Vita a földtulajdonról

 A földtulajdon ügye a kárpótlás után hosszabb idõre lekerült a hazai politikai közélet napirendjérõl, legalábbis így tûnt a laikus és a naiv szakmai közvélemény számára is. Azonban a kormány tervezett földtörvény-módosítása ez év tavaszán újra felélesztette a földtulajdonról szóló indulatos vitákat. Az agrárpolitikai diskurzusokat, különösen a földkérdéssel kapcsolatosakat, döntõen mindig is az érzelmek és a politikai értékek határozták meg. Az úgynevezett szakmai viták mögött is általában a különbözõ résztvevõk soha ki nem mondott, vélt vagy valós értékei, illetve érdekei húzódtak meg, nem pedig az agrárgazdaságtan, különösen nem a mainstream legújabb eredményei. Ez akkor is így van, ha a nagyüzemi lobby képviselõi közül sokan szeretnék ezt a kérdést saját „tudományos érveik” fényében láttatni. Következésképpen nem meglepõ, hogy ma egyaránt irracionális érvek hangzanak fel mindegyik oldalon.
  A tisztánlátást azonban nemcsak a földkérdés politikai természete akadályozza, hanem a hazai agrárvitákra hagyományosan jellemzõ fogalmi tisztázatlanság és a mai magyar agrárvilágról való tudásunk sajnálatosan alacsony szintje. Ebben az írásban nem a már korábban elhangzott érvek és ellenérvek bizonyítására vagy cáfolatára, hanem a viták mögött meghúzódó mögöttes feltevések vizsgálatára vállalkozunk.

Fogalmi zûrzavar és ismerethiány: az üzem mérete

Mielõtt közelebbrõl szemügyre vennénk a különbözõ álláspontokat, le kell szögezni, hogy a mai vita a földtulajdonról alapvetõen nem arról szól, hogy a külföldiek szerezhetnek-e Magyarországon termõföldtulajdont vagy sem, hanem, hogy ki milyen mezõgazdaságot szeretne látni. Másképpen fogalmazva: az a kérdés, milyen legyen a magyar mezõgazdaság birtokstruktúrája, illetve milyen struktúrapolitikát kövessen a hazai agrárpolitika. Ennek megfelelõen a viták hátterében egy régi, ki nem beszélt kérdés, nevezetesen a híres-hírhedt kisüzem–nagyüzem-probléma áll. A normális párbeszédet persze nemcsak a kisüzem-nagyüzem probléma hazai tudományos és politikai feldolgozatlansága akadályozza, hanem annak leegyszerûsítõ és félrevezetõ jellege. Ha ugyanis a mezõgazdaság strukturális problémáit a kisüzemek és a nagyüzemek közötti ellentétre redukáljuk, akkor továbbra is a szocialista agrárgazdaságtan ideologikus fogalmi béklyóiban fogunk vergõdni, miközben a valóságos problémákról továbbra sem esik majd szó.
      Amennyiben elfogadjuk a fenti értelmezési keretet, akkor a földtulajdon kérdését a nagyüzemi lobby képviselõi által sugallt, a laikus közvélemény számára évtizedek óta szívósan terjesztett, régi kényelmes sztereotípiákra korlátozhatjuk. Ezek szerint az egyik, retográdnak minõsíthetõ tábor képviselõi elavult kisparaszti mezõgazdaságot akarnak, amely sok felesleges szakképzetlen munkaerõt alkalmaz, következésképpen alacsony hatékonyságú, ezért nem bírja a versenyt sem a modern hazai nagyüzemi mezõgazdasággal, sem a nyugat-európai „kisparaszti”, de jobban felszerelt és „agyontámogatott” társaival. Ráadásul ez a kisparaszti mezõgazdaság igen sok támogatást igényel, a „szegény, nem hatékony gazdák” pedig örökkön-örökké az adófizetõk pénzébõl finanszírozott támogatásokra lesznek utalva. A másik tábor ezzel szemben természetesen a modernizációt, a haladást képviseli. A szocialista „agrárcsoda” régi-új öntudatos védelmezõi a mai napig is fennen hirdetik, hogy a modern mezõgazdaság csakis a „hatékony” nagyüzemek keretei között képzelhetõ el, mivel a koncentráció folyamata ebben az ágazatban is feltartóztathatatlan, mi több, ez világtendencia. Ez a fajta mezõgazdaság pedig nem azért van ráutalva az állami támogatásokra, mert kicsi a hatékonysága, hanem csak a fejlett országok csúnya agrárprotekcionizmusa okán. Ha az élelmiszerek világpiacán a szabadkereskedelem érvényesülne, akkor mindenki reszkethetne a „világhíres” magyar mezõgazdaságtól. A fenti értékelés – bármilyen csábítónak, esetleg logikusnak is tûnik – alapvetõen félrevezetõ, mivel nem vesz tudomást a fejlett országokban az elmúlt évtizedekben lezajlott agrárfejlõdés jellemzõirõl, illetve agrárpolitikai tapasztalatairól.
     Az elsõ probléma a mezõgazdasági üzemek nagyságának mérése körül van. A hazai nagyüzemi agráriusok elõszeretettel fetisizálják a területnagyságot mint mértékegységet. Ez alapján ugyanis „meg tudják mondani”, hogy mi az optimális, illetve a gazdaságilag még ésszerûnek tekinthetõ minimális üzemméret. A gond ezzel a megközelítéssel egyrészt az, hogy a területnagyság önmagában nem elegendõ információ egy üzem nagyságának meghatározására, másrészt pedig az egyes termékek esetében különbözik az „optimális” birtokméret, ezért nem lehet valami aggregált „optimális üzemnagyságot” kiszámítani. Például nagynak számíthat egy kéthektáros virágkertészet, míg egy hasonló méretû gabonatermelõ gazdaság okkal tekinthetõ kicsinek. Ennek megfelelõen az elõbbi gazdaság jelentõs nagyságú lehet árbevételben mérve, míg az utóbbit csak kisméretûnek tekinthetjük. Ugyanakkor különösebb bátorság nélkül azt is leszögezhetjük, hogy egy gazdaság nagysága, akármiben mérjük azt, elég keveset árul el a hatékonyságáról.
     A családi gazdaság fogalma évtizedeken át nem volt használatos kifejezés, de többnyire szinonim volt a kistermelõ fogalmával. A mezõgazdasági kistermelés megítélése a szocializmus évtizedeiben a különbözõ hullámzások ellenére többnyire negatív volt. Nem kell feltétlenül csak a kulákozásra, illetve Lenin örökbecsû szavaira gondolni, miszerint a magántulajdon mindennap újratermeli a kapitalizmust. A „felvilágosult”, modern agrártechnológiában jártas nagyüzemi elit mindig is gyanakodva nézett a kistermelésre, mivel az abban érdekeltek csak félszívvel dolgoztak az általuk vezetett szervezetekben, munkaidõ után pedig siettek a saját háztáji gazdaságaikba, hogy ott zsákmányolják ki önmagukat. A családi gazdaságokra, a kistermelésre kicsit mindig lesajnálva néztek a „haladó agráriusok”. Elsõsorban átmeneti jelenségnek tekintették, amelynek elfogadását, illetve megtûrését az erõszakos kollektivizálás társadalmi elfogadottságának javítása indokolta. Ezek a nézetek még ma is ott vannak sok nagyüzemhívõ tudata mélyén.
      Szemben a hazai szóhasználattal, a családi gazdaság fogalma a fejlett országokban senki számára nem idéz fel negatív konnotációkat. A nemzetközi irodalomban számos definíció létezik, de bizonyos konszenzus alakult ki, hogy mit kell tekinteni a családi gazdaságok legfontosabb jellemzõinek (Gasson–Errington [1993] és Swinnen–Christiaensen–Felton-Taylor [1993]). Ezek szerint a családi gazdaságok a következõ fontosabb jellemzõkkel írhatók le: a farmot a család menedzseli; a munka legnagyobb részét a család adja; a beruházások, illetve a tõkebefektetések kockázatának túlnyomó részét a család viseli; a mezõgazdasági termelés a legfontosabb tevékenység és bevételi forrás a család számára; végezetül: a család a farmon él. A fentiekbõl következõen a családi farm egy olyan entitás, amely a vállalkozó, a menedzser és munkás szerepeit ugyanabban a családban kombinálja. Másrészt a családi farmon belül a háztartás és a vállalkozás csak elméletileg választható szét, gyakorlatilag azonban nem. Fontos továbbá még két dolgot megjegyezni. Egyrészt ezen jellemzõk alapján a föld tulajdonlása nem szükséges feltétele a családi farmnak. Másrészt, a korábbiakat megismételve, a fentiekbõl következõen a családi farm fogalma semmit nem mond az adott gazdaság nagyságáról, akár területnagyságban, akár árbevételben vagy bruttó termelési értékben mérjük, még kevésbé annak hatékonyságáról.
     A mezõgazdasági kistermelést folytatók többségét nem a családi gazdaság fogalmával lehet pontosan leírni, hanem inkább a részmunkaidõs gazdaság terminusával. A részmunkaidõs gazdaságokat is sokféleképpen szokták definiálni, de általában közös rendezõelv, hogy a családi erõforrásokat (munka, tõke, menedzseri erõforrások) csak részlegesen hasznosítják a mezõgazdasági termelésben. Erre a gazdaságtípusra is jellemzõ azonban, hogy a menedzser és a vállalkozó családon belül van, a család viseli a beruházások kockázatát, és egyben biztosítja a munkaerõt is. Egy másik lehetséges megközelítés abból indul ki, hogy egy mezõgazdasági család, illetve háztartás jövedelmének mekkora hányada származik a gazdálkodásból, és mekkora aránya a farmon kívüli tevékenységbõl. Németországban például a részmunkaidõs farmokat úgy írják le, mint amelyek jövedelmének több mint 50 százaléka farmon kívüli tevékenységbõl származik.
     A nagyüzemek nem az ördögtõl valók, de a hazai szóhasználat elfedi legfontosabb jellemzõiket. A magyar mezõgazdasági nagyüzemeket az agrárgazdaságtan fõáramának terminusaiban leginkább a mezõgazdasági termelõszövetkezetek és az ipari farm fogalmaival lehet leírni. A mezõgazdasági termelõszövetkezeteket a mezõgazdasági tevékenységek horizontális integrációjaként szokták leírni. A mezõgazdasági termelõszövetkezeteket azonban nem szabad összetéveszteni a mezõgazdasági termelõk szövetkezeteivel. Az elõbbi szövetkezeti típus alatt a termelõk vagy a farmok közös, csoportos termelését kell érteni. A másik fajta szövetkezet pedig az egyes termelõk önkéntes kooperációján alapul, mely abból a célból jött létre, hogy a beszállítói vagy a kibocsátási oldalon a felvásárláshoz, illetve a feldolgozáshoz kapcsolódó tevékenységekben közösen vegyenek részt, hogy ezáltal az egyes tagok jövedelmét növelni tudják. A mezõgazdasági termelõszövetkezet létrehozásának okául a skálahozadék kihasználását, vagyis a nagyobb méretekbõl fakadó elõnyöket szokták említeni (LeVay [1983]). A potenciális skálahozadékot jobban ki lehet használni, ha a termelõeszközöket  közösen használják, mint ha azok az egyes farmerek tulajdonában maradnának. Ez fõleg abban az esetben igaz, ha az átlagos farmnagyság nagyon kicsi, és az üzemi struktúra jórészt kisméretû gazdaságokból áll, amelyekben ezért nehéz alkalmazni a modern mezõgazdasági technológiát. A tranzakciós költségek elmélete viszont a termelõk szövetkezeteinek adott igazolást a mezõgazdaságban. A mezõgazdasági tevékenységek sajátosságaiból eredõ, a piaci csere tranzakciós költségeit növelõ problémákat – mint az idõjárásból fakadó bizonytalanságok, bizonyos tranzakciók gyakorisága, a technológiai fejlõdéshez szükséges eszközök specialitása, a mezõgazdasági termeléshez kapcsolódó externáliák – a szövetkezetek sikeresen oldhatják meg (Ollila [1994]). A termelõszövetkezeteket az elméleti irodalom a munkás-önigazgatói vállalat kategóriájával írja le (Bonin és társai [1993]). Ebben a megközelítésben a termelõszövetkezeteknek három fontosabb jellemzõjük van: a dolgozók részvétele a vállalati döntéshozatalban, a profit megosztása a tagok között, továbbá a dolgozói tulajdon. A termelõszövetkezetek tagjai tehát elméletben megosztják a vállalkozói, menedzseri és munkásszerepeket, és ezért a kockázatokat is. A termelõszövetkezeteken belüli feladatok aktuális megosztása egyben a felelõsségek megosztását is jelenti. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezekben a szövetkezetekben a munkaerõt döntõen a tagok családjai biztosítják. Mûködésük során azonban két alapvetõ nehézséggel kell megküzdeniük. Egyrészt a tagok teljesítményének az ösztönzése, a potyautas-viselkedés elkerülése. Másrészt azzal a problémával is szembe kell nézniük, hogy az egyes tagoknak különbözõ elképzeléseik lehetnek arról, hogy miként lehet sikeres a közös tevékenység, következésképpen az egyes tagok érdekei eltérhetnek a csoport, pontosabban a szövetkezet érdekeitõl. Az ipari farmoknál – akár az iparvállalatok esetében – a vállalkozó, a menedzser és a munkás szerepkör teljesen elválik egymástól. Ez egyben azt is implikálja, hogy minden tevékenységet piaci áron jutalmaznak. Az ipari farmokra jellemzõ a menedzseri tevékenységek specializációja és decentralizációja.
      Látható, hogy az elõbb röviden ismertetett fogalmi rendszer lényegesen árnyalja a kis- és nagyüzem itthon szinte már kõbe vésett dichotómiáját. A mezõgazdaságban, ugyanúgy mint a gazdaság más ágazataiban, nem az a kérdés, hogy egy vállalat kicsi vagy nagy, hanem hogy miként tudja kombinálni és szervezetileg hatékonyan mûködtetni a vállalkozó-, a menedzser- és a munkásfunkcióit. Nos, úgy tûnik, hogy a fejlett országok mezõgazdaságában két üzemforma maradt uralkodó: a családi gazdaságok és a részmunkaidõs üzemek.   A mezõgazdaság nyugati típusú fejlõdése során a várakozásokkal szemben nem tudtak gyökeret verni a hierarchizált munkaszervezetû, döntõen bérmunkát hasznosító termelõszövetkezetek és ipari farmok. Ez az üzemtípus elsõsorban a fejlõdõ országokban, azon belül is Latin-Amerikában jellemzõ. A területnagyságban mért koncentrációs világtendenciát a nyugat-európai mezõgazdaság meglehetõsen korlátozott mértékben igazolta. Bár igaz, hogy a mezõgazdaság súlya a gazdaság egészében a fejlett országokban kicsi, valamint a farmok és a farmerek száma folyamatosan csökkent, ennek ellenére az EU 15-ökben az átlagos üzemnagyság 16,4 hektár, a legnagyobb átlagnagyságú országban, az Egyesült Királyságban pedig 67,3 hektár volt. Az átlagszámok mögött természetesen nem tapasztalhatunk egyenletes eloszlást. A fejlett országok mezõgazdasági struktúrájára elsõsorban az a jellemzõ, hogy az egyik oldalon a növekvõ nagyságú családi farmok állnak, amelyek a termék jellegétõl és az üzem nagyságától függõen idõnként vagy folyamatosan bérmunkát is alkalmaznak. Azonban ez a bérmunka-felhasználás még sokáig nem fogja veszélyeztetni a gazdálkodás családi jellegét. A másik póluson a részmunkaidõs gazdaságok vannak, amelyek aránya a fejlett országok agrárstruktúrájában meglepõen stabilnak bizonyult. A magyar viszonyokat úgy írhatjuk le, hogy a termelõszövetkezetek és az ipari farm jellemzõivel bíró tsz- és állami gazdaság-utódszervezetek megõrizték meghatározó szerepüket a hazai agrárstruktúrában. Mellettük kinövõben van egy olyan új termelõi csoport, amelyet családi gazdaságnak nevezhetünk. Végezetül pedig a mezõgazdasági struktúra másik pólusán az úgynevezett „törpegazdaságok” állnak, amelyeket a részmunkaidõs gazdaságok fogalmával jelölhetünk. Fogalmi kitérõnket összegezve megállapíthatjuk, hogy a kisüzem-nagyüzem primitív dichotómiája nem alkalmas sem a nyugat-európai agrárfejlõdés értelmezésére, sem a hazai viszonyok leírására, következésképpen nem használható a hazai földtulajdonvita fogalmi keretéül.

A birtokszervezet

A hazai földtulajdonról szóló vitákat zavaró másik körülmény, ha túltettük magunkat a fogalmi zavarokon, hogy nem sokat tudunk arról, hogy milyen is ma a birtokszerkezet Magyarországon, azaz melyik üzemtípusból mennyi van, és annak mekkora a súlya az agrárstruktúrában. Az elsõ apróság, hogy nem világos, hány gazdasági szervezet foglalkozik ma hazánkban mezõgazdasági termeléssel. Mivel a statisztikai adatgyûjtés a régi elnevezéseket használja, ez alapján rendszerezzük a rendelkezésre álló ismereteket. A KSH adatai szerint a mûködõ gazdasági szervezetek száma 1996 végén a mezõgazdaságban, a vad- és erdõgazdálkodásban és a halászatban 32 321, amelybõl gazdálkodószervezet 9639 és egyéni gazdálkodó 22 682 volt. A 9639 gazdálkodószervezeten belül 6630 jogi személyiségû gazdasági szervezetet találtak. Ez utóbbi kategória alatt szereplõ szervezetekrõl azt is tudjuk, hogy ebbõl mennyi az rt., a kft. és a szövetkezet, továbbá létszám szerint miként oszlanak meg. Viszont létezik egy másik statisztikai kategória, nevezetesen a gazdálkodószervezetek címszó alatt. Ezekrõl azt tudjuk, hogy miként oszlanak meg termõterület szerint, számuk pedig 2999 volt. Akkor hogy is van ez? Tegyük fel, hogy a 6630 jogi személyiségû gazdasági szervezet és a 2999 termõföldet használó gazdálkodószervezet valamilyen kapcsolatban vannak egymással. Ha a két kategóriát egymásra akarjuk vetíteni, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a 3631 gazdasági szervezetnyi különbség az bizonyára az erdõ- és vadgazdaságban, illetve a halászatban tevékenykedik. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de ez a rendelkezésre álló statisztikai adatokból nem derül ki. Ez a statisztika nem segít bennünket abban, hogy akár a bevett avíttas, akár modernebb fogalmaink szerint megtudjuk, hogy hány mezõgazdasági üzem létezik ma Magyarországon, és azok miként oszlanak meg a különbözõ kategóriák között.
     Szûkebb tárgyunkra, a földtulajdonra térve sem jobb a helyzet. A földtulajdon megoszlásáról ugyanis semmilyen konkrét adat nincs, csak legfeljebb néhány „beavatott” illetõnek meg nem erõsített, de annál „megbízhatóbb” értesülése. A földhasználatról azonban már vannak adatok, amelyek tanúsága szerint 1996-ban a gazdasági társaságok a termõföldterület 30 százalékát, a szövetkezetek 23 százalékát, az egyéni gazdaságok pedig 47 százalékát használták. Azaz a nagyüzemek még mindig a termõföldterület több mint felét hasznosítják. Mint korábban említettük, a gazdálkodószervezetek által használt termõföldterület méret szerinti megoszlásáról vannak ismereteink. Néhány érdekesebb megoszlás: a 2999 gazdálkodószervezet több mint fele 500 hektárnál kisebb földet, 12 százaléka 10 hektárnál kevesebb földet, 7,5 százaléka 3000 hektárnál többet használ. Az 1996. évi mikrocenzusból tudjuk, hogy 1,8 millió háztartásnak volt földtulajdona, amelynek 2,4 százaléka, 43 200 háztartás 10 hektárnál nagyobb földterületet birtokolt. Ezek valószínûsíthetõen komoly szintû gazdálkodást folytatnak, és közel állnak a családi gazdaság fogalmához. Itt emlékeztetünk arra, hogy a korábban bemutatott statisztika csak feleennyi egyéni gazdálkodót tart számon. Ebbõl bizonytalan számú egyéni gazdálkodót kivonhatunk, mivel közismert, hogy a szövetkezetek egy részében a kedvezõbb adózási feltételek miatt a dolgozókat egyéni gazdálkodóként jelentik be. Ezek arányáról azonban nincsenek pontos ismeretek. A bizonytalan nagyságú különbséget ismét nehezen találjuk meg akkor is, ha egyrészt a kft.-k és bt.-k nagy részét is ideszámoljuk, mondván, esetleg a családi gazdaságok egy része valamilyen jogi vagy jogi személyiség nélküli szervezetet alapított, másrészt pedig a 10 hektár fölötti gazdaságok jó részét kivesszük ebbõl a kategóriából. A többieket a részmunkaidõs gazdaság kategóriája írhatja le. Tudjuk továbbá, hogy a 10 hektár fölötti gazdaságok az általuk mûvelt terület több mint felét bérlik, és ez az arány a gazdaság nagyságával fokozatosan nõ. A földtulajdonról rendelkezésre álló ismereteink lényege, hogy a termõföld több mint a felét ma is a nagyüzemek használják, a földtulajdonnal rendelkezõ és nagy valószínûséggel komolyabb gazdálkodást folytató háztartások üzemeik földterületének növelése érdekében egyre nagyobb mértékben bérelnek földet. Ez utóbbit általánosítva úgy szoktak fogalmazni, hogy a földtulajdon és a földhasználat nagymértékben elvált egymástól. Empirikus tudásunkat a földtulajdonviszonyok tárgykörében tehát, jó adag eufemizmussal élve, nem nevezhetjük kielégítõnek.
     A fent bemutatott ismerethiány nemcsak a hazai agrárpolitikai vitákat teszi „elméleti jellegûvé”, hanem az Európai Unióhoz való csatlakozás gátjává is válhat. Az Európa Tanács ugyanis minden évben közzé teszi jelentését a mezõgazdaság helyzetérõl, az adott év gazdasági folyamatait elemezve. Ebben az egyre bõvülõ kötetben részletes leírást kaphatunk az Európai Unió mezõgazdasági struktúrájáról is (European Commission [1997]). Csak példaként felsorolunk néhány adattípust, amelyet ez a kiadvány tartalmaz. Többek között megtalálhatjuk benne a minimális termelést meghaladó farmokra vonatkozó, folyamatosan végzett reprezentatív felmérés eredményeit. Megtudhatjuk, hogy hányan dolgoznak a mezõgazdaságban, ebbõl mennyi a fõfoglalkozású, a részfoglalkozású, a fizetett munkaerõ és az önfoglalkoztatás. A ledolgozott munkaórákból mennyi a családi munka és a nem családi munka, illetve mennyi a mezõgazdasági tevékenységre és más jövedelemszerzési tevékenységre fordított idõ. Hogyan oszlanak meg a különbözõ termelési irányok szerint a farmok, mekkora a földterületük, hány állatot tartanak, azok méret szerinti megoszlása. Amikor a három új tagállam csatlakozott az Unióhoz, akkor mezõgazdasági statisztikai adatbázisukat túlnyomórészt sikerült kompatibilissé tenni. Magyarország esetében, ha a jelenlegi állapotok jelentõs javulását is extrapoláljuk, nehezen elképzelhetõ, hogy miként fogjuk adatokkal megtölteni az uniós mezõgazdasági éves jelentést.

A földtulajdonvita néhány hamis tézisérõl

Az elõbbiek fényében nem csodálkozhatunk, ha a földtulajdonról szóló viták csak úgy hemzsegnek a hamis „logikai köröktõl”. Az elsõ tézis szerint a hazai birtokstruktúra elaprózódott, következésképpen meg kell teremteni a földtulajdon és a földhasználat egységét. Ez a felfogás azonosítja a földtulajdont a birtokkal vagy mezõgazdasági üzemmel. Egy gazdaságnak viszont nem feltétlenül kell teljes mértékben tulajdonosának és használójának is lennie az általa mûvelt földterületnek. Ha a gazdaság nagyságát régi rossz szokás szerint csak területnagyságban akarjuk mérni, akkor is a használatban lévõ földterület az érdekes, mert az ad információt az gazdaság által ténylegesen megmûvelt földterületrõl. Mint a statisztikai adatokból láttuk, a földhasználat koránt sincs elaprózódva, hiszen a termõföldterület több mint felét a nagyüzemek hasznosítják, következésképpen a birtokstruktúra nincs elaprózódva. A földtulajdon és a földhasználat valóban elvált egymástól, de ennek mértékérõl nem rendelkezünk pontos információval. A földtulajdon és a földhasználat egyébként a fejlett országokban sem esik egybe. Általánosnak tekinthetõ, hogy a nagyobb méretû üzemek saját földtulajdonuk mellett jelentõs nagyságú földet bérelnek. Vagyis, ha egy gazdálkodó bõvíteni akarja a rendelkezésére álló földterületet, akkor nem fog feltétlenül földet vásárolni, hanem lehetséges, hogy inkább földet bérel. A földbérleti rendszer az emberiség történetében nem számít új vagy idegen jelenségnek. A farmer földbérletre vagy földvásárlásra vonatkozó döntését elsõsorban az adott országban uralkodó földárak, illetve a földtulajdon forgalmát szabályozó törvények határozzák meg. Ez ad magyarázatot arra, hogy az Európai Unióban is rendkívül eltérõ a földbérlet aránya az összes földterülethez képest, függetlenül az átlagos üzemnagyságtól. Így például az Egyesült Királyságban és Portugáliában is több mint egyharmad a bérlet aránya, noha az elõbbiben 67,3 hektár, az utóbbiban pedig 8,1 hektár az átlagos üzemnagyság. Az eddigiek alapján megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy általánosságban semmi nem indokolja, hogy a földtulajdon és a földhasználat teljesen egybeessen. A hazai probléma lényegét azonban nem lehet ilyen könnyen elintézni. A gondok gyökere ott rejlik, hogy az érvényes földtörvény szerint gazdasági társaságok nem szerezhetnek földet. Az erõszakos kollektivizálás talán egyetlen pozitív hatása, hogy nagyléptékû forgók kialakításával, meliorációval, új telepek alakításával rendezett határhasználatot teremtett. Így napjainkban egy bonyolultan szervezett együttmûködést feltételezõ térben kell megtalálni a határ ésszerû hasznosításának rendjét. A földtulajdon és a földhasználat elválása ezen a ponton jelent súlyos problémákat. Hiszen egy adott határban sokféle földtulajdonos és ennél lényegesen kevesebb földhasználó érdekeit kell összehangolni. Ezt azonban nemcsak a gazdasági társaságok földtulajdonszerzésének korlátozása akadályozza, hanem a jelenlegi földbérleti rendszer szabályozatlansága. Magyarán, ha a földbérlet világos szabályok és feltételek mellett mûködik, akkor nincs különösebb ok arra, hogy a földtulajdon és a földhasználat mindenáron egybeessen.
A mai vita lényege, hogy a nagyüzemek a földtulajdont is megszerezzék a földhasználat joga mellé. Ahhoz, hogy a nagyüzemi elit a földtulajdont megszerezze, nem feltétlen szükséges, hogy a gazdasági társaságok földtulajdonszerzése elé állított korlátokat lebontsák. A gazdasági társaságban lévõ tulajdonosok ugyanis mint magánszemélyek a jelenlegi törvény szerint 300 hektár földet vásárolhatnak. Ha elég nagy a család, illetve a rokonság, vagy vannak megbízható üzlettársak, akkor több ezer hektárt tulajdonolhatnak akadálytalanul. Ezután a gazdasági társaság saját tulajdonosaitól bérbe veheti a földet. A gazdasági társaságok elé állított maximális földbérleti korlátot a cég hasonló jellegû szétírásával ki lehet játszani. Elismerem, hogy ez kicsit nehézkes megoldás, de mutatja, hogy a probléma korántsem olyan akut, mint amennyire azt elsõ látásra beállítják.
     A következõ kérdéskör, hogy mennyire eurokonform a földszabályozás, illetve tágabban a hazai mezõgazdasági üzemrendszer. Úgy is feltehetjük a kérdést, hogy érdemes-e ma a mezõgazdaságban mûködõ gazdasági társaságoknak megvásárolniuk a termõföldtulajdont az európai uniós csatlakozás fényében? Mint korábban jeleztük, az Európai Unióban meglehetõsen ritkák a magyar nagyüzemekhez hasonló képzõdmények. Ugyanakkor a közös agrárpolitika fókuszában mindig a családi gazdaságok álltak, ezért a támogatási rendszerük is erre van kondicionálva. A mezõgazdasági struktúrák hatékonyságának javításáról szóló 950/97. számú rendelet tartalmazza a legfontosabb támogatási jogcímeket. A beruházási támogatásokhoz olyan mezõgazdasági vállalkozások juthatnak hozzá, ahol a gazdálkodó: fõfoglalkozású; megfelelõ szakértelemmel rendelkezik; tervezetet nyújt be vállalkozása fejlesztésére; vállalja egyszerûsített könyvelés vezetését. Támogatást kaphatnak továbbá azok a részfoglalkozású farmerek, akiknek teljes jövedelme legalább 50 százalékban farmból, erdõgazdálkodásból, turizmusból, kisiparból vagy a vidék fenntartását szolgáló tevékenységbõl származik. A részfoglalkozású gazdálkodó teljes jövedelme legalább 25 százalékának a farmból kell származnia, valamint a nem mezõgazdasági tevékenységre fordított munkaideje nem haladhatja meg a farmer teljes munkaidejének a felét. A támogatási programokat azokra a mezõgazdasági vállalkozásokra kell korlátozni, ahol a munkaerõ emberi egységre esõ jövedelme nem éri el a referenciajövedelem 1,2-szeresét. A referenciajövedelmet úgy kell meghatározni, hogy az ne lépje túl a körzet nem mezõgazdasági munkát végzõ dolgozóinak átlagbérét. A tagállamok a támogatási programokat a családi jellegû vállalkozásokra korlátozhatják. A fõfoglalkozású gazdálkodó kifejezésnek legalább egy feltételt magába kell foglalnia arra nézve, hogy a mezõgazdasági vállalkozásból származó jövedelemnek a gazdálkodó összes jövedelme 50 százalékának vagy annál többnek kell lennie, és a nem mezõgazdasági vállalkozásban eltöltött munkaidõnek a gazdálkodó teljes munkaideje felénél kevesebbnek kell lennie. A tagállamoknak a jogi személyek esetében a fenti feltételeket külön meg kell fogalmazniuk. A beruházási támogatások ugyanakkor vonatkozhatnak egy meghatározott gazdaságra vagy gazdaságoknak, a gazdaságok egészének vagy részeinek fúzió céljából létrejött csoportosulásaira. A csoportosan mûködõ vállalkozások részére a támogatás akkor adható meg, ha a csoport tagjainak legalább kétharmada megfelel a következõ feltételeknek: fõfoglalkozású gazdálkodó, megfelelõ szakértelemmel rendelkezik, tervezetet nyújt be vállalkozása fejlesztésére. A korábban említett mennyiségi korlátozásokra vonatkozó felsõ határok a csoporthoz tartozó gazdaságok számával megszorozhatók. Azonban ezek a felsõ határok nem léphetik túl a 200 tehenet, illetve a gazdaságonkénti támogatás maximumaként meghatározott összeg négyszeresét. A tagállamoknak meg kell határozniuk azokat a feltételeket, amelyeket a csoportosan mûködõ gazdaságoknak teljesíteniük kell. Ezek: jogi formájuk, tevékenységük minimális idõtartama (nem lehet kevesebb hat évnél), tõkéjük szerkezete, a tagoknak a vezetésben való részvétele. A beruházási támogatásokhoz való hozzájutásnak tehát szigorú feltételei vannak. Ha ezeket a kritériumokat hazai környezetben alkalmaznánk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a hazai mezõgazdasági üzemek döntõ része nem kaphatna támogatást. A részmunkaidõs és családi gazdaságok jelentõs hányada ugyanis nem tesz eleget a könyvviteli és a szakképzettségi feltételeknek. A nagyüzemek, gazdasági társaságok viszont a csoportos vállalkozásokra vonatkozó azon kritériumnak nem felelnek meg, hogy a tagok kétharmadának fõfoglalkozású gazdálkodónak kell lennie.
     Végezetül érdemes kitérni az agrártámogatások és a mezõgazdasági struktúra néhány összefüggésére. Közkeletû vélekedés, hogy a fejlett országok mezõgazdaságában azért maradtak fenn a „kicsi, hatékonytalan családi gazdaságok”, mert az állam támogatta õket. Ezt a vélekedést azonban nem árt egy kicsit árnyalni. A mezõgazdasági támogatások többsége az árakon keresztül kívánja biztosítani, illetve fenntartani a farmerek számára a szabadpiaci helyzetnél magasabb jövedelmet. A különbözõ szubvenciók, legyen az ártámogatás, exporttámogatás, veszteségtérítés, fõképpen a megtermelt mennyiséghez kapcsolódnak. Nem kell különösebb közgazdasági képzettség annak belátásához, hogy az a gazdálkodó, aki nagyobb mennyiségû árut termel, az több támogatáshoz jut, azaz a legtöbb támogatáshoz a legnagyobb termelõk jutnak hozzá. Ugyanakkor feltételezhetõ, hogy ez a mezõgazdasági termelõi csoport az, amelyik a legkevésbé szorul az állam segítségére. Az agrártámogatásoknak ez a rendszere tehát a gazdag farmereket még gazdagabbá teszi, míg a szegény termelõk jövedelmi problémáit nem tudja megoldani. A mezõgazdasági támogatások eloszlása a különbözõ termelõi csoportok között alapvetõen az adott ország agrárstruktúrájától függ. Minél duálisabb tehát egy agrárszektor, annál inkább a nagyobb termelõk jutnak hozzá a támogatásokhoz, azaz a szubvenciók annál igazságtalanabbak lesznek. Ezt a problémát egyébként a közös agrárpolitika irányítói is jól érzékelték. Az 1992-es reformot megalapozó tanulmányban úgy fogalmaztak, hogy a közös agrárpolitika növeli a gazdasági egyenlõtlenséget a termelõk között, mivel az EU mezõgazdasági költségvetésének 80 százalékát csupán a termelõk 20 százaléka élvezi.
A mezõgazdasági támogatások eloszlása a termelõk között nemcsak attól függ, hogy egy üzem kicsi vagy nagy.
     A szubvenciók ugyanis a mezõgazdasági inputok piacát is befolyásolják, hiszen a támogatások következtében megnövekedett termelés pótlólagos ráfordításokkal jár. Annak a termelési tényezõnek a tulajdonosa jár a legjobban, amelynek kínálati görbéje a legrugalmatlanabb. A mezõgazdaság esetében a föld a legrugalmatlanabb és a bérmunka a legrugalmasabb termelési tényezõ. Következésképpen azok a farmerek, akik saját földjüket mûvelik, nemcsak az állam által garantált magasabb termékárakat élvezhetik, hanem a támogatások tõkésedését az emelkedõ földárakban. Ugyanakkor ha a mezõgazdasági bérmunkások kínálati görbéje teljesen rugalmas, akkor õk semmit nem nyernek a támogatásokon. A mezõgazdaságba újonnan belépõket viszont hátrányosan érintik a támogatások hatásai, mivel a gazdálkodáshoz szükséges induló tõke a magasabb földárak miatt jelentõsen megemelkedik. Összegezve, a mezõgazdaságnak nyújtott támogatások különbözõ módon befolyásolják az ágazatban dolgozók helyzetét. Az eddigi tapasztalatok alapján azt mondhatjuk, hogy inkább növelték a mezõgazdaságon belüli jövedelemegyenlõtlenséget, mintsem csökkentették azt.
      A fentiek cáfolják azt a tézist is, hogy a „kisparaszti mezõgazdaság” több támogatást igényel, mint a „modern nagyüzemi mezõgazdaság”. A tények azt mutatják, hogy az agrárpolitikai reformok (értsd ezen a legtöbb esetben az ártámogatások csökkentését) legfõbb ellenzõi a nagyobb méretû üzemek tulajdonosai közül kerülnek ki. Ezek a gazdaságok ugyanis nemcsak az ártámogatások csökkentése miatt veszítenek sokat, hanem ezek a változások jelentõsen leértékelik a földtulajdonuk árát, azaz komoly vagyonvesztést is elszenvednek. A fejlõdõ országok tapasztalatai is arra utalnak, hogy elsõsorban a mezõgazdaság exportszektorát támogatják, ahol döntõen nagyméretû latifundiumokon folyik a termelés, míg az alapvetõ élelmiszereket elõállító tevékenységeket, ahol a termelést kisméretû gazdaságokban végzik, az élelmiszerárak alacsonyan tartása érdekében negatívan diszkriminálják. Mancur Olson kollektívcselekvés-elméletét igazolva a kevesebb nagyméretû gazdaság tulajdonosai gazdasági és politikai befolyásuk révén mindig is el tudták érni, hogy jelentõs támogatásokban részesüljenek, míg a kisméretû birtokon gazdálkodó, térben szétszórt mezõgazdasági termelõk sosem tudták érvényesíteni érdekeiket.
 

Hivatkozások:

Bonin, J. P.–Jones, D. C.–Putterman, L. [1993]: Theoretical and Empirical Studies of Producer Cooperatives: Will Ever the Twain Meet? Journal of Economic Literature, 21. évf. 1290–1320. o.

European Commission [1997]: The Agricultural Situation in the European Union. 1996 Report. Brussels
Gasson, R.–Errington, A. [1993]: The Farm Family Business. CAB Intenational, Wallingford.

LeVay, C. [1983]: Agricultural Co-operative Theory. Journal of Agricultural Economics, XXXIV. évf. 1. sz. 1–44. o.

Ollila, P. [1994]: Farmers’ Cooperatives as Market Coordinating Institutions. Annals of Public and Cooperative Economics, 65. évf. 1. sz. 81–102. o.

Schmitt, G. [1996]: Familien- und/oder Lohnarbeitkräfte in der Landwirtschaft? Das ist hier die Frage. Berichte über Landwirtschaft, 74. évf. 2. sz. 211–231. o.

Swinnen, J.–Christiaensen, L.–Felton-Taylor, L. [1993]: Agricultural Production Structures and Their Determinants. Megjelent: OECD: Agricultural Co-operatives and Emerging Farm Structures in Hungary. Paris, 98–121. o.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu