Reformerek és karavánok

  Az elôzô év legerôsebb filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának visszhangjával még tele a sajtó. Ez a „filmév” igazából ’67 végén kezdôdött. A Népszabadság karácsony elôtti (dec. 23.) számában ugyanis Darvas József írószövetségi elnök és többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”, akkoriban állami fô-író ellenvéleményt jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak vélt öldökléseit, hullahegyeit.
Darvas modora és hangneme kínosan emlékeztet az ötvenes évekre, teljesen túlhaladott. Csikorgó lemez, Rényi Péternek sem kell, ô ennél dialektikusabb és korszerûbb. Most ravasz mutatványba fog. A Népszabadságban bizonyos fenntartásokkal nemrég lelkendezve üdvözölte a Csillagosokat – bôven idéztük a múlt havi „Beszélô-évben” – most azonban „helyére teszi”. Népszabadság-cikkét a nagyközönségnek szánta, e szigorúbban „elvi” dolgozatot viszont a párthavilap figyelmeseinek. Szigorú és „elvi”, de egészen másként, mint a póriasan elavult, az öldöklések sokkoló hatását bíráló, azok öncélúságát elítélô Darvas. Rényi tágabb látókörû:
  „Miféle választás az, ahol egyik alternatíva a halál, a másik az élet? Jancsó ugyanis idáig absztrahálja a konfliktust. Aki ezen a válaszúton az életet választja, az nem felelôsséggel cselekszik, csak minden élôlény elsôrendû animális ösztönének engedelmeskedik. Ebben az állapotban nincs etikai súlyú döntés, nincs választás a marxista morál értelmében sem, de hadd tegyem hozzá: még az egzisztencializmus értelmében sem.”
  Azután kitér néhány más méltatásra: „Almási Miklós a Csillagosokról írt bírálatában (Kritika, 1968/1.) azért marasztalja el Jancsót, mert túlságosan elvont morális kérdések elé állítja hôseit. Én úgy értelmezem a Csillagosok, katonákat, hogy nem is morális kérdések elé állítja hôseit: a problematika a morálon túl játszódik le. Még ellenforradalmárai is túl vannak jón és rosszon. A sivár térség, amelyben itt az erôk mérkôznek, az élet és a halál absztrakt pólusai. (...) A Jancsó-filmek ezért játszódnak olyan akonkrét, elvont világban, ezért nem hatnak ránk forradalmas indulataik ellenére sem forradalmasítóan. Hôseik hiába ágálnak úgy, mint a legendás hôsök – mert nem látjuk, nem ismerjük meg azt a történelmi szituációt, amely a forradalmat szülte, hinni sem tudunk példájukban, nem tudjuk átélni harcuk belsô tartalmát.”
Jancsó munkássága egyre inkább fontos ideológiai gyakorlótereppé válik. Újabb filmjét is most mutatják be, alig pár hónappal az elôzô után. A Csend és kiáltást Fehér Ferenc szintén marxista filozófiai szemszögbôl elemzi a Filmkultúra 68/2-es (március–áprilisi) számában.
  „A mítosz (a folklórrá vált történelem) bevezetése egyszersmind az uralkodó, hivatalosan rögzített mítoszok rombolása is ciklusában. A Szegénylegények negyvennyolc szánalmas-tragikus epilógusa, egy nagy és illuzionista gondolat szétforgácsolódása veszendôbe ment életek sorában, az illúziót önveszélyesen dajkáló emberi sorsokban; másfelôl a hatvanhetes béke és idill igazi arcának brutális felmutatása. A Csillagosok, katonák a forradalmat teszi elénk olyan vértôl iszamos, mégis fenséges mivoltában, ahogyan az olajnyomatainkon nemigen látható. A Csend és kiáltás történelmi konkrétságban és történelmi igazmondásban – ha lehet – felülmúlja ikertestvéreit: a nemzeti gerinctörés félelmetesen találó és alig elviselhetôen fájdalmas története.”
  Érdekes áthallásokra ad alkalmat ez a nyilvánvalóan kevésbé esztétikai, inkább (marxista) filozófiai indíttatású és szemszögû írás. Fogalmazásmódja megnehezíti a mai olvasó dolgát (vajon az akkoriét is?). A Szegénylegények tehát Fehér Ferenc szerint „egy nagy és illuzionista gondolat szétforgácsolódása, veszendôbe ment életek sorában, az illúziót önveszélyesen dajkáló emberi sorsokban”. Hiába olvasom el még egyszer a botló mondatot, a mögötte rejlõ gondolatot így is csak homályosan vélem érteni. Tovább: „Marx gondolata, mely szerint az elidegenedés közös sorsa elnyomónak és elnyomottnak, csupán eltérô módon, más-más irányban és igen különbözô reakciókkal, a maga korában nem talált igazi ábrázolóra, csakis a tényt durván manifesztáló huszadik században. A marxi felismerés mai ábrázolói közé tartozik Jancsó Miklós, és úgy hiszem, a Csend és kiáltás ebben a tekintetben még a Szegénylegényekhez képest is elôrelépett.”
  Rényi Péter általában nem örült a Filmkultúra hangvételének, vitatott filmekrôl ô szerette kimondani az utolsó szót; valószínûleg Fehér Ferenc cikkének sem tapsolt. Természetesen tudok Fehér „helyzetérôl”, azt sem feledem, hogy az elôzô évben a Kortársban értékes, a hivatalos „parabolisztikus” mellébeszélésekkel alig törôdô tanulmányt közölt a Csillagosokról. Mégis, kései olvasóként, harminc év múltán, az ô és a Rényi Péter beszédmódját, sôt: a bennük tükrözôdô világszemléletet meghökkentôen hasonlónak érzem.
Több hónapig húzódó vita duzzad a magyar filmrôl a Társadalmi Szemle hasábjain. A vitazárót természetesen, ki más, Rényi Péter „tartja”.
  A Kétféle válasz a népiesség problematikájára címû alfejezetben, a cannes-i díj hivatalosan nem támadható örömén túllépve, most már keményebben utasítja el a Kósa Tízezer napjából kihallatszó dallamot:
  „A Húsz óra mûvészettörténeti és filmtörténeti érdeme, hogy olyan képet rajzolt a magyar paraszt helyzetérôl a szocializmusban, amely érvénytelenné tette a népiek szemléletét. A népiek Tiborc-szemléletének bírálatára tett valamiféle kísérletet a Tízezer nap is, amely a sem ide, sem oda nem álló kisparaszt vergôdését, a kétlelkûség tragédiáját exponálta. Csakhogy Kósának nem volt mersze kiemelni azt a történelmi cezúrát, amelyet a kollektivizálás objektíve jelentett; az ô hôse nem Elnök Jóska, aki a történelem nevében kimondja az ítéletet a kisparaszti életforma fölött, hanem egy messianisztikus megszállott, egy érzelmes rajongó, aki nem tényekkel, nem a szocialista világban már megtett úttal érvel, és ezért nem is tudhat többet mondani, mint azt, hogy kell lennie valahol valami megoldásnak. Alighanem az sem véletlen, hogy ez a hôs még külsôleg is a vallási igehirdetôkre hasonlít.”
  *

  Vannak új színek is a palettán. Közönség és kritika egyaránt jól fogadott két elsôfilmest. Sándor Pál Bohóc a falon címû filmjén a francia új hullám hatása érzõdik: a spontán és a „jól megcsinált”, ügyesen megírt filmfajta korai ötvözete. Létay Vera kiválóan jellemzi: „Éljen a szabadság! – kiált fel a film ifjú fôhôse, hetykén szembenézve a kamerával, háta mögött a jómóddal berendezett szülôi lakás, herendi porcelánjaival, katalogizált könyveivel... –  Éljen a szabadság! – kiált fel az elsôfilmes rendezô Sándor Pál, szembenézve a kritikusokkal, háta mögött a tekintélyes filmmûvészet márkás nagyjaival, katalogizált eszközeivel.”
  Érdekes és nyersesége ellenére – vagy épp ezért – rokonszenves hang szólalt meg Mészáros Márta elsô filmjével (Eltávozott nap). Látszik a dokumentarista iskolázottság és szem; feszes, mégsem „elôre kiagyalt”, hanem a forgatás közben (a filmvásznon) szinte spontánul kibomló történet egy soha nem látott apját felkeresô munkáslányról. Kovács Kati nagyon érdekes, a szó legjobb, leghitelesebb módján „amatôr”...
  *

  Még folyik a Társadalmi Szemle nehézveretû vitasorozata, de máris itt van, még tavasz elôtt a Falak, Kovács András munkája.
  Mai szemmel elképesztô, és egy mai, fiatalabb nézônek tán nem is egészen érthetô az a heves izgalom, amellyel kritika és közönség ezt a filmet fogadta. Egy nagyvállalat fômérnökei és vezetôi a gazdasági reformok ottani bevezetése vagy akadályozása érdekében végigintrikálják s fôleg végigvitázzák a filmet.
„Amit alakjai mondanak: ragyogó logikájú tanulmány, eleven és izgalmas vita. Ami viszont történik velük, amit cselekszenek: nélkülözi az esszé minden sajátosságát; csak ürügy bizonyos problémák fölfejtésére, kimondására.” (B. Nagy, ÉS, 1968. 7. sz.)
  A Falak alaposan megmozgatta a napi- és hetilapok kulturális rovatát: majd minden fôbb rovatvezetô és helyettes fôszerkesztô a pezsdítô vita szándékával vitatta a pezsdítõ vitát kiváltani szándékozó szöveg-filmet. A Falak kapcsán használták elôször a pár évig büszkén vállalt „cselekvô film” kifejezést. A reformszellem csitulta után kevésbé.
  Minden vitázó, minden méltató és minden hozzászóló azonos „reform-pozícióból” szólt. Ezért is maradt meg emlékezetemben a talán egyetlen másfajta hang.
  Ungváry Rudolf a Vigiliában valami olyasmit írt, hogy egyszer, néhány évtized múlva majd talán nem is lesz olyan fontos, hogy a különbözô, a Falakban klikkbe verôdô és intrikáló, reformer meg nem reformer fôhivatalnokok melyik gazdasági irány hívei, hogy a vitákban kik és milyen érvekkel diadalmaskodnak. Hûvös modorú, rövid cikk, de a mai fénytörésben élesen villog.
  *

  Veszprém nyáron, mint egy szabadtéri színpad vagy díszlet: Jancsó itt forgatja a Fényes szeleket, mely majd a következô év tavaszán minden idôk legnagyobb magyar filmvitáját robbantja ki. Augusztus 21-én szokás szerint kora reggel indulnak a helyszínre. A kocsi rádiójában hallják meg a prágai események hírét. A gépkocsi megáll: Jancsó kiabál, mások görnyedten hallgatnak. Indulnak tovább: készül a fehéringes pártbürokraták és a naiv köz-vörösingesek, a körbe-körbe becsapatások és meggonoszodások filmje, a Fényes szelek.
  *

  Március végén a francia filmklubok szervezésében magyar filmhétnek tapsolnak Nizzában. A magyar filmek tavasszal, nyáron, ôsszel, minden filmfesztiválra bajnokesélyesként érkeznek. Ez az év a pecsétekkel jóváhagyott Európa-bajnoki sikerek éve lehetett volna külföldön. Jancsó Csillagosokja az elôzetes hírek szerint valószínûleg Arany Pálmát nyer Cannes-ban, jóvá teendve a Szegénylegényekkel történteket (csak Forman Tûz van, babámja a lehetséges ellenfele). A fesztivál azonban félbeszakad, s ezt Jancsónak, Formannak diákforradalmi mazochizmussal kell ott a helyszínen helyeselnie.
  Botrány Cannes-ban, Pesaróban, Velencében. A diáklázadások a fesztiváltermeket is elérték. San Sebastianban nem szakadt félbe a szemle. Ide a prágai események után szerencsés érzékkel küldték Bacsó Nyár a hegyen címû, ma is érdeklôdéssel nézhetô filmjét: Mensáros mint eszméit kiábrándultan is ôrzô egykori rab találkozik az eszmevezetôk parancsait követô egykori ávós rabtartójával a mûvészteleppé átépített munkatábor falai között. Amikor Bacsó filmje a spanyol üdülôvárosban fontos díjat nyer, itthon bemutatják a következô munkáját, a Fejlövést. Máig e két filmet vélem Bacsó legjobb munkáinak.
  *

  Miként az év vitával (a Csillagosokéval) indul, új vitákkal (a Dózsa-filmével) zárul. Kósa mozgóképe helyett még csak az Új Íráspublikálta hosszú filmnovella „látható”, de így is zaklatott eszmecserékre ad alkalmat. A Pécsi Játékfilmszemle nem sokkal Csehszlovákia megszállása után zajlik, de a nem csökkenô reform-optimizmus bûvöletében. A fôtéma ott is a „Dózsa” lesz.
  Dózsának „hit nélkül, illúziótlanul kellett a tüzes trónt végigszenvednie, a választás miatti felelôsség szörnyû súlyával, mégis meggyôzôdve az igazáról” – nyilatkozott a forgatókönyv egyik írója, Csoóri Sándor. Magyarázat a mai és a filmet nem ismerô olvasónak: „a szörnyû felelôsség súlya” nem a tüzes trón vállalása miatt kínozza Dózsát. Sokkal inkább a véres forradalmi terror, a szimpatizáns, de csüggedô „értelmiségiek” elhallgattatása miatt (a filmben a krónikás-deák nyelvét tépetteti ki) gyötri önvád a parasztlázadás vezérét. Nemes Károly filmtörténész józanul jegyzi meg: „Szerencsésebb lett volna a témát a mai életanyagban felvetni, de nem biztos, hogy lehetséges lett volna.”
  Pécsett Huszár Tibor reformkommunista tartotta az általános vitabevezetôt, de igazából nem ez az „általános eszmecsere”, hanem egy késôbbi, Rényi Péter fôszereplésével zajló Dózsa-vita keltett majdnem színházi érdeklôdést. A részben szakmabeli, részben az ország minden tájáról idegyûlt egyetemista közönség Kósának és Csoórinak tapsolt, Rényi Pétert visongva lehurrogta. A helyettes kultúrpolitikus gyakran elvörösödve, mazochista örömmel játszotta a pofozóbábu szerepét – mi viszont elégedetten sétálhattunk utána az október-fényû Széchenyi téren: „Jól megmajmoltuk a hatalmat.” Ma az a szörnyû gyanúm, ôk majmoltak meg minket, ôk alkották a lenini úton zavartalanul haladó karavánt.
  *

  „Jó mulatást, ’68” A Pannónia Filmstúdió rajzfilm-összeállításának viszont öncsalás nélkül lehetett tapsolni.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu