mátrában is éhesen vártuk az újságokat Csehszlovákiából. A „beavatkoznak, nem avatkoznak be” kérdés megint a napirendre került (vagy talán soha nem került le igazán a napirendrõl). Ekkor érkezett a hír Ágcsernyõrõl, ahol a cseh és a szovjet vezetés tárgyalásai, a mi megítélésünk szerint, inkább biztató eredménnyel végzõdtek, majd Kádár és Dubcek pozsonyi találkozásáról. Az a hír röppent fel, hogy Kádár figyelmeztette Dubceket, hogy „nem ismeri igazán” a Brezsnyev-féléket, és hogy engedjen nekik. Ebben a bizonytalanságban hagytam ott Ferit és Lukácsot a hegyek között tovább nyaralni, és utaztam el Korculára, a Praxis zágrábi köre által rendezett korculai nyári egyetemre. Harmadszor voltam Korculán, ezen a kékségtõl elárasztott dalmáciai szigeten, ahol az akkori baloldal, azaz a vörös és a rózsaszín minden lehetséges és lehetetlen árnyalata, tanárok és diákok, fiatalok és öregek gyûltek össze augusztusban két hétre, hogy elõadásokat hallgassanak, vitatkozzanak és az õket érintõ témákról beszélgethessenek. Nem minden augusztusban, mert mondjuk 1966-ban a hatóságok az összejövetelt nem engedélyezték. Elõször életemben tapasztaltam itt olyasmit, amit pluralizmusnak vagy nyilvános szabad vitának szoktunk nevezni, s vehettem részt olyan vitákban, ahol csak arra kellett figyelnem, hogy a másik mit mond, és nem arra is, hogy ki az, aki mondja.
  1968-ban rajtam kívül több magyar is érkezett Korculára: Márkus Gyuri és Marysia, Tordai Zádor, Sós Vilmos és Tõkei Ferenc. A bennünket váró jelenet váratlan volt. Az újbaloldal úgyszólván elfoglalta Korculát. Transzparensek mindenütt, vörös zászlók, újbaloldali és ugyanakkor a kormányt bíráló jelszavak, fiatalok felvonulása. Tito már júniusban reformokat ígért a diákoknak, de ebbõl a diákok szerint nem lett semmi. Igaz, ebben a pillanatban engem nem a belgrádi diákok sorsa érdekelt a leginkább, de tetszett maga az ellenzéki megmozdulás, és az is, hogy az ellenzéki megmozdulásokra rendõrségi beavatkozás nélkül sor kerülhetett.
  De a nyári egyetem azért békésen folyt, és érdekes volt, mint mindig. Diskuráltunk, vitatkoztunk, úsztunk. Augusztus 20-án egy magánvendéglõben (ilyet Pesten akkor még nem ismertünk) sült halat és paradicsomsalátát vacsoráztunk.
  Mikor augusztus 21-én reggel 8-kor megérkeztem a konferencia színhelyére, felbolydult méhkas várt. Az emberek egymás szavába vágva kiabáltak, sírtak, tanácskoztak. Akkor jött a hír, hogy a Varsói Szerzõdés katonai erõi megszállták Csehszlovákiát. Ideiglenesen persze. A magyaroknak nem kellett magyarázni, hogy mit jelent az „ideiglenes” szócska. Ennek a reménynek is befellegzett.
  Az öreg és tekintélyes generáció, Ernst Bloch-hal az élen, ekkor tiltakozó manifesztum fogalmazására ült össze. Mi pedig (Márkusék, Zádor, Sós Vili meg én) leültünk tanácskozni, hogy mit csináljunk. (Tõkei Ferencnek hirtelen nyoma veszett.) Az nem volt kérdéses, hogy aláírjuk a közös manifesztumot. Ez csak számunkra jelentett rizikót, a többi – nyugati, jugoszláv és román – aláírók számára nem. Ugyanakkor arra a következtetésre jutottunk, hogy ez nem elég. Itt nem a Szovjetunió egyedül avatkozott be, hanem Magyarország is. Mint magyaroknak, kötelességünk külön is tiltakozni. Valahogy úgy gondoltuk, hogy ez morális feladat, s hogy ezzel megmentjük a mundér becsületét. Olyan szöveget kellene írnunk, melyet mindannyian vállalni tudtunk, s mely kiáll az „emberarcú szocializmus” mellett. Miután megegyeztünk a szövegben, kellett egy politikai súllyal bíró hírügynökséget találnunk, hogy azt le is közölje. Így találtunk rá az AFP (francia sajtóiroda) képviselõjére, aki késznek mutatkozott arra, hogy „leadja” a szöveget. Ezt meg is tette. Én pedig a szövegünket a tömeg elõtt fel is olvastam. Nagy volt az ováció, Ernst Bloch megcsókolt. Szentimentális jelenet volt. És a kocka el volt vetve.
  Sok emlékezetes jelenetre került sor azon az augusztusi reggelen. A nyári egyetem egy csehszlovák résztvevõje például felszaladt a színpadra, és sírva könyörögni kezdett, hogy mentsük meg Csehszlovákiát, mert végleg elveszett!
  A sírástól fuldokolva nem tudta beszédét befejezni. (1993-ban Mészáros András barátom meghívott Pozsonyba elõadásokat tartani. Többek között elvitt bemutatkozni a Szlovák Filozófiai Intézet akkori igazgatójának. Udvariasan megmondtam a nevemet, mire õ: „Hát nem ismer meg?” „Honnan ismerném?” kérdem meglepetve. „Hát én voltam az, aki Korculán a pódiumon sírva fakadtam.”)
  Miután nyilatkozatunkat „leadtuk” és felolvastuk, elhatároztuk, hogy azonnal hazaindulunk. Magyarországról semmi hír sem érkezett, fogalmunk sem volt arról, hogy mi van otthon. Azt hittük, hogy nagy baj van. Azt hittük, hogy visszatér az ’56 utáni megtorlások korszaka. Meg voltunk gyõzõdve arról, hogy a pályaudvaron ávósok fognak várni, hogy ezért a nyilatkozatért évekig börtönben ülünk majd. De ha nem is zárnak börtönbe, állásunkból bizonyosan ki fognak tenni. Nem így történt. A pályaudvaron Feri várt (az ávósok is bizonyára ott voltak, de nyíltan nem mutatkoztak). Az intervenció hallatán Lukáccsal azonnal lejöttek a Mátrából, hallották a Szabad Európában a korculai nyilatkozatot – Pesten már mindenki tudja –, s õk is nagy megtorlásoktól tartottak. De nagyon enyhe volt akkor a büntetés (fegyelmi, útlevélbevonás stb.). Börtönbe, hál’ istennek nem vetettek. Állásunkat azonban hárman ötünk közül, ha nem is akkor, hanem öt évvel késõbb, mégis elvesztettük. Nem akkor, de elsõsorban azért.
  Ez volt az elsõ nyilvános tiltakozás Magyarországon a magyar kormány ellen 1957 óta.
  Mások is felemelték szavukat. Csoóri Sándor például aláírási akciót szervezett az intervenció elleni tiltakozásra, de végül is az egész kútba esett. Mások protestleveleket írtak. Így például Lukács György, Hegedûs András, Fehér Ferenc. Vajda Misu a Filozófiai Intézet párttaggyûlésén tiltakozott és fejezte ki velünk a szolidaritását, mondván: ha Korculán lett volna, õ is aláírta volna a nyilatkozatot, míg Radnóti Sándor a Balatonról írt levelet Király Istvánnak, hogy tekintse tárgytalannak pártfelvételi kérelmét. A Szociológiai Intézetbõl többen is írtak tiltakozó leveleket. Ezekrõl akkor mind tudtam, de gondolom, voltak olyan tiltakozók is, akiket nem ismertem. Az efféle protest akció akkor még új volt, még nem voltak meg a kialakult formái. Bizonyára többen tiltakoztak volna, ha tudják, mit tegyenek. Késõbb, mondjuk a Charta ’77 idején, ezek a formák már kialakultak, s akkor már tudták mindazok, akik tiltakozni akartak, hogy hogyan tegyék.
  Az augusztusi katonai intervenciónak általában nem voltak olyan súlyos közvetlen következményei Magyarországon, mint amire akkor számítani lehetett. Igaz, az új gazdasági mechanizmus befulladt, a szinkronizációból nem lett semmi, a demokratikus reformok reménye szertefoszlott. De mégsem tért vissza a tenger csendje, mégsem érezte az ember megint úgy, mintha egy vég nélküli sötét alagútban botorkálna, mint annak elõtte.
  Csehszlovákiában persze más volt a helyzet. Ott akkor jött a fekete leves. Szeptember elején Dubcek elvállalja, hogy a szovjetek megszállta Csehszlovákiában is a párt elsõ titkára marad, s ez meglehetõsen demoralizálóan hat. Megkezdõdik a reformisták visszaszorítása, az értelmiség és mások – általunk olyan jól ismert – tömeges kivándorlása. A magyarság ügye is rosszul alakul. Gustav Husák pedig hadjáratot indít az úgynevezett antiszocialista (értsd: demokratikus) eszmék és törekvések ellen. Ezt a folyamatot hívták aztán a cseh kommunista vezetõk „normalizálódásnak”.
  A varsói csapatok csehszlovákiai intervenciójának volt egy másik, indirekt hatása is. Ugyanis azok az országok, melyek nem vettek részt a beavatkozásban, hanem vagy semlegesnek deklarálták magukat, vagy pedig elítélték azt, a Nyugat szemében meg nem érdemelt erkölcsi tõkét halmoztak fel. A nyugati államok ugyanis befolyási szférákban gondolkoztak és politizáltak. Így azután Románia egyrészt, Kína másrészt kamatoztatni kezdte meg nem érdemelt erkölcsi tõkéjét. Románia itt valami újat kezdett, míg Kína szovjetellenes radikális kommunizmusával már régebben is ezt az utat járta. Magyarország számára Ceausescu Romániája volt ebben a vonatkozásban fontosabb.
  Ceausescu ugyanis következetesen törekedett arra, hogy népességcserével, a megyei határok megváltoztatásával és egyéb intézkedésekkel egyre inkább háttérbe szorítsa az erdélyi magyar autonóm tartományt, s helyében három magyar többségû megyét (Kovászna, Hargita, Maros) alakítsanak ki, bár ez a politika még nem bontakozik ki világosan. De a változás módot ad a románosítási politika radikális beindítására. A következõ években ez a politika egyre erõteljesebbé válik, és normális létében fenyegeti a magyar kisebbséget. A párhuzamosan növekvõ belpolitikai terror persze az egész lakosságot sújtja. De Ceausescu a Nyugat szemében hosszú ideig még mindig az a kommunista vezetõ marad, aki egyszer nemet mondott a Szovjetuniónak.
  A ’68-as év végén valami fontos dolog történik az amerikai politikában. Nixon lesz a Republikánus Párt elnökjelöltje, és novemberben õ nyeri meg az elnökválasztást. Nixonnal együtt porondra lép Kissinger is, aki majdnem nyolc éven keresztül döntõ befolyást fog majd gyakorolni az amerikai külpolitikára. Elkezdõdik a nagyhatalmak közötti „détante”, a külpolitikai pragmatizmus korszaka. A Földet pacifikálják, kölcsönös megegyezéssel politizálnak. Ezt a politikát sokan a jaltai szerzõdés újrafelmelegítésének fogják tekinteni. Az atomfegyver „elrettentõ” funkciója is ekkor válik katonai doktrínává. Nixon persze majd Kínát is meg fogja látogatni. De ezek a tervek 1968-ban még csak Kissinger fejében léteznek.
  Magyarországon még valami fontos történik 1968-ban, valami, ami nem kerül be a történelem annaleseibe. Nem a mexikói nyári olimpiára gondolok itt, amelyik, mint minden olimpia mindig, októberben a televízióhoz szögezte Magyarország lakosságát, hanem a második táncdalfesztiválra egy hónappal korábban. Furcsa ma elképzelni, hogy mindenki, de a szó szoros értelemben mindenki nézte-hallgatta a táncdalfesztivált. Még kevés embernek volt televíziója. Így eljöttek a szomszédok is. A gyerekek (az én fiam négyéves volt akkor) engedélyt kaptak, hogy késõbb menjenek aludni (akkor még nem volt divatban a permisszív nevelés). Mindenki drukkolt valakinek. És akkor jött az Illés együttes, és egy csapásra elvitte a pálmát. Fiatal vagy kevésbé fiatal, de ettõl kezdve mindenki, aki „számított”, az Illés együttes dalait dúdolta otthon, kiránduláson, talán még a fürdõszobában is.
  Mi volt az Illés együttes titka? A szöveg, a dallam, az elõadásmód.
  Akár tudatos volt ez, akár nem, az Illés együttes tagjai részérõl, dalaik protest-songok voltak, így hatottak, így fogtuk fel õket. Bármirõl is szóltak szó szerint, mi mindig allegorikusan értelmeztük õket, mert alkalmat adtak rá, hogy „arra a bizonyosra”, tehát az elnyomásra gondoljunk. Olyan sorok, mint „Testvéreim gyilkosává én sosem válok” (nem tudom, jól idézem-e), közvetlenül fejezték ki ezt a hangulatot, de olyan sorokat, mint „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa” csak nagy allegóriafejtõ bravúrral lehetett a prágai tavaszra és annak leverésére asszociálni. Mégis ez történt. A népdalokat idézõ dallamvilág – mai kifejezéssel – „idézetként” hatott. Az Illés együttes idézte, megidézte a népdalok világát, hogy ezekkel az idézetekkel abszolúte a jelenkorhoz, abszolúte a jelenkor ifjúságához beszéljen. Ez az együttes volt a hazai Beatles, és hasonló szerepet is töltött be. A fiatal generáció siratta is sosem létezõ könnyed ifjúságát, egy dacos, haragos, de az életre mégis „igent” mondó generáció. Nem volt semmi „újbalos” az Illés együttes szövegvilágában, ennek ellenére mégis tartott az akkor feltûnõ új ifjúsági zeneformákkal valamiféle rokonságot.
  Egy monolit kultúrában monolit a protest is. De ez akkor nem volt baj, mert egyesített. Könnyebb volt egynek érezni magunkat mindenkivel, aki azt énekli, hogy virág sincsen, te sem vagy már, miért kellett, hogy így legyen (emlékezetbõl, így valószínûleg rosszul idézem, de jellemzõ, hogy így emlékszem rá), mint megegyezni abban, hogy mit csináltunk rosszul, hogy van-e remény vagy sem, és hogyha van, hát miben.

1968. jan. 1. Kezdetét veszi az új gazdasági mechanizmus.
1968. jan. 2. Fokvárosban Christian Barnard végrehajtja második – ezúttal sikeres – szívátültetését.
1968. jan. 5. Alexander Dubceket választják a CSKP elsõ titkárává.
1968. jan. 11 . Az Egyesült Államokban hideghullám söpör végig, amely 76 áldozatot követel.
1968. jan. 21. Grönland felett lezuhan egy B–52-es típusú amerikai bombázógép, amelynek négy hidrogénbombája eltûnik.
1968. jan. 22. Kádár János és A. Dubcek Tapolcsányban tárgyalnak, majd február 4-én újra találkoznak Pozsonyban.
1968. febr. 6. A franciaországi Grenoble-ban megnyitják a X. Téli Olimpiai Játékokat.
1968. febr. 7. Ausztriában eltörlik a halálbüntetést.
1968. febr. 16. Romániában megszüntetik a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Helyén három magyar többségû megyét – Kovászna, Hargita, Maros – alakítanak ki.
1968. febr. 26. Az amerikai védelmi minisztérium megszünteti a nukleáris fegyverekkel felszerelt B–52-es bombázók állandó készenléti repülõjáratait.
1968. március Az 1967. júniusi arab–izraeli háború nyomán zsidóellenes kampány bontakozik ki a lengyel állami és pártvezetésben.
1968. márc. 2. Egy Puerto Ricó-i támaszponton az amerikaiak bemutatják a világ legnagyobb repülõgépét.
1968. márc. 5. A világ 65 országa kommunista és munkáspártjainak tanácskozása Budapesten. 1968. márc. 8. Varsóban több ezer egyetemista tüntet a sajtószabadságért és a demokráciáért. Március 30-án bezárják a varsói egyetem nagy részét. A tüntetõk ellen a rendõrség és a katonaság keményen fellép.
1968. márc. 13. Drezdában a szocialista országok vezetõi a prágai eseményekrõl és a csehszlovák kormány és pártvezetés „hibáiról” tanácskoznak.
1968. márc. 14. A csehszlovákiai magyarok egyesülete, a CSEMADOK közleményt tesz közzé a nemzetiségi kérdés megoldásáról, melyben egyértelmûen a demokratizálás mellett foglal állást.
1968. márc. 22. Lemond Antonín Novotny, a Csehszlovák Népköztársaság államelnöke. Utódául március 30-án Ludvík Svobodát választják.
1968. márc. 23. Kommunista pártvezetõk tanácskozása Prágában.
1968. ápr. 4. Memphisben merénylet áldozata lesz Martin Luther King amerikai polgárjogi harcos.
A Magyar Televízió bemutatja az elsõ színes magyar tévéfilmet, „A koppányi aga testamentumát”.
1968. ápr. 8. Megkezdi mûködését az új csehszlovák kormány Oldrich Cernik miniszterelnök vezetésével. A sztálinista vezetõk leváltása után demokratikus úton hatalomra került kormány megszületésével indul meg a késõbb „prágai tavasznak” nevezett demokratizálódás Csehszlovákiában.
1968. ápr. 11. Berlinben súlyosan megsebesítik Rudi Dutschke diákvezért.
1968. ápr. 23. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság kizárja Dél-Afrikát a mexikói olimpiai játékokban való részvételbõl.
1968. ápr. 30. Bonnban a Német Szövetségi Gyûlés rendkívüli ülést tart a diákzavargások miatt. 1968. május eleje Infecundin néven forgalomba kerül az elsõ hazai gyártású hormonális fogamzásgátló tabletta.
1968. máj. 3. Diákzavargások kezdõdnek Franciaországban a párizsi egyetem nanterre-i fakultásának bezárása miatt. A megmozdulások országos méretû sztrájkká növekednek.
1968. máj. 4. Tárgyalások Moszkvában a csehszlovák helyzetrõl a szocialista országok vezetõinek részvételével.
1968. máj. 11 . Diáktüntetések kezdõdnek az NSZK-ban is. A legnagyobb tüntetés Bonnban zajlik. A tüntetõk a tervezett szükségállapot-törvény ellen tiltakoznak, melyet a demokrácia elleni fenyegetésként értékelnek. A Német Szövetségi Gyûlés ennek ellenére elfogadja a törvénytervezetet.
1968. máj. 20. A belpolitikai válsággá szélesedett diákmegmozdulások miatt Franciaországban megszakítják a cannes-i filmfesztivált.
1968. máj. 30. Charles de Gaulle feloszlatja a Francia Nemzetgyûlést.
1968. máj. 31 . Hadgyakorlat ürügyén szovjet csapatok lépik át a csehszlovák határt.
1968. jún. 4. Budapesten rendelet jelenik meg a Politikai Fõiskola létrehozásáról.
1968. jún. 6. Los Angelesben Robert Kennedy szenátort halálosan megsebesíti egy merénylõ.
1968. jún. 9. J. B. Tito jugoszláv államfõ egy héten át tartó diákzavargások után politikai és társadalmi reformokat ígér.
1968. jún. 13–15. Csehszlovák párt- és kormányküldöttség tárgyal Budapesten A. Dubcek, illetve O. Cernik vezetésével. Aláírják a megújított kölcsönös segítségnyújtási szerzõdést.
1968. jún. 13. A Csehszlovák Írószövetség lapja, a Literarni Listy megemlékezik Nagy Imrérôl kivégzésének 10. évfordulóján. Nagy Imre a lap szerint már 1955-ben olyan antisztálinista politikát folytatott, amely követendô a csehszlovák reformerek számára is. A Népszabadság június 27-én „Azoknak, akik nem tanultak” címû szerkesztôségi cikkében, Gosztonyi János fôszerkesztô tollából, élesen támadja   emiatt a csehszlovák lapot.
1968. jún. 25. A csehszlovák parlament elfogadja az 1948 óta lefolytatott politikai perek áldozatainak rehabilitációjáról szóló törvényt.
1968. jún. 27. Már a közértekben is lehet Coca-Colát kapni Magyarországon.
1968. jún. 27. Csehszlovákiában közzéteszik a „2000 szavas manifesztumot”, melyben hetven mûvész, tudós és sportoló sürgeti az ország demokratizálását.
1968. júl. 3. Leonyid Brezsnyev egy a Kremlben megtartott találkozón figyelmezteti a cseh vezetést: reformjaik nem sérthetik a szocializmus érdekeit.
1968. júl. 5. Prágában nyilvánosságra hozzák az „1000 szavas manifesztumot”, mellyel a „2000 szavas manifesztum” követeléseit próbálja meg enyhíteni a csehszlovák pártvezetés.
1968. júl. 15. Közvetlen légi járat indul Moszkva és New York között.
1968. júl. 29. Tárgyalások kezdõdnek a csehszlovák és a szovjet vezetõk között Csehszlovákia helyzetérõl.
1968. aug. 8. Az Egyesült Államokban Richard Nixont választják meg a Republikánus Párt elnökjelöltjévé.
1968. aug. 9. J. B. Tito Csehszlovákiába látogat.
1968. aug. 20–21. A szovjet hadsereg magyar, lengyel, bolgár és keletnémet katonai segédlettel bevonul Csehszlovákiába, és felszámolja a Dubcek nevével fémjelzett reformokat, az „emberarcú szocializmus” kísérletét.
1968. aug. 22. Összeül a Csehszlovák Kommunista Párt rendkívüli kongresszusa.
1968. aug. 23. A kínai vezetés bûncselekménynek minõsíti Csehszlovákia megszállását.
1968. szept. 1. Csehszlovákiában normalizálódik a helyzet. A megszálló csapatok kivonulnak a nagyobb városokból. Ugyanakkor Moszkva rosszallása ellenére ismételten a CSKP KB elsõ titkárává választják A. Dubceket, aki a reformok óvatos folytatására készül. Gustav Husák, a Szlovák Kommunista Párt vezetõje, viszont fellép az „antiszocialista” erõkkel szemben.
1968. szept. 9. Az Egyesült Államokban hadrendbe állítják a világ legnagyobb repülõgép-anyahajóját.
1968. szept. 12. Albánia kilép a Varsói Szerzõdésbõl.
1968. szept. 26. Frankfurtban újjáalakítják a Német Kommunista Pártot.
1968. szeptember folyamán Budapesten megrendezik a második táncdalfesztivált, amely az Illés zenekar elsöprõ sikerével zárul.
1968. okt. 3. Peruban katonai junta kerül hatalomra, amely államosítja az amerikai érdekeltségeket.
A csehszlovák kormány szerzõdést ír alá a Varsói Szerzôdés csapatainak további csehszlovákiai tartózkodásáról.
1968. okt. 12. Mexikóvárosban megnyitják a XIX. Nyári Olimpiai Játékokat.
1968. okt. 18. A magyar Országgyûlés törvényt fogad el a népi ellenõrzésrõl.
1968. okt. 24. Budapesten autógyártási együttmûködési szerzõdést ír alá Magyarország és a Szovjetunió.
1968. okt. 27. Demokratikus szellemû nemzetiségi törvényt fogad el a szlovák parlament, ugyanakkor a gyakorlatban tovább folytatódik az elszlovákosító politika.
1968. nov. 1 Lyndon B. Johnson amerikai elnök leállítja Észak-Vietnam bombázását. Megkezdõdnek a béketárgyalások.
1968. nov. 5. Richard Nixon megnyeri az amerikai elnökválasztást.
1968. nov. 7. Dél-Vietnamban kihirdetik a rendkívüli állapotot.
1968. nov. 15. Romániában megalakul a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa.
1968. dec. 4. Az MSZMP KB megtárgyalja és elfogadja Nyers Rezsô elôterjesztését a gazdasági reformról. A testület határozata szerint az új gazdasági mechanizmus pezsdítõ hatást gyakorolt a gazdasági életre.
1968. dec. 7. Magyar Ifjúsági Szövetség alakul Pozsonyban. Mûködését a szlovák hatóságok korlátozzák, majd betiltják.
1968. dec. 11. Megalakul az új amerikai kormány Richard Nixon vezetésével.
1968. dec. 31. A szovjet Tupoljev–144-es utasszállító repülõgép elsõként lépi át a hangsebességet.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu