Térden hagyott erdõk

  Arra gondoltam, hogy nagyon nyomasztó lesz az utazás, de nem: fényesre világította a nap a batinai hidat, egy harcászati terepasztal játékbástyáinak tûntek a betonból öntött, szûk õrtornyok; a jugoszlávok személyi igazolvánnyal is menni hagyják még az átkelõket, a túloldalon pedig a belga kéksapkások állomásoznak, most éppen UNTAES a nevük. Mivel kevesen igyekeznek az elátkozott tartomány felé, nemigen akad dolguk. Megállunk a sorompó elõtt, a kis katonai õrbarakk mellett. Toni Braxton dala kihallatszik a nyitott ajtón át; elõjön az ügyeletes kéksapkás. Várni kell egy kicsit, amíg a kézzel irányított sorompó felemelkedik. Közben a dal a refrénhez ér, hogy un-break my heart, és bent harsogják az énekesnõvel együtt, ahogy a torkukon kifér, a géppisztolyos õr mosolyogva bekiabál valamit, mire szûnik bent a vokál, elõbukkan három kék sapka nélküli, félcentis géppel nyírott fej, hogy megnézzék már, kik járnak erre, amiért beléjük kellett fojtani ezt a szívtörõ dalt. Persze hogy az. Olyan szentimentális, mint nekem ez a lösz, ahogy haladunk tovább Vörösmart felé. A háború alatt frissen vágták át a hegyet, így valóban jóval rövidebb az út. Az egész valószerûtlenül élénksárga, ide kellene most csõdíteni a régészeket, a földgyomrászokat, gondolom magamban, annyira szépen látszik a rétegzõdés, ennek a hegynek a tetején találtak avar kori sírokat szántás közben még gyerekkoromban. Az aranyozott ruhadíszeket még látni lehetett Baranyai Júlia értékes helytörténeti gyûjteményében. Nem tudni, mi lett a múzeum sorsa.

Fahordók

  A limes vonalán haladunk, amerre a rómaiak jártak, mert akkoriban is ez volt a határõrvidék, a mostani hadviseléskor ugyanennek számított, csak dél felõl nézve, innen ered a szerb keresztelésû Krajina elnevezés. A császárok a légiók kiszolgált katonáit továbbra is meghagyták ama területeken, ahol szolgálati idejüket töltötték, innen származik a nevünk, ahogyan ezt apám történelemtanárként felderítette. S hogy miféle kincs vonzotta ide egykor és ma is a hadakat, amiért otthonukká akarták tenni ezt a tájat, erre a kérdésre egyetlen rövid szó a válasz: a bor. A monarchia katonái egykor ugyanezekben a pincékben tanyáztak legszívesebben, mint legutóbb Arkan bakósapkás szabadcsapatai. A lösz hátán érett termés messze földön híressé tette ezt a tájat, a boroknak összetéveszthetetlen a zamatuk, gyöngyházfényû halványzöld színük egyedi és könnyen felismerhetõ.
  (Ha már az elnevezések kerültek szóba, idekívánkozik egy rövid kitérõ, hogy el lehessen igazodni ugyanannak a földrajzi tájegységnek a sokféle neve között. A Drávaszög a történelmi Baranya megye déli része volt, az elsõ világháború után a Vajdasággal együtt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságon belül Szerbia részeként Baranyának nevezték, ezt a nevet vitte tovább a második világháború után is, amikor a Horvát Szocialista Köztársasághoz került, az 1991-es szerb megszállás után a Krajinai Szerb Köztársaságon belül a Szlavónia, Baranya, Nyugat-Szerémség Autonóm Körzetbe sorolták, amit Keleti Szektorként emlegetnek a Daytoni Szerzõdésben.)
  A forgalom gyér, inkább csak kifelé jönnek, hozzák, amit még lehet, kihasználják az átmeneti állapotot. Pélmonostori rendszámú autók karavánja halad Szerbia felé, talán még a számok is egymást követik, ahogyan a frissen nyomtatott papírpénzeken, hiszen ezért mentek csak át: itt lehet a legkétesebb eredetû kocsikat is „legalizáltatni”. (Magyarán: a környezõ országokban lopott kocsik is megtisztulnak szerény illeték fejében.)
  A táj visszatérõ motívumai a térdig vágott fák, hogy ne kelljen nagyot hajolni a motorfûrésszel, és gyorsabban lehessen haladni, akár kétszer fordulhassanak a dupla vontatókkal Szerbia felé, ahol ma is áron alul kínálják a fát. Helyben, az egykori Krajinai Szerb Köztársaságban húsz német márka köbmétere, mire átér a hídon, addigra ötvenre szökik fel az ára, ami még mindig olcsóbb fûtõanyag, mint ha a Fruška gorát tarolnák le.
  Szeretném a fényképezõgépemmel megörökíteni az irtást, de sehogy sem tudok meggyõzõ felvételeket készíteni, mert öt év alatt fõleg összevissza hajtottak a kivágott fák, és ma nem az egykori erdõt juttatják az eszébe annak, aki rátekint, hanem inkább elhagyott bozótosra emlékeztetnek, amelybe aligha merészkedik be bárki is az aknaveszély miatt. A vadak felét sem az orvvadászok lõtték ki errefelé, a vaddisznók fõleg felrobbantak. Vágtak itt válogatás nélkül, aligha jutott eszükbe, hogy egy tölgyfaerdõ megújulásához háromszáz évre van szükség. Fûtésre használtak olyan jobb sorsra érdemes, szálegyenes egyedeket, mint amilyen a kõris és a platán.

Integetõk

  Kicsit úgy érezzük most magunkat a feleségemmel, ahogy Yugónkkal haladunk végig a Drávaszög településein, ahogyan azok az emberek érezhették magukat az „integetõs buszban”. Mi legalább errõl az oldalról hazamehettünk néha, ha rászántuk magunkat. De hogyan viselkednek azok az emberek, akik kénytelenek voltak elhagyni otthonukat 1991 nyarán, azon a dermesztõ vasárnap délutánon? Milyenek lesznek az elsõ reakcióik, ha megpillantják a régi utcát, amely nem ugyanaz már? Milyen lesz annak a tekintete, akinek arcát szétszaggatta a honvágy? A helybeliek éppen egy évvel ezelõtt furcsa buszra figyeltek fel. Feltûnõ a fehér járat látványa ott, ahol a madár sem jár. Annál is feltûnõbb, ha az utasok különösen viselkednek. Nem elgyötörtek és soványak, mint amilyen látványt a hadifoglyok nyújtottak szállítás közben, hanem éppen ellenkezõleg: ezek az emberek határozottan lelkesek és vidámak voltak. Ha megláttak egy embert a kihalt utcán, amint kukoricát tol a talicskájában, hevesen gesztikuláltak, mint akiknek éppen katartikus élményben van részük, integettek kézzel-lábbal. Amikor másnap ugyanabban az idõpontban feltûnt a fehér járat, addigra már híre ment a dolognak, egyesek leolvasni vélték a táblát a szélvédõn, amely szerint a busz Eszékrõl indult, és ugyanoda tér vissza, csak tesz egy kört a baranyai háromszögben. A fegyvermentesítési folyamat elsõ látható eredményeként ilyen „kirándulóbusz” indult az elsõ kiváltságosokkal, akik lezárt ajtókkal és ablakokkal ugyan, az akkori IFOR katonai ellenõrzése mellett, de azért mégis látogatást tehettek szülõföldjükre. A lakott településeken lassabban haladtak, hogy az utasok meggyõzõdhessenek róla, áll-e még egyáltalán a házuk, egy pillantást vethessenek a nevezetességekre, a fõvesztett templomokra, integethessenek, ha az utcán ismerõst látnak. Gyakorlatilag azonban a busz utasai minden egyes embernek integettek, akiket a földeken dolgozni láttak, akik a házuk elejét meszelték, akik az udvaron ruhát teregettek vagy a tetõn cserepeket pótoltak, mert ezek az emberek csakis szomszédok és ismerõsök lehettek, akik hazavárják õket.
  Amikor az elsõ találkozást megszervezték, még havazott. A húsz-húsz családtagot mindkét fél részérõl megmotozták elõbb, aztán indulhattak találkozni legközelebbi családtagjaikkal a szögesdrótokon túlra, a senkiföldjére. Magukhoz ölelhették egymást a süvöltõ szélben az országúton, miközben tisztes távolságban vigyáztak rájuk az IFOR páncélosai. El sem hittem volna az egészet, ha nem a tévében látom, olyan volt, mint egy második világháborús fogolycsere. Érzelmektõl feldúlt arcú emberek álldogáltak kis vacogó csoportban, mögöttük látszott a Csingi-lingi csárda, amely még ma is a világ végét jelenti.

Fegyvertelenek

  Mirkovac felé még áll egy kék tábla, hogy anonim fegyverátadásra biztassa a lakosságot. A szóbeszéd szerint sokaknak összejött egy új autóra való, német márkában, készpénzben leszámolva a békefenntartók által. Leginkább olyanokról van szó, akiknek sohasem volt otthonuk a Drávaszög, csak „terminátorkodtak” itt egy kicsit. Az viszont már nem szóbeszéd, hogy a horvátok az állampolgársági bizonylat, a domovnica kiadásánál figyelembe vették a lakosság háborús múltját. Az érintettek érdekes módon fel tudták mérni, hogy szerepelnek-e a nemkívánatos személyek listáján. Nagyon nehéz persze meghúzni a határt, mert nem mindegy, hogy valaki csak elkötötte a szomszéd traktorát, vagy egyúttal agyon is lõtte a tulajdonosát. Kisebb-nagyobb hibaszázalékkal persze, de a helyi lakosság megõrizte emlékezetében az elkövetõk kilétét, akik közül az egyik mégis megpróbált horvát állampolgársághoz jutni, de mivel nem sikerült neki, nyomban átköltözött a Vajdaságba, ott vett magának házat. Ebben az esetben jogosnak tûnik az ítélet, hiszen az illetõnek odahaza köztudottan csak két kecskéje volt, és ugyancsak köztudottan mégis megkereste az elmúlt fél évtizedben a rávalót, hogy új életet kezdjen. A Vajdaságban természetesen a magyar házak a legolcsóbbak, hiszen a behívók és a létbizonytalanság elõl sokan elköltöztek, a pontos adatok máig sem ismeretesek. Hogy hány ház cserélt gazdát áron alul, arról viszont minden faluban meg lehet gyõzõdni.
  A látogatást igyekeznek mindenkinek lehetõvé tenni a megengedett keretek között. Nincs azonban olyan megállapodás, amit ne szegnének meg, hiszen ennek jegyében zajlott eddig is valamennyi esemény. Bármennyi jó szándék legyen is a békefenntartók terveiben, most már a türelmetlenség keresteti meg az emberekkel a réseket, ezért fordul elõ az, hogy számos rendszámtábla nélküli személygépkocsi letér a kijelölt útvonalról, és sokan választják az önbíráskodást.
  Csoportkép kéksapkásokkal a vörösmarti kanyarban: az ajtóban karba tett kézzel áll a betelepült, az utcán egy tisztviselõnek látszó hölgy papírokkal a kezében magyaráz egy tetszetõs külsejû kétszintes családi ház elõtt. Aligha kell kommentár a némafilmhez, amit a kocsiból nézünk. Nem tudni azonban, meddig lesz türelmük a kéksapkásoknak ahhoz, hogy a vitás esetekhez folyton páncélgépkocsikat rendeljenek oda.
  A visszatelepülés lépcsõzetessége májusban már különösen szembetûnõ jellegzetességekkel bírt, íme néhány: vannak, akik már hazatértek, mert maradtak otthon, akik õrizték a házat, elõször csak a nõket és a gyerekeket engedték haza hivatalosan látogatóba, most már egész családokat is, eleinte csak egy napra, most már tíz napnál hosszabb idõre is. Azok közül is visszatértek néhányan, akiknek lakták a házát, és most terepszemlét tartanak az üres falak között, kezdhetik elölrõl a vakolást, hiszen a huzalokat és a villanykapcsolókat, a fürdõszoba csapjait, a beépített szekrényeket és az ajtószárfákat is elvitték (ha arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy kik fosztogattak, akkor a tárgyban járatlan is egybõl vágná a választ, pedig a választék ennél jóval árnyaltabb, és úgy hangzik, hogy mindenki, megesett, hogy a szomszédok és a barátok válogattak elsõként, aztán érkeztek a tartalékosok az üresen hagyott hajlékokba, köztük magyarok is a Vajdaságból, a drávaszögi magyar házakból természetesen õk is pakoltak válogatás nélkül, mint szerb kollégáik). Az új lakók magatartása a legkülönfélébb, attól függõen, hogy Horvátországban kívánnak-e maradni vagy sem; akik csak ideiglenes szállást kerestek, azok vitték, amit értek, akik maradtak, azok nem biztos, hogy beengedik a ház tulajdonosát, sõt azzal fenyegetõznek, hogy még fel is gyújtják elmenõben, mert maradnak az utolsó napig.
  A legvékonyabb réteget azok alkotják, akik hasonló házat hagytak maguk után Horvátországban, és azt várják, hogy helyreálljon a törvényes közigazgatás, mehessen ki-ki a magáéba. A hercegszöllõsi Juhász család így emlékezik vissza otthon tett látogatására: „Más emberek laknak ott, alusznak az ágyunkban, ott, ahol mi és a gyerekeink az életünk egy részét leéltük… Nagyon barátságosak voltak, és többször is elismételték, hogy minden a miénk. A bejáratnál erõs savanyúkáposzta-illat fogadott bennünket, amelynek az okozója az elõszobában álló káposztáshordó volt.
  A bútorok szerteszéjjel, összevissza dobálva, szétszedve. Semmi sincs abból, ami az emlékezetünkben él. Az ablakon a néhány kapcson lógó függönyt is utoljára mi mostuk ki, és most ismét ránk vár, ilyen apróságokra ki ér rá gondolni. A radiátorok alatt lábasok, hogy miért, azt nem lehet tudni, de a fûtõtestek még megvannak – eddig! Olyan minden, mintha azoknak az embereknek nem lenne magukkal szemben semmiféle igénye… Azonban néhány dolog az egyik helyiségben érintetlenül maradt. Mit gondolnak, mi az? Ne fáradjanak, megmondom: az ásó, kapa, gereblye, kasza…”
  Mitõl olyanok a házak, mintha térdelnének? Nemcsak a romok, hanem azok is, amelyek állnak.
Talán az optikai csalódáshoz lehetne hasonlítani azt az érzést, amikor az ember hosszú idõ után hazatér, és rájön, hogy emlékezetében másmilyen perspektívákat õrzött: azt tapasztalja, hogy minden „összement”, kisebb lett, aztán a szem hamarosan alkalmazkodik a környezethez, és úgy jár-kel, mintha minden csak tegnap történt volna.
  Anyám félretett emlékeit szedi elõ, talán megmosolyogjuk majd a hosszú számsorokat, milyen érdekes most kézbe venni a sosemvolt ország, a Krajinai Szerb Köztársaság pénzeit, az egymilliárdost, az ötszázmillióst, a tízmilliárdost és a százmillióst, csak néhány napig voltak forgalomban, mert mire kivergõdtek volna velük ebbõl az övezetbõl, addigra vagy teljesen elveszítették az értéküket, vagy kivonták õket a forgalomból, de ez talán így nem is pontos kifejezés, mert abban a káoszban ugyan ki lehetett volna a megmondhatója, hogy mi meddig érvényes; utólag legfeljebb úgy fogalmazhatnánk, hogy ezek a nyomtatványok korlátozott ideig fizetõeszköznek számítottak egy olyan területen, amelynek határai évekig a hadiszerencse szerint alakultak. Anyám azt mondja, annyit értek a vágtázó inflációban, mint a gyerekek pénzei, amikor boltocskát játszanak, és maguk rajzolják a fecnikre a számokat. Eljátszom azzal a gondolattal, hogy ezek a háború igazi relikviái, mert valódi vér tapad hozzájuk, ettõl talán még a legvérmesebb numizmatáknak is végigfut a hátán a hideg, ez a körülmény most csak növeli pénzben kifejezhetõ értéküket.
  Nem is maradt más abból a szárazföldi szigetvilágként elképzelt országból, mint a pénze és a bélyegei, melyekbõl szintén nem nyomtak ki két egyforma sorozatot. A postai bélyegzõn pedig a helyiség békebeli irányítószáma áll!

Nyelvészek

  Egykori iskolatársam csak azért úszta meg a frontot, amely nem sokkal a falu alatt húzódott, mert súlyos mûtéteken esett át ebben az idõszakban. Nem szállíthatták természetesen a tizenkét kilométerre fekvõ horvát Eszékre, hiszen Laskóról is többek között éppen az ottani kórházat lõtték a tartalékosok, hanem az ötven kilométerre fekvõ Zombor belgyógyászatára vitték. Most, hogy a terület lassan horvát közigazgatás alá kerül, megvannak az úti okmányok is, egykori iskolatársam a nemrégiben újraindult buszjárattal a városba utazott, hogy kérvényezze a nyugdíjaztatását. Az orvosi bizottság azzal hajította ki a papírjaival együtt, hogy „nem értik, amit ott a zombori kórházban írtak, fordíttassa le!” Aki nem tudja, hogy a horvát és a szerb „nyelvileg” azonos, talán még természetesnek is találná, hogy az egykor szemben álló felek a békében sem kívánják egymás szavát megérteni. Az iskolában szerbhorvátul tanultunk. Most pedig azon tréfálkoztunk, hogy le kellene nekik vetíteni a „koprodukcióban” készült partizánfilmeket, amelyeknek jobbára két hõsük volt, egy szerb és egy horvát, és nemhogy megértették egymást, hanem szélesvásznú összeölelkezéseikbõl maguk csináltak legendát – nem mások.
  Nem tudom, hogy Bernben lefordíttatják-e svájcira az osztrákot vagy a bajor nyelvet, arra mindenesetre jó a példa, hogy a nyelvi kérdés abszurditását érzékeltesse. A „közjegyzõk” most mindenesetre jól keresnek, hiszen kétflekknyi, jobbára latin kifejezésekkel tûzdelt, latin betûs (!) orvosi diagnózis átköltése egyik nyelvrõl a másikra ötven német márkába kerül. Hasonló a tarifájuk az anyakönyvi kivonatoknak és egyéb személyi dokumentumoknak is, amelyek alapján a házastárs és a másutt született gyerekek (!) is megkaphatják az állampolgárságot. Érdemes megfigyelni éppen nyelvi szinten azt, mennyire törekednek a horvátok arra, hogy minél inkább eltávolítsák saját nyelvüket attól a másiktól. Az elszakadás természetes jelének tekinthetõ, hogy lehetõleg a közigazgatásban semmi se emlékeztessen az egykori közös országra, a nyelvújításban most ott tartanak, hogy a drávaszögi magyaroknak saját vicceik is vannak arról, hogy az már mégiscsak nevetséges, hogy a kutyát ezután okokucni domobrannak nevezzék. A szójátékot nemigen lehetne adekvátan átültetni, arról szól, hogy még a kocsmában könyökölõk nyelvérzéke is tiltakozik a politikai nyelvmûvelés ellen. A védekezõ mechanizmus a hétköznapi érintkezésmódokat sem kerülte el. Ha ma valaki úgy köszön egy horvátnak, hogy „zdravo”, akkor az illetõ minimum frusztrált lesz, és maximum egy „bok”-ra méltatja ellenfelét. Ma nyelvújításba kezdeni anakronisztikus erõfeszítés, mert az archaizálás körülményeskedéssel és mesterkéltséggel jár. Megfigyelhetõ mindez az államapparátus rengeteg neomonarchista aranyozásában, a Walt Disney-s udvari jelmezekben és a gárdisták ólomkatonás egyenruháiban is. Mindez azt hivatott sugallni, hogy visszatért egy sosemvolt kor, amilyen nemzetállam a mesében él.
  Az évekig megszállás alatt lévõ valamennyi horvátországi területre jellemzõ pillanatnyilag a jogi káosz, ami nagyrészt abból adódik, hogy semmiféle dokumentumot nem ismernek el, amit a Knin központú Krajinai Szerb Köztársaság kiadott. Így törvények kívülinek számítanak az ebben az idõszakban kötött házasságok, és velük együtt természetesen a gyermekek sem törvényesek még, mindent fordíttatni, kérelmezni kell, az örökségi ügyek bukfenceiben és az ingatlancserékben pedig még nagyon sokáig nem lehet eligazodni. Klein tábornok (a térség nemzetközi erõinek parancsnoka) nem hiába kérte több ízben, hogy legalább a családegyesítések procedúráját gyorsítsák meg.
  A horvát hatalom arroganciájának jele az is, hogy pillanatnyilag nem ismerik el a háborús éveket (tehát az utóbbi ötöt!) ezeken a területeken. Magyarán arról van szó, hogy ha egy horvát lövészárkot ásott munkaidõ alatt, az érvényes, ha ugyanezt tette egy magyar vagy egy szerb a szemben lévõ oldalon, az nem. Az itt élõ magyarság megítélése mindkét fél szemében rosszabb, mint az elzásziaké volt történelmük során, amikor ide vagy oda csatolták õket a területükkel együtt, folyton az ellenfél csatlósának tekintik õket, ami politikailag negatívabb ítélet az ellenségnél is.
  Amíg folytak a harcok, a hírmûsorok világszerte valósághû képet adtak arról, hogy ki is a balkáni „agresszor”; mintha ennek leple alatt most a horvátok azokon akarnának bosszút állni – akár csak virtuálisan is –, akiket most ott találnak. Egyrészt erre azt mondaná a közös sárkányt ölõ Szent György, hogy a „bosszú” a hágai bíróság ügye, másrészt pedig azt, hogy akik esetleg rászolgáltak erre a „bosszúra”, azok idejében villáikba sáncolták magukat a számukra biztonságot nyújtó Szerbiában.

Érdekvédõk

  Nemrég jelent meg a HunCro kiadásában a Rovátkák címû évkönyv, amelyben Pataky András író naplójában a következõkre emlékezik vissza: „Éreztük, hogy a háború óta eltelt évtizedek alatt a testvériség és egység mindinkább csupán szólam, meg valamiféle törvények adta védelem, hogy nyilvánosan ne árthasson nekünk senki, de lépten-nyomon beleütköztünk olyan falakba, amelyeket a demokrácia nevében emeltek elénk. Ilyen volt már a hatvanas években az az »alulról jövõ kezdeményezés« is, amikor a vegyeslakta szlavóniai, szerémségi és baranyai szórványainkon a »szülõk kérésére« bezárták ajtóikat a magyar tannyelvû iskolák. Akkor erõltették vezetõikké azon magyar nevû »elvtársakat« is, akik már nem is tudtak, de nem is akartak magyarul beszélni.” Mindez ismét idõszerûvé vált, mert tény, hogy az egykori országnak éppen ezen a részén volt a leggyorsabb az asszimiláció, és bizony a „választott” vezetõk a múltban példát mutattak arra, miként kell érdekbõl nyelvet cserélni. Részben ebbõl ered az a bizalmatlanság, ami az otthon maradtak körében tapasztalható. Miután jó elõre „lekollaboránsozták” õket, ellenszenvvel fogadják annak hírét, hogy néhány folyamatosan mûködõ intézmény élére a horvát kormány máris vezetõket nevezett ki, meg sem várva a tényleges hazatérést, megint nem kérdezve azokat, akiknek a „feje tetejére” kerülnek az illetõk. Az emigráció politikai vezetõi szintén nem kérdezték az otthoniakat, hogy akarják-e õket egyáltalán, nyilván hatalmukat megtartva térnek haza talán már júniusban, hiszen a választási eredmények alapján ismeretes a teljes politikai hierarchia, egészen a Száborig. Hozzá kell azonban tenni, hogy az ENSZ átmeneti közigazgatásának területei hivatalosan csak a jövõ év januárjában kerülnek teljes egészében horvát fennhatóság alá. A „helyzet” iróniája, hogy a horvátországi magyarság érdekvédõi az emigrációban „kettészakadtak”, az áprilisi választásokon egyik párt az ellenzékkel, míg a másik az uralkodó kormánnyal kötött koalíciót, az otthon maradottak független helyi jelöltekkel indultak a listákon, akik velük maradtak jóban-rosszban. Ezt igazolja a választások nemrégiben közzétett eredménye is, amely szerint a két magyar párt vezetõje a saját falujában sem kapott átmenõ osztályzatot. Az otthon maradottak új arcokat szeretnének látni az efféle posztokon.
  A külsõ szemlélõ úgy tekint szét, mintha itt megállt volna az idõ, és visszatért volna a régen várt nyugalom. A helybeliek azonban nem osztják ezt a nézetet, szerintük a feszültség a ’91-esre emlékeztet, mert a betelepülteknek most aktuális a menni vagy maradni kérdése, és megnyugtató volna már látni a végleges felállást.
  Egyöntetû az a vélekedés, hogy azok jártak jobban, akik elmentek, hiszen idõközben találtak munkát, kocsit vettek, családot alapítottak, beilleszkedtek új környezetükbe Horvátországban vagy Magyarországon, gyerekeik iskolába járnak, nagykorúvá vált egy egész nemzedék, amelyet nem köt a nosztalgia, és talán vissza sem kíván térni. Ezzel szemben az otthon maradottaknak nemigen volt lehetõségük arra, hogy gyarapodjanak sem szellemi, sem fizikai javakban, õk csak felélték azt, ami volt, nem tehettek hozzá semmit. Érdekes módon a drávaszögi magyarság körében nem határaikon belül, hanem azokon kívül fordultak elõ hadigazdagok, akik a maguk javára tudták fordítani némi leleményességgel akár üldöztetettségüket (olyanok is akadtak, akik csillagászati vérdíjakról szóló legendákat terjesztettek magukról), akár a nemzetközi segélyek szétosztásában vállalt szerepüket.
  Laskón pakisztáni kéksapkásokat látok. Mindennap délután négy óráig a falu központjában teljesítenek szolgálatot az UNTAES kötelékében. A helybeliek haragszanak rájuk, mert sokat szemetelnek. Ebédjük ételmaradékát szétszórják a templom elõtt.

Temetõk

  A háború áldozatai azok is, akik nem fegyverrel a kézben harcoltak. Így ment el apám is, történelem–földrajz szakos tanár volt a helyi általános iskolában. Ott állt feketében az egész falu. Rengett a föld alattunk, ahogy ment lefelé a koporsó. A temetõ mellõl lõtték Eszéket. A temetés után a falu akkori parancsnoka, a Csingi-lingi csárda pincére, aki ma is szomszédunk, terepszínû ruhában odajött hozzám, és megkérdezte, nincs-e szükségünk valamire.
  Ahogy sétálunk tovább a temetõben, lefényképezem Kutlaca Dario sírját, talán õ lesz az elsõ, akinek leírom a nevét most azokból az idõkbõl, mert annyira ideillõ a sorsa. Anyja laskói magyar, apja pedig szerb volt. Dario a katonai akadémiáról került a harctérre, beosztása szerint a tartalékosokból és helyi erõkbõl verbuvált, Eszéket ostromló szabadcsapatok egyik tisztje volt. A sírkövére azt vésték, hogy „életét adta a szabad szerb Baranyáért”. A háborúban a sírt durván meggyalázták, amiért harcostársai a maguk módján elégtételt vettek a helybeli magyarokon. A sors úgy hozta, hogy Dario anyja a fia legjobb barátjához ment feleségül, és elköltöztek Laskóról.
  Az utóbbi évek története temetések története. A legtöbb helyen ugyanabban a temetõben fekszenek azok, akik egymás ellen harcoltak, köztük magyarok is. Egy kiásott sírról megtudom, hogy lassan betemeti majd az idõ, mert akinek itt kellene pihenni, nem ért haza a saját temetésére. Pirgl Njegoš, aki inkább vallotta magát németnek, amikor elsõben a padtársam volt, az eszéki kórházban hunyt el.
  Mostantól a történetek találkozásokról szólnak. Reggel átjött a húgom is Eszékrõl, gyalogszerrel, mivel horvát rendszámtáblával még nem lehet jönni, mi újvidékivel pedig még visszavihetjük a határig. Nem beszélünk az iskoláról, pedig látom rajta, hogy a temetõbõl jövet hosszú pillantást vet a kihalt épületre. Itt mindenkinek van háborús múltja, neki az, hogy akkor éppen a nyolcadikosok osztályfõnöke volt, számtant tanított, sohasem adott házi feladatot, hiszen a harcok alatt gyakoriak voltak az áramkikapcsolások és az elsötétítés; télen néhol fûteni sem tudtak, mert a kályhacsövet folyton kilökte a falból a légnyomás; ha „nagyon lõttek”, akkor a folyosón a gyerekekkel összebújva várták, hogy alábbhagyjon; aztán felmondtak neki, és átment Eszékre. Milyen könnyû most egyetlen mondatba foglalni azt, ami akkor életre-halálra ment.

Látogatók

  Visszük Eszékre, megyünk a határ felé. Bellye. Hányatottabb sorsot el sem lehetne képzelni egy településnek. Itt kezdõdött minden, és a jelek szerint itt is fejezõdik be. Sokat beszéltek eleinte halkan, aztán egyre hangosabban az itteni esetekrõl.í Vajon látható valami mindebbõl? Ezen a házon nincsenek ablakok, csak az eget látom, ahogy átnézek rajta, míg a másik ablakába virágot ültettek, és alaptól tetõig virítja, hogy itt is ugyanolyan tavasz van, mint másutt, eresze alá megérkeztek a fecskék. Az aszfalton repeszek nyomai. Akaratlanul is eszembe jut megint a vidék leghírhedtebb horrorja. Talán ha nem ismertem volna néhányat személyesen az áldozatok közül, akkor már elfelejtettem volna: erre jártak esténként a bellyei látogatók.
  Amikor 1995 végén a háborús bûnökkel foglalkozó nemzetközi bíróságon szóba került a dolog, Milosevic szerb elnök nem gyõzte ismételgetni, hogy az õ államában és a Krajinákban mindenki felett ítélkeznek, akik bizonyíthatóan háborús bûnöket követtek el. Tehát majd mi magunk ítélkezünk magunk fölött, úgysem tudná azt más jobban csinálni.
  Ennek szellemében jártak el nyomban a Keleti Szektor (az elnevezés a korabeli UNPROFOR-tól származik) székhelyén, Pélmonostoron. Nem véletlenül akarták éppen itt bizonyítani elsõként a világ felé, hogy bezzeg felgöngyölik a közelmúltban beszennyezõdött szõnyeget. Az általuk is háborúsnak nevezett bûnök színhelye Bellye, a természeti kincsei miatt világhírû Kopácsi-rét melletti falu. Ebben a térségben itt dördültek el az elsõ fegyverek; stratégiai fontossága mellett azzal verte meg a sors, hogy a lehetõ legvegyesebb volt a lakossága. Az ideérkezõ felszabadítók egyik vezetõje Dušan Boljevic volt, tehát többek között õ is meghatározója lett annak, hogy a határállomás a Csingi-lingi csárda legyen.
  Akkor a pélmonostori bíróság Boljevicet és nejét, Jagodát 18 helyi civil, nem szerb lakos meggyilkolásával vádolta. Egyéves vizsgálati fogság után Radomir Marjanovic kerületi ügyészhelyettes jelentõsen módosította a vádat, „mindössze” héttel terhelte a háborús bûnöst. Az asszonyt bizonyítékok híján felmentette. „A meggyilkolt polgároknak nem volt fegyverük, és nem vettek részt a háborúban. Ebbõl következik, hogy Dušan és Jagoda Boljevic a bûncselekmények elkövetésekor vétettek az emberségesség és a nemzetközi jog ellen, amikor háborús bûnöket követtek el a polgári lakosság ellen. Javaslom ezért a bíróságnak, hogy nyilvánítsa õket bûnösnek, és a törvény szerint ítélkezzen felettük” – mondta zárszavában az ügyészhelyettes, enyhítõ körülményként említve, hogy a vádlott „önfeláldozóan részt vett a baranyai területi védelemnek a horvát félkatonai alakulatok elleni harcában”. Az akkori sajtó szerint az ítélet valahol öt év és a halál között ingadozott. Valószínûnek látszott, hogy a vádlottat két szemtanú (!) egybehangzó vallomása alapján ítélik el. A tanúk vallomásuk szerint, amit a lapok sorra le is közöltek, jelen voltak az eseteknél. Vagy fogalmazhatnánk úgy is: kivégzéseknél. Gyakorlatilag ez úgy történt, hogy 1991. október 23. és december 16. között esténként ellátogattak idõsebb horvát és magyar házaspárokhoz, illetve magányos emberekhez; valamennyien idõsebbek voltak 65 évesnél. Talán még kávé is, pálinka is került az asztalra helyi szokások szerint. Mindenesetre izgalmas életük lehetett a röpke másfél hónap alatt a bellyeieknek, amikor lepuffantott szomszédaikra nyitottak reggelente. A tanúvallomásokat újraböngészve most megrögzött krimiolvasóként azon töprengek, hogy azok, akik szemtanúként érkeztek meghitt családi otthonokba, látogatóba, tudván, hogy már tizenhét hulla a szõnyegbe nyomta az orrát, akkor a tizennyolcadiknál ugyan miért nem szóltak már rá Boljevicre, hogy: komám, a hágai bírósággal szórakozzál!
  A máig le nem zárult eljárás végig magán viselte a napi politika valamennyi paradoxonát. A tettesek lassan elfelejtik. Csak a 18 sírhant bizonyos.
  Olyan ez a falu, mint Macondó. A mágikus realizmus május ötödikén újabb áldozatot produkált. Szegény embernek nem volt hova mennie, látta az ablak elõtt a ház tulajdonosait csípõre kézzel, azt kiabálták befelé, hogy menjen mindjárt. Ment is a házzal együtt. Csak az látszott, hogy térdel a földön, a többi nem. A károkból ítélve így egészíti ki a bent történteket a képzelet: a szerencsétlen fogott két kézigránátot, egymásba akasztotta õket, és megrántotta a kezével kétfelé.
  A határon a Csingi-lingi csárda romjai. Beleszakadt a mocsárba a terasza. Szemben, az egykori önkiszolgáló falán a felirat cirill betûkkel úgy hat ránk, mint Stephen King hasonló címû kisregénye: Még visszatérünk. A kéksapkások megengedik, hogy vendégünket átkísérjük, miután kihúzták a nevét a látogatók könyvébõl. Mindkét oldalon hosszú kocsisor és búcsúzkodó, egymást ölelõ emberek. Beülhetnénk az egyik autóba, bemehetnénk a városba, békefenntartó legyen a talpán, aki ebben a kavarodásban megállapítja, hogy ki jött és ki érkezett. Nézzük kétoldalt a tankcsapdákat, a spirálszögesdróton tábla figyelmeztet: aknamezõ. Mégsem ettõl lett olyan idegen ez a hely, a fák hiánya változtatta meg a terep arculatát, akkor azért vágták ki õket, hogy jobban lássák egymást az ellenfelek.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu