A nemzetközi tõke, az aktuális mumus természetrajza

  A rendszerváltó országokban újabb közellenség, mumus jelent meg: a nemzetközi tõke. A nagyszabású társadalmi, gazdasági, politikai változások mindig kitermelik a mumusokat. Mindig is nagy volt a kísértés arra, hogy az átalakulások kapcsán felmerülõ nehézségeket, gondokat kis csúsztatással, kis hazugsággal valaki vagy valami nyakába varrják. Ez sokkal egyszerûbb, mint arra hivatkozni, hogy a békát le kell nyelni, a változásnak ára van, amelyet rendszeresen a legvédtelenebb társadalmi csoportok fizetnek meg.
  A bûnbakokkal szemben egyre gyûlnek a vádak. A kifogások természetesen nem mennek túl a puszta felsoroláson. Senki nem veszi a fáradságot, hogy alaposan megnézze, mi is az oka egy-egy bántó anomáliának. De erre nincs is igényük a mumusteremtõknek, hiszen azonnal kiderülne, hogy a dolgok sokkal összetettebbek annál, semhogy mögöttük egyértelmûen megvádolható személyeket, csoportokat vagy szervezeteket lehetne találni. Akkor pedig nem ér az egész semmit. Nem használható fel hangulatkeltésre.
  A nemzetközi tõkével kapcsolatos aggályokat sok politikai irányzat hangoztatja a szélsõbaltól a szélsõjobbig. A nemzetközi tõke által uralt világgazdaságban megfigyelhetõ negatív tendenciák gyûjteménye magyarul is megjelent (David C. Korten: Tõkés társaságok világuralma, Kapu, Budapest, 1996). De a helyi sérelmek számbavétele is megindult. Az egyik legfrissebb vád az, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok mesterségesen maguk idézik elõ kereskedelmi mérlegünk hiányát, mégpedig azért, hogy a hiányon keresztül menekítsék külföldre a hazánkban megtermelt profitot.
  Az adatok és a jelenségek leírása tekintetében természetesen nincsen nagy eltérés. A nemzetközi statisztika adatai szerint a transznacionális vállalatok (TNV-k) nemzetközi értékesítései 1993-ban meghaladták a 6000 milliárd dollárt, ami a világtermelésnek mintegy negyedrésze. A világ összes exportjának kétharmad részét TNV-k bonyolítják le. A TNV-k részesedése a termelésben és az exportban ráadásul növekvõ tendenciát mutat. Szerepük tehát a világgazdaságban meghatározóvá vált, olyannyira, hogy Magyarországnál nagyobb, befolyásosabb országok sem képesek ma már tevékenységüket ellenõrizni.
  A nemzetközi vállalatok szétfeszítették a nemzeti gazdaságpolitikai kereteket. A kormányok egyre kevésbé tudják tevékenységüket befolyásolni. Nem lehet például rábírni õket, hogy beruházzanak valahol, ahol nem akarnak (például válság sújtotta térségekben). Általában egyre kevésbé lehet ezeket a cégeket az egyes kormányok, országok (sokszor konfliktusokkal terhelt) egyéni érdekeinek megfelelõen befolyásolni. A globális keretek között mûködõ vállalatok számára az egyes országok érdekei parciálisak. Gazdasági súlyukat kihasználva pedig sikeresen szállnak szembe az ilyen érdekekkel.
  De nem csak egyes kormányokkal szemben tudják érdekeiket eredményesen képviselni. Gyakran megesik, hogy saját üzleti érdekeiket követve komoly zavarokat idéznek elõ a világgazdaság egészében is. A nemzetközi vállalatok okozta nagyobb zavarok kezelésére csak a kormányok összefogásával van esély. Ebbõl a célból alakult ki annak idején a hét leggazdagabb tõkés ország rendszeres konzultációinak rendszere – ezt a rendszert most kibõvítették, és bevonták Oroszországot is. De még a széles körû nemzetközi egyeztetés sem mindig sikeres. A nemzeti gazdaságpolitika csökkenõ hatékonysága az egyik legfõbb szálka a kritikusok szemében. A balos megközelítések kiindulópontja az erõs állami szerepvállalás szorgalmazása a gazdaság koordinációjában. A nemzeti gazdaságpolitikával szemben egyre immúnisabbá váló nemzetközi tõke nem illik bele ebbe a képbe. Jelenléte zavaró, mert reakcióit nehéz elõre kiszámítani, illetve mert esetenként alkalmazkodni kell hozzá. Egy másik fontos sajátosság: a nemzetközi vállalatokat nehéz rábírni arra, hogy egyéb gazdaságpolitikai prioritásokhoz alkalmazkodjanak, még akkor sem, ha mindössze a szakmunkásképzésrõl vagy a magyar mérnökök helyi alkalmazásáról van szó. Nem lehet kötelezõvé tenni azt, hogy gyakorlatlan szakmunkásokat alkalmazzanak, amikor tapasztalt, képzett munkaerõbõl is túlkínálat van. De arra sem, hogy magyar mérnököket saját szempontjukból fölösen nagy létszámban foglalkoztassanak, és hogy a legtehetségesebbeket ne csábítsák külföldre.
  A foglalkoztatással összefüggõ további súlyos vád, hogy az átlagosat meghaladó mértékben csökkentik a privatizációban átvett üzemek alkalmazotti létszámát. Arra általában nem szokás utalni, hogy a hazai tulajdonban maradt cégek is tömegesen kényszerülnek elbocsátásokra, csak nem merik-tudják lebonyolítani a leépítéseket olyan gyorsan, mint a külföldiek – nem utolsósorban azért, mert nem tudják a végkielégítéseket kifizetni. Ráadásul az átvett vállalatok pénzügyi rendbetétele után galád módon mûszaki korszerûsítésbe fognak, ami ritkán jár együtt a foglalkoztatotti létszám bõvülésével. Itt az elõzõ rendszer által vállalt teljes foglalkoztatás gondolata köszön vissza: a vállalat kötelessége, hogy a munkásoknak munkát adjon, bár a szocialista rendszerben megszokott funkciókat számon kérni ezeken a vállalatokon eléggé furcsa ötlet.
  A jobbról érkezõ bírálatok a nemzetközi tõke hiányzó nemzeti elkötelezettségét kifogásolják. Ezen a hiányon persze csöppet sem csodálkoznak: ez is az áttekinthetetlen nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer összeesküvésének része, állítják. Hiszen köztudott, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények, az IMF-fel és a Világbankkal az élen, a kormányok zsarolásával teremtik meg annak feltételeit, hogy a nemzetközi tõke behatolhasson a nemzeti piacokra… Ez utóbbinak a célja pedig a nemzetek kiuzsorázása, a munkások kizsákmányolása, a helyben elõállított profit kivitele az országból. Ez az érvelés egyébként nem új. Ugyanezekkel a gondolatokkal sûrûn lehetett találkozni a magyar sajtóban egészen a 80-as évekig, mikor is Magyarország csatlakozott ezekhez a szervezetekhez. A bírálatok ezek után megszûntek. Állandó az a félelem is, hogy a külföldi tõke, ahogy jött, ugyanúgy el is mehet: ha úgy tartja kedve, bezárja a gyárat, és magával viszi a vagyonát is. Van egy harmadik csoport is, amelyik pedig humánpolitikai és ökológiai szempontból félti a hazát a nemzetközi tõkétõl. A modern kapitalista társadalomban a gyártók maguk siettetik a fogyasztási javak erkölcsi kopását, és az messze megelõzi a fizikai kopást, elhasználódást. Fogyasztási kényszer alakul ki, ami „az anyagi javak habzsolását” eredményezi. Mindemellett pedig nem fordítanak elég gondot a természeti környezet megõrzésére – regenerálására. A kétségkívül riasztó társadalmi folyamatok azonban csak közvetve hozhatók összefüggésbe a TNV-k mûködésével. A környezetvédelemmel kapcsolatban pedig felmérések kimutatták, hogy a környezetvédelmi törvény késése a külföldi tulajdonú cégek szemében bizonytalansági tényezõnek számított. Természetesnek vették: ugyanúgy, ahogy más országokban is, tevékenységüket Magyarországon szigorúan szabályozzák ebben a tekintetben.
  Távol álljon tõlem, hogy a nemzetközi tõke mûködését holmi szamaritánus vállalkozásnak akarjam feltüntetni. Tõkés társadalmat építünk, amelynek egyik alapvetõ jellemzõje a korlátozott egyenlõség. A tõkés vállalkozó motívuma a gyarapodás, és nem a jótékonykodás. Ugyanígy a külföldi tõke is azért jön Magyarországra, mert profitot akar termelni. Tevékenységük sajátosságait, a befektetések hátterében lévõ üzleti megfontolásokat viszont lehetséges vizsgálni. Egyáltalán nem szükségszerû, hogy a nemzetközi tõkét valamiféle misztikus ködbe burkoljuk, és hogy ennek a ködnek a leple alatt mindenféle képtelenséget állítsunk róla. A Kortenénél alaposabb vizsgálatok már eddig is sok részlettel gazdagították a képet. Ezek ismertetésére teszek kísérletet ebben a cikkben.

A nemzetközi gyártásmegosztás: a transznacionális vállalkozás alapja

  A vállalatok egyszerû termékkereskedelmen túlmutató nemzetközi tevékenysége lényegében századunk harmincas éveiben kezdett tömeges méreteket ölteni. Korábban is voltak ilyen vállalatok, az egyik elsõ a Hudson Bay Company volt még a XVII. század végén. Századunkban viszont tömegesen jöttek létre a legnagyobb amerikai és európai vállalatok külföldi leányvállalatai. Ráadásul, a korábban jellemzõ, a fejletlen (gyarmati) országokba irányuló elsõsorban kitermelõipari beruházások mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a fejlettebb régiókban eszközölt befektetések is. Idõvel Magyarországon is megjelentek egyes külföldi – fõként német (SEL, AEG) és amerikai (pl. Standard Oil) – cégek leányvállalatai. Ezek a beruházások már ekkor is elsõsorban a piaci részesedés megszerzését tûzték ki célul. Ennek keretében részben importtal, részben licenc alapú helyi gyártással foglalkoztak.
  Lényeges, hogy a gyarmati, kitermelõipari beruházásokhoz képest itt minõségileg más, a helyi piac ellátását célzó befektetésekre került sor. További jellegzetessége volt a fejlettebb térségekbe irányuló beruházásoknak, hogy a TNV központja a leányvállalatokat csak laza szervezetben kapcsolta össze. A leányvállalatok mûködése nagyfokú önállóságot élvezett. Általában a termelési folyamat egészét helyben végezték, a gyártási folyamaton belül nem volt nemzetközi munkamegosztás (esetleg a nyersanyagellátás kivételével).
  A nemzetközi vállalatok felépítésének ezt a fajtáját nevezte a korabeli szakirodalom „többközpontúnak” (multi-domestic).
  A 70-es évek második felétõl világos korszakhatárt lehet felfedezni a vállalatok nemzetközi tevékenységében. A korábbi nagyfokú önállóságot élvezõ vállalati felépítést felváltotta a nemzetközi tevékenységet szorosan integráló globális szervezet. A globális vállalat mûködésében az egyes leányvállalatok mûködése önmagában értékelhetetlen, a gazdasági számítások a vállalat egészére vonatkoznak. A leányvállalatok önállósága jelentõsen korlátozódik, termelési tevékenységük leszûkül egy vagy néhány, az adott országban leghatékonyabban elvégezhetõ munkafolyamatra. Vagyis a leányvállalatok között a gyártáson belüli munkamegosztási rendszer alakul ki.
  Az egyik elsõ nemzetközi gyártásmegosztási rendszert a Volkswagen dolgozta ki 1970–75 között. A bogárhátú VW nemzetközi gyártása úgy történt, hogy az alkatrészek többségét Brazíliában gyártották, ahol a kocsik helyi piacra szánt részét össze is szerelték. Az USA piacára azonban az igényesebb közönség által elvárt fõdarabokat Németországból szállították. Ezeket a brazil karosszériába az USA-ban szerelték be. A Volkswagenéhez hasonló rendszereket a nagyvállalatok egyre-másra alakítottak ki. Ma már, mint láttuk, a világtermelés tetemes részét ilyen módszerekkel állítják elõ. Ez a fajta átfogó, globális szemlélet jellemzi ma már a TNV-ket, ezért van az, hogy mára elnevezésük is „többközpontúról” transznacionálisra, azaz nemzetek felett átnyúlóra módosult. A transznacionális tevékenység kialakulásának hátterében több mûszaki és szervezeti innováció áll. A leányvállalatok közötti együttmûködés zavartalanságához nélkülözhetetlen volt a személy- és teherszállítás gyorsaságának ugrásszerû javítása, a sugárhajtású légi közlekedés, valamint a konténeres szállítási rendszerek elterjedése. Az együttmûködés irányításához a távközlés és az informatika vívmányai kellettek: gyors és nagy tömegû adatátvitelt biztosító mûholdas távközlési rendszerek, gyors és hatékony irodatechnika és számítógépek. Az integrált nemzetközi tevékenység hatékony irányításához hozzájárult egy vállalatszervezési innováció is, az M alakú szervezeti felépítés, amely a 80-as évek elejétõl kezdett tömegesen elterjedni. Korábban a vállalatok fordított U alakú rendszerben dolgoztak, nagyon sok döntési szintet alkalmazva piramisszerûen épültek fel. Ezt a piramist lapította le az M alakú felépítés. Ennek lényege, hogy a stratégiai döntések jelentõs részét nem a vállalati legfelsõ irányítás hozza meg. Például az értékesítéssel kapcsolatos döntéseket már nem a vállalati központban, a piacoktól távol hozzák, hanem a regionális igazgatóságokon. Minden fontosabb piacon helyi igazgatóságokat alakítanak ki, amelyek jelentõs önállósággal, döntési jogkörökkel bírnak. A másik lehetõség az egyes termékcsoportok szerinti szervezõdés. Háztartás-vegyipari cégeknél például külön igazgatósága van a mosószereket, a kozmetikumokat és a tisztálkodószereket gyártó részlegnek. A lényeg itt is a döntések decentralizálása. Nem ritka a két fõ szervezési elv kombinálása sem. Ezzel a feladatok megoldása leegyszerûsödött, a döntésekhez szükséges információk áramlása felgyorsult.

A transznacionális vállalkozás üzleti alapja: a versenyelõny biztosítása

  A TNV-k térnyerésével párhuzamosan a közgazdász szakma is megkísérelte megérteni és megmagyarázni a jelenséget. Mindenekelõtt természetesen az érdekelte a kutatókat, hogy miért választják a vállalatok a nemzetközi gyártásmegosztást az egyszerû termékexporttal vagy a licencátadással szemben. A hagyományos, neoklasszikus értelmezés szerint a termelési tényezõk – a tõke és a munkaerõ – áramlására azért kerül sor, mert azok relatív költségei eltérõek az egyes országokban. Ahol bõvebben van tõke ott az viszonylag olcsóbb. Ahol viszont munkaerõvel vannak jobban ellátva, ott annak a költsége az alacsonyabb. A két termelési tényezõ kombinációja akkor optimális, ha az olcsó tõke az olcsó munkaerõvel találkozik. Mivel pedig a tõke mobilabb a munkaerõnél, ezért a tõke fog az olcsó bérû országokba áramlani.
  A tõke azonban a fejlett országok között is áramlik, sõt a fejlett országok egymás közötti befektetései nagyságrenddel magasabbak, mint a fejletlenebb térségekben történõ beruházások. A legújabb adatok szerint a fejlettek a teljes tõkeáramlás több mint kétharmadát bonyolítják egymás között, és a maradék nagyobb része is olyan országokba irányul, mint Tajvan vagy Dél-Korea. A neoklasszikus közgazdasági elmélet általános bírálatának, illetve az annak ellentmondó tapasztalati tényeknek hatására a tõkemozgásokat más alapon is igyekeztek megmagyarázni. Vizsgálták például azt, hogy milyen motívumok késztetik a vállalatokat külföldi beruházásokra. Hymer például azt állította, hogy a vállalatok vagyonában nem csak tárgyi javak találhatók, hanem értékes, tárgyakhoz nem kötõdõ, immateriális javak is (tudás, tapasztalat, ismeretek). Két azonos adottságú vállalat közül adott piacon mindig az van elõnyben, amelyik otthon van, és helyi ismeretekkel rendelkezik. A nemzetközi tevékenység megindításához, a külföldi befektetések megtérüléséhez tehát valamilyen speciális, csak a befektetõ cég birtokában lévõ, versenyelõnyt biztosító értékre van szükség. Ez a külföldi beruházások ún. Hymer-féle feltétele. A versenyelõny származhat termék- vagy technológiai innovációból, de a hatékonyabb szolgáltatásokból, értékesítési rendszerbõl, vagy akár a fölényes vállalatvezetési szaktudásból is.
  A terjeszkedõ amerikai TNV-k például hosszú idõn keresztül azért élveztek hatalmas versenyelõnyt, mert a már említett M alakú szervezeti felépítéssel nemzetközi tevékenységük hatékonyságát sokkal magasabb szintre emelték, mint a hagyományos szervezetben mûködõ versenytársaik. Az amerikaiak azonban nem csak a szervezeti felépítést exportálták leányvállalataikhoz. A szervezeten túl jelentõsen uniformizálták a mûködés egyéb területeit is, a személyzeti politikától a gyártásszervezésen keresztül a piaci megjelenésig. Az uniformizálás a globális méretekben mûködõ TNV-k egyik fontos jellemzõjévé vált. Erre nem csak az egyszerûbb és hatékonyabb irányítás érdekében volt szükség. Az egyes leányvállalatok, egységek között tökéletes kompatibilitást kell teremteni ahhoz, hogy a teljes nemzetközi rendszert a leghatékonyabban lehessen mûködtetni. Vagyis a vállalati mûködésben felhasznált erõforrásokat (beleértve a munkaerõt is), mindig úgy kell tudni allokálni, hogy azt a legjobban lehessen kihasználni. Ehhez viszont az kell, hogy a termelés valamennyi tényezõje egymással kicserélhetõ legyen. Az uniformizálás veszélye nem újdonság, hiszen ezzel a problémával már Madách Imre is foglalkozott. Az uniformizálásnak is vannak – szerencsére – fontos korlátai. A munkaerõ mobilitása korlátozott. Az egyes piacok fogyasztói szokásai meglehetõsen rugalmatlanok és eltérõek, bár éppen ezen a területen rendkívül erõs a TNV-k egységesítõ törekvése. Az uniformizálással a verseny fontos területe maradna kihasználatlanul. Sok TNV üzleti stratégiája ugyanis éppen a megkülönböztetésre épül. A versenyelõnyt szolgáltató plusz tudás, ismeret veszne így el.
  A megkülönböztetõ stratégiát folytató cégek egyik extrém példája a Rolls-Royce autógyártása. A Silver Shadow formatervezése testvérek között is legalább 60 éves, és bár motorja sokat korszerûsödött, ez a kocsi a szögletes formák miatt ma sem túl energiatakarékos. Az áráról nem is beszélve. Ennek ellenére van kereslet rá. Az egységesítõ stratégia autóipari példája a Ford T modellje, amirõl Henry Ford így nyilatkozott: „Nálam bárki megtalálja a számára megfelelõ autót – mert az egy Ford T!” A stratégia egy ideig az úttörõ gyártási technológia (tömeggyártás) által biztosított költségelõny miatt sikeres volt. Késõbb azonban a konkurensek felzárkóztak, és a General Motors éppen a sajátos igényekhez igazodó termékváltozatok piacra vitelével majdem leradírozta a Fordot a pályáról.
  A nemzetközi vállalati tevékenység magyarázatát adó következõ jelentõs elméletet Vernon dolgozta ki. Az iparági elemzésekben alkalmazott életciklusgörbét alkalmazta nemzetközi viszonylatban. Szerinte a mûszaki szempontból fiatal iparágak kialakulására nagy valószínûséggel a fejlett ipari országokban kerül sor. Ennek az az oka, hogy ezekben az országokban található megfelelõ tõkeerõ, szaktudás és tudományos kapacitás, a termelés beindításához szükséges magasan képzett munkaerõ és nem utolsósorban az új termékek megvásárlásával járó kockázatot vállalni hajlandó fizetõképes kereslet.
  Az iparági életgörbén elõrehaladva a termékrõl szerzett információk, termelési tapasztalatok, piaci ismeretek halmozódnak, a termelés és a kereslet is tömegessé válik. A versenyelõny a kutatás-fejlesztésrõl az árra helyezõdik át. A termelést kihelyezik olyan országokba, ahol az új piaci követelményeknek megfelelõ körülmények között lehet gyártani. Olyan országokba, ahol a termékkel és a gyártással kapcsolatos ismeretek kellõ szintje halmozódott már fel (a korábban ide is irányuló export miatt), de a gyártás költségei alacsonyabbak, mint az innovátor országban. A termelés ugyanezen logika alapján települ egyre tovább, míg végül az innovátor országban a gyártás teljesen megszûnik.
  Vernon elméletének középpontjában a mûszaki fejlesztésbõl, innovációból származó versenyelõny áll. De figyelembe veszi az innovációból kialakított termék keresleti és kínálati viszonyait is. A termelés nemzetközi eltolódására (vagyis a termelés kihelyezésére) éppen azért kerül sor, mert az innovátor ország mellett más térségekben is megismerik az új terméket, és fel tudnak készülni annak fogyasztására, befogadására és gyártására is. Például a 70-es években beindult számítógépek széles körû megismertetésére és alkalmazására irányuló magyar kormányprogram, és ez jelentõs mértékben hozzájárult, hogy Magyarország a 80-as években más szocialista országokhoz képest jelentõs versenyelõnyre tett szert az informatika területén, és hogy a saját gyártás (összeszerelés) megindulhatott. A termelés kihelyezésének legfõbb ösztönzõje az innovátor ország piacán kialakuló erõs árverseny.
  A követõ országokban ugyanis, feltéve, hogy a megfelelõ szakmai kultúra már kialakult, általában lényegesen olcsóbban lehet gyártatni. A termelés kihelyezésének másik mozgatója pedig az, hogy általa az értékesítés, a piaci részesedés is jelentõs mértékben növelhetõ akkor, amikor az innovátor országban erre már csak kevés lehetõség van, hiszen a piac már telítõdött, a verseny pedig egyre élesebb.

Dunning beruházási motívumokat rendszerezõ megközelítése

  A nagyobb elméleti iskolák eredményeit kívánta összefoglalni és ötvözni Dunning „eklektikus elmélete”. Legfõbb hipotézise az, hogy a vállalat az exporttal szemben akkor részesíti elõnyben a mûködõtõke-beruházást, ha a cég ezzel tulajdonosi és tranzakciós költségelõnyökre tehet szert, valamint a helyi termelési feltételek is kedvezõek. Dunning a beruházásokat négy csoportba sorolta. Ezek a helyi erõforrásokat kiaknázó, a piacorientált, a hatékonyságnövelõ és a stratégiai elõnyöket realizáló beruházások.
  A helyi erõforrásokat kiaknázó külföldi befektetések célja az, hogy a termelési tényezõk költségeiben meglévõ nemzetközi eltéréseket kihasználja. A beruházó motívuma a tevékenység nyereségességének, versenyképességének növelése. A kihelyezett termelés terméke exportra kerül, többnyire fejlett ipari országokba. Ez lényegében a neoklasszikus modell vállalata. A megcélzott erõforrások lehetnek természeti erõforrások, munkaerõ és az a technológia, üzleti tudás, szervezeti tapasztalat, amely az adott országban befektetéssel megszerezhetõ stb. Ez utóbbiak bevonása a modellbe már túlmutat a neoklasszikus gondolatmeneten. A piacorientált beruházók célja a befogadó ország és közvetlen környezetének ellátása termékekkel. Dunning öt különös okot különböztet meg az ilyen beruházások hátterében. Az elsõ a követõ beruházás. A beruházó azokban az országokban létesít kapacitásokat, ahol legfontosabb szállítói vagy vevõi vannak, mert ezzel biztosítja, erõsíti a folyamatos üzletmenetet (ilyenek a magyarországi autóalkatrész-gyártók). Egy másik ok lehet a termékeknek a helyi igényekhez való igazítása vagy a helyi, speciális termelési tényezõk bevonásának igénye (pl. egy az adott piacon megszokott alapanyag felhasználása). A helyi piacok ellátása lényegesen olcsóbb lehet helyben történõ termeléssel, a termelési és tranzakciós (szállítási) költségek alacsonyabb szintje miatt (például az élelmiszeriparban). A negyedik ok az, hogy a vállalatot versenytársai kényszerítik a globális versenyben arra, hogy bizonyos fontosnak tekintett piacokon megjelenjen. A piaci jelenlét és részesedés a globális stratégia fontos eleme. Végül a befogadó országok lépései, adók, vámok, az import adminisztratív ellenõrzése is késztethet a termelés kihelyezésére.
  A hatékonyságnövelõ beruházások fõ motívuma a már létezõ, erõforrás- vagy piacorientált beruházások racionalizálása és a földrajzilag eltérõ helyeken mûködõ leányvállalatok összehangolt irányítása. A beruházások negyedik típusa stratégiai elõnyöket igyekszik érvényesíteni. Ennek keretében külföldi vállalatok értékeit vásárolják meg saját hosszú távú stratégiai céljaik elérésére, fõleg nemzetközi versenyképességük fenntartása, növelése érdekében. Ilyen beruházásokat hajtanak végre az integrált globális stratégiát követõ nagyvállalatok, de olyan kisebb cégek is, amelyek a nemzetközi tevékenység elsõ lépéseként az ismeretlen piacon versenyképességet biztosító vállalatfelvásárláshoz folyamodnak (megveszik a cég egyéb vagyona mellett a piaci ismeretet is). Ilyen felvásárlásra jó példa a Chinoin felvásárlása a Sanofi által.
  A Sanofi elsõsorban a szovjet piaci részesedést és néhány eredeti gyógyszer gyártási lehetõségét vásárolta meg. Dunning szerint a forrás- és a piacorientált beruházások a bemutatkozó, elsõ befektetések. A hatékonyságnövelõ és stratégiai elõnyökre törekvõ befektetések általában pótlólagos jellegûek, tehát már létezõ kapacitásokat változtatnak meg. Ilyen pótlólagos beruházásnak tekintendõ az újrabefektetett profit is. A mûködõ tõke nemzetközi áramlásában az elmúlt 10-15 évben megfigyelhetõ változások nagyrészt e két utóbbi beruházástípus térnyerésére vezethetõk vissza. A hatékonyságnövelõ befektetéseket az amerikai eredetû transznacionálisok egyébként már a 60-as években megkezdték, elsõsorban azok a cégek, amelyek már kiterjedt nemzetközi tevékenységet folytattak. A stratégiai beruházásokra valamennyi fontosabb piacon egyaránt a 80-as évektõl kezdve került sor, döntõen azért, mert a versenytársakkal minden piacon egyidejûleg indult meg a konkurenciaharc.
  Bár a nemzetközi mûködõtõke-áramlás egészét tekintve a fejlett piacgazdaságok túlsúlya miatt a két utóbbi beruházási típus gyors terjedése volt jellemzõ, az újonnan iparosodó országok (Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong) kezdõ beruházásait még az elsõ két típusba sorolhatjuk. Ugyancsak kivételt jelentenek az újonnan megnyíló piacok, vagyis például az átalakuló országok piacai, ahová jelentõs mennyiségben érkezett forrás- és piacorientált befektetés. Ugyanakkor mindkét esetben rendkívül gyorsan megindult a hatékonyságjavító és a stratégiai beruházások végrehajtása is.

A nemzetközi tõkeáramlások legújabb tendenciái

  A 70-es évek közepén a nemzetközi mûködõtõke-áramlásokban jelentõs változások indultak el, amelyek 1985-tõl tovább gyorsultak. Korábban soha nem tapasztalt fejleményekre került sor. Mindenekelõtt hatalmas mértékben emelkedett a tõkeáramlás bõvülésének üteme. Míg korábban évtizedekre volt szükség ahhoz, hogy a nemzetközi tõkeáramlás volumene megkétszerezõdjék, most az 1985 és 1995 között eltelt tíz esztendõ elég volt hozzá, hogy háromszorosára emelkedjék. A nemzetközi tõkeáramlások felgyorsulásának hátterében több, párhuzamosan kibontakozó folyamat figyelhetõ meg. Egyrészt kibõvült a tõkeexportõr országok köre több délkelet-ázsiai országgal, amelyek korábban csak mint befogadó ország voltak jelen. Másrészt a tõkeáramlás – a hagyományos kitermelõ- és feldolgozóipari mûködõtõke-beruházások mellett – kiterjedt a szolgáltatóiparra és mindenekelõtt a pénzügyi szolgáltatásokra is.
  A nemzetközi pénzügyi befektetések a mûködõtõke-befektetéseknél is sokkal gyorsabban bõvültek az elmúlt 10-15 évben. A pénzügyi befektetéseket a mûködõtõke-beruházásoktól az különbözteti meg, hogy céljuk sohasem egy-egy vállalat feletti ellenõrzés, irányítás megszerzése. A pénzügyi befektetõk között kiemelkedõ szerepet játszanak a nagy biztosítótársaságok, egészségügyi vagy nyugdíjalapok. A pénzügyi befektetõk tõkéjük magas hozamú és biztonságos megtérülését akarják elérni, amire a feldolgozóipar általában csak korlátozottan kínál lehetõséget. Ezért ezek a befektetések különbözõ értékpapírok vásárlására irányulnak, amelyek között vegyesen vannak vállalati részvények, kötvények, bankok, pénzintézetek vagy a különbözõ országok jegybankjai által kibocsátott kötvények, más értékpapírok.
  A pénzügyi befektetõk a tulajdonukban lévõ értékpapírok (portfóliójuk) szerkezetének alakításával, a papírok adás-vételével foglalkoznak. Az ilyen befektetések közvetlenül általában nem áramlanak át a termelésbe, hatásuk a vállalatokra legfeljebb közvetetten, a tõzsdei árfolyamokon keresztül érvényesül.
  A keresett vállalati papírokat kibocsátók könnyebben jutnak tevékenységük finanszírozásához forrásokhoz, pénzhez.
  A tõkeáramlások ugrásszerû bõvüléséhez hozzájárult a nemzetközi társaságok üzleti stratégiáiban végbement jelentõs változás is. Korábban az üzleti, konjunkturális kockázatokat úgy próbálták kivédeni (és profitjuk szintjét stabilizálni), hogy egymástól nagyon eltérõ ágazatokban és távol esõ földrajzi környezetekben szereztek érdekeltséget. A régi logika szerint arra számítottak, hogy egyszerre mindenhol nem üthet be krach. A tõkés fejlõdés trendjének megváltozása a 70-es évek végétõl egyre inkább kikezdte ezt a fajta stratégiát. A kiterjedt érdekeltségi rendszereket a vállalatok nem tudták hatékonyan mûködtetni. Ráadásul ebben az idõszakban kezdett kibontakozni az elektronikára alapozott technológiai forradalom, amely egy sor komoly mûszaki fejlesztési feladatot jelentett. Ezeket a szétszórt tevékenységi szerkezetû konglomerátumok képtelenek voltak megoldani. Következésképpen igyekeztek megszabadulni azoktól az érdekeltségeiktõl, amelyeket nem tudtak hatékonyan mûködtetni. Részvénycsomagjaikat a tõzsdéken igyekeztek értékesíteni. A kapott pénzt pedig többnyire a most már leszûkített tevékenységi körükhöz tartozó kapacitások megszerzésére fordították. A megváltozott vállalati stratégia egy másik következménye volt az is, hogy az alaptevékenységükhöz közvetlenül kapcsolódó érdekeltségeiket igyekeztek saját tulajdonba vonni. A termelõk például lehetõleg saját értékesítési hálózatot hoztak létre. De a szolgáltatások súlya is rendkívüli mértékben megnõtt a fejlett gazdaságok termelési és fogyasztási szerkezetében. Az elektronikára alapozott új szolgáltatások tucatjai fejlõdtek ki rövid idõ alatt. Megnõtt tehát a szolgáltatóiparba irányuló befektetések aránya a nemzetközi tõkeáramlásokon belül is. A most leírt változások jellegének megértéséhez három kiemelkedõen fontos tényezõt szükséges megvizsgálnunk. Ezek: a piac mint befektetõi motívum szerepe, a költségcsökkentési törekvések és a tõkekoncentráció hatalmas mértékû emelkedése.

A piac mint beruházási motívum fejlõdése

  Már az 1985 elõtti mûködõtõke-áramlási folyamatok is idõben és térben differenciáltak voltak. A hagyományos gyarmati tõkebevitelt kiegészítette a periféria centrumhoz közelebb fekvõ térségeibe irányuló modernizációs beruházás (Anglia–USA XVIII–XIX. sz., Anglia, Franciaország, Németország–Közép- és Kelet-Európa, XIX–XX. sz., Japán–DK-Ázsia XX. sz. stb.). A modernizációs beruházások motívumai eltértek a gyarmatosító beruházásokéitól. A modernizációs beruházások azért jöhettek létre, mert a fogadó ország képes volt a beruházásokat saját gazdaságába integrálni, a feldolgozóipar szükségleteinek megfelelõ termelési infrastruktúrát és munkaerõt biztosítani és az elõállított termékeket maga felhasználni. Ahhoz, hogy a mûködõtõke-beruházások egy adott országban meginduljanak, már ekkor is arra volt szükség, hogy az illetõ országban egyidejûleg meglegyenek egyrészt a termelés feltételei (környezet, infrastruktúra, munkaerõ, esetleg helyi nyersanyagok), másrészt a felvevõpiac (a donor ország keresleti szerkezetéhez hasonlítható fogyasztási szokások és szerkezet). Nem véletlen például az, hogy a hatalmas kiterjedésû Brit Birodalomban azok a földrajzi területek jutottak a befektetések oroszlánrészéhez, amelyeken az Európából betelepült lakosság magas aránya mind a termelési hátteret, mind a fogyasztópiacot biztosította a beruházásokhoz, vagyis a beruházásokat ismert, csaknem hazainak tekinthetõ feltételek közé telepítették.
  A másik lényeges befektetési áramlat és motívum minden kétséget kizáróan a centrum országai között érvényesült, de csak késõbb bontakozott ki. Ezeket a befektetéseket a világpiac felosztására irányuló törekvés motiválta (pl. a gépjármûiparban, vegyiparban). Az elsõ amerikai beruházások hátterében az a törekvés állt, hogy jelen legyenek a fõbb, az amerikaihoz hasonló szerkezetû és fejlettségû piacokon. Ugyanez a motívum figyelhetõ meg a japán mûködõtõke-beruházások jelentõs része mögött is, legalábbis a centrum országaival kapcsolatban. A japán beruházások elsõ generációja az exportot elõsegítõ beruházás volt: képviseletek, márkaszervizek, vevõszolgálatok, ügynökségek létesültek a fejlett országok piacain. A japán tõkeexport kibontakozása tehát párhuzamosan folyt az exportoffenzívával. A beruházások késõbbi fázisában a japán beruházások szerkezete megváltozott, elsõsorban a fõbb piacokon érvényesülõ protekcionizmus, illetve a japán gazdaság dinamikus fejlõdése miatt dráguló hazai termelés miatt. A költségcsökkentõ beruházások elõször a 70-es évek második felében jelentek meg tömegesen a délkelet-ázsiai országokban, a kereskedelemfejlesztõ beruházások pedig a 80-as években a fejlett országokban. De a kiindulás a piaci részesedés megszerzését segítõ beruházás volt. Az 1985 után megfigyelhetõ eltolódások (az újonnan iparosodó országok és a dinamikusan fejlõdõ európai országok befektetései) szintén a piacszerzéssel magyarázhatók.
  A globalizálódó világgazdaság mûködési jellemzõihez a vállalatoknak maguknak is igazodniuk kell. Globális üzleti stratégiákat alakítanak ki, amelyben egyszerre számolnak minden, a termelés és az értékesítés szempontjából lényegesebb térséggel. A közép- és kelet-európai országokat is ilyen szempontból ítélik meg: olyan, jelentõs potenciális kereslettel rendelkezõ térségnek tekintik, amelynek egyes országaiban a termelési kultúra is viszonylag magas színvonalú, vagyis ahol technikailag is elképzelhetõ a gyártás.
  A piac a beruházók mai megfontolásaiban általában regionális piacot jelent. A beruházásaikat pedig úgy telepítik, hogy a megcélzott regionális piac legkedvezõbb beruházási és gyártási feltételeket nyújtó országába vagy országaiba települnek. Közép- és Kelet-Európában Magyarország és Lengyelország a telephelynek leginkább alkalmas ország. Az egyes régiók között ilyen szempontból nincsen verseny: a globális üzleti stratégia lényege a fõpiacokon való egyidejû részvétel. Erre közvetlen bizonyíték is van. Az UNCTAD vizsgálata szerint a japán multik elterjedt stratégiája volt a regionális kulcshálózatok kiépítése. Ezek „regionálisan integrált, függetlenül mûködtethetõ, valamely fõpiacra koncentrált tengerentúli befektetések hálózatai”. Tehát vélhetõleg a magyarországi beruházások nem vonnak el tõkét Portugáliából, de a kínai befektetések sem Magyarországtól. Éppen ezért tévedés a kínai fejlõdést például ebbõl a szempontból a magyarral összehasonlítani, netán Kínát követendõ példaként beállítani.

Csakugyan a költségcsökkentés az átalakuló országokban történõ beruházások fõ célja?

  A beruházások másik lényeges motívuma a költségcsökkentés. A költségcsökkentési szempontból kiválasztott telephelyek közé nagy valószínûséggel azok az övezetek sorolhatók, amelyek a hárompólusú világgazdasági rendszer egyes gócainak érdekszférájába tartoznak. Hagyományosan ilyen pl. az USA számára Latin-Amerika, de fõként Mexikó, Japán számára egyes délkelet-ázsiai országok (bár itt az USA jelenléte is érzékelhetõ), az EU-beli exportõrök számára pedig Észak-Afrika és a Közel-Kelet (Törökországgal). Az UNCTAD idesorolja Kelet-Európát is, de a besorolás vitatható. Felfogásunk szerint ugyanis lényeges, hogy a költségelõnyök (elsõsorban az olcsó munkaerõ) kihasználására települõ cégek általában a megtermelt árutömegnek csak nagyon kis részét értékesítik az elõállítás helyén. A zöm exportra kerül. Egy másik fontos ismérv, hogy ezek a befektetések tömegtermelésben alkalmazható, olcsó betanított munkát keresnek. Kétségtelen, hogy van térségünkben sok olyan befektetés, amelyre e két kritérium áll. De a befektetések java része nem ilyen.
  Hanink ismerteti azokat az elméleti megfontolásokat, amelyek a globális piacon az úttörõ befektetõk követésére ösztönzik a többi piaci résztvevõt is. Ez a „követõ hatás” rendkívül szemléletesen mutatkozik Kína és Magyarország esetében is, és jól szemlélteti, milyen erõs a globális verseny ezeken a piacokon is. Vagyis a követõ stratégiát választó vállalatok nem csupán termékfejlesztéseikben, marketingmódszereikben, árpoltikájukban stb. követik a piacvezetõket, de külföldi terjeszkedésükben is. A növekedés motívuma minden szervezet sajátja, ezért a gazdálkodószervezeteké és az azokból felépülõ korszerû gazdaságoké is. A nemzetközi terjeszkedés igénye a kevés szereplõs (oligopol jellegû) piacon nagyon erõs, hiszen a centrum országaiban a piaci telítettség adott szintje mellett nagyon nehéz növelni a piaci részesedést. Az intenzív árverseny miatt a tõke megtérülése is lassul. Az expanzió logikus útja tehát a magasabb tõkemegtérülést ígérõ újabb piacok megnyitása, a perifériák bevonása a centrum vérkeringésébe.
  Valahányszor egy vállalat beteszi a lábát egy-egy újabb országba, ez az oligopol jellegû világpiacon való elmozdulást jelent a piac egyensúlyi állapotától. Az stratégiai egyensúly helyreállítása érdekében a versenytársak is beruháznak az adott országban. Más esetekben viszont az ellensúlyt a kihívott fél egy másik piacon igyekszik megtalálni. A General Electric magyarországi befektetéseit egyes elemzõk például annak tudják be, hogy a fényforrások amerikai piacán a GE jelentõs piacvesztést szenvedett el. A veszteségért az európai piacon kárpótolta magát azzal, hogy a Tungsramon keresztül jelentõs európai piaci részesedést is vásárolt. Ezzel visszaállította korábbi globális piaci részesedésének mértékét. Hasonló politika következménye a Suzuki-beruházás is. A Suzuki azért ruházott be úttörõként Magyarországon, mert más piacokon túl erõsnek vélte a konkurenciát.
  Kogut véleménye szerint a multinacionális vállalatok közép-európai terjeszkedésének célja, hogy a privatizáció lehetõségeit kihasználva a meggyengült helyi szállítókkal szemben erõs (ha lehet monopol jellegû) piaci pozíciókat építsenek ki. Ez ismét a piacszerzési motívumra utal. Kogut végül arra a következtetésre jut, hogy a Közép- és Kelet-Európába irányuló mûködõtõke-befektetések „a nagy multinacionális társaságok nemzetközi versenyének kiterjesztése néhány oligopol piaci szerkezetû iparágban, a távközlésben, a gépjármûgyártásban és fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban”. De az oligopol piaci szerkezet mûködési sajátosságai a mûködõtõke-exportjának hátterében általában is megfigyelhetõk, nem csak a mi térségünkben.

A piaci koncentráció növekedése

  A nemzetközi tevékenység egyik legfontosabb célja a termelés méreteinek növelése, illetve a tõkekoncentráció. A globális vállalat termékeivel egyidejûleg akar a piacra lépni valamennyi fontosabb piacon. A vállalati mûködés egyik legfontosabb mércéje is a vállalatok világpiaci részesedésének változása lett a profit vagy az árbevétel alakulása mellett. És a vállalatok minden tõlük telhetõt meg is tesznek a koncentráció fokozása érdekében: megindul a versenytársak kiszorítása a piacokról, másokat felvásárolnak vagy beolvasztanak. A vállalati koncentráció egyes iparágakban (pl. elektronika, gyógyszeripar stb.) rendkívüli mértékben felgyorsult. A koncentráció fokozása a verseny korlátozása mellett a hatékony, nagyszériás gyártás kialakításához szükséges tõkekoncentráció létrehozását, illetve az így elõállított árutömeg értékesítését is szolgálja. A legmagasabb fokú tõkekoncentráció a repülõgépgyártásban jött létre. A McDonnel-Douglas és a Boeing közelmúltbeli fúziója azt jelenti, hogy a nagyméretû, kontinensek közötti forgalmat bonyolítani képes repülõgépek gyártása lényegében két cégre korlátozódott (a másik az Airbus). Szakértõk szerint azonban a Boeing egyedül is képes lenne kielégíteni a világ teljes keresletét a már meglévõ kapacitásai kihasználásával.
  A szükséges tõkekoncentráció biztosítása, illetve a költségek és a kockázatok megosztása érdekében a globális cégek helyenként együttmûködési rendszereket alakítottak ki egymás között. Az együttmûködések, stratégiai szövetségek közvetlen céljai között leggyakrabban a költséges kutatási-fejlesztési tevékenység közös végzése szerepel. Ugyancsak gyakori az egymást kiegészítõ profilokkal rendelkezõ cégek közös piaci (értékesítési) fellépése. A széles körû igényeket egyformán magas színvonalon kielégítõ termékek teljes választékát egyre kevesebb gyártó képes elõállítani, ezért lépnek szövetségre az egyes piaci szegmensekre specializált gyártók. Más esetekben az együttmûködés célja nagyobb gépek, berendezések közös gyártása, ahol az önálló együttmûködõ gyártók valamely részegységre szakosodnak a nagyobb széria által kínált elõny elérésére. Ismét a repülõgépiparból véve a példát, ilyen együttmûködés eredménye az Airbus konzorcium, amelyben négy európai ország vezetõ vállalatai fogtak össze az amerikai erõfölény ellensúlyozására. Önállóan ezek a vállalatok képtelenek lettek volna a versenyre a nagyméretû utasszállító gépek piacán. Az együttmûködés, a szövetségek léte a versenynek csak a korlátozását jelenti, nem teljes megszûnését. Más területeken, termékek tekintetében és fõként a stratégiai szövetségek között továbbra is érvényesül a verseny. És jóllehet a Rolls-Royce részt vesz az Airbus konzorciumban, ez nem zárja ki, hogy hajtómûveket adjon el a legnagyobb vetélytárs, a Boeing számára. A méretek növekedése miatt a vállalatok döntõ többsége, még a globális vállalatok is képtelenek arra, hogy egy-egy üzletág teljes szélességében fenntartsák versenyképességüket. A versenyképesség kulcsa ugyanis egyre inkább a piacvezetõ szerep. A piacvezetés jelenthet mûszaki vezetõ szerepet vagy költségvezetést. A vezetõ pozíció fenntartásához a versenyelõnyt rendszeresen újra kell termelni, amihez a rendszeres termékfejlesztés és innováció, illetve a gyártástechnológia korszerûsítése kapcsolódik. Ez utóbbi a folyamatos költségcsökkentés legfontosabb módszere. A vezetõ szerep fenntartásának költségeit a teljes termékkínálatra csak kevés globális vállalat képes finanszírozni, ezért kénytelenek specializálódni bizonyos termékkörre vagy piaci szegmensre, ahol piacvezetõk maradnak. A specializált piacok vezetõi közötti együttmûködés gyakori jelenség.
  A külföldi (nemzetközi) tõke mûködésének megértése alapvetõen fontos a velük szemben követendõ politika kialakítása szempontjából. A külföldi tõke megjelenése Magyarországon is sokféle kedvezõ és kedvezõtlen hatással járt együtt. Természetesen arra kell törekedni, hogy elsõsorban az elõrevivõ hatások érvényesüljenek. Ilyenek a foglalkoztatás, a technika-transzfer, a helyi beszállítói hálózat bõvítése, gazdaságunk bekapcsolása a világgazdasági munkamegosztás rendszerébe. A kedvezõtlen jelenségeket hatékonyabban lehet kezelni a mûködés megértése révén. Egy dolog biztosan állítható: a nemzetközi tõke mumusként való kezelése nem segít sem a kedvezõ hatások kiaknázásában, sem a lehetséges negatív hatások enyhítésében.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu