Kun Miklós

Egy hónappal a fegyveres beavatkozás elõtt


  Az 1968-as csehszlovákiai intervenció történetével foglalkozó mûvek egész könyvtárat tesznek ki. A „bársonyos forradalom” és a Szovjetunió összeomlása óta pedig kutathatóvá váltak a korábban szigorúan bizalmasan kezelt levéltári iratok is. Ennek ellenére mindmáig sok az olyan ismeretlen mozzanat, amely kizárólag a kortársak többnyire elfogult emlékeiben maradt fenn.
  A keményvonalas cseh és szlovák politikusok, valamint a történelem kerekét bármi áron visszafordítani igyekvõ szovjet vezetõk közötti szóbeli megbeszélésekrõl például még utólag sem mindig készült jegyzõkönyv. Ezért is informatív Vasil Bilaknak, a szlovákiai pártvezetés egykori elsõ emberének, a behívólevél megfogalmazójának múltidézése. Kun Miklósnak az idén nyáron a külföldi történészek közül elsõként sikerült megszólaltania a 80 éves politikust pozsonyi otthonában. A többórás mélyinterjú itt közzétett részleteit egy másik szemtanú, Pjotr Seleszt( < > ), az ukrán pártszervezet akkori feje Hogy ne ítéltessék… címû, némileg átdolgozott korabeli naplójával szembesítjük.

Vasil Bilak az ágcsernyõi találkozóról

  Ma is komolyan úgy gondolja, hogy ha Dubcek és hívei betartják mindazt, amit Ágcsernyõn ígértek Brezsnyevéknek, akkor Csehszlovákia lakossága megbékél a helyzettel?

  Az a véleményem, hogy az ágcsernyõi találkozó a két ország pártvezetése között valóban fordulópont lehetett volna abban a válságos helyzetben. Svoboda elnök is örömmel beszélt errõl. Maga a találkozó egyébként a szovjet pártvezetés és a CSKP központi bizottsága elnöksége szintjén zajlott. Márpedig a történelemben ez volt az elsõ ilyen eset. Svobodát mint tekintélyes politikust, a Szovjetunió nagy barátját hívták meg. Annak ellenére, hogy nem volt tagja a csehszlovák párt központi bizottsága elnökségének. Õ pedig õszinte örömét fejezte ki afelett, hogy egy ilyen megbeszélést folytathatunk, és a válság nem mélyül tovább, hanem meg fog oldódni. Persze órákig lehetne beszélni róla, mi minden történt ott, milyen folyamatok zajlottak a kulisszák mögött.

  A felszínen pedig csupán annyi látszott, hogy találkozott a két pártvezetés.

  Igen. Az elsõ napon, vasárnap, repülõn érkeztünk Kassára. Onnan autón mentünk tovább Ágcsernyõre. A szovjetek hétfõn érkeztek, vonaton Ungvárról, Munkácsról vagy nem tudom, honnan. A vasutasok helyi mûvelõdési házában találkoztunk. Itt zajlott a tanácskozás. Elsõként Brezsnyev kapott szót, aki alapos, és meg kell mondanom, nagyon jó helyzetelemzést adott. Õt Dubcek követte, egy egészen más álláspontot tükrözõ felszólalással.
  Elõzõleg a központi bizottság elnökségi ülésén Prágában – én nem voltam ott, de késõbb olvastam a határozatot – Smrkovsky javaslatára úgy egyeztek meg a jelenlévõk, hogy csehszlovák részrõl csak egy szónok, csak egy felszólaló lesz, Dubcek személyében. És más nem is fog beszélni. Miután azonban Brezsnyev és Dubcek befejezte, a szovjetek azt javasolták, hogy ha már így összejöttünk, szólaljon fel mindenki, akinek van mondanivalója. A szovjet oldalon Podgornij beszélt, utána Svoboda. Õt Seleszt követte, majd én és Koszigin – de lehet, hogy õ még énelõttem kapott szót. Cerník is beszélt, tehát kötetlenné vált a találkozó. Utána Piller szólalt fel, és mások.

  Igaz-e, hogy Seleszt durván kikelt Frantísek Kriegel ellen, akit „galíciai zsidónak” nevezett?

  Ennyire nyíltan nem mondta ki, de pontosan elmesélem, hogy történt. Itt ültünk mi (mutatja), és itt a szovjetek. A terem kicsi volt, elég szûkösen voltunk. A tanácsadók arrébb. Seleszt valóban elég gorombán beszélt, mert õ olyan… (nem tudja, hogy fejezze ki magát)

…kulturálatlan ember volt.

  Ilyen volt a természete. Szóval gorombán beszélt, nem válogatta meg a szavait. „Így meg úgy”, mondta, „maguk szovjetellenes politikát folytatnak”. Kriegel itt ült, vele átellenben, és Seleszt közben Kriegelre nézett, tovább emlegetve a szovjetellenességet, a cionista veszélyt, miegymást. Kriegel megkérdezte: „De miért engem néz?” Seleszt erre azt felelte: „Mert maga olyan érdekes, hát azért nézem.” Tehát nem nevezte galíciai zsidónak, de tudom, hogy szûk körben, egymás között ezt mondták róla a szovjetek. Hivatalosan nem.
  Seleszt felszólalása mégis rossz hangulatot teremtett, ment a susmus. Dubcekhez is eljutott, hogy tiltakozni kellene, és õ ennek a sugdolózásnak a hatására tiltakozott is Seleszt szavai ellen. Kérte, hogy ezt vegyék jegyzõkönyvbe. „Jól van”, mondta Brezsnyev, „benne lesz.”
  Véget ért aznap a tanácskozás. Felszálltunk a vonatra. A szovjetek is a maguk vagonjába, és ki-ki elindult volna haza. De ahogy mi bementünk az étkezõkocsiba, nemsokára nyílt az ajtó, és megjelent Brezsnyev, Podgornij, Seleszt.

  Meg Szuszlov.

  Igen, Szuszlov is. Rögtön helyet szorítottunk nekik, két üveg konyak került az asztalra. Lencsét ettünk vacsorára. Van egy olyan mondás mifelénk, hogy valaki eladta a nézeteit vagy ilyesmi, egy tál lencséért. Leültek hát, helyet adtunk nekik, és így Smrkovsky, akinek mindenütt ott kellett lennie, már nem fért el. Így azután fél fenékkel ült a karfán, mert egy ilyen vasúti étkezõkocsiban nemigen van hely. És Smrkovsky azt mondta Selesztnek: „Szépen beszéltél, nagyon szépen!” És ott, helyben összeölelkeztek. Úgy látszott tehát, hogy mindent sikerült elsimítani.
  Másnap reggel folytatódott a tanácskozás. Mindenki megjelent, csak Brezsnyev nem jött el… (hümmög)

  Maguk persze azt hitték, hogy szimulál. Cservonyenko akkori prágai szovjet nagykövettõl viszont azt hallottam, hogy Brezsnyev tényleg rosszul lett az ágcsernyõi tárgyalások végén.

  Legalábbis azt mondták. Mindenesetre a vonaton maradt. Azt üzente Brezsnyev, hogy itt van, de megbetegedett, és kéri Dubceket, menjen át hozzá. Dubcek meg is látogatta: több mint egy órán át négyszemközt beszélgettek. Akkor üzentek Cerníkért, Svobodáért és Smrkovskyért, akik szintén odamentek, majd szovjet részrõl hívatták Koszigint, Podgornijt meg Szuszlovot. Ez a két négytagú csoport több mint egy órát, sõt talán két órát tárgyalt a vasúti kocsiban, és megállapodtak azokról a határozatokról, amelyeket a tanácskozás majd elfogad a végén. Megegyeztek egy újabb tanácskozásról is, mert a szovjetek azt javasolták, Zsivkov, Kádár, Ulbricht meg Gomulka is jöjjön Ágcsernyõre, hogy helyrehozzák a nem éppen szerencsés kimenetelû varsói találkozó okozta bajokat. Dubcek ezt elutasította.
  Végül azonban olyan megállapodás született, hogy Pozsonyban újabb tanácskozást tartanak, amelyen elfogadják a végleges álláspontot. De már addig is visszahívják Kriegelt a központi bizottság elnökségébõl, leváltják Pelikan tévéelnököt, és átszervezik a belügyminisztériumot, mégpedig úgy, hogy az állambiztonsági szervezet kikerül Josef Pavel belügyminiszter irányítása alól. (Egyre lelkesebben sorolja.) Volt még egy negyedik pont is, amelynek értelmében a hírközlésben kellett volna rendet teremteni. Meg kell szüntetni a szovjetellenes propagandát, vagy valami ilyesmit fogalmaztak meg. Dubcek mindezt szent eskü alatt megígérte Brezsnyevnek.

 
Pjotr Seleszt: Mi is történt valójában a kulisszák mögött?

  Mihail Szuszlov, aki Brezsnyevet helyettesítette annak „betegsége” alatt, felszólalásomat és Dubcek válaszát követõen egyszerûen zavarba jött, inába szállt a bátorsága. Mindent jelentett Brezsnyevnek, és amint nekem elmondták, úgy vélte, hogy egy kicsit enyhébben kellett volna fogalmaznom (Kriegellel szemben). Sõt, azt javasolta, hogy kérjek bocsánatot a csehektõl az éles szavakért. Én azonban a leghatározottabban visszautasítottam egy ilyen gyáva és szégyenletes lépést. Akkor Szuszlov kitalálta a megbékélés módját: este menjünk be a csehek vasúti kocsijába egy pohár sörre. Én ezt is megtagadtam, de eljöttek értem a csehszlovákok, Bilak meg Kolder, és így kénytelen voltam beleegyezni. Ebbõl számunkra szégyenletes, mesterségesen megteremtett, teljesen fölöslegesen ránk erõszakolt „megbékélés” lett. Szuszlov politikai ravaszkodásai meg hókuszpókuszai. És – noha végül korántsem csak „egy pohár sört” ittunk meg – semmiféle õszinte beszélgetésre nem került és nem is kerülhetett sor. A „baráti találkozó” és a „kibékülés” kellõs közepén a vasúti étkezõkocsiban odaült az asztalomhoz Smrkovsky, aki már alaposan felöntött a garatra a „pohár sör” után. Barátságosan hátba vert, és azt mondta: „Seleszt elvtárs, jól beszéltél. Hellyel-közzel talán egy kicsit túlzásba estél, de igazad volt. Nincs nekünk vezetõnk. Dubcek nem vezetõ, hanem jó nagy szar. Más ember kell nekünk, erõs, akarattal rendelkezõ politikus.” Ebbõl látszott, micsoda hatalmi harc dúl a csehszlovák vezetésben.
  A „pohár sör” mellett Smrkovskyval folytatott beszélgetésemnek errõl az epizódjáról beszámoltam Brezsnyevnek, Podgornijnak meg Kosziginnek. A „kibékülés” után, késõ este visszatértünk a saját területünkre. Az egész küldöttség Brezsnyev vasúti kocsijában gyûlt össze. Brezsnyev teljesen összetört volt, gyenge és tétova. Arról beszéltünk, mi történjen ezután. Hiszen nyilvánvaló, hogy az ágcsernyõi találkozó nem sikerült. Más nem történt, mint hogy a Csehszlovákiával való kapcsolat még feszültebbé vált. A csehek gyõztesnek érzik magukat. Igaz, legalább végleg meggyõzõdhettünk, mi is a csehszlovák „vezetés” álláspontja, és látjuk, milyen megosztottság dúl a CSKP központi bizottsága vezetésében. De a tanácskozásnak nem ez volt az eredeti célja.

(P. J. Seleszt: „…Da nye szugyimi bugyetye.” Dnyevnyikovije zapiszi, poszpominanyija cslena Politbjuro CK KPSZSZ. Moszkva, 1994.)


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/