Az utolsó lapzárta utáni legvégsõ lapzártakor (október 20-án) úgy áll a helyzet, hogy november 16-án a NATO-ról népszavazunk, a földrõl pedig (hacsak az Alkotmánybíróság úgy nem tesz az ellenzék kérdésével, mintha a kormány tette volna fel) majd egy zimankós téli napon szavaz, aki akar. Ha lapunk megjelenéséig netántán alapvetõen megváltozna a helyzet, akkor majd a kedves olvasó öntevékenyen levonja az alábbiakból azt, ami érvényét vesztette.
  Ennek a búbánatos népszavazási históriának két haszna van. Az egyik az a tanulság, hogy ha a sunyiságra sunyiság válaszol, akkor a sunyiság diadalmaskodik. A másik, hogy végre tudjuk, mit akar a földkérdésben a többség. Méghozzá jobban tudjuk, mint akár a kormány, akár az ellenzék által mozgósított népi töredék népszavaztatásából tudnánk, mert a közvélemény-kutatók valamennyi kérdést megkutatták. Csak azt nem tudjuk, mit akar inkább a többség az egyszerre nem akarható dolgok közül. Ám éppen ez az, amit a legkevésbé tudnánk meg a népszavazásból.
A többség számos egybehangzó közvélemény-kutatási eredmény szerint azt mondja:
     · legyünk benne az európai integrációban, ne hozzunk olyan döntést, ami ezt lehetetlenné teszi;
     · vásárolhassanak termõföldet a mezõgazdasági tevékenységet folytató belföldi gazdálkodó szervezetek;
     · ne vásárolhassanak termõföldet külföldiek még közvetetten, belföldi gazdálkodó szervezetek tulajdonosaiként sem.
     (A külföldi természetes és jogi személyek földvásárlásának tilalmával nem foglalkozunk, mert abban a pártok között is konszenzus van.)
  Egy népszavazásnak voltaképpen erre a három kölcsönös függõségben lévõ kérdésre kellene választ adnia. A három kérdésre külön-külön adott többségi válasz összeférhetetlen egymással, ezért a törvényhozás nem igazodhat hozzájuk. A népszavazási többség ezek után aszerint alakulna, hogy melyik kérdés az, amire közvetlenül válaszolhat az állampolgár, és melyik az, amire csak közvetetten. Az elsõ kérdésre adott választ (legalábbis ami a belföldi gazdálkodó szervezetek tulajdonos szerinti megkülönböztetésének tilalmát illeti) az ellenzék is, a kormánykoalíció is adottnak tekinti, s ezért csak a másik két „igennel” manipulál. Az ellenzék azzal a céllal indította a népszavazást, hogy a fönti harmadik pont többségi válaszával a második pontban a többség akaratával szemben álló döntésre kényszerítse a törvényhozást. A kormánykoalíció ezt megkontrázta azzal a kezdeményezéssel, amely a második pont többségi válaszával legitimálná a harmadik pont többségi akaratával szemben álló döntést.
  A kormánykoalíció mind módszertani, mind tartalmi szempontból átvette az ellenzék sunyi harcmodorát.
  A tartalmi sunyiság a javasolt válasz következményeihez való viszony elködösítésében van. Az ellenzéknek nincs egységes és egyértelmû válasza arra, hogy önmagában is helyteleníti-e – a többséggel szemben – a gazdálkodó szervezetek földvásárlásának lehetõségét, vagy csupán kevésbé tartja ezt fontosnak, mint a külföldiek közvetett tulajdonlásának a megakadályozását. A kormánykoalíciónak úgyszintén nincs egységes és egyértelmû válasza arra, hogy önmagában is értéknek tekinti-e – úgyszintén a többséggel szemben – a külföldi tulajdonos (tehát a külföldi tõke) megjelenését a magyar termõföld piacán, vagy csupán elkerülhetetlen mellékhatásnak.
  Kérdés, hogy egy ilyen háromtényezõs döntés mennyire alkalmas egyáltalán a népszavaztatásra. Mindenesetre egy fair népszavazás a megtévesztõen egyszerû válaszlehetõségekkel szemben tisztességesen bonyolult válaszlehetõségeket tartalmazna. Olyanokat, amelyek nyílt döntésre kényszerítenék az állampolgárokat az egymást kizáró alternatívák között. Azután már az állampolgáron múlik, hogy megpróbálja-e érdemben áttekinteni a komplex válaszlehetõségeket, vagy egyszerûen elfogadja annak a politikai erõnek a javaslatát, amelyben a leginkább megbízik. Ez utóbbi eljárás is teljességgel megfelel a demokrácia szellemének.
  Egy fair szavazólap (a kodifikátorok szõrszálhasogatását megelõzõ, nyers állapotában) nagyjából az alábbi szöveget tartalmazhatná:
  Egyetértek azzal, hogy

1. külföldi természetes és jogi személyek ne szerezhessenek termõföldtulajdont sem közvetlenül, sem belföldi gazdálkodó szervezeteken keresztül még akkor sem, ha ez azzal jár, hogy a mezõgazdasági tevékenységgel foglalkozó, kizárólag belföldi tulajdonban lévõ gazdálkodó szervezetek (szövetkezetek) sem szerezhetnek termõföldtulajdont;

2. mezõgazdasági tevékenységgel foglalkozó belföldi gazdálkodó szervezetek termõföldtulajdont szerezhessenek még akkor is, ha ez azzal jár, hogy belföldi gazdálkodó szervezetek (rész)tulajdonosaként közvetett módon külföldi természetes és jogi személyek tulajdonába is kerülhet termõföld;
  A szavazólapon természetesen a két válaszlehetõség egyikét kell megjelölni. Egy igazán fair szavazólap harmadik válaszlehetõséget is tartalmazna: Egyetértek azzal, hogy
 
3. kizárólag belföldi tulajdonban lévõ belföldi gazdálkodó szervezetek szerezhessenek termõföldtulajdont még akkor is, ha ez a szabályozás Magyarország által aláírt nemzetközi szerzõdést sért.
Ezt a harmadik kérdést azonban már végképp nem engedélyezné a népszavazási törvény, mert nemzetközi szerzõdést nem lehet népszavazással megtámadni.
  Egy ilyesfajta szavazólap persze csak politikailag semleges kezdeményezésnek vagy politikai önkorlátozásnak vagy az ellentétes állásponton lévõ politikai erõk közös kezdeményezésének az eredménye lehetne, és csupán a népszavazás tárgya szempontjából lenne racionális. Ennek a népszavazásnak azonban fontosabb a felhajtóereje, mint a tárgya. A népszavazás igazi kérdése az, hogy kit hajt fel a választásokra, kinek sikerül jobban bejáratnia a kampánygépezetet, ki tudja megmutatni a választóknak még az elsõ forduló elõtt, hogy õ a gyõztes, akire a mélyen tisztelt konformista választó szavazni szeret.
  Még ha nem is olyan kérdésrõl van szó, amelynek megfogalmazása az eredmény szempontjából döntõ jelentõségû, a kezdeményezõt akkor is kedvezményezi pusztán a kezdeményezés ténye. A kezdeményezõ az, aki bízik a népben, õ emeli a népet legfelsõ fellebbezési fórummá, s a hozzá közelebb állók érzik ebben az esetben inkább népnek magukat, akiknek feltétlenül hallgatniuk kell a népet tanúskodni hívó szóra. Ha 1989-ben a Nemzeti Kerekasztalnál a közvetlen elnökválasztás (egyszeri) lehetõségét elutasítók álláspontja gyõz, s  utána azok hívják szavazni a népet, akik közvetlen elnökválasztást akarnak, akkor az Isten se mentette volna meg szegény hazánkat a Pozsgay–Antall duumvirátustól.
  A jegyzetíró színt vall (többet is): A földkérdés szempontjából üdvösnek tartottam volna, ha a kormánykoalíciónak az ellenzék sunyi kérdését a maga sunyi kérdéseivel kilõve sikerült volna megakadályoznia, hogy népszavazás betonozza be azt a földtörvényt, amelyet 1994. április 6-án utolsó leheletével szavazott meg az akkori kormánytöbbség, s egyöntetûen szavazott le az ellenzék három pártja – egy hónappal és két nappal azelõtt, hogy a törvény ellen szavazó (s a programjukban annak módosítását ígérõ) pártok (MSZP, SZDSZ, Fidesz) háromszor annyi (60%-nyi) szavazatot kaptak, mint a vesztes koalíció pártjai. Ezzel szemben igen aggályosnak tartottam volna azt, ha a kormánykoalíciónak sikerül elcsenni a kezdeményezés jogát azon az alkotmányossági lyukon keresztül, amelyet egyébként rögtön a csenés után – ez a csíny lesz a végsõ alapon – maga is be akar tömni.
  Amennyire üdvös a demokratikus politikai kultúra szempontjából, hogy az Alkotmánybíróság ezt a végsõ csínyt meghiúsította, annyira aggályos úgyszintén a demokratikus politikai kultúra szempontjából, hogy ezzel a határozattal teljesen bizonytalanná váltak az Alkotmánybíróság kompetenciájának határai. Ez a határozat ugyanis visszamenõleg felelõssé teszi az Alkotmánybíróságot azért, hogy korábban nem védte meg a társadalmat számos általa (is) alkotmánysértõnek minõsített eljárás demokráciaromboló következményeitõl (gondoljunk például a Balsai-féle bírói kinevezésekre vagy a Magyar Rádió és Televízió költségvetési önállóságának megszüntetésére, amely Hankiss és Gombár lemondásához s a Nahlik–Csúcs-féle rémuralomhoz vezetett).
  Ahogy a kormánykoalíció az Alkotmánybíróság pályára lépése után is meg tudja menteni a meccset, az megmutatja, mi (lett volna) a tisztességes védekezés útja. Elõször is alkotmányellenesnek tartott kérdés ellen Alkotmánybírósággal kell védekezni és nem ellenkérdéssel. Ez persze nem biztos védelem, az Alkotmánybíróság nem is tévedhetetlen, nem is bírálhatatlan, de mindenesetre legitim, és minden legitim politikai erõnek az õ ítéletéhez kell tartania magát alkotmányossági kérdésekben. Másodszor a kormánykoalíció nyugodtan kihasználhatta volna, mint ahogy most kihasználja a törvényesen rendelkezésére álló idõt. Az ellenzék ugyanis már akkor lekéste a NATO-népszavazást, amikor az aláírásgyûjtést elkezdte, és ezt a kormány a népszavazási törvénybõl igen egyszerûen kiszámíthatta volna. Annak ellenére, hogy az aláírások váratlanul gyorsan gyûltek össze, az Országgyûlés csak akkor köteles meghatározni a földügyben a népszavazás idõpontját (föltéve és megengedve, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányosnak fogja nyilvánítani az alkotmányossági szempontból – is – kétes kérdést), amikor a NATO ügyében már szavazni kell. Ha a kormány maga nem kapcsolta volna össze ezt a két ügyet, ha nem kellett volna ezért a hatpárti konszenzustól eltérve ügydöntõnek minõsíteni a NATO-népszavazást, akkor a megfelelõ részvételi arány elérése nem jelentett volna problémát a NATO-népszavazáson, és nem lett volna lehetséges az ellenzék népszavazásán. Az egyik népszavazást követõ másik népszavazás a választópolgárok többsége számára érdektelen kérdéssel a választások elõtt néhány hónappal, a kormánypártok passzivitása és hallgatólagos bojkottsugallata mellett, télvíz idején: holtbiztos bukás. A sikertelen népszavazás után a kormánykoalíció elfogadtathatja a maga földtörvényét a ciklus utolsó pillanatában úgy, ahogy az elõzõ kormány tette. Ez az az eset, amikor a söprögetõ olyan csatár után rúg, amely magától is elveszti a labdát. Ezt a csúnya utánrúgást mintha – végül is – olcsóbban úszná meg a kormány, mint ahogy az tisztán pedagógiai szempontból indokolt lenne.
  Hiszen az ellenzék népszavazása természetesen most is sikertelen lesz, a kormánykoalíció most is átpasszírozhatja még, ha nagyon akarja, a ciklus végén a földtörvény módosítását, de ez azért most már igen-igen visszatetszõ lenne.
  Az ellenzék az alkotmányosság iránti messzemenõ érzéketlenséggel igyekszik kihasználni a történteket a törvényesség és a törvénytelenség határának elmosására. Azt a látszatot keltik, mintha az Országgyûlésnek törvényes kötelezettsége volna a két népszavazást összekapcsolni, mintha az ellenzéknek törvényes joga lenne ahhoz, hogy a kezdeményezésérõl az elõírt határidõ töredéke alatt döntsenek, mintha az Alkotmánybíróság máris alkotmányosnak minõsítette volna az ellenzék kérdését, és alkotmányellenesnek a kormányét (Boross Péter), mintha a kormány (!) választási csalást követne el azáltal, hogy a Választási Iroda nem szolgáltatja a hitelesítési eredményeket harmadannyi (csupán kétharmadannyi) idõ alatt, mint amennyi a törvény szerint a rendelkezésére áll (Deutsch, Orbán), stb. Az az igazság, hogy az ellenzék rá is kényszerült erre az abszurd játékra, miután kiderült, hogy az a „gyõztes meccs”, amelyet Orbán Viktor rábeszélésére nem adtak döntetlenre, még döntetlenre sem menthetõ. Ez a rámenõs, ámde kevéssé tanulékony fiatalember ezúttal már sokadszorra esik... a képére. És egyre nagyobbra.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu