„És miként a fának szerves tartozéka…”

  Mi történt a székelyekkel hatvannyolcban? Mert hogy negyvennyolcban mi történt, az köztudott: a szabadságharc legvitézebb katonái voltak, Petõfi is lelkesedett értük, ott is esett el Segesvár mellett.
  Az én történetem – amely távolról sem illeszkedik zökkenés- és csikorgásmentesen a Nagy Történetbe, melyet az elit (ez esetben: a romániai magyar elit, valamint néhány exromániai, ma magyarországi értelmiségi) fogalmaz meg – szóval az én történetem arról szól, hogy bizony hatvannyolcban a székelyek kiegyeztek a román hatalommal, sõt: magával Ceausescuval. Bizony alkuba bocsátkoztak, kiegyeztek, és mindketten jól jártak.
  Vagyis hát: a székelyek helyett, õket képviselve alkudtak, kiegyeztek és jól jártak mindazok, akik – régi mese – politikai, gazdasági hatalmi pozícióban voltak, azt megõrizték, erejüket, befolyásukat növelték: a romániai magyar káderelit. Mivel pedig, tudtommal, független magyar értelmiség nem volt ekkor Romániában, valamilyen formában mindenki, aki értelmiségi volt, állami hivatalnok is volt egyben: bizony azt kell mondanom, hogy a romániai magyar elit alkudott, egyezett ki Ceausescuval hatvannyolcban.
  Lett volna-e más lehetõsége, más útja ennek az elitnek, és melyek azok? Ez már nem az én kérdésem. Több kérdésem nincs is; elmondom, amit tudok, ahogyan tudom.

Illeszkedik, illesztik

  1968. február 23-án, pénteken jelent meg a Hargitának az RKP Hargita Megyei Bizottsága és az Ideiglenes Megyei Néptanács napilapjának elsõ száma. Ekkorra már megszületett a törvény Románia Szocialista Köztársaság területi-közigazgatási megszervezésének javításáról (az idáig vezetõ útról lásd az 1. mellékletet); kinevezték a megyei elsõ titkárokat, megalakították az ideiglenes megyei néptanácsokat. És hogy szó is legyen, ne csak tett: Bukarestbõl, a központi magyar napilaptól, az Elõrétõl ide rendelt újságírók megindították a Hargitát, melynek fent említett elsõ számában írta Pártunk kipróbált, bölcs vezetésével újabb sikerek, a fejlõdés magasabb csúcsai felé címû vezércikkében Branis László, az RKP Hargita megyei bizottságának elsõ titkára, az Ideiglenes Megyei Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke a következõket: „És miként a fának szerves tartozéka a lomb és a gyümölcs, a virágnak a levél és a gyökér, olyan szervesen illeszkedik a mi vidékünk is az ország, a szocialista Románia egészébe, virágzó tájaiba, a szeretett haza térképébe.” Mert Trianon után, és akkor is, és azután is ugyanaz volt a kérdés: illeszkedik, avagy nem? Miképpen illeszkedik?
  Az elsõ titkári szókép, a megfogalmazott kérdés azonnal átértelmezõdik, ha tudjuk: Csíkszeredában 1968 februárjában, az elit lázas sürgés-forgása, az adminisztráció újjászervezésének közepette, kétnapos tömeges utcai tüntetés zajlott; emberek – székelyek, természetesen – ezrei vérüket, életüket vitték a vásárra, dobták a mérleg serpenyõjébe. Az utcai megmozdulás eredményeképpen Csíkszereda volt 1968 februárjában az egyetlen olyan romániai, frissen létrehozott megyeközpont, ahol a hatalmi alkuba a helyi társadalom, ennek támogatásával pedig, sokkal közvetlenebbül a helyi elit is beleszólt. Igaz, nem az illeszkedés mellett vagy ellen; „csupán” az illeszkedés módja volt a tét. A megmozdulás legfontosabb következménye, hogy a helyi elitnek a megyei hatalomba bekerült tagjai a helyi társadalom legitim képviselõiként viselkedhettek: a helyi társadalom az elsõ pillanattól évtizedekre bizalmat szavazott nekik; a helyi (a pontosság kedvéért 1968-ban: kisvárosi, rajoni) elitnek az új megyei elitbe bekerült egyes tagjai erre a legitimációra támaszkodva még az 1989-es változások után is karriert futhattak be! Érdemes tehát az 1968-as csíkszeredai eseményeket úgy értelmezni, mint a romániai regionális hatalom – amennyiben a hatalmi pozíciók birtokosai, például a Székelyföldön magyarok voltak, akkor: regionális magyar hatalom – 1968-as átstrukturálódásának, egy régi (tartományi) elit felszámolódásának, egy új regionális (esetünkben magyar) elit kialakulásának sajátos esetét.

Megyésítés-akció

  A mából visszatekintve világos, hogy Románia területi-közigazgatási megszervezésének éppen aktuális „javítása”, vagyis mindaz, amit megyésítésnek neveztek akkoriban, szervesen beilleszkedik a Ceausescu-diktatúraként ismert román politikai-társadalmi szerkezet kialakításába. A megyésítés-akció az ország nyilvánossága elõtt 1967. október elején veszi kezdetét: akkor vitatják meg a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának plenáris ülésén az erre vonatkozó elveket; 1968. január közepén jelenik meg az erre a célra alakított Központi Párt és Állami Bizottságnak a megyék és municípiumok megszervezésére vonatkozó javaslata. Ebben az ország területének 35 megyére való felosztása szerepel; Hargita megye magába foglalná Csík, Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely rajonokat – egy 7680 négyzetkilométer nagyságú, 375 921 lakosú, az átlagnál nagyobb megye lenne; tervezett központja pedig a központi fekvésû, de Sepsiszentgyörgynél és Székelyudvarhelynél is kisebb Csíkszereda.
  A tervezet megjelenése és a végleges döntés meghozatala között a központi és helyi érdekcsoportok (elitek) intenzív lobbizása folyik megyehatárok, megyeközpontok számukra kedvezõ megváltoztatása – vagy az eredeti terv maradéktalan megvalósítása érdekében. Ezek a háttértörténések, a rájuk vonatkozó dokumentumok feltárása nélkül, alig sejthetõek. Király Károly Nyílt kártyákkal címû emlékiratában említi, hogy egyes brassói, valamint a központban brassói érdekeket képviselõ vezetõk hogyan próbálták továbbra is saját érdekszférájukban tartani Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy rajonokat. Annyi bizonyos, hogy a januári tervezetben nem szerepel külön Kovászna megye; ez csak a közben lezajlott háttértárgyalások nyomán születhetett meg; Király Károly elismeri, hogy Ceausescu személyes döntése kellett ahhoz, hogy se ide, se oda ne tartozzon a vitatott terület – annál is inkább, hogy került egy „gazdája” is a fõtitkárhoz közel álló Király Károly személyében. Az eredeti nagy Hargita megye „maradéka” vált volna külön megyévé; Fazakas János és udvarhelyi társai kezdeményezték és elérték, hogy ne Csíkszereda, hanem a valóban népesebb Székelyudvarhely legyen a megyeközpont. Már összehívták február 14-re az RKP KB plenárisát, hogy jóváhagyja a végleges döntést, valamint február 15-re a Nagy Nemzetgyûlést, hogy törvényerõre emeljék a párthatározatot, amikor sor került a „szeredai tüntetésre”.

Tüntetés, alku

  1968. február 11-én, szombaton délelõttre a csíkszeredai kultúrházba gyûlésre hívták Csík, Udvarhely, Gyergyó rajonok párt- és állami hivatalainak vezetõit – a rajonok elitjének jó részét. A gyûlést Veres Nicolae, Maros Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának elsõ titkára vezette. Bejelentette, hogy a Központi Bizottság határozata értelmében az eredeti nagy Hargita megye helyett két kisebb megye lesz: Kovászna és Hargita; majd ecsetelte ennek a döntésnek az elõnyeit. Amikor megemlítette, hogy Hargita megyének Székelyudvarhely lesz a központja, a jelen lévõ udvarhelyiek tapsolni, ujjongani kezdtek; a csíkiak hallgattak.
  Érdekes színfoltja volt a gyûlésnek a „vita”, azaz a hozzászólások: a pártot, fõtitkárát dicsérõ, a szép jövõt ecsetelõ kitételek mellett javaslatokat is megfogalmaztak. Egy udvarhelyi hozzászóló mondotta: ez alkalommal vissza kell csatolni Erdõvidéket is Udvarhelyhez. Veres Nicolae válasza rövid és letorkoló volt: szó sincs semmiféle csatolgatásról, mit gondolnak az elvtársak, ez nem országhatár-módosítás (utalás a magyar nacionalizmus „bûntettének” számító bécsi döntésre)! Vagyis: fent már mindent eldöntöttek, a magyarok, a helyiek – legyenek azok gyõztesek, mint a székelyudvarhelyiek, vagy vesztesek, mint a csíkszeredaiak – törõdjenek bele a döntésbe.
  Demonstratív, talán agresszív volt az is, ahogy a döntés visszavonhatatlanságát egy sebtében, aznap estére Székelyudvarhelyen szervezett tömeggyûléssel rituálisan is megerõsítették. A vesztes csíkszeredaiaknak azt is el kellett viselniük, hogy autóbuszba ültetik õket, átviszik Székelyudvarhelyre, ahol végig kell nézzék-tapsolják a „helyes, igazságos” döntést ünneplõ helyi elit szereplését. Nem csoda, hogy a következõ nap – vasárnap – elindult a városban és a szomszédos falvakban a „suttogó propaganda”: mi is történt, mi a teendõ.
  1968. február 13-án, hétfõn reggel, mínusz húszfokos hidegben elõször egy szomszédos kis faluból, Csíkcsomortánból érkezett egy embercsoport a városi kultúrház elé; azért onnan, mert õket volt a legkönnyebb mozgósítani; a faluból elszármazottak közül többen is benne voltak a rajoni vezetésben, és ott voltak a szombati gyûlésen; volt tekintélyük a faluban, és tudták, hogy kinek, mit, hogyan mondjanak. A kultúrházban, valamint a rajoni pártbizottság vele szemben lévõ épületében gyûléseztek a rajoni vezetõk, valamint a tartományi, központi kiküldöttek közül azok, akik nem maradtak Székelyudvarhelyen. Az emberek kérték, hogy valaki mondja el nekik is: igaz-e, hogy Csíkszereda nem lesz megyeközpont. Egy rajoni vezetõ beszéd közben zsebben felejtett keze volt az utolsó csepp a pohárban: az emberek kiáltozni kezdtek, megkergették a vezetõt, körülvették a rajoni pártbizottság épületét. Járókelõk csatlakoztak hozzájuk; a gyárakban abbahagyták a munkát, jöttek tüntetni, mutatni, hogy nem akarják, hogy Székelyudvarhely legyen a megyeközpont. Spontánul avagy szervezetten, a város lakosságának nagy része aznap, aznap éjjel, másnap ott állt az épület körül; elsõ nap a helyi, másnap már a Bukarestbõl érkezõ szónokokat hallgatták, de amikor azok arról kezdték gyõzködni õket, hogy nyugodjanak bele a döntésbe, lehurrogták õket; végül küldötteket választottak, akik az épületben tárgyaltak azokkal az „elvtársakkal”, akiknek közvetlen telefonkapcsolatuk volt Ceausescuval.
  Megérkeztek a hadsereg egységei, felmerült a tömeg erõszakos szétverésének terve is. Végül a tárgyaló felek – a központ, azaz Ceausescu, a székházba két napig bezárt vezetõk, a tömeg választotta képviselõk és maga a tömeg – megegyeztek: húsztagú, a tüntetõk választotta, ismert, tekintélyes helyiekbõl álló küldöttség indul Bukarestbe, hogy Ceausescuval tárgyaljon. A tárgyalás eredménye: Ceausescu a küldöttség tagjait meghallgatva, velük egyetértésben jelölte ki a végleges megyehatárokat; Csíkszereda lett a megyeközpont; ezt megüzenték Csíkszeredába, és a pártszékház elõl csak ekkor kezdett oszladozni a tömeg. Mindez már 1968. február 14-én, kedden történt; az RKP KB plenárisa mindaddig, amíg Ceausescu tárgyalt, felfüggesztette az ülését, majd döntésébe az alku eredményeit is belefoglalta.
Mindez így igen meghökkentõ: húsz év kommunista diktatúra után egy kisváros lakóinak érdekeit képviselõ csoport szemtõl szembe kerül az ország elsõ emberével, és bár természetesen a kommunista hatalomgyakorlás legitimitását, Ceausescu uralmát nem kérdõjelezi meg – alkudozni kezd egy országos átalakításnak a helyi társadalmat érintõ kérdéseirõl, valóban: a helyi társadalom jövõjérõl, és eléri, amit akar.
  Az események után senkit sem mozdítanak el állásából, nem tartóztatnak le, nem börtönöznek be. Nemcsak szerencséje, vakmerõsége, hanem jó érzéke is volt a helyi – magyar – elitnek: az általa kezdeményezett akcióval valóban megfordította a város, a régió és saját sorsát.

A hatvannyolcas ruha

  A Nagy Nemzetgyûlés rendkívüli ülésszaka meghozta a törvényt. Az elsõ konkrét szervezõi aktus azonban még az azelõtti napon megszületett: az RKP KB plenárisa határozatot fogadott el arról, hogy a tartományi, rajoni pártszervek tevékenysége megszûnik, és megalakulnak a megyei, municípiumi (városi) pártszervek és ezek ideiglenes vezetõ szervei. Az RKP szervezeti szabályzata elõírásainak megfelelõen e szervezetek vezetõ bizottságait az év végén tartandó pártkonferenciákon választják meg. Vagyis: létrejött egyfajta politikai vákuum, interregnum: a tartományi, rajoni pártbizottságok kádereinek munkahelye egyik napról a másikra megszûnt; ugyanakkor létrejöttek az új munkahelyek, de még nem dõlt el véglegesen, hogy merre fordul a „káderforgó”: ki kerül felül, ki marad alul, ki hull ki a rostán.
  Az interregnum alatt Ceausescu és a köréhez tartozók (a körhöz tartozó magyarok is) hihetetlenül nagy hatalmat koncentráltak a maguk kezébe: a középszintû párt- és állami vezetés posztjainak elosztása feletti hatalmat; az új szerkezetet mûködésbe hozó káderek egzisztenciája (ti. fizetések, döntési jogkörök, hivatali függõségek, más helységekbe átirányítás stb.) feletti döntés hatalmát. Mindez majdnem egy évig tartott (!): az 1968. decemberi megyei pártkonferenciákon választják meg a végleges megyei pártvezetést, majd az 1969. március 2-án lezajlott helyhatósági választásokon a megyei néptanácsok képviselõit, tehát ekkorra alakul ki a megyék végleges adminisztratív szerkezete. Közben pedig 1968 tavaszán-nyarán-õszén, az ideiglenes megyei vezetõség vezényletével, ennek egyik legelsõ (a felsõ vezetés elõtt próbatételként elkönyvelhetõ) hatalmi tetteként mindenütt – a Székelyföldön is – lezajlik a „városok és községek területi egységének kijelölése”, vagyis az új településhatárok meghúzása, a több településbõl álló községek központjainak kijelölése: a lokális dominanciaviszonyok újrarendezése, a legalsó hatalmi szint pozícióinak újraelosztása. Ceausescu és köre, valamint újonnan pozícióba kerülõ regionális politikai-adminisztratív elitje „újraszabja” az ország arculatát; és ebben az akkor új „hatvannyolcas ruhában” jár az ország ma is.

„Tavaszi idõ…”

  „Itt és most nagy dolog történik” – a Korunk 1968. áprilisi vezércikkének névtelen írója igazat mondott. A romániai magyar elit (szûkebb értelemben: a kolozsvári egyetemi szellemi elit) véleményének nyilvános szószólója megállapítja: elérkeztünk („mi, az ország népe”; „mi, romániai magyarok”; „mi, romániai magyar elit”) ahhoz a fordulathoz, amikor „a párt nyilvános megvitatás után új szervezési formákat és munkamódszereket vezet be egész társadalmi életünkbe”. Itt az alkalom a „kiállásra”, a közügyek vállalására: „A párt fõtitkára gondolkodó és felelõs egyéniségek hozzájárulását kívánja a közügyek és államügyek intézéséhez.” A romániai magyar elit számára az jelent garanciát, hogy az ország új területi-közigazgatási felosztása során „az ország új társadalomfejlõdési szakaszához méltó volt már a nemzetiségi összetétel figyelembevétele is”; valamint az „anyanyelvi oktatás, a nemzeti nyelvhasználat a közigazgatásban, haladó magyar nemzeti hagyományaink ápolása, a megnõtt magyar könyvkiadás és behozatal…” Az átalakításhoz a pártvezetésnek sikerült a változásokat pozitívnak elfogadó romániai magyar elit támogatását is megnyernie. Ez bizonyára nem történik meg, ha Csíkszeredában erõszakkal szétverik a tüntetést.
  Ceausescu jól taktikázott: a legitimációt megkapta, és elérte, hogy bár megszûnt a Maros Magyar Autonóm Tartomány, de a „romániai magyar szellemi élettérnek” (másképpen: „a megmaradás feltételeinek”) kiterjesztéseként, „megnõtt, minden ízében tavaszi idõ”-ként értékelje akkoriban a nyilvánosság elõtt ezt a periódust a romániai magyar elit.

„Mi, székelyek…”

  A Székelyföldnél maradva: Székelyudvarhely municípium lett, és néhány megyei szervet itt hoztak létre; Csíkszereda megmaradt városnak, de ide került a megyeközpont. Hogy mennyire ügyelt a felsõ pártvezetés, hogy a helyi magyar elitcsoportokat jól taktikázva kezében tartsa és egyazon külsõ politikai érdek szolgálatában kihasználja, a két várost egyenlõ „figyelemben” részesítse, abból is kitûnik, hogy a csehszlovákiai bevonulás után, a nemzetközi krízishelyzetben, a támogatást keresõ Ceausescu székelyföldi, ígérgetõ és lojalitást követelõ körútja (1968. augusztus 26–27., a csehszlovákiai bevonulás utáni negyedik-ötödik nap!) alkalmával mindkét városban tartottak népgyûlést. Ez alkalommal Székelyudvarhelyen Fazakas János szokatlan nyíltsággal ítélte el mindazokat, akik nacionalizmussal vádolják Ceausescut, a román vezetést; „mi, székelyek” (értsd: mi, székelyföldi, esetleg székelyföldi származású, Bukarestbe elkerült magyar elit) nevében a teljes lojalitást deklarálta. Megfogalmazta az országos és regionális nemzetiségi politikai elit – a „nemzetiség sorából kikerült káderek, akiket a párt nevelt” – hitvallását is: „Mi… a legelvtársiasabb szellemben, testvériségben, barátságban harcolunk a szocialista Románia boldog útjáért.”
  A legfõbb döntõbíró, Ceausescu igen jól átlátta és kihasználta a csoportok vetélkedését. Az anekdota szerint a csíkszeredai küldöttek között volt egy gyári párttitkár is, egy hölgy, aki arról panaszkodott, hogy az udvarhelyieknek van pártfogójuk Bukarestben, Fazakas János, de a csíkszeredaiaknak nincs; és ekkor hangzott el a történelmi kijelentés Ceausescu szájából: „Én leszek a csíkszeredaiak pártfogója.”
Az a hit, hogy „jól politizáltak”, hogy ez az alku volt a legjobb megoldás, hogy ez a megyei magyar elit számára hosszú távon is a hatalomban maradás biztonságát nyújtja, és a Székelyföld magyar társadalmának is ez volt az „érdeke” – mintegy évtized múltával kezdett csak foszladozni. Azért is volt nehezebb a realitás felismerése, az ezzel való számotvetés, mert az eseményekben (tüntetés, „eredményes” alku Ceausescuval, majd gyors iparosítás, építkezés, nekilendülõ modernizáció) részt vevõ helyi magyar társadalom is bizonyíthatóan úgy értelmezte ezeket, mint az életét pozitívan befolyásoló változások sorozatát – és az új elitnek megadta a „megye kormányzásához” a lentrõl szükséges legitimitást.
Sok minden, ami ma oly jellemzõ a Székelyföldre, hatvannyolcból sarjad ki: városok, kisrégiók közötti rivalizálás, lerobbant nagyipar, kiöregedõ tömbháznegyedek, atomizálódott városi társadalom, a mai vezetõ elit (és mentalitása), a magyar kisvárosokban megerõsödõ, tagolt román társadalom – de ugyanakkor a hetvenes évek modernizációjának, társadalmi jólétének, anyagi-szociális biztonságának tárgyi bizonyítékai is.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu