Kik ezek?
(Körkép 68. Szerkesztette Rátkai Ferenc és Tóth Gyula. Magvetõ, Budapest, 1968. 681 oldal, 36 Ft – a könyvhéten féláron!)
Mindenekelõtt arcok. Tizenkilenc
magyar író arca Gink Károly fényképein.
Hamis beállításban, hazug megvilágításban
valamennyi. Bertha Bulcsu, Császár István, Déry
Tibor, Fejes Endre, Galambos Lajos, Galgóczi Erzsébet, Gerelyes
Endre, Illyés Gyula, Jókai Anna, Lengyel József, Moldova
György, Nemes György, Örkény István, Raffai
Sarolta, Rákosy Gergely, Simonffy András, Szakonyi Károly,
Veres Péter, Vészi Endre. Rossz anyagból varrt zakók,
ingpulóverek, utoljára az érettségin viselt
nyakkendõk, töprengõ, az ország sorsáért
aggódó, felelõs tekintetek. Alig egy-két valódi
arc (Déry, Illyés, Örkény, Veres Péter)
– de még Illyés is hamis a maga dubiózus baszksapkájában
–, nem írókat, hanem pozitív kulturális dolgozókat
látunk. Õk reprezentálnák a magyar novellát
l968-ban. De vitriolos kritikájában már Szerdahelyi
István rájött (Kortárs, 1968. 10. szám),
hogy ez a válogatás nem reprezentál semmit, sem a
kortárs magyar kisprózát, sem a ország állapotját,
sem az irányzatok sokféleségét. Rossz, esetleges,
hibrid válogatás ez, amelyben még a legnagyobb nevek
is (Déry, Illyés, Veres Péter) gyengébb írásaikkal
szerepelnek. Hol maradt Cseres Tibor, Csurka, Hernádi Gyula, Illés
Béla, Kamondy László, Kolozsvári Grandpierre
Emil, Mándy, Sánta Ferenc, Somogyi Tóth Sándor,
Szabó Pál? – kérdi Szerdahelyi. Ha a hiánylistát
egy kissé megnyirbáljuk, még ma is elfogadhatjuk kérdését,
de azt miért nem kérdi Szerdahelyi, hogy hol maradt Ottlik,
aki pályája egyik legemlékezetesebb elbeszélését
publikálta 1968-ban (Minden lehet)? (A novella nincs benne az l969-es
Körképben sem.) A könyv nyilván nem keltett különösebb
feltûnést – és ez így is van jól; Szerdahelyin
kívül mindössze Faragó Vilmos ÉS-beli recenziója
foglalkozott a kötettel. Neki tetszik az antológia, amely azt
bizonyítja, hogy még sincs baj a magyar novellával.
Ennyit Faragóról.
E sorozat makacsul visszatérõ
irodalmi kérdése: mi maradt mára olvasható
a hatvanas-hetvenes évek prózájából?
(A lírára nézve e kérdés értelmetlen,
hiszen ezekben években még élt és dolgozott
Illyés, Pilinszky, Weöres; ekkoriban kezdte pályáját
Petri és Tandori, hogy csak a legnagyobbakat említsem.) És
az ostinatoszerûen visszatérõ válasz: alig valami.
Tényleg: kik ezek? A kérdés korántsem szónoki,
hiszen a felsorolt szerzõk közül ma már szinte
senkit nem veszünk elõ, a kötetbõl csak Illyés
remek testvérportréja látszik némileg maradandónak
(Bátyám Párizsban), és persze Örkény
egypercesei. De ki gyötörné ma magát Galambos Lajos
vagy Raffai Sarolta epikájával? Ígéretes indulás
Simonffy Andrásé (A medveölõ fia), de mára
õt is elfeledtük, bár kissé igaztalanul. Simonffy
novellája nagyot szólt a korban, olyannyira, hogy egy 1981-es,
a 38 fiatal prózaíró alcímet viselõ
antológia ennek az elbeszélésnek a címét
viselte borítóján (A medveölõ fia. Válogatta
és szerkesztette Vasy Géza. Szakmailag ellenõrizte:
E. Fehér Pál[!]. Kozmosz könyvek, Budapest, 1981.) Simonffy
szövege allegorikus, talán ez is sikerültségének
egyik titka, az apák és fiúk örök konfliktusáról
beszél: az egykori medveölõk kihaltak, feltehetõen
a medvék is, és most itt áll az ifjúság
a maga medvefosztott jövõjével. Mindenkinek meg kell
keresnie a maga medvéjét – valahogy így szólhatott
Simonffy jó ízléssel megírt novellájának
„üzenete”, hogy egy akkoriban divatos szóval éljek.
Meg kell emlékezni még Császár István
Fejforgás címû novellájáról. Császár
akkoriban amolyan érdekes deviánsnak látszott, de
– balszerencséjébõl, meg persze belsõ igényteleneségébõl
eredõen – úgy maradt. Pomogáts Béla több
misét megérõ, összefoglaló jellegû
könyvében (Az újabb magyar irodalom. 1945–1981; Gondolat,
1982) így ír Császárról: „Lézengõ
és veszendõ fiatalokat mutatott be, akik nehéz körülmények
között, sokszor reménytelen küzdelmekben õrlõdve
keresik helyüket és otthonukat.” Mai szemmel olvasva elbeszélése
nem több rosszul megírt, rosszul szituált félalkoholista
nyafogásnál; ugyanakkor a korszak egyik tipikus életérzését
közvetítette, a szegény, társbérletben
élõ magyar Zarathusztrák klapanciáit.
A könyvbõl kirajzolódó
epikus összkép vigasztalan: nyelvi sivárság,
szellemtelenség; rossz, általában Hemingwayt utánzó
dialógustechnika; túlírtság, vagy túl
keveset, vagy túl sokat markolás; intellektuális igénytelenség;
szociologikus gondolkodás, „valóságfeltárás”
jellemzi a mûveket. Na meg a filmszerûség – ami logikus,
hiszen ez volt a magyar film egyik nagy korszaka, Nemes Károly joggal
publikálta ez évben a könyvét Miért jók
a magyar filmek? címmel. A szövegek nagy része elvetélt
riport, újságcikk, lapos tárcanovella, „valóságirodalom”,
ám ekkor szinte szükségszerû, hogy az írásokat
a mérhetetlen mennyiségû hazugság vagy elhallgatás
szervezi egésszé. (Vészi Endre: Füstszagúak
címû elbeszélése a legjobb példa erre.
Film lett ebbõl is, akár Galambos Lajos szikár giccsébõl:
Görög történet.) De hát hogyan is lehetett
volna a Kádár-szisztémában másról,
mint az álvalóságról beszélni? Aki megkísérelte,
elõbb-utóbb menthetetlenül térdig gázolt
a hazugságban, így születtek a „jobbító”
indulatú mûvek.
„A legrosszabb szocializmus is jobb,
mint a legjobb kapitalizmus” – ez a próza akarva-akaratlan Lukács
rossz emlékû mondását illusztrálja többnyire.
A diktatúrában minden hivatalos mûvészet ideologikus.
És a diktatúrában alkotók relizmusának
megoldhatatlan kérdése: hogyan ábrázolhatja
az irodalom a valóságot, ha egy bizonyos határon túl
megtiltják neki? Bonyolítja a kérdést, hogy
talán még a nagy Aczél György sem tudta, hol
a határ. (A jobbak, mint Simonffy András, talán ezért
tájékozódtak az allegorikus-parabolisztikus ábrázolás
felé.) Rákosy Gergely novellája (Gombó kinn
van) fiatalkorúként börtönbe került hõseinek
értékszemléletében a rendõrök,
smasszerek még mindig elfogadhatóbbak, mint az élõsdi
kispolgárok, a „gombók”. Ez jóhiszemû, de alapjaiban
mégis hazug gondolkodás. A legaljasabb szemléletû
szöveget természetesen Moldova György produkálta
az aszódi fiatalkorúakat fogva tartó intézetrõl
szóló riportjában (A tetovált kereszt), szerzõnk
már igen korán kezdte a cigányozást; értékhierarchiájának
csúcsán már ekkor is a vagány áll, legyen
az smasszer vagy fiatalkorú bûnözõ: az a „fasza
gyerek”, akinek sikerül átvágnia a másikat. A
leggyomorforgatóbb szövege egy „dilis lányról”
szól, „aki ahányszor megszökött, mindig tele hassal
jött vissza. Megunták az ügyet, és az egyik mûtétnél
miskárolták a leányzót.” Moldova – szokásához
híven – ezúttal is írói kommentár nélkül
beszélteti szereplõjét, de az intonációból,
kontextusból, szituációból nyilvánvaló,
hogy õ maga is jó heccnek tartja az ügy ilyetén
elintézését. De Moldova kirívó eset,
a többi rossz író szemlélete nem ilyen végtelenül
lezüllött. Mindössze kis tehetségû emberekrõl
van szó, akik a mecénás államtól túl
nagy lehetõséget és példányszámot
kaptak a publikálásra.
Az 1968-as SZOT-díjasok:
Czine Mihály és Urbán Ernõ.
József Attila-díjat
kapott: Benjámin László, Gyurkó László,
Kahána Mózes, Keresztury Dezsõ, Molnár Géza
(I. fokozat); Mocsár Gábor (II. fokozat); Raffai Sarolta
(III. fokozat).
Kik ezek?
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu