Emberek a Holdon

„Houston, itt Nyugalom Támaszpont. A Sas leszállt.” Edwin E. „Buzz” Aldrin Jr. ezredes szájából hangzottak el ezek a szavak 1969. július 20-án vasárnap közép-európai idô szerint délelôtt tíz óra tizenhét perckor a Holdon. Jó fél óra múlva Neil A. Armstrong, az expedíció civil parancsnoka, 300 ezer dolláros ûrruhájában nem különösebben méltóságteljesen a Hold felszínére huppant, ahol aztán igen méltóságteljesen kijelentette: „Kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.” A jelenetnek az egyenes televíziós közvetítésnek köszönhetôen 528 millió szem- és fültanúja volt szerte a földkerekségen.
  A Sas – a Holdra szálló egység – és a két asztronauta valamivel több, mint huszonegy és fél órát töltött el a Holdon. Ez idô alatt Armstrong és Aldrin összegyûjtöttek olyan 25 kiló követ, némi holdport, megmérték a hômérsékletet (112 celsius fok napsütésben, –173 celsius fok árnyékben), méréseket végeztek egy szeizmométerrel, egy reflektorral jeleket küldtek földi teleszkópoknak és egy darab alufólia segítségével naprészecskéket fogtak be. 21-én hétfôn reggel hét óra negyven perckor a Sas felszállt a Holdról, és visszaszállította az asztronautákat az ûrhajóba. Éjfél után két órával Michael Collins alezredes, az expedíció harmadik tagja, a Föld felé fordította az ûrhajó orrát és begyújtotta a rakétákat. A visszaút hatvan órán át tartott. Az ûrkabin csütörtökön esett bele a Csendes-óceánba, huszonkét kilométerre onnan, ahol a Hornet nevû anyahajó Nixon elnökkel a fedélzetén várta.
  A Holdra szállás az Apollo-program keretében végrehajtott tizenegyedik ûrrepülés volt. A programot Kennedy elnök hirdette meg nyolc évvel korábban, pontosan azzal a céllal, hogy „embert juttassunk a Holdra mielôtt az évtized véget ér”. A program 46 milliárd dollárba került a NASÁ-nak - vagyis az amerikai adófizetôknek –, és sikeréhez 20 ezer alvállalkozó cég, valamint 300 ezer szakember járult hozzá. A mai napig heves viták folynak arról, hogy a Holdra szállás megérte-e ezt a páratlan erôfeszítést. A legszigorúbb kritikusok szerint az Apollo-programnak sem tudományos, sem katonai szempontból az égvilágon semmi értelme nem volt.
  Annyi bizonyos, hogy a program beindítását nem elsôsorban tudományos vagy katonai megfontolások motiválták. Az Eisenhower-kormányzat nem tulajdonított különösebb jelentôséget a szovjetek által az ûrkutatásban élvezett elônynek. Amikor Wilson védelmi minisztert 1954-ben megkérdezték, hogy nem aggódik-e amiatt, hogy a Szovjetunió megnyerheti a mûholdversenyt, bosszúsan azt válaszolta, hogy felôle megnyerhetik. Miután a szovjetek 1957-ben fellôtték a Szputnyik 1-et, az elnök egyik tanácsadója „ostoba mütyürnek” nevezte. Sherman Adams, Eisenhower jobb keze, lekicsinylôen azt nyilatkozta, hogy az amerikai kormányt nem érdekli az „ûrkosárlabda”. Késôbb elismerte, hogy ez a megállapítás „az alulhangsúlyozás túlhangsúlyozása” (overemphasis of de-emphasis) volt.
  De az amerikai közvélemény nem volt ilyen higgadt.
  A szputnyik fellövését össznemzeti önvizsgálat követte.
  Az egyik bûnbak az amerikai oktatási rendszer lett, és ez bestsellerré tett egy 1955-ben feltûnés nélkül megjelent könyvet (Rudolf Flesch: Why Johnny Can’t Read - and What You Can Do About It). A másik az amerikai társadalom állítólagos elpuhulása. Ez a percepció is sokat hozott egy szerzô konyhájára. John Kenneth Galbraith The Affluent Society-je sem lett volna ekkora közönségsiker, ha nem idôzít ilyen jól. A harmadik a republikánus tudománypolitika, az alapkutatással és az alapkutatást végzô „tojásfejûekkel” szembeni populista gyanakvás. E gyanakvás gyanússá válása pedig lehet, hogy eldöntötte az 1960-as elnökválasztási küzdelmet.
  John Kennedy ugyanis kampánytémává tette az amerikai lemaradást az ûrkutatásban. Véleménye szerint az ûrkutatási verseny, függetlenül tudományos és katonai hozadékától, óriási politikai és pszichológiai hatással volt a nemzetközi kapcsolatokra. Ez az, amit a republikánusok nem ismertek fel. A többi ország azt hihette, hogy a szovjet vezetés az ûrkutatási versenyben egyúttal azt is jelentette, hogy a katonai rakétaversenyben is vezetnek. Mindegy, hogy ez igaz vagy nem – érvelt Kennedy –, a látszat alakítja a többi országnak a hidegháborúval kapcsolatos attitüdjét. „Arra a következtetésre jutottak, hogy a szovjet hullám dagályban van, a miénk pedig apályban. Az a feladatunk, hogy megváltoztassuk ezt a véleményt.”
  Alig telt el három hónap azután, hogy Kennedy elfoglalta hivatalát, amikor a Szovjetunió 1961. április 12-én földkörüli pályára küldte az elsô Vosztokot Jurij Gagarinnal a fedélzetén. A Newsweek szerint a nemzetet „frusztráció, szégyen és bizonyos fokig düh” töltötte el, hogy a Szovjetunió már megint ilyen látványosan megelôzte Amerikát. Kétség nem fért hozzá, hogy a közhangulat azt követelte: Amerika legyen az elsô az ûrkutatásban is.
  Gagarin még aligha pihenhette ki az izgalmakat, amikor Kennedy már összehívta tanácsadóit, köztük tudósokat is. A tudósok közölték az elnökkel, hogy csak egy területen van lehetôség az oroszok megelôzésére. Amerika képes lehet elôbb embert juttatni a Holdra, mint riválisa, de csak akkor, ha olyan koncentrált erôfeszítést fejt ki, mint az atombombát megteremtô Manhattan Project esetében. Az elnök nem volt boldog. „A költség az, ami aggaszt. … Nem tudtok kitalálni valamit itt a Földön, amiben megverhetjük az oroszokat?” – kérdezte a visszaemlékezések szerint.
  Nem tudtak. Így aztán beindult az Apollo-program, és két amerikai ûrhajós kitûzte az amerikai zászlót a Holdon mielôtt az évtizednek vége lett. Hogy miért pont a Holdon? Néhány szkeptikus ezt már 1961-ben is megkérdezte. Kennedy így válaszolt nekik a houstoni Rice Egyetemen:
  „Ezzel az erôvel azt is megkérdezhetnék, hogy miért kell megmászni a legmagasabb hegyet. Miért kellett harmincöt évvel ezelôtt átrepülni az Atlanti-óceánon? Miért játszik meccset Rice Texas ellen? … Évekkel ezelôtt George Mallorytôl, a nagy brit felfedezôtôl, aki késôbb a Mount Everesten halt meg, megkérdezték, hogy miért akar felmászni rá. Azt válaszolta: „Mert ott van.” Hát az ûr is ott van, és … a hold is ott van, a bolygók is ott vannak, és a tudás és a béke iránti új remények is ott vannak.”
  A Holdra szállás „asztropolitika” volt, állítják az Apollo-program ócsárlói. Elvitte azt a pénzt, amelyet a feketék társadalmi-gazdasági emancipációjára lehetett volna költeni – mondják a baloldaliak. Létrehozta a szövetségi szinten finanszírozott alapkutatás falánk fehér elefántját – mondják a jobboldaliak. Azért persze mégiscsak embereket juttatott a Holdra. Miközben némi szerénységre tanította az oroszokat. Hát nem megérte?

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu