Mémek, elméletek, evolúciók

 A hasonlatok az általános vélekedés szerint néha hasznosak, mert rávilágítanak bizonyos összefüggésekre. Vagy legalábbis könnyebben megragadhatóvá teszik õket. Lynn Margulis 1981-ben arról írt, hogy az élet kialakulásának egy bizonyos pontján egyes prokariótákat (sejtmag nélküli sejteket) paraziták támadtak meg, illetve (és igazából ez felfedezésének lényege) tulajdonképpen nem is lehet parazitákról beszélni, mivel az együttmûködés mindkét félnek elõnyös volt, a folyamat pedig az eukarióták (sejtmagos sejtek) létrejöttét eredményezte. És errõl a történetrõl két okból is érdemes valamivel hosszabban beszélni.
  Egyfelõl azért, mert a továbbiakban fontos lesz a számunkra, hogy a megtámadó és a megtámadott, a befogadó és a jövevény egybeolvadhat olyannyira, hogy utólag legalábbis egy Lynn Margulis kell az eredetileg két különbözõ entitás újbóli szétválasztásához. Másfelõl pedig azért, mert a fentebbi leírásban akarva-akaratlanul megszemélyesítéseket, hasonlatokat, képeket használtunk. Hiszen legfeljebb képletesen érthetõ például a „megtámadás” vagy az „együttmûködés”: mind a pro-, mind az eukarióták világában kizárólag olyan öntudatlan és vak folyamatok zajlanak, amelyeket mi ruházunk fel céllal és akarattal (de hát a biológia nagyon hosszú ideig amúgy is történetekkel és leírásokkal dolgozó mûfaj volt).
  Innét továbbhaladva aztán eljuthatunk ahhoz a kérdéshez is, hogy mennyire félrevezetõ ez az egész eljárás, és menynyire hamisítjuk meg az úgynevezett tudományos tényeket, ha mesélünk és megszemélyesítünk, ahelyett, hogy megpróbálnánk minél egzaktabb módon leírni a dolgokat. Vagyis ismét átfogalmazva a dolgokat: mikor, milyen alapon állíthatjuk azt, hogy a kétféleképpen elmondott történet a formai különbségek ellenére lényegében azonos (mondjuk például a Rómeó és Júlia, valamint a West Side Story esetében). Ez az egész probléma leginkább azért érdekes a számunkra, mert végsõ soron elvezet ahhoz a mémhez, ami számos evolúcióbiológus szerint a gén megfelelõje lenne – méghozzá egy, a genetikánál magasabb vagy legalábbis az életnél késõbb megjelenõ szinten, a gondolkodás szintjén.1 És hogy neveket is említsünk: lényegileg ehhez az irányzathoz sorolható például George C. Williams; William H. Calvin; a fogalom megalkotója, Richard Dawkins, valamint az a Daniel C. Dennett, aki minden bizonnyal a legmesszebbre merészkedik el a következtetésekben, és aki maga is egy hasonlatot használ a memetika lényegének bemutatására. Méghozzá éppen a Lynn Margulis-féle prokarióta-eukarióta fejlõdés hasonlatát.
  Szerinte néhány milliárd évvel az elsõ után lezajlott egy második invázió is, és az új betolakodók a homo sapiens agyát szállták meg, miként azok a bizonyos paraziták a prokariótákat annak idején. Ennek következtében egy látszólag  ugyanolyan egységes entitás jött létre, mint amilyenek a prokariótákból kialakuló eukarióták voltak, csak éppen ezt az egységes, új dolgot most úgy hívjuk, hogy ember. És hogy még provokatívabb legyen a dolog, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az agy a hardver és a mémek rajta a szoftver, és a mesterséges intelligencia kutatói azért keresik hiába a tudatosságot, mert az egy megfelelõ komplexitás elérése után jelenhet csak meg. Amennyiben pedig (mintegy azt remélve, hogy rábukkanhatunk a tudatosság szervére) részeire bontjuk a rendszert, akkor Dennett szavaival élve azt fogjuk találni, hogy „nincsen otthon senki”. Mert: „Az emberi tudatosság nem más, mint a mémek hihetetlen komplexitása (vagy még egzaktabb módon fogalmazva: a mémeknek az emberi agyon kifejtett hatása), amit a legjobban úgy foghatunk fel, mint egy neumanni virtuális [számító]gép mûködését”, ahol ennek a virtuális gépezetnek a hatékonysága nagy mértékben a biológiai hardvernek (vagyis az agynak) a hatékony mûködésén alapul. És persze számos korlátja is ebbõl fakad. De az összhang a két összetevõ között azért ez esetben is legalább olyan tökéletes, mint a prokariótáknál és parazitáiknál volt, és ebben nincsen is semmi meglepõ, hiszen „a betolakodókat” maga az agy hozta létre valahogy úgy, ahogy a madár a fészkét és a pók a hálót. Azt hihetnénk, ezzel az újabb hasonlattal Dennett kérdésessé teszi az elõzõ érvényességét (hiszen lehetne azzal érvelni, hogy a sejtmagnélkülieket „kívülrõl jövõk” támadták meg), de könnyen beláthatjuk, hogy azért az elsõ hasonlat is találó, ha meggondoljuk: igaz ugyan, hogy az agy hozza létre a mémeket, de egy-egy konkrét agy csak igen kis részüket alkotja meg, a többit csak felhasználja: a rajta szoftverként futó mémek leginkább kívülrõl származnak: mivelhogy ezek más emberek gondolatai.
  Vagyis képesek tovább másolódni és elterjedni, és míg a sikertelenek eltûnnek, addig a sikeresek elõbb-utóbb nagy számban lesznek jelen a világban. Úgyhogy talán a felmerülõ elméleti nehézségek ellenére sem indokolatlan az evolúcióelméletet emlegetni a mémekkel kapcsolatban, illetve azt állítani, hogy lényegi hasonlóság mutatható ki közöttük és a biológiai evolúció alapegységeinek számító gének között. „A szelekció s ennélfogva az önérdek alapegysége nem a faj, nem is a csoport, sõt nem is az egyén. Az alapegység a gén, az öröklõdés egysége”, állapítja meg az a Dawkins, aki nem sokkal késõbb ennek a fogalomnak az analógiájára alkotja majd meg a mémek fogalmát is, mivel – tovább általánosítva a fentebbieket – ki lehet jelenteni, hogy mindkét esetben replikátorról: önmagát másoló és továbbörökítõ dologról van szó. És bár igaz ugyan, hogy létezik egy, legalább a ’60-as évek közepéig, illetve G. C. Williamsig visszavezethetõ definíció, mely szerint „a gén a kromoszóma anyagának olyan része, amely potenciálisan elég sok nemzedékig fennmarad ahhoz, hogy a természetes szelekció egységeként szolgáljon” (ami persze tautológia, mert azt állítja, hogy a gén az, ami öröklõdik, tehát ami öröklõdik, az gén), de a kromoszóma behelyettesíthetõ lehetne valami mással is.
  Egy idegen bolygón például nem szükségszerû, hogy pontosan a földi módon jöjjön létre az élet, de azt attól még életnek nevezhetnénk, ha megfelelne bizonyos kritériumoknak, melyek között biztosan nem lenne ott, hogy éppen kromoszómákból kell felépülnie. Megtenné helyette valami más is: a lényeg az, hogy minden életnek „replikálódó egységek túlélése révén” kell kifejlõdnie. És ez az a pont, ahol Dawkins felteszi a mémek létének feltételezéséhez elvezetõ kérdést. „De vajon messzi világokba kell-e utaznunk ahhoz, hogy másfajta replikátorokra és ennek folyományaként másfajta evolúcióra leljünk?” – kérdezi, aztán rögtön válaszol is rá: „Én azt hiszem, hogy nemrégiben egy újfajta replikátor bukkant fel ezen a bolygón… Még gyerekcipõben jár… de máris olyan gyors evolúciós változáson megy át, hogy mögötte a jó öreg gén messze lemaradva liheg.”
  A mémek azért jönnek létre, mert az evolúció logikája azt diktálja, hogy „ha olyan feltételek alakulnak ki, melyek között egy újfajta replikátor másolatokat tud készíteni magáról, az új replikátor át fogja venni a hatalmat, és el fogja indítani a saját új típusú replikációját”. Ennek következtében pedig kialakul a mémekre mint az új típusú evolúció alapegységeire épülõ emberi kultúra, ahol a mém bármi lehet, ami másolható és képes valamilyen formában (lehetõleg minél hosszabb idõn keresztül) továbbadni magát. És bár a „valamilyen formában” kitétel fogalmi bizonytalanságokat rejt magában, az azért biztos, hogy például egy jelszó, egy ruhadivat, egy dallam, a tûsarkú cipõ vagy egy edénykészítési mód éppúgy mémnek tekinthetõ, mint mondjuk a magukra a mémekre vonatkozó gondolat, és egy újabb hasonlattal (vagy még inkább analógiával) élve további közös vonásokat is találhatunk a biológiai és a memetikus evolúció között. Ez utóbbi esetben ugyanis az élet kialakulásához elengedhetetlen „õslevesnek” a génszelekción alapuló evolúció által létrehozott emberi agyak felelnek meg, a rivális génekbõl álló környezetnek megfeleltethetõ kulturális környezet pedig más mémekbõl tevõdik össze, melyekre szintén hat a természetes kiválasztás.
  Azt is meg lehet persze mondani, hogy ez milyen mechanizmuson keresztül fog érvényesülni, és hogy miért versengenek ezek a mémek: az agykapacitásért, illetve a figyelemért. Nyilvánvaló, hogy egy mém csak a többiek rovására kötheti le a figyelmünket (legyen szó egy televíziós vetélkedõrõl, egy bestsellerrõl, egy akciófilmrõl vagy éppen errõl a cikkrõl), és az, amelyikkel nem törõdik senki, nem fog tovább másolódni sem. Mondhatni, kipusztul, és amennyiben az eddigieket komolyan vesszük, ez még csak nem is átvitt értelemben értendõ. A memetikával foglalkozók között hallani olyan vélekedéseket is, hogy „a mémeket élõ struktúráknak kell tekintenünk, nem csupán metaforikusan, de technikai szempontból is. Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szó szerint élõsködsz az agyamon… pontosan úgy, ahogy a vírus élõsködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán… a »hit a halál utáni életben« mémje például fizikai értelemben is milliószámra keletkezik az egyének idegrendszerében levõ struktúraként a világ minden táján.”
  Ami nyilvánvalóan szélsõséges álláspont, és mint az alábbiakban látni fogjuk, erõsen vitatható. Azt viszont mindenképpen érdemes alaposabban végiggondolni, hogy az evolúció szempontjából nem létezik „jó” meg „rossz” gén (csak sikeres és sikertelen van). Tehát ha elfogadjuk, hogy a mémeket lényegileg a gének analógiájára kell elképzelnünk, akkor kézenfekvõ az a következtetés is, hogy nincsen értelme „jó” vagy „rossz”, kulturálisan értékes vagy értéktelen dolgokat hordozó mémekrõl beszélni, és a lakodalmas rock valamelyik dallama vagy a Dallas szignálja ebbõl a szempontból egyenrangú az Ötödik szimfónia nyitótaktusaival. Hiszen az, hogy egy adott kultúrán belül mit tartunk jónak vagy elítélendõnek, ezek szerint nagymértékben (sõt, ha van hozzá bátorságunk, akkor azt is állíthatjuk, hogy teljesen) a kulturális környezetünkben jelen lévõ és a természetes szelekció nyomása alatt a túlélésért (értsd: a figyelmünkért) versengõ mémektõl függ. A populációmemetikusok, mondja némi iróniával Dawkins, az alapján fogják megítélni egy zenei mém életképességét, hogy az emberek milyen dallamot fütyülnek az utcán.
  Feltéve persze, hogy képesek lesznek eldönteni, mi számít mémnek, hiszen itt azért komoly nehézségekbe ütközünk. Mémnek tekinthetõ-e egy egész zenemû, kérdezi a témával foglalkozó szakirodalom, és ha igen, akkor vajon a belõle kiemelt sláger is mémnek számít-e, illetve egyáltalán hány ilyen alapegységbõl áll össze például egy szimfónia? És hogyan döntjük el, hogy azonos mémrõl van-e szó két különbözõ esetben, amikor a gondolatok egyik alapvetõ sajátossága, hogy nem változatlan formában terjednek tovább, hanem holmi lamarcki evolúcióként öröklõdnek tovább a „szerzett tulajdonságok”? Amennyiben feltételezzük, hogy a darwinizmusnak vannak mémjei, ez alatt nyilvánvalóan nem azt kell érteni, hogy az egész darwini életmû pontos másolata ott van az evolúcióbiológusok fejében (ez esetben egyébként pontosan ugyanazt is értenék a különbözõ fogalmak alatt, tehát tudományos viták sem lennének). És az is nyilvánvalónak látszik, hogy a Rómeó és Júlia meg a West Side Story ugyanaz a mém a szerelmesekrõl meg az egymással szemben álló családokról, és erõsen az lehet a benyomásunk, mintha a Lynn Margulis-i prokarióta-és-parazita meg a dennetti agy-és-mém történet is ugyanaz lenne. De hogy miért, azt egyáltalán nem olyan könnyû megragadni, mint a gének esetében az öröklõdést: „Átvitelük – mondja Dawkins – látszólag egészen más, mint a diszkrét, minden vagy semmi jellegû génátvitel”, az elmélet védelmében azonban hivatkozhatnánk arra, hogy a mindennapi életben a gének diszkrét módon jelentkezõ hatását is nehéz kimutatni: a magasság vagy a bõrszín sem látszik „elegyíthetetlen gének mûvének”. Ráadásul itt is élhetünk azzal a(z egyébként kimondottan tautologikus) megoldással, hogy kijelentjük: a mém per definitonem a kulturális öröklõdés egysége.
  Persze ekkor még mindig kérdéses lehet, hogy fizikailag mi felel meg a mémnek, hogy mi állítható párhuzamba a gént hordozó kromoszómaanyag-részekkel – de igazából itt sem ütközünk különösebb nehézségekbe. Elvégre itt is el lehet játszani az elõbbi játékot. Érvelhetünk amellett, hogy valamilyen formában azért csak kell, hogy legyen fizikai megfelelõjük a „kultúrgéneknek”, hiszen az agyban így vagy úgy, de fizikai formában tárolódnak az információk, és az pedig igazán nem sokat számít, hogy speciális molekulákról van-e szó, vagy zárt pályán keringõ elektronáramokról. Vagyis végsõ soron errõl az oldalról meglehetõsen kikezdhetetlennek tûnik a memetika, még ha talán nem is túlságosan vonzó egy olyan elmélet, amely – látszólag a szociáldarwinizmushoz hasonló módon – megpróbálja az evolúciót a társadalomra és a kultúrára többé vagy kevésbé közvetlenül ható erõként feltüntetni.
  Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szociáldarwinizmus nem a XX., hanem a XIX. századi evolúcióelméleten alapult, és joggal állíthatjuk – megint csak Dawkins nyomán –, hogy „Amit Darwin mondott, annak jelentõs része, részleteit tekintve, helytelen”, és a mai biológusok egészen másfajta tudományt mûvelnek, mint száz évvel ezelõtti kollégáik.2 Hosszan lehetne fejtegetni a leginkább csak a szakemberek számára érdekes részleteket a génfogalom kialakulásának és metamorfózisainak jelentõségétõl egészen addig bezárólag, hogy  egy magára valamit is adó evolúcióbiológus Darwint legfeljebb munkaidõn kívül olvas. Tehát például Thomas Henry Huxley, Darwin „bulldogja” és Richard Dawkinsnak a gondolkodásában (és az agyában) legfeljebb a természetes kiválasztáson alapuló evolúció mémje lehetett közös.
  Ebbõl aztán további dolgok is következnek, és valószínûleg nem nehéz belátni, hogy egy XIX. századi „társadalmi evolúicós elmélet” látványos kudarca még egyáltalán nem bizonyítja, hogy csakugyan lehetetlen lenne kidolgozni egy, a társadalomtudományokat a darwini tanokkal összekötõ teóriát. Egy ilyen elmélet kidolgozásának nincs különös akadálya, fõként ha az nem követi el még egyszer a száz évvel ezelõtti hibát, és nem akar egy biológiai tan alapján értékrendet felállítani. Márpedig a memetika éppen azt sugallja, hogy az evolúciós elmélet kiterjesztésébõl semmi ilyesmi nem következik. Mert a biológiai tények nem jók vagy rosszak, miként a gének sem azok.
  Ha elfogadjuk ezt, valamint elfogadjuk a memetika létét, akkor egy minden korábbiál általánosabb fogalmakat használó biológiához juthatunk el, aminek jócskán kitágulnak a fogalmi határai is. Amennyiben nem ragaszkodunk hozzá, hogy az élet definíciójában szerepeljenek kitételek a földi élet konkrét formáira, tehát hajlandóak vagyunk például gének helyett a sokkal általánosabb replikátorokról beszélni, úgy felvethetõvé válik a kérdés, hogy egy komputerprogram megfelelõ összetettség, önmásolási képesség és még néhány hasonló feltétel teljesítése esetén tekinthetõ-e élõnek, és szélsõséges esetben indokolt lehet-e, hogy az állatbarátok beavatkozzanak egy számítógépes vírus védelmében. De gyökeresen megváltozhatnak az idegen élet keresésének stratégiái is, hiszen az új és általános életfogalom azt jelenti, hogy nem csupán az ún. életzónában keringõ, Föld-típusú, vízzel borított bolygók jöhetnek számításba, hanem egy sokkal tágabb körben lehet folytatni a kutatást.
  Vagyis az elõnyök látszólag nyilvánvalóak, de eközben vigyázni kell, hogy ne becsüljük túl a lehetõségeket. Az általánosított biológia-fogalom alapján létrejövõ memetika például alkalmas lehet ugyan egyfajta információáramlás és -átadás leírására, ám ez nem jelenti azt, hogy hozzásegítene a konkrét jelenségek jobb megértéséhez is, és egy dallam mémként való meghatározása nem jelenti azt, hogy magáról dallamról is világosabb képünk alakulna ki (vagy arról, hogy miért bizonyult riválisaival szemben sikeresnek). Nem leszünk képesek megjósolni, hogy holnap melyik dallamot fogják fütyülni az utcán, tehát aki ilyesmit várna ettõl az elmélettõl, az csalódni fog.
  Ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy a memetikáig vezetõ biológiai irányzat riválisok nélküli egyeduralkodó lenne.
  A nagy tekintélyû paleontológus, Niles Eldredge meglehetõsen sértõdött hangon írja, hogy nem a géneken alapuló evolúcióelmélet az egyetlen járható út, hanem kiindulhatunk abból is, hogy a természetes szelekció magán az élõ organizmuson fejti ki hatását. Semmi szükség nincsen, teszi hozzá, olyan elvont entitások megalkotására, mint amikkel az általa „ultradarwinistáknak” nevezett csoport dolgozik,3 és ha esetleg végül az õ tábora, a „naturalista” irányzat kerekedik felül, akkor ez a mémelmélet bukását is jelentené. Amit kissé ironikusan úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ebben az esetben a mémelmélet mémje életképtelennek bizonyult.
 

Jegyzetek

1. A mém szó a mimémából (utánzás) származik. Ez olyan név, mondja Dawkins, ami „a kulturális átadás egységének vagy az utánzás, az imitáció egységének gondolatát hordozza”.
2. És ennek megfelelõen képesek például megválaszolni azt a két kérdést, ami annak idején látszólag az evolúcióelmélet ellen szólt, nevezetesen a társas élõlények (pl. a hangyák) látszólag altruista magatartását, valamint a „nemi kiválasztás” szélsõséges és kirívó példáit, mint amilyen a hím páva tollazata. De ha az „akkori” és a „mai” közötti különbségekrõl némileg általánosabban szólva azt is elmondhatjuk, hogy a XIX. sz. biológiájából gyakorlatilag minden ma használatos eszköz és módszer hiányzott a biometriától, a matematikai statisztikától a genetikáig bezárólag, ami (Juhász-Nagy Pál megfogalmazásával élve) „egyáltalán értelmezhetné a változatosság problémáinak lényegét, a variáció és a variabilitás viszonyát. […] A klasszikus darwinizmus keretében számos nagyon lényeges kérdés… még csak föl sem vethetõ.”
3. A kérdés itt végsõ soron az, hogy amikor a „mûködõ” evolócióról beszélünk, akkor mit tekintünk alapvetõ (és ezért tovább-bontani sem érdemes) egységnek. A határozott fölényben lévõ „ultradarwinisták” úgy vélik, hogy az „önzõ gén” az, ami továbböröklõdik, és ennek megfelelõen az evolúciót mint az egymással a túlélésért versengõ gének küzdelmét kell értelmezni, a kisebbségben lévõ „naturalisták” viszont azt mondják, hogy ez a végsõ egység az egyed (vagyis az élõ organizmus). Persze egy paleontológus vagy egy zoológus számára valószínûleg nem látszik különösebben célszerûnek egészen a gének szintjéig lebontani a jelenségeket.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu