Gyergyai Albert útlevélügyérõl

  Késve jutott el hozzám, külföldi tartózkodásom miatt, a Beszélõ publikációja Gyergyai Albert titkosrendõrségi megfigyelésérõl.* Az olvasottak felkavartak, ugyanis, mint Gyergyai kereszt-fia és az egyetemen tanítványa, jól ismertem a történet másik oldalát, miképpen élte õ meg a zaklatásokat. Másfelõl hagyatékának áttekintésekor, 1982-ben, egy kéziratra találtam, amely az Emlékirat útlevél-kalandjaimról címet viseli. Úgy gondolom, érdekes lenne az olvasók számára ennek az írásnak a közlése, mely nagyon pontos jelzése a Kádár-rendszer pszichikai terrorjának.
  A titkos jelentésekhez annyit tennék hozzá, hogy magam is Párizsban voltam 1960 szeptemberében, amikor Gyergyai elmondta, Karátson Endrének s nekem, hogy Ortutay Gyula rektor azonnali hatállyal hazarendelte Budapestre. Ezután három évig nem kapott útle-velet, indoklás nélkül. A folytatás korántsem volt durva és erõszakos, a korabeli kulturális vezetés finomabb eszközökkel élt. Ha így utólag összerakom a kronológiát, jól felismerhetõ a logikai lánc: a nyugati rendszerek hívének minõsített Gyergyait röviddel útlevélügye után, 1963-ban nyugdíjazták (tanítványai tudják, hogy ereje teljében volt), utódja Köpeczi Béla lett. Kossuth-díjat, melyre többször föl volt terjesztve, sohasem kapott, s nem lehetett (hiszen a Pártközpont döntötte el, ki lehetett) a Tudományos Akadémia tagja sem. S nem jutott ki, mi-ként akkor már mások kijutottak, Párizsba vendégtanárnak sem.
  Mi volt a bûne? Talán az, hogy egyetemi szobájának falán – itt a besúgójelentés nem mond igazat – Babits és Flaubert képe függött, vagy talán inkább az, hogy 1957 tavaszán el-utasította a megtisztelõ felkérést, hogy részt vegyen az Írószövetséget helyettesíteni hivatott Irodalmi Tanács munkájában. Akárhogyan is, története jól példázza, milyen korlátok közt élhettek és dolgozhattak a korabeli hatalom által a megtûrtek kategóriájába soroltak. Sokan belebetegedtek, belerokkantak. A hajdani támogatottak viszont ma is élvezik akkor szerzett pozíciójuk és javaik elõnyeit.

I. Külföldi „kapcsolataim”

  Azért kezdem ezzel a témával, mert vannak olyan barátaim, akik szerint külföldi barátságaim s a külfölddel való levelezésem tettek volna engem „gyanússá”. Francia szakos tanár vagyok, kb. ötven éve foglalkozom – kizárólag – francia irodalommal, tanítás, fordítás és irodalom formájában: az elsõ világháború idején három évig voltam „internált” Franciaországban, két évig Svájcban (ahol a lausanne-i egyetemen tanulhattam): a második világháború után, ’47-ben és ’48-ban, kétszer voltam kiküldetésben Párizsban és Svájcban: közben, a két világhábo-rú között, majdnem minden nyaramat ebben a két országban töltöttem: munkáimért a franciák becsületrenddel tüntettek ki, az itthoniak háromszoros Baumgarten-díjjal: csoda-e hát, ha sok barátom és ismerõsöm van odakinn? (Írók, tanárok, sosem politikusok.)

II. Külföldi útjaim

  1947-ben részt vettem, mint meghívott vendég, a genfi Rencontres Internationales-on, egy minden év szeptemberében megrendezett kongresszuson, amely a világ minden tájáról hív írókat, mûvészeket, tudósokat, többnyire baloldaliakat s népi demokráciákból valókat (Ilja Ehrenburg, Alpatov, a mûvészettörténész, Pierre Abraha, az Europe szerkesztõje s mások állandó vendégei a kongresszusnak). Azóta minden évben meghívnak: 1948 és 1956 között egyszer sem kaptam útlevelet. 1956-ban megint mehettem Genfbe, ugyanúgy 1957-ben és 1958-ban: 1958-ban (vagy talán 1959-ben?) megkértem Aczél miniszterh. urat, szíveskedjék siettetni útlevelem kiadását: a miniszter magához hívatott s közölte velem barátilag, hogy vádak vannak ellenem: „kommunistaellenes módon” tanítok az egyetemen, és sokat vagyok együtt az itteni franciákkal (akik közül Turbet-t, a Francia Intézet igazgatóját akkoriban tiltot-ták ki Magyarországról, s aki miatt intézetének több magyar tagja fogságba került). Ugyanak-kor az Útlevélhivatal is behívatott a Rudas László útra, ahol két fiatalember udvarias módon kikérdezett, anélkül, hogy bárminemû vádat emelt volna ellenem. Mind a miniszter úrnak, mind az útlevélhivatali nyomozóknak kielégítõ választ kellett adnom, különben nem kaptam volna meg, mégpedig idõben, az útlevelet. Egy évvel késõbb megint behívtak: megint csak általánosságban beszéltek, de az egyik fiatalember külön is intett, vigyázzak a franciákra, s hallgatóimat is tartsam távol tõlük. Mindezt tõlem telhetõleg s kellõ tapintattal meg is tettem, hallgatóimat figyelmeztettem, kollégáimat szintén (ekkor már én voltam az egyetemi francia intézet vezetõje), s az egyik nyomozó (Szirmainak nevezte magát) még telefonszámát is fel-ajánlotta, ha bármikor szükségem van rájuk. Hazatértem után, novemberben, megint behívtak az Útlevélhivatalba (amit már, megvallom, fölösleges zaklatásnak éreztem), csak azért, mert közben (külügyminisztériumi engedéllyel) elmentem a Francia Intézetbe, ahol a követ jelen-létében könyveket ajándékoztak a budapesti intézményeknek (nekünk is), s mivel a jelen levõ magyarok közül én tudtam franciául, nekem kellett – többek kérésére – megköszönnöm az ajándék könyveket.
  A nyomozók ezt mind tudták, de nekem is be kellett errõl számolnom, egyébként ud-variasak voltak és hamarosan elengedtek. A következõ nyáron (1961-ben) megint folyamod-tam útlevélért, a minisztérium és az Akadémia jóváhagyásával és támogatásával. Kérelmemet elutasították minden megokolás nélkül, amire fûhöz-fához kapkodtam: voltam az Írószövet-ségnél, a Pártközpontban, a Miniszterelnökségen, magánál Molnár miniszterh.-nél (Aczél elvtárs távollétében) s elkésve a rektornál is, és csak ekkor jelentkeztem az említett nyomo-zóknál (akik ezúttal nem hívtak, akiket nekem kellett most megkeresnem), amikor sehol sem értem el eredményt.
  Ezúttal már látható idegenkedéssel fogadtak, fölényesen beszéltek velem, viszont egyetlen vádjuk a franciákkal szemben való viselkedésem volt (maguk jelentették ki, hogy a „kommunistaellenesség” vádja nem komoly, biztosan egy hallgatóm bosszúakciója), szerintük nagyon „alázatos” vagyok velük, nem vagyok eléggé gerinces, önérzetes, nem vagyok eléggé jó magyar, viszont a mi viszonyainkról gúnyos hangon értekezem velük! Hogy milyen jól vannak informálva, mégpedig, mondták, egy francia révén, nem pedig, mint én gondoltam, holmi féltékeny kolléga útján, idézték egy beszélgetésemet az egyik intézeti franciával az V. éves hallgatók egy kis ajándékával kapcsolatban.
  Elismertem, valóban említettem ott ezt az ajándékot, de nem azért, hogy csúfolódjak saját hallgatóimon, hanem mert az ajándék átadóját a franciák is ismerték. Sõt, még azt is megkérdezték tõlem (afféle kémjelentésképpen), hányszor voltam egy Berges nevû tanár la-kásán? Ezen már mosolyognom kellett: sose voltam sem Berges, sem más francia lakásán, évente 1-2-szer járok az intézetükbe, akkor is külügyi engedéllyel, s minden meghívásukat udvariasan visszautasítom.
  Mikor mindezek után semmi komoly vádat nem emeltek, megkérdeztem, számíthatok-e most már, ha késõn is, az útlevélre. Azt felelték, az nem tõlük függ, de útlevelet nem kap-tam, további felvilágosítást szintén nem, holott most már nem az útlevél aggasztott, hanem ami mögötte rejtõzhet. S mire a rektor közbelépett (szeptember elsõ napjaiban), az Útlevélhi-vatal akkori vezetõje azt felelte neki, hogy egy kollégája szerint én lemondtam mindennemû utazásról!
  Hogy az idén mi történt, azt már csak röviden ismertetem. Jóllehet öt kongresszusra hívtak, addig nem kértem útlevelet, amíg Aczél miniszterh. úr erre fel nem bátorított. Az Akadémia kérte az útlevelet, a Minisztérium jóváhagyta kérésemet, az Útlevélhivatal vezetõje többször és több barátomnak is kijelentette, hogy csak pár napig kell várnom, a minisztériumi útlevélintézõ felhatalmazott, sürgönyözhetek Genfbe, hogy idején megkapjam a svájci vízu-mot. Genfbõl még aznap este megjött a válasz s a vízum bizonyosan itt is van. Mit írhatok mindezek után Genfbe? Mit mondjak a barátoknak, akik várnak rám?

III. Mi lehet a dolog hátterében?

  Ma, mikor ezrével adnak útlevelet, miért tagadták meg éppen tõlem? Miért hívtak be a múlt-ban? Miért lettem gyanús a Belügynek? Mindez csak feljelentésre, csak besúgásra történhe-tett, vagyis valaki szándékosan, értem, gonosz szándékkal, irigységbõl, bosszúból felhívta rám a figyelmet – s ha már egyszer gyanús lettem, hiába minden cáfolat, ellenkezõleg, a buzgó hivatalnokok mindenáron be kell hogy bizonyítsák, hogy nem dolgoznak hiába, hogy nem gyanakodnak ok nélkül, s ut aliauid fecisse videantur – kéjjel halmozzák a vádakat, a gyanú-okokat, a bûnjeleket, szúnyogból elefántot dagasztanak, mert nekik kell, csak nekik szabad igazuknak lenni, õk nem maradhatnak alul semmiféle ilyen ügyben. De ki mozgatta meg õket? Cui prodest?
  Gondoltam rosszindulatú volt hallgatókra, akik talán nem kaptak tõlem olyan jó je-gyet, amilyet vártak. Nem valószínû, nem vagyok szigorú, s nem emlékszem, hogy hallgatóim közül bárkit is megbántottam volna.
  Külsõ ember? De az mit tudhat az én „kapcsolataimról” a franciákkal? Valóban egy francia, a francia intézetbõl, ahogy a nyomozók mondták? (De talán csak hogy eltereljék a gyanút az õ igazi informátorukról?) Nehéz elképzelnem olyan franciát, aki nekünk dolgozna és ezen a területen, bár ki tudja? Viszont van egy kollégám, féltékeny, szélsõséges természetû. (…) Vajon, és ez a legfõbb kérdés, mindez feljogosít-e engem arra, hogy õt, épp õt gyanúsít-sam az én megrágalmazásommal? Bizonyítékaim nincsenek, nem is lesznek, mert az õ netáni szolgálatai mindig titokban maradnak. (…)
  Más feltevés is lehetséges: amit velem közöltek, csak felszín, csak kitalálás és más vádak vannak emögött? De mifélék? S miért nem közlik õket, hogy legalább felelhessek rá-juk? Miért akarják megrontani egész életem értelmét, a francia irodalom, a francia szellem iránt való állandó, szeretõ érdeklõdést?

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu