Egy hónappal a fegyveres beavatkozás elõtt
Az 1968-as csehszlovákiai
intervenció történetével foglalkozó mûvek
egész könyvtárat tesznek ki. A „bársonyos forradalom”
és a Szovjetunió összeomlása óta pedig
kutathatóvá váltak a korábban szigorúan
bizalmasan kezelt levéltári iratok is. Ennek ellenére
mindmáig sok az olyan ismeretlen mozzanat, amely kizárólag
a kortársak többnyire elfogult emlékeiben maradt fenn.
A keményvonalas cseh és
szlovák politikusok, valamint a történelem kerekét
bármi áron visszafordítani igyekvõ szovjet
vezetõk közötti szóbeli megbeszélésekrõl
például még utólag sem mindig készült
jegyzõkönyv. Ezért is informatív Vasil Bilaknak,
a szlovákiai pártvezetés egykori elsõ emberének,
a behívólevél megfogalmazójának múltidézése.
Kun Miklósnak az idén nyáron a külföldi
történészek közül elsõként sikerült
megszólaltania a 80 éves politikust pozsonyi otthonában.
A többórás mélyinterjú itt közzétett
részleteit egy másik szemtanú, Pjotr Seleszt(
<
>
), az ukrán pártszervezet
akkori feje Hogy ne ítéltessék… címû,
némileg átdolgozott korabeli naplójával szembesítjük.
Ma is komolyan úgy gondolja, hogy ha Dubcek és hívei betartják mindazt, amit Ágcsernyõn ígértek Brezsnyevéknek, akkor Csehszlovákia lakossága megbékél a helyzettel?
Az a véleményem, hogy az ágcsernyõi találkozó a két ország pártvezetése között valóban fordulópont lehetett volna abban a válságos helyzetben. Svoboda elnök is örömmel beszélt errõl. Maga a találkozó egyébként a szovjet pártvezetés és a CSKP központi bizottsága elnöksége szintjén zajlott. Márpedig a történelemben ez volt az elsõ ilyen eset. Svobodát mint tekintélyes politikust, a Szovjetunió nagy barátját hívták meg. Annak ellenére, hogy nem volt tagja a csehszlovák párt központi bizottsága elnökségének. Õ pedig õszinte örömét fejezte ki afelett, hogy egy ilyen megbeszélést folytathatunk, és a válság nem mélyül tovább, hanem meg fog oldódni. Persze órákig lehetne beszélni róla, mi minden történt ott, milyen folyamatok zajlottak a kulisszák mögött.
A felszínen pedig csupán annyi látszott, hogy találkozott a két pártvezetés.
Igen. Az elsõ napon,
vasárnap, repülõn érkeztünk Kassára.
Onnan autón mentünk tovább Ágcsernyõre.
A szovjetek hétfõn érkeztek, vonaton Ungvárról,
Munkácsról vagy nem tudom, honnan. A vasutasok helyi mûvelõdési
házában találkoztunk. Itt zajlott a tanácskozás.
Elsõként Brezsnyev kapott szót, aki alapos, és
meg kell mondanom, nagyon jó helyzetelemzést adott. Õt
Dubcek követte, egy egészen más álláspontot
tükrözõ felszólalással.
Elõzõleg a központi
bizottság elnökségi ülésén Prágában
– én nem voltam ott, de késõbb olvastam a határozatot
– Smrkovsky javaslatára úgy egyeztek meg a jelenlévõk,
hogy csehszlovák részrõl csak egy szónok, csak
egy felszólaló lesz, Dubcek személyében. És
más nem is fog beszélni. Miután azonban Brezsnyev
és Dubcek befejezte, a szovjetek azt javasolták, hogy ha
már így összejöttünk, szólaljon fel
mindenki, akinek van mondanivalója. A szovjet oldalon Podgornij
beszélt, utána Svoboda. Õt Seleszt követte, majd
én és Koszigin – de lehet, hogy õ még énelõttem
kapott szót. Cerník is beszélt, tehát kötetlenné
vált a találkozó. Utána Piller szólalt
fel, és mások.
Igaz-e, hogy Seleszt durván kikelt Frantísek Kriegel ellen, akit „galíciai zsidónak” nevezett?
Ennyire nyíltan nem mondta ki, de pontosan elmesélem, hogy történt. Itt ültünk mi (mutatja), és itt a szovjetek. A terem kicsi volt, elég szûkösen voltunk. A tanácsadók arrébb. Seleszt valóban elég gorombán beszélt, mert õ olyan… (nem tudja, hogy fejezze ki magát)
…kulturálatlan ember volt.
Ilyen volt a természete.
Szóval gorombán beszélt, nem válogatta meg
a szavait. „Így meg úgy”, mondta, „maguk szovjetellenes politikát
folytatnak”. Kriegel itt ült, vele átellenben, és Seleszt
közben Kriegelre nézett, tovább emlegetve a szovjetellenességet,
a cionista veszélyt, miegymást. Kriegel megkérdezte:
„De miért engem néz?” Seleszt erre azt felelte: „Mert maga
olyan érdekes, hát azért nézem.” Tehát
nem nevezte galíciai zsidónak, de tudom, hogy szûk
körben, egymás között ezt mondták róla
a szovjetek. Hivatalosan nem.
Seleszt felszólalása
mégis rossz hangulatot teremtett, ment a susmus. Dubcekhez is eljutott,
hogy tiltakozni kellene, és õ ennek a sugdolózásnak
a hatására tiltakozott is Seleszt szavai ellen. Kérte,
hogy ezt vegyék jegyzõkönyvbe. „Jól van”, mondta
Brezsnyev, „benne lesz.”
Véget ért aznap a
tanácskozás. Felszálltunk a vonatra. A szovjetek is
a maguk vagonjába, és ki-ki elindult volna haza. De ahogy
mi bementünk az étkezõkocsiba, nemsokára nyílt
az ajtó, és megjelent Brezsnyev, Podgornij, Seleszt.
Meg Szuszlov.
Igen, Szuszlov is. Rögtön
helyet szorítottunk nekik, két üveg konyak került
az asztalra. Lencsét ettünk vacsorára. Van egy olyan
mondás mifelénk, hogy valaki eladta a nézeteit vagy
ilyesmi, egy tál lencséért. Leültek hát,
helyet adtunk nekik, és így Smrkovsky, akinek mindenütt
ott kellett lennie, már nem fért el. Így azután
fél fenékkel ült a karfán, mert egy ilyen vasúti
étkezõkocsiban nemigen van hely. És Smrkovsky azt
mondta Selesztnek: „Szépen beszéltél, nagyon szépen!”
És ott, helyben összeölelkeztek. Úgy látszott
tehát, hogy mindent sikerült elsimítani.
Másnap reggel folytatódott
a tanácskozás. Mindenki megjelent, csak Brezsnyev nem jött
el… (hümmög)
Maguk persze azt hitték, hogy szimulál. Cservonyenko akkori prágai szovjet nagykövettõl viszont azt hallottam, hogy Brezsnyev tényleg rosszul lett az ágcsernyõi tárgyalások végén.
Legalábbis azt mondták.
Mindenesetre a vonaton maradt. Azt üzente Brezsnyev, hogy itt van,
de megbetegedett, és kéri Dubceket, menjen át hozzá.
Dubcek meg is látogatta: több mint egy órán át
négyszemközt beszélgettek. Akkor üzentek Cerníkért,
Svobodáért és Smrkovskyért, akik szintén
odamentek, majd szovjet részrõl hívatták Koszigint,
Podgornijt meg Szuszlovot. Ez a két négytagú csoport
több mint egy órát, sõt talán két
órát tárgyalt a vasúti kocsiban, és
megállapodtak azokról a határozatokról, amelyeket
a tanácskozás majd elfogad a végén. Megegyeztek
egy újabb tanácskozásról is, mert a szovjetek
azt javasolták, Zsivkov, Kádár, Ulbricht meg Gomulka
is jöjjön Ágcsernyõre, hogy helyrehozzák
a nem éppen szerencsés kimenetelû varsói találkozó
okozta bajokat. Dubcek ezt elutasította.
Végül azonban olyan
megállapodás született, hogy Pozsonyban újabb
tanácskozást tartanak, amelyen elfogadják a végleges
álláspontot. De már addig is visszahívják
Kriegelt a központi bizottság elnökségébõl,
leváltják Pelikan tévéelnököt, és
átszervezik a belügyminisztériumot, mégpedig
úgy, hogy az állambiztonsági szervezet kikerül
Josef Pavel belügyminiszter irányítása alól.
(Egyre lelkesebben sorolja.) Volt még egy negyedik pont is, amelynek
értelmében a hírközlésben kellett volna
rendet teremteni. Meg kell szüntetni a szovjetellenes propagandát,
vagy valami ilyesmit fogalmaztak meg. Dubcek mindezt szent eskü alatt
megígérte Brezsnyevnek.
Mihail Szuszlov, aki Brezsnyevet
helyettesítette annak „betegsége” alatt, felszólalásomat
és Dubcek válaszát követõen egyszerûen
zavarba jött, inába szállt a bátorsága.
Mindent jelentett Brezsnyevnek, és amint nekem elmondták,
úgy vélte, hogy egy kicsit enyhébben kellett volna
fogalmaznom (Kriegellel szemben). Sõt, azt javasolta, hogy kérjek
bocsánatot a csehektõl az éles szavakért. Én
azonban a leghatározottabban visszautasítottam egy ilyen
gyáva és szégyenletes lépést. Akkor
Szuszlov kitalálta a megbékélés módját:
este menjünk be a csehek vasúti kocsijába egy pohár
sörre. Én ezt is megtagadtam, de eljöttek értem
a csehszlovákok, Bilak meg Kolder, és így kénytelen
voltam beleegyezni. Ebbõl számunkra szégyenletes,
mesterségesen megteremtett, teljesen fölöslegesen ránk
erõszakolt „megbékélés” lett. Szuszlov politikai
ravaszkodásai meg hókuszpókuszai. És – noha
végül korántsem csak „egy pohár sört” ittunk
meg – semmiféle õszinte beszélgetésre nem került
és nem is kerülhetett sor. A „baráti találkozó”
és a „kibékülés” kellõs közepén
a vasúti étkezõkocsiban odaült az asztalomhoz
Smrkovsky, aki már alaposan felöntött a garatra a „pohár
sör” után. Barátságosan hátba vert, és
azt mondta: „Seleszt elvtárs, jól beszéltél.
Hellyel-közzel talán egy kicsit túlzásba estél,
de igazad volt. Nincs nekünk vezetõnk. Dubcek nem vezetõ,
hanem jó nagy szar. Más ember kell nekünk, erõs,
akarattal rendelkezõ politikus.” Ebbõl látszott, micsoda
hatalmi harc dúl a csehszlovák vezetésben.
A „pohár sör”
mellett Smrkovskyval folytatott beszélgetésemnek errõl
az epizódjáról beszámoltam Brezsnyevnek, Podgornijnak
meg Kosziginnek. A „kibékülés” után, késõ
este visszatértünk a saját területünkre. Az
egész küldöttség Brezsnyev vasúti kocsijában
gyûlt össze. Brezsnyev teljesen összetört volt, gyenge
és tétova. Arról beszéltünk, mi történjen
ezután. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ágcsernyõi
találkozó nem sikerült. Más nem történt,
mint hogy a Csehszlovákiával való kapcsolat még
feszültebbé vált. A csehek gyõztesnek érzik
magukat. Igaz, legalább végleg meggyõzõdhettünk,
mi is a csehszlovák „vezetés” álláspontja,
és látjuk, milyen megosztottság dúl a CSKP
központi bizottsága vezetésében. De a tanácskozásnak
nem ez volt az eredeti célja.
(P. J. Seleszt: „…Da nye szugyimi bugyetye.” Dnyevnyikovije zapiszi, poszpominanyija cslena Politbjuro CK KPSZSZ. Moszkva, 1994.)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu