A magyar egyetemek látszata

(a felsõoktatási diskurzus lehetõségérõl Pléh Csaba írása kapcsán)

  Felemás érzésekkel olvastam Pléh Csaba írását a magyar felsõoktatás látszatamerikanizációjáról (sic). Az írás vége felé némi zavartság lett úrrá rajtam: kerestem a kapaszkodót, a mûfajt, a kontextust, ami keretet adhatna egy vitacikknek. Szembeötlõ ugyanis, hogy a felsõoktatás kérdése nem része a magyarországi értelmiségi közbeszédnek. A hírekben alig szerepel a téma, de még feltûnõbb, hogy a publicisztikai-közírói nyilvánosság is mellõzi azt. A háttérelemzések, kerekasztal-beszélgetések, „független értelmiségi” kinyilatkoztatások sztárjai gyakorlatilag nem ejtenek szót róla. Nem szerepel kvázi-politikai konferenciák, nemzeti jövõért aggodalmaskodó vagy valamilyen demokratikusságot védelmezõ törzsi szeánszok napirendjén sem. A humán kultúrát reprezentáló folyóiratok (a Valóságtól a 2000-en át a Társadalmi Szemléig, de beleértve olyan hetilapokat is, mint a HVG, a Figyelõ, a Magyar Narancs) repertóriumainak tanúsága szerint a rendszerváltás óta eltelt hét évben nem találni nyolcvan publikációt sem, amely a felsõoktatással foglalkozott volna.
  Aligha kell hangsúlyozni, hogy ez a helyzet inkább természetellenes. Inkább arra hívom fel a figyelmet, a felsõoktatási nyilvánosság állapota Magyarországon gyakorlatilag ellehetetleníti az értelmes véleménycserét az egyetem ügyérõl. Nincsenek támpontok, argumentációk, közösen elfogadott alapfogalmak, kulcsszavak. Hiányzik a felsõoktatásról szóló diskurzus paradigmája, ahogyan maga a diskurzus is.

Ellenerõk

  A szezonális felsõoktatási kormányzat: hatásnál jóval komolyabb ellenerõk sejlenek fel amögött, hogy a magyar értelmiség nem teszi – még önmaga számára sem – közüggyé a felsõoktatást. Hiányzik például a széles körben ismert és elismert, fogalmi apparátusával a közfelfogásba is átszüremlett szaktudományos reflexió. Ez azért is meglepõ, mert a felsõoktatás-kutatás szakirodalma igen gazdag Magyarországon, a kutatás is jelentõs háttérrel, tudományos mûhelyekkel, intézményekkel bír.  Az oktatás-szociológia által nyújtott adatok ismerete nélkül többnyire csak tanulságos félreértéseket és könnyen cáfolható általánosításokat eredményez a „nemzetközi felsõoktatással” való példálódzás. Ilyenkor abszolutizálódik egy-egy megoldás,  vagy, nem értve az adott formák társadalomszervezõdési-kultúrtörténeti beágyazódottságát, üres sémákat emelnek elméleti rangra.
  A szakosodott felsõoktatás-kutatás elszigeteltségénél is tanulságosabb és jellegzetesebb hiányra irányítja rá a figyelmet Pléh Csaba írása. Õ ugyanis azt teszi, aminek, sajnos, igencsak szûkében van a magyar felsõoktatási gondolkodás: tekintélyes szaktudósként fogalmazza meg elgondolásait. Ha nem is módszeresen, de szembenéz a lényeges problémákkal: a választott modellek félrevezetõ abszolutizálásával, a finanszírozást meghatározó fiskális és egyetemi logikák összeütközésével, a tanszéki struktúra tudományképet implikáló formájával, az intellektuális értékszempontok sorsával, a tanári kar szerepvállalásával és kényszerpályáival, a változások lehetséges káderbázisával, valamint az egyetemi mûködést mélyen meghatározó értékválasztásokkal. Tiszteletre méltó bátorsággal foglal állást és vállalja bizonytalanságait – amelyeket egy meginduló közös gondolkodásnak kellene tisztázni.
  Ennek a kívánatos eszmecserének lényegesen jobbak lennének az esélyei, ha a tudománymûvelésrõl való tudományos gondolkodás eredményei a mainál számottevõbb érdeklõdést keltenének a mûvelt közönség körében. Erre már csak azért is méltán lehetne számítani, merthogy a nyugati kultúrkörben ez az egyik legdivatosabb szellemi áramlat, olyannyira, hogy ma már egyszerûen hozzátartozik az értelmiségi mûveltséghez. Ráadásul Magyarországon a viszonylag kisszámú, nemzetközi színvonalon produkáló tudományos mûhelyek egyike éppen a tudományfilozófia és -történet mûvelésével foglalkozik.  Ennek ellenére Magyarországon a társadalomelméleti-társadalomfilozófiai munkáknak sem tárgya az egyetem ügye.  Jószerivel egyetlen kivételt  lehet említeni, amely koncepció rövid összefoglalása ugyanakkor át is vezet majd az elméleti áttekintésbõl a politikai szféra és a felsõoktatás viszonyának taglalására.
  Az elgondolás a tudományos-egyetemi szférát (Luhmann nyomán és empirikus bázisában elsõsorban Ben-Davidre támaszkodva ) mint elkülönült funkcionális alrendszert írja le, amely saját szervezõdési logikával rendelkezik, vagyis autonóm a külsõ, politikai irányítással szemben. Értéknek tekinti a tudományos szétszóródottságot, azaz az alternatív mûhelyek létét. Fontosnak tartja, hogy egy ország sok milliárdot tudjon áldozni a kutatásra-felsõoktatásra, de még fontosabbnak, hogy ennek elosztása a versengõ tudósok, tudományos szervezetek és kutatási prioritások között az autonóm módon érvényesülõ szakmai szempontok szerint történjék. Úgy véli, hogy a teljesítményt személytelen mércék alapján kell értékelni, ezek alapján kell a hivatalos elõmeneteleket és kinevezéseket eldönteni. Az egyetemeken belüli hierarchiák leépítését és a minél közvetlenebb piaci hatások érvényesítését szorgalmazza. Alapelve a versengõ egyetem. Ennek elsõdleges eszköze lehet a tandíj, ami egyben a felvételi vizsga központilag irányított rendszere helyett növelné az intézmények mozgásterét és felelõsségét egyaránt.
  Ez a világon mindenütt tõrõlmetszett liberális álláspontnak számítana. A fenti elmélet kidolgozóját, Pokol Bélát azonban az önmagukat liberálisként meghatározó áramlatok szellemi közellenségnek tekintik Magyarországon – meglehet, nem elsõsorban a fentiekért.

A politika csontvége

  A magyarországi politikai nyelv (el)használt sémáinak képére formált közbeszédben értelmezhetetlenek a felsõoktatás reálfolyamatai, strukturális alternatívái, teljesítményei. Márpedig, Parti Nagy Lajos szellemes képét kölcsönvéve, ha a szakmaiság húsán nem üt át a politika csontvége, akkor a média képtelen megragadni a tárgyat. Pedig a csont természetesen ott van: az akadémiai világban nagyon is tetten érhetõ a politika, még talán erõsebben, mint a par excellence politikai szférában. Itt ugyanis olyan sok évtizede fennálló szembenállások, csoportképzõdések és mindenekelõtt szellemi platformok szerint rendezõdnek az erõvonalak, amihez képest a mai politikai elit jelentõs része finoman szólva is parvenünek számít. Az akadémia világán belüli konfliktusok, a szûkülõ forrásokért folyó küzdelem sokkal élõbb, húsbavágóbb, és kegyetlenebb is, mint a pártpolitikai porondról szünet nélkül áradó kardcsörtetés.
  Sõt. Egyre inkább úgy tûnik, hogy az a bizonyos politikai csont kívülrõl sem nagyon tudja átszúrni a húst. Bár a politika számos közvetett csatornán (finanszírozás, kinevezések) keresztül érvényesíthetné akaratát, az akadémiai világ mintha képes lenne felfogni és letompítani ezeket a törekvéseket. Nem arról van szó, hogy a felsõoktatás és tudomány immunis lenne a politikai beavatkozással szemben: példa rá a ’92-es év konzervatív fordulata az intézményvezetésekben, vagy az elmúlt egy év szabad demokrata pénzügyi intervenciója. De egyik esetben sem következett be a belsõ erõviszonyok lényeges eltolódása. Megmaradt a szocialista-konzervatív koalíció és az arányának megfelelõen szûkebb hatókörön belül pozicionált liberális csoportok hagyományos egyensúlya.
  Természetesen nem hiszem, hogy ez kimerítõen leírná a politika és egyetem közti viszonyok bonyolult szövedékét, a közvetítések és kapcsolatok kifinomult hálóját. Pusztán azt igyekeztem bizonyítani, hogy mennyire alkalmatlan a jelenlegi politikai szótár a felsõoktatási folyamatok elbeszélésére. Szintén a felsõoktatási diskurzus lehetõségét gyengíti, hogy a szférán belüli tagolódások leírása is hiányzik. Így együtt azonban már végképp nem csak szemantikai korlátokról van szó! Részben emiatt  a politika idõnként látványosan alulmarad, ami növeli inkompetenciáját és érdektelenségét.
  Elég, ha megfigyeljük, hogy a formális-informális belsõ párthierarchiákban egészen mostanáig hol helyezkedtek el a felsõoktatási szakpolitikusok.  Vagy: akinek volt módja elolvasni az Akadémia elnökének parlamenti beszámolóját, illetve végignézni az azt követõ vitát, elképedhetett azon, hogy Glatz akadémikus mennyire kimagaslott a megszólalók mezõnyébõl. Megjegyzendõ, hogy Glatz Ferenc jószerivel az egyetlen alakja a magyar akadémiai szférának, aki képes volt legalább a tömegkommunikáció falát áttörni, és nyelvet diktálni a sajtónak.
  Itt nem pusztán valamiféle személyhez kötõdõ véletlenrõl van szó. Az MTA elsõ komoly szereplése a magyar Országgyûlésben az akadémiai törvény vitája volt. Korábban sikerült megakadályozni, hogy az MTA kierõszakolja, hogy a törvényjavaslatot a felsõoktatást messze megelõzve, sürgõsséggel terjesszék be. Amikor azután Mádl miniszter beterjesztette, kiderült, hogy a parlamenti pártok eltérõ élességgel, de meglehetõs egységben utasították el az MTA privilégium- és státusõrzõ törekvéseit. Mégis, hogy, hogy nem, a törvény lényegében változatlanul fenntartotta az akadémiai struktúrát.
  Így képes tehát a felsõoktatás és kutatás világa gyengíteni a politikai hatalom érvényesülését. Jómagam alapvetõen hasznosnak tartom ezt, hiszen egy önmagával végtelenül elégedett hatalmat fricskáz. Ám az korántsem megnyugtató, hogy ez egy másik hatalmi struktúra – a felsõoktatási és akadémiai establishment – erõsödése, a korábbi hatalmi felállás háborítatlan folyamatossága árán és révén történik. Az MTA és az újraszervezõdött egyetemi uralmi csoportok példája mutatja, hogy ez kellemetlen és terhes következményekkel jár. Emögött azonban újabb probléma merül fel: képesek vagyunk-e leírni a felsõoktatás intézményrendszerének belsõ viszonyait.
  A felsõoktatáson belüli nyilvánosság leírására ugyanis nincsenek a tapasztalatot rendezni képes szemléleti fogódzók, hiszen az ide-oda röpködõ fogalmak és ítéletek mögött egész világok rejlenek. Pléh Csaba írásával leginkább az a baj, hogy nem fejti fel ezeket a mögöttes tartalmakat.

A tandíj és a költségtérítés

  A baloldali értékeket védõ magyar sajtó a tandíjat az esélyegyenlõtlenség és a sötét elüzletiesedés rémdrámájaként írja le. A költségtérítéses képzést valóban rendszeridegen elemként vezették be. De nézzük a dolgot máshonnan! A zárt felvételi keretszámok rendszere az érdemek érvényesülésének legfõbb akadálya, a magyar felsõoktatás minõségelvû, valóságos társadalmi igényekre nyitott átalakulásának kerékkötõje. Így tehát van értelme bevezetni a költségtérítést, de úgy, hogy az minden hallgatóra vonatkozzon. Vagyis, minden fiatal iratkozhasson be bármelyik felsõoktatási intézménybe (értelmes kivételekkel, például a honvédelmi vagy orvosi képzés), mégpedig mindenki költségtérítéses hallgatóként. Félreértés ne essék: nem a mai ostoba tandíjról beszélek, hanem a tanulás költségeinek teljes körû megtérítésérõl. Az alkalmasság az intézményen belüli munka alapján dõlne el. Egy elõzetes vizsga (a középiskolai oktatás rangját megõrzendõ) persze megmaradna, mégpedig abban a logikában, amely a hallgatók elsöprõ többségét mentesítené a teljesíthetetlen anyagi terhek vállalásától. Ugyanis az állam – amely történelmileg kialakult okokból jelentõs forrásokat von el polgáraitól adóztatás formájában, s ezt mindenféle közcélokra hivatkozva teszi – kötelezettséget vállal arra, hogy a kiválóság alapján, amit a felvételin mutatott teljesítmény igazol, a költségek megtérítésével résztvesz a közcélokat is ellátó felsõoktatás támogatásában. Az így létrejövõ rendszer látszólag alig térne el a mostanitól, ám lényegileg változnának meg a mûködés hivatkozási alapjai.

A felsõoktatás mint társadalmi program

  A magyar társadalom akkor fogja komolyan venni és értékén kezelni a felsõoktatást, ha jól körülírt célok rendszerébe, társadalmi programokba illesztheti. Így volt ez a felsõoktatás aranykoraként emlegetett Klebelsberg-korszakban is, amikor Trianon után a megalázottság és gazdasági csonkulás okozta összeomlásban a felsõoktatás a kultúrfölény és szellemi honvédelem nemzeti céljait volt hivatott teljesíteni. Az 1946–49 közötti felemás eredményû expanziós idõszakban az új értelmiség megteremtése (és a régi kiiktatása!) volt a grandiózus program hajtóereje.
  Persze nem ilyen jellegû programokra gondolok. Sõt, mentsen ég a felülrõl oktrojált nagy nekiveselkedésektõl! Az igazi társadalmi feladatvállalás ma az, hogy magát az intézményrendszert, a szervezõdés és irányítás, a hatalmi és függelmi viszonyok logikáját, a finanszírozás rendszerét szabályozzuk, és errõl vázoljunk lehetõleg konzisztens elképzelést.
Ez viszont elsõ látásra szemben áll a felsõoktatási szócséplés, vagy inkább szójáték, két tabujával: az autonómiával és a „szakértõi” felsõoktatás-politikával.
  Az autonómia mindazok számára, akik részt vettek a felsõoktatási közéletben, a többirányú „reformgondolkodás” legszélesebb körben elfogadott jelszava volt. Ma is vállalható és fontos igény fogalmazódik meg az autonómia követelményében: az ideológiai indoktrinációt le kellett (és ha újra felütné fejét, akkor megint le kell!) rázni. Mindezt az sem hatálytalanítja, ha az autonómia örve alatt kevésbé nemes érdekek is érvényesülnek.
  Ám az autonómia érvénye,  intézményen belüli komplementer struktúrája,  financiális feltételrendszere,  morális megalapozottsága  legfeljebb nyomaiban lelhetõ fel. Az egyetemek önállósága, kiegészülve a közalkalmazotti rezervátum védettségével, hatásos akadálya lett az érdemi strukturális és képzési reformoknak, amint azokban az intézményi többségek ellenérdekeltnek érezték magukat. (Amikor pedig a Bokros-csomag a maga bornírt módján, majd pedig a normatív finanszírozás antiintellektuális adminisztrációja nekiesett a privilégiumoknak, akkor végképp eltûnt bármiféle minõségi logika esélye, és maradt a szociális jogvédelem.) Az átalakítás nem jelenti az autonómia letörését, hiszen magára a tartalmi tevékenységre nem terjedhetne ki. De az intézményrendszer szervezõdési elvei nem tekinthetõk a felsõoktatás belügyének. Még akkor sem, ha sokan éppen az autonómiára hivatkozva követelik, hogy a felsõoktatásról folyó gondolkodás legyen „szakértõi”.
  A szakértelemre való hivatkozás érthetõ és pozitív hozadékkal járó stratégia volt az állami-politikai beavatkozás korábbi gyakorlatával szemben, azonban állandó szajkózása ködös és a meglévõ alternatívákat elfedõ szólammá változtatta. Azt sugallja ugyanis, hogy van olyan semleges és értékmentes logika, amiben a felsõoktatási intézményrendszer lehetséges megoldásai között választani pusztán technikai kérdés. A mára letisztult álláspontok viszont egyformán érvényes és koherens, ugyanakkor egymást kizáró következtetésekhez vezettek. Ezek között dönteni csak úgy lehet, ha – szakítva a belterjes megközelítésekkel – körvonalazódik, hogy a felsõoktatás társadalmi szerepének milyen felfogása áll az egyes megoldási javaslatok mögött.
  A felsõoktatás ingyenessége és a professzúrák háborítatlansága (jelentõs állami pénzügyi intervencióval a háttérben) elvileg levezethetõ a felsõoktatási képzés széles körû hozzáférhetõségének és színvonal-garanciájának igényébõl, amelyeket a tandíjas képzés és az oktatói mobilitás veszélybe sodorna. De a kérdés az, hogy miképpen vélekedünk a felsõoktatási tevékenység, a tudománymûvelés sajátosságairól, a válasz pedig pedig a társadalmi céljainktól is függ.
  Ez utóbbiak megfogalmazását valószínûleg leginkább a politikától várhatnánk el. A modernizáció állami hevülete és a felsõoktatási hierarchiával való kiegyezéses stratégiája például könnyen összhangba hozható volna a nagyobbik kormánypárt szellemi köreinek törekvéseivel, de kiegészülve némi angolszász frazeológiával egyre inkább kitapintható a kormányzati társ mûködésében is. A felsõoktatás nemzeti feladatvállalása, a hagyományos középosztályi újratermelõdés biztosításával egy értékõrzõ, elkötelezett egyetemi szellemiség igényét jeleníthetné meg az ellenzéki pártok ma még kissé elmosódott felsõoktatási elképzeléseiben. Érdekes szellemi kihívás lehet ezzel összevegyíteni a demokratizálódás vagy az európai csatlakozás eszméjét, amelyek helyenként szintén felbukkannak.
  De talán még fontosabb volna, ha szellemi csoportok, jelentõs felsõoktatási-tudományos személyiségek szánnák rá magukat, hogy kifejtsék rendszerezett nézeteiket a felsõoktatás és a tudományos intézményrendszer kérdéseirõl, ami kellõ ellensúlyt képezhetne a rövidlátó kormányzati ötletekkel szemben.  Ahogy Pléh Csaba elgondolásaiból is rekonstruálható egy ilyen társadalmi program, úgy a felsõoktatási diskurzus megindulásában áttörést eredményezne, ha ilyenek mind nagyobb számban fogalmazódnának meg nyilvánosan.
  Szerénytelenség volna elõállni most egy átfogó koncepcióval, de az elõbbiek alapján az sem lenne elegáns, ha eleve kitérnék a kihívás elõl. Mivel a felsõoktatási diskurzusról és folyamatokról fentebb kifejtett elképzelések maguk is elõfeltevésesek, a következõkben vázlatosan jelzem premisszáimat.
  Elképzelésem a polgárosodás értékrendszerében mozog, ami egészében mond ellent az intézményrendszer jelenlegi szervezõdési és mûködési elveinek. A mai egyetemi-fõiskolai struktúra nem polgári, hiszen négy évtized más elvárásai, normái alakították és szakították ki az univerzitások egyetemességébõl. Elismerendõ és például állítandó eredményei a rendszer ellenében jöttek létre, kiemelkedõ egyéni és mûhely-teljesítményeknek köszönhetõk; értékeit és fennmaradt tradícióit pedig sajátságos konzervativizmusa tudta megõrizni. Ugyanakkor az elmúlt évek reformtörekvései, kezdeményezései és felhalmozódott új értékei bizonyítják: van annyi erõ, kezdeményezõkészség és minõség a magyar felsõoktatásban, hogy légbõl kapott utópiák nélkül, szervesen térjen át a piacgazdaság és polgárosodás logikájának, szellemiségének és követelményeinek megfelelõ mûködésre. Az adófizetõk pénzébõl fenntartott felsõoktatásnak elsõdlegesen az lenne a dolga, hogy a versenyképes tudástõke hatékony elsajátításának esélyét nyújtsa az érdekelt korosztály valamennyi erre igényt tartó tagjának. Olyan habitust sugározna, amely a polgári attitûd mind szélesebb elterjedését eredményezi. Újragerjeszthetné a társadalmi mobilitást a polgári középosztály irányába. Ugyanakkor az intézmények az egyetemek és fõiskolák polgárainak, az általuk kialakított mûhelyeknek demokratikus közösségei lehetnének.
  Hasonlóan megfogalmazható az a felsõoktatás-elméleti álláspont, amely kifejtésem mögött állt. Ez a felsõoktatást, kutatást, mint tevékenységet tételezi, amit az különböztet meg más oktatási formáktól és szintektõl, hogy itt a tudományosság jelenti a képzés lényegi ismérvét. Tevékenység és nem intézmény, ami az egyes oktatót, kutatót, hallgatót teszi a rendszer alapjává, hozzá rendeli a finanszírozást. A tevékenység alapját pedig a kutatási és tanszabadság adja, ami elsõsorban tudományelméleti álláspont: magában foglalja az abszolutizált és reflektálatlan racionalitás-igény módosítását is. A tanszabadságból építi fel a képzés struktúráját, és az egyéni autonómiából vezeti le az intézményszervezõdést.
 
  ***

  Mindezzel (különösen az utóbbi bekezdésekkel) nem megkérdõjelezni, ellenkezõleg, megerõsíteni igyekeztem Pléh Csaba gondolatmenetének lényegét. Azt nevezetesen, hogy olvasatomban az egyetemrõl való álmodozások korával szemben végre higgadt, tárgyszerû, rákérdezõ és vitatható gondolatokra van szükség a magyar egyetem jövõjének alakításához. Mert – és ez is Pléh írásának tanulsága – ez a jövõ valóban most alakul. Jómagam egy olyan probléma felvetésével próbáltam csatlakozni a remélhetõleg elinduló „polgári okoskodás” kibontakozásához, amely hitem szerint bizonyosan megszûnik, ha Pléh Csabához hasonlóan mások is bekapcsolódnak a diskurzus felépítésébe, közös nyelvének kialakításába.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu