Hóesés
- kisprózák -

  Ott ültek az asztal körül. Varázslatos hajnal volt. A hold ezüstje még fönn derengett az égen. De már a kelõ nap mosolygós fénye is beragyogott az ablakon. Mindeközben – fájdalom! – odakint ömlött az esõ. A vonzó megjelenésû és választékosan öltözött polgári családot azonban ez utóbbi körülmény a legkevésbé sem látszott zavarni. Sõt: maradéktalan elégedettség sugárzott az arcukról az asztal körül ültükben. Hogy milyen asztalt ült körül e kedves és népes és tõkés família? Kutya legyek, ha nem a teázóasztalt! És ugyan vajon mit ihattak? A keservét! Hát teát! Ha nem így volt, ha ez a roppantmód szeretetreméltó burzsoá család netán valami mást ivott volna körülbelül hajnali négykor a teáját szürcsölgetvén, mint – teát, akkor vigyen el engem az ördög, de iziben. Ha pedig ez a kellemdús család akármi más körül üldögélt teázás közben, mint – a teázóasztal körül, akkor én a magam részérõl ezennel kész vagyok lemondani arról, hogy ezután is értelmes és okos embernek tartsanak, jóllehet eddig általában mindenki annak tartott, hál’ istennek.
  No de, kedves szerzõ úr! Ember! Mi van magával? Megbolondult?
  Hogy mi van velem? Semmi, az égadta világon semmi. Megbolondulni pedig végképp nem bolondultam meg. Itt és most bátorkodom kijelenteni (miért is ezerszeres bocsánatukat kérem): én a magam részérõl tökéletesen rendben vagyok. Én igen, én abszolút normális vagyok, minden szempontból beszámítható. Talán csak annyi van (már úgy értem, velem), hogy ma nem fût a szokásos munkahév, ma valahogy nem fekszik úgy az írás, mint máskor, nincs meg bennem a szükséges ráhangolódás vagy ráhangoltság, magam sem értem, hogy miért. Egy kicsit nyûgös vagyok ma kivételesen, mi tagadás. Amúgy és egyébként makkegészséges vagyok, állíthatom. Az íráshoz az kell, hogy az ember tudjon szellemes lenni, és belõlem ma, úgy látszik, pont ez hiányzik sajnos; a sziporka, az a bizonyos elmeél.
  Az Odol egyetlen modern mosdóasztalról sem hiányozhat. Aki az Odolt nem becsüli, az saját magát becsüli le. Odol nélkül egyetlen civilizáció sem képzelhetõ el. Aki nem akarja, hogy barbárnak nézzék, aki szeretne a kulturált emberek közösségébe tartozni, az haladéktalanul szerezzen be magának Odol szájvizet. A pompás Odol-hatást a legfinomabb anyagok egyesítésével érik el. Neves szaktekintélyek egybehangzóan pozitív véleménye szerint az Odol szájvíz történelmi jelentõségû vívmány, valóságos áldás az emberiségre nézve. Vannak, akik ma még elutasítják ezt az áldást. Itt nem csak egyes emberekrõl, egész népekrõl van szó. Ám a fejlõdésben nincs megállás. Elõbb-utóbb õk is rákényszerülhetnek, és alighanem rá is kényszerülnek majd, a szájvíz jótékony hatásának elismerésére, az Odol minél gyakoribb használatára. Az Odol tökéletesen pótol mindenfajta emberi jó tulajdonságot. A burzsoázia és az arisztokrácia krémjéhez tartozó hölgyek körében például tömeges igény mutatkozik az Odol iránt. Õk mintha már éreznék, mennyire rászorulnak. Magas méltóságok viselõi évek, sõt évtizedek óta rendszeresen Odollal öntözik nagyrabecsült torkukat. Az Odol-hatás órákon át üdén tartja a szájüreget a padlástól a garatig, és ugyan ki vitatná, hogy az üde száj mindenkor és minden helyzetben célravezetõbb, mint az, amelyik savanykás, erjedt vagy egyéb rossz szagokat áraszt és párologtat. Élelmiszerspekulánsok, elõkelõ kémek, vasúti és olajcézárok, kormányzók és kormányzónõk, tenger- és tábornagyok, valamint parlamenti képviselõk – ez utóbbiak pártállástól függetlenül – annyi Odollal locsolják a maguk becses és kétségkívül tiszteletreméltó gégéjét, amennyivel csak lehet, és ez igencsak hasznukra válik. Az a nemzet, amelyik rászokott már az Odolra, élen jár a fejlõdésben a többi náció elõtt, mind a szellemiek, mind a haladás, mind pedig a gondolkodó elmék, valamint az érzõ szívek kimûvelése terén. Az ilyen nemzet a történelmi szükségszerûség erejénél fogva elõbb-utóbb – ezt bizton állíthatjuk – érvényesíteni fogja ahhoz való jogát is, hogy õ diktálja a törvényt a föld népeinek, és idõvel az egész földkerekség korlátlan hatalmú ura legyen. A mindenségit, már megint összehord itt hetet-havat! Mondja, magának tényleg csak az számít, hogy minél jobban megbotránkoztassa az embert?
  Tisztelt uraim! Kedves gyerekek! Kérem önöket, az ég szerelmére, legyenek szívesek és ne izgassák föl magukat. Önök is tudják, az izgalom megárt. Mert aki egyszer fölizgul, annak ugyebár le is kell higgadnia. Ha pedig végül úgyis lehiggad, akkor csak pocsékba megy az a rengeteg energia. Én mondom, kár az energiáért. Mert az energia drága dolog, és ami drága, az ugyebár értékes is, értékeinkre pedig inkább gondosan vigyáznunk kellene, semmint holmi ártalmas izgalmakra fecsérelnünk õket. Most kérdem én: úgy hangzik ez az okfejtés, mint aminek bármi szándékos megbotránkoztatni akarás színezete van? Nem a kristályos értelem, a ráció süt belõle inkább? Ugye, hogy! Amúgy meg: mintha említettem volna már, hogy ma, kivételesen, egy kicsit nyûgös vagyok. És ha valaki ezt úgy értelmezi, hát nem bánom: egy kicsit olyan vállvonogatós is, olyan „na mit mondjak erre?”, vagy ha végképp ezt akarja hallani valaki, legyen: egy kicsit valóban olyan megbotránkoztatós a kedvem. Egyelõre, azt hiszem, ennyi is bõven elég. Ennél többet a hogylétemet illetõen, úgy vélem, momentán nem szükséges mondanom. Tyúkszemgyûrût viselõ alattvalói iránt bármely európai kormány mindenkor tûzbe meri tenni a kezét, mert aki tyúkszemgyûrût hord, az csakis ártalmatlan egyén lehet, s mint ilyen teljes joggal élvezi az állam bizalmát szerte a kontinensen.
  Szóval így! Na de most aztán elég! Érti? Köztünk mindennek vége! Le is út, fel is út! Szedje össze a szerzõi motyóját, az írószerszámait, és távozzék ebbõl a helyiségbõl. Itt ugyanis kizárólag rendes emberek tartózkodhatnak.
  Távozzak? Én? Miféle helyiségbõl? Uraim! Mire jó így fölizgatni magukat? Minek a drága energiát pazarolni? Hiszen én egyszer már szép szóval, nyugodtan megmondtam önöknek: tökéletesen rendben vagyok, legfeljebb annyi van, hogy ma kivételesen egy kicsit nyûgösebb, egy kicsit vállvonogatósabb vagyok a kelleténél, és ha úgy tetszik: egy kicsit botránkoztatóbb is. Csak nyugi, nyugi. Különben is, mint tudjuk, a dolgoknak az a tulajdonságuk, hogy majd csak jobbra fordulnak idõvel. Reméljék hát engem illetõen a legjobbakat. Aztán meg, aki fölizgul, annak elõbb-utóbb úgyis muszáj lesz lehiggadnia. Szóval, ha lehetne, uraim, nagyon kérem! Addig is: alázatos szolgájuk!
  Elmentem a Herrenfeld fivérek színházába. Óriási volt az elõadás, mit tagadjam, remekül szórakoztam. Aztán, ha jól emlékszem, a Kaffehaus des Westensben üldögéltem, a Kurfürstendamm sarkán. Alig telik el egy kis idõ, na kit látok? Ki jön arra az utcán? Ki más, mint Wulff, a vérbeli õsgermán. Akirõl mindig az õstulok és az õsvadon, a kardcsörtetés és a medveirha jut eszembe. Wulff fókabajsza leért egészen a lábujja hegyéig. Duzzadó keblû, dús idomzatú kapitalista nõ lejtett a karján. Erõs, egészséges és szaftos. Csak nehogy felizguljon bárki is! Megmondtam, vagy nem? Ma, úgy látszik, egy kissé nyûgös vagyok valóban. Na de azért csak vagyok, vagyogatok. Még ha olyan vállvonogatósan is. És talán tényleg mocorog bennem az a botránkoztathatnék is, egy kicsit. Miért? Olyan szörnyû ez? Nahát! Ezek után pedig: szép jó napot vagy jó éjszakát mindenkinek. Ajánlom magamat. Leghívebb szolgájuk. Kész vagyok. Letudtam a penzumot. Mehetek sétálni, megint, átmenetileg.

  Esik a hó. Ami lekívánkozik az égbõl, az most mind alázúdul. El sem áll, neki sem ered, esik, egyfolytában, bõségesen, vég nélkül és kezdettelen. Nincs is már ég, mindent kitölt a szürkén-fehéren alázúdúló hóözön. Nincs levegõ sem, a levegõ is csupa hó. És föld sincs már, a földet is hó borítja, hó, mindenütt. Hó lepi a háztetõket, a fákat, az utakat. És nem csak azt. Mindenre egyformán esik a hó, nincs ebben semmi rejtély, hisz a hó, ha egyszer esik, érthetõ módon nem tesz különbséget, nem válogat, nem kivételez. A rá esõ havat mindennek viselnie kell; annak is, ami helyhez kötött, és ami mozog (pl. kocsik), annak is; minden ingóságnak és ingatlannak, mindenfajta vagyontárgynak, mozdíthatónak és mozdíthatatlannak, minden tömbnek, cölöpnek, oszlopnak, de ugyanígy a lábon járó embereknek is. A házak, az alagutak és a barlangok belsejét leszámítva, nincs tenyérnyi hely, amely mentes maradna a hótól. Egész erdõk, mezõk, hegyek, városok, falvak, országrésznyi területek kerülnek hó alá. Államszervezeteket terít be a hó, államháztartások süllyednek el részlegesen vagy teljesen a hóesésben. Csak a tavak és a folyók állnak ellent a havazásnak. A tavak úgyszólván hóhatlanok, a víz egyszerûen elnyeli és felissza a havat. Viszont: minden el- és kidobált ringy-rongy, szemét, lim-lom, vicik-vacak, továbbá minden heverõ vagy görgeteg kõ mintha egyenesen arra termett volna, hogy betemesse a hó. Macskát, kutyát, galambot, verebet, tehenet, lovat, nemkülönben kalapot, kabátot, szoknyát, nadrágot, cipõt és orrot egyformán befúj, belep és beföd a hó. Az sem feszélyezi, ha csinos nõk hajára hull és tapad. Az iskolából hazafelé igyekvõ kisgyerekek arcába, kezére és szempillájára is ugyanúgy hull, aggály- és zavartalanul. Ami áll, megy, mászik, szalad vagy ugrik, az mind tisztádast-tiszta hó lesz. Fehér csipkedíszbe öltöznek a sövények, fehér hólepel vonja be a plakátokat, ami talán nem is árt imitt-amott. Ártalmatlanná, mert láthatatlanná válnak a reklámok, hiába panaszkodnak azok, akik kitették õket. Fehér utak, fehér falak, fehér ágak, fehér rudak, fehér rácsok, fehér szántók, fehér dombok, s a jó ég tudja, mi minden fehérlik itt még. Szünet nélkül, szaporán hullanak a pelyhek, tovább tart a heves hóesés, semmi jele annak, hogy ezután valaha is el akarna állni. Minden színt betemet a fehérség; pirosat, zöldet, barnát, kéket egyaránt. Most már, ameddig a szem ellát, hófehér minden; ahová nézel, minden hófehér. És csend van. Melegség vesz körül. Minden puha és tiszta. Nehéz is lenne összepiszkolni magunkat a friss hóban, ha ugyan nem lehetetlen. A fenyõfák hólepte ágai földig hajolnak a kövér fehér bolyhok súlya alatt, elzárván az utat. Az utat? Mintha volna még út! Az ember csak botorkál, és reméli, hogy jó irányba megy, ez minden. És csend van. Minden zaj, zörej, hang és nesz elnyelõdik a hangtalan hóesésben. Nem hallasz mást, csak a csöndet, és az csakugyan nem szól hangosan. És melegség vesz körül. Olyan ez a sûrû, puha hóesés, mintha csak egy meghitt, otthonos, meleg szobába érnél, ahol békeszeretõ emberek gyûltek össze valamiféle finom és örvendetes vigasságra. És kerekded minden. Körös-körül mintha minden elsimult és kikerekedett volna. Sehol semmi él, hegy, szöglet, ami kiállna, ezeket mind-mind befújta és belepte már a hó. Ami éles volt és hegyes, arra fehér sipka kerül, és ettõl mindjárt le is gömbölyödik, ki is kerekedik. Mindent, ami kemény, durva és göröngyös, baráti kedvesség, nyájasság: hó föd el. Bárhol jársz, mindenütt puhára, fehérre lépsz. Amihez érsz, lágy, nedves és puha. Burkolt, kiegyenlítõdött, letompított minden. Ahol a sokrétûség és a különféleség érvényesült, ott most már csak egy van: éspedig hó. Ahol ellentétek voltak, ott ugyancsak egyetlen egységes dolog van most már: éspedig hó. Hogy e korábban változatos formák és jelenségek mily jólesõen és békésen olvadnak össze egyetlen közös arccá, egyetlen gondolkodó egésszé! Immár egyetlen képzõdmény uralkodik. Ami azelõtt erõsen kiütközött, most belesimul az egészbe. Ami korábban kiemelkedett az együttesbõl, most az is az összességet szolgálja, a szép, jó és magasztos összképet, a szó legszebb értelmében. De még nem mondtam el mindent. Várj egy kicsit, mindjárt befejezem. Eszembe jutott ugyanis, hogy egy hõs, aki bátran szembeszállt a túlerõvel és semmi szín alatt meg nem adta volna magát, aki végsõkig harcolt és ekként híven teljesítette kötelességét, végül mégis eleshetett és ottmaradt a hóban. A heves hóesés hamar betemette arcát, kezét, a sebtõl vérzõ szerencsétlen testet, örökre elfödve a nemes kitartást, a férfias elszántságot, a vitézül küzdõ, bátor lelket. Bárki átlépheti a sírját arra jártában, anélkül hogy észrevenné. Õ azonban, aki ott fekszik, boldog. Nyugalmat lelt a hó alatt, békességet. Hazaérkezett. – Felesége otthon az ablakból nézi a hóesést, és azt gondolja közben: „Vajon hol járhat most? És hogy mehet sora? Biztos jól van.” Hirtelen meglátja a férfit. Tisztán látja, mint egy jelenésben. Akkor eljön az ablaktól, leül és sír.

  Barátságosak ott az emberek. Megvan bennük az õszinte vágy, hogy érdeklõdjenek a másik iránt. Hogy megkérdezzék, segíthetnek-e valamiben. Nem mennek el közönyösen egymás mellett, de ügyelnek arra is, nehogy terhére legyenek egymásnak. Kedvesek, de nem kíváncsiskodók. Jó szívvel közelednek egymáshoz, de sose gyötrik egymást. Aki ott boldogtalan, nem sokáig az. Aki viszont jól érzi magát, az ettõl még nem lesz öntelt. Azoktól az emberektõl, akik ott laknak, ahol a gondolatok, mi sem áll távolabb, mint hogy gyönyörûségüket leljék abban, ha valakit bosszúság ér, vagy hogy kéjes örömmel töltse el õket, mikor valaki más zavarban van. Szégyellnek mindenfajta kárörömöt: inkább õk károsuljanak, mintsem hogy valaki mást lássanak kárt szenvedni. Mivel ezek az emberek a jóra és szépre éreznek indíttatást, képtelenek elviselni, ha felebarátjukat károsodás, veszteség éri. Ott mindenki mindenkinek csak a legjobbat kívánja. Egyetlen olyan ember sem él ott, aki csak magának kívánná a jót, aki csak a saját feleségét, a saját gyerekeit szeretné látni jólétben, biztonságban. Nem, hanem azt szeretné, hogy a más felesége, a más gyerekei is boldognak érezzék magukat. Ha valaki ott bárkit boldogtalannak lát, már tönkre van téve a saját boldogsága is, mert ott, ahol a felebaráti szeretet lakik, az emberiség egyetlen nagy család, és ott senki se lehet boldog, ha nem mindenki az. Az irigység és a rossz akarat ott ismeretlenek, a bosszú pedig egyenesen elképzelhetetlen. Ott egyetlen ember sincs útjában a másiknak, egyik se diadalmaskodik a másik fölött. Ha valakirõl kiderül, hogy vannak gyengéi, akkor se akad senki, aki ebbõl nyomban hasznot akarna kovácsolni magának, mert ott mindenkiben van tapintat, és mindenki igyekszik tekintettel lenni mindenkire. Az erõs és hatalmas ott nem ébreszthet csodálatot maga iránt, mert mindenki hasonló erõt képvisel és egyforma hatalmat gyakorol. Az emberek ott úgy adnak-vesznek, hogy az a lehetõ legésszerûbb és legértelmesebb legyen, hogy mindenki kölcsönösen jól járjon vele. Legfontosabb törvény ott a szeretet; legfõbb szabály a barátság. Nincsenek szegények és gazdagok. Király és császár ott, ahol az egészséges ember lakik, még sose volt. A nõ ott nem uralkodik a férfin, de éppígy a férfi sem a nõn. Senki nem uralkodik senkin, hacsaknem önmagán. Ott mindenki mindenkit szolgál, és ha van célja a világnak, az egyértelmûen a fájdalom megszüntetése. Senki sem törekszik a javak minél nagyobb arányú élvezetére, ennélfogva mindenki egyre többet élvez belõlük. Mindenki szegény akar lenni, ebbõl következõen senki sem az. Ott, ott jó lehet, ott szeretnék én élni. Olyan emberek közt, akik szabadnak érzik magukat, mivel önkorlátozók. Olyan emberek közt, akik becsülik egymást. Olyan emberek közt, akik nem ismerik a félelmet. Ott szeretnék én élni, ilyen emberek között. Belátom persze, hogy csak ábrándozom.

A város szép volt és üres. Milyen rövidre fogtam! Lehet, hogy ez már irodalom?

A finomabb elemek részint a vízpartokon, részint a hegycsúcsokon tartózkodtak. Fellendült a vasúti forgalom. A szélrózsa minden irányába vitt a vonat. És akit vitt, az mintegy bebarangolta azt, amit éppen elhagyott. A vidéki kisvárost. Merthogy errõl van szó. Öreg hárfamûvész ballagott a fakó, ragyogó utcákon, alkalmasint már jónéhányszor összetoldott-foldott hangszerével, megindítóan szép, gondterhelt arcú fiatal nõ, alighanem a leánya karjára támaszkodva. A környezõ vidéket ellepték az ujjongó nyaralók. Nem is annyira ölébe, inkább nyakába vette õket az isteni anyatermészet.

Valahol – egy sétahajón vagy egy erdõszélen – valaki éppen most szedett elõ egy szál csinosan becsomagolt kolbászt különféle egyéb holmik alól.

A tavak közepén karcsú gondolák ringatóztak, az ott ülõk még a lélegzetüket is visszatartották, mintha csodára várnának.

A szinte ezzel egy idõben elnéptelenedett kávéházban egy karcolatíró éppen karcolatot írt. Úgy érezte, kötelessége végre hangot adni annak az alázat jegyében fogant elképzelésének, miszerint az élet esetleg még nála is finomabb, részletgazdagabb, árnyaltabb karcolatokat rajzol.

A szorgosan dolgozó íróval átellenben, a plüssdíványon egy világvárosi nõ ült, akit szemmel láthatóan elbûvölt, hogy ezt hallja szomszédja – nyilvánvalóan a nemes egyszerûség és közvetlenség elkötelezett hívének – szájából: „Úgy érzem, hamarosan még az iváshoz is lusta leszek.”

Az éjszaka, mely e fesztelen társalgást keretezte, páratlanul szép volt; úgy festett, mintha Klopstock még ma is az élõk sorában lenne. Miközben a karcolatok mestere papírra vetette azt, ami pillanatnyilag foglalkoztatta, végig az járt a fejében, mennyivel jobb lenne most egy ódát szerezni.

Milyen igézetesen játszott a hárfás. Hogy hasonlított most ez a vidéki város ahhoz a valaha elragadó színésznõhöz, aki azóta már túlságosan is híres lett. Az, hogy az idevalósiak jó része átmenetileg távol van, talán egy kicsit nagyon is jólesett mindenkinek. Mekkora öröm volt, hogy az emberre nem vár lépten-nyomon egy-egy újabb örömteli találkozás! A csend miatt a város valahogy tágasabbnak tûnt.

Egy vidéki város idõnként nagyvárosiasabb érzeteket kelthet, mint egy nagyváros. Micsoda esszébe illõ mondat! Láttam valahol egy szarvasaganccsal díszített falat. Ezt a furcsaságot egy hárs alatt írom.

Képzeld el, kedves olvasó, mily szép, mily varázslatos az, mikor egy színésznõ, énekesnõ vagy táncosnõ a maga sugárzó tehetségével oly elragadtatást vált ki a színház közönségébõl, hogy valamennyi tenyér magasba lendül és dörgõ tapsvihar zúg fel a házban. Képzeld el, hogy a tüneményes teljesítmény benned is oly elragadtatást kelt, hogy magad sem késlekedsz hódolatodat leróni. A sötétségbe burkolózó, zsúfolásig megtelt karzatról jégesõ gyanánt záporozik a taps, az emberek feje fölött virágesõ szitál a színpadra; a mûvésznõ fölvesz a földrõl és boldog mosollyal ajkához szorít néhány szálat. A tapsvihar-felhõben mintegy égbe emelkedõ, megdicsõült mûvésznõ jólnevelt, kedves kislány módjára csókot dobál és hálásan hajolgat a publikum felé, s amilyen nagy (és persze kis-) gyerek, hallatlanul élvezi is közben, úgy, ahogy csak egy gyerek tud örülni, ezeket az édes-bájos mozdulatokat. A zúgó taps csakhamar tomboló orkánná erõsödik, majd valamelyest lecsillapul, de csak azért, hogy újult erõvel támadhasson fel ismét. Képzeld el ezt az ujjongó hangulatot, mely szemmel láthatóan, mintha csak egy isten volna jelen, aranyos, ha ugyan nem gyémántragyogású ködpáraként lebegi be a termet. Koszorúk röpködnek, csukréták; a színpad szélénél, meglehet, ott áll egy rajongó lelkû báró, ábrándos feje szinte ott hever a mûvésznõ pompás kis lábai elõtt. És ekkor e lelkesedni tudó nemesi sarj, meglehet, odacsúsztat egy ezermárkás bankjegyet a körülrajongott és körülujjongott gyermek igézetes lábacskája alá. „Te, tökfilkó, te! – szól a leány. – Csak tartsd meg a kincseidet!” Azzal lehajol, fölveszi a bankót, és megvetõ mosollyal visszadobja az adományozónak, az pedig majd elsüllyed szégyenében. Képzeld ezt élénken magad elé, kedves olvasó, és még egyebeket is, többek között a zenekar hangjait. Nos, ha ez sikerült, akkor nyilván te is el fogod ismerni, hogy egy ilyen ováció nagyszerû dolog. Az arcok kigyúlnak, a szemek fénylenek, a szívek repesnek, a lelkek jólesõn, szabadon szárnyalnak, csapongó illatként, szerte a nézõtéren; a függönyhúzó közben mindegyre szorgosan húzhatja szét és eresztheti le a függönyt; neki pedig, a nõnek, aki képes volt egy csapásra meghódítani az egész közönséget, újra és újra ki kell jönnie elé. Végül elcsendesedik a nézõtér, és végig lehet játszani a darabot.

Különös világ volt az idõ tájt. A kor társadalmi rendjét illetõen jobb ha nem merülünk bele a részletekbe, mert attól csak dühbe lovalnánk magunkat. Hallatlan pazarlás, élvhajhászat, hihetetlen fényûzés folyt mindenütt, akárhová ment is az ember. Egyedül a személyiség számított. Akiben volt kellõ merészség és becsvágy, az bármit elérhetett. A pénzeszsák diktálta a törvényt. Annak ellenére, hogy a szegények iszonyú nyomorban éltek, iszonyú sok volt az ember. Olyannyira, hogy az egyes ember élete jóformán semmit sem nyomott a latban. Rendõrség az idõ tájt ugyanúgy nem volt, mint ahogy az egyház sem igen létezett: büntetlen ölhetett a gyilkos, lophatott a tolvaj, gúnyolódhatott a hitetlen, diadalmaskodhatott az ököljog. Az erõsebb akkor és ott és azt bántalmazhatott, akit, ahol és amikor csak akart. A méltánytalanság elhárítására más eszköz nem volt, csak a kard és a pisztoly. Ráadásul mindenkinek magának kellett megvédelmeznie saját magát, maga kellett hogy legyen a jog és az igazság érvényesítõje. De bármily szörnyû volt is e kor, egyvalamire mégis büszke lehetett: és ez a színház. A színház fénykorát élte az idõ tájt. A színészekben annyi elõkelõség, annyi kifinomultság volt, úgy tudtak viselkedni a színpadon, mintha vérbeli nemesek, született lovagok lettek volna valamennyien. Beszélni is éppily választékosan beszéltek, kipróbált mesterei voltak a szónak. A mindennapos életveszély ellenére virágzott a festészet és az irodalom. Mit virágzott, burjánzott. Az ember már-már hajlamos azt hinni, e nemes virágok csakis a teljes kiszolgáltatottság talaján szökkenhettek szárba, csakis a védtelenség közepette bonthattak ily felülmúlhatatlan illatokkal pompázó dús szirmokat. És akkor ott van még az építõmûvészet is. Az akkori városok képe életre kelt architektonikai meséhez hasonlított. Mély vizû csatornákon karcsú hidak íveltek elragadó vidámsággal. A házak magas homlokzatai a hivalkodó gõg és a belõlük sugárzó romlottság ellenére valamiképpen mégis vonzó szellemiséget árasztottak. De errõl már volt szó. Hát igen.

Egyik este, úgy tíz óra felé, e tõlünk, modern emberektõl hál’ isten oly távoli, már rég az idõk homályába süllyedt birodalom fõvárosában, pontosabban a fõváros számos színházának egyikében tûz ütött ki. Hirtelen vészkiáltás harsant: Hé emberek, tûz van! A színház aznap zsúfolásig megtelt, tömve volt nézõkkel. Fönt a karzaton, az úgynevezett kakasülõn szorosan fej-fej mellett ült a közönség, zömmel az alsóbb néprétegekbõl valók. Olyanok voltak, mint egy nyüzsgõ hangyaboly. Arcuk súrolta egymást, leheletük összekeveredett. A páholyokban káprázatos figurák feszítettek, mereven, mint megannyi kõszobor, hercegek, hercegkisasszonyok, fõúri családok tagjai. És akik sehonnan sem hiányozhatnak, ahol a kellem és a rang képviselteti magát, jelen voltak a pénzemberek is, töltött galamb hitveseikkel egyetemben. Ez utóbbiak laposan kidomborodó, hatalmasan elõremeredõ, jólétet sugárzó keblekkel. A decolté-k gyémántokat villogtattak, a meztelen karok gyöngysort, a simulékony kezek s a gyûrûkkel ékes ujjak legyezõt, csipkés keszkenõt vagy messzelátó üveget szorongattak. A színház mennyezetének közepén pompázatos kristálycsillár függött, pazar fényt hintve széjjel. A zenekar játszott. Azok, akik már beteltek a színielõadás nézésével, a folyosókon sétafikáltak. Ki vidáman, ki tûnõdve. Ki pózolva, affektáltan. Megint más szépen, megint más nyugodtan. Aztán volt, aki csak úgy egyszerûen. Mindenféle hangnemben lejtettek és vonulásztak, az összes létezõ lépésfajtát bemutatva. No igen, de ha egyszer tûz van! Akkor már ugyebár senki se törõdik a hangnemmel.

Ezekben a léha idõkben tûzoltóság szinte egyáltalán nem volt, nem is szólva a tûzvédelmi elõírásokról, mert ilyesmi aztán végképp nem létezett. Elõször a színfalak mögül csaptak elõ a lángok. Elsõ pillantásra mintha ez is játék része lett volna, valami újabb szemet gyönyörködtetõ látványosság. Néhányan már majdnem tapsolni, bravózni kezdtek. De aztán – vagy a szomszédok elsápadó arcából, vagy valamiféle rémisztõ hangból, amit nem is a fül, inkább a lélek szokott érzékelni – hirtelen ráeszméltek, hogy az a sárga jószág, amelyik ott elõszökkent a kulisszák mögül, valódi láng, és hogy ezzel a vérszomjas ragadozóval bizony nem lehet tréfálni. Ám még ekkor is akadtak olyanok, éspedig nem kevesen, akik még csak nem is sejtették, hogy e hirtelen-váratlan a szemük láttára életre kelõ tigris fogja uralni a színházi estét pillanatokon belül. A színpadon lévõ színészek rémült kiáltásokkal hanyatt-homlok menekültek a világot jelentõ deszkákról. Ekkor már a közönség is kiáltozni kezdett. A karzaton pedig felütötte fejét egy újabb rém: a rettegés. Ettõl fogva aztán mintha minden perc újabb szörnyeteget akart volna szülni.

A nemesi páholyok egyikében, egy aranycirádás oszlopnak támaszkodva állt valaki, de az rendíthetetlenül: lovag Josef Wirsich. Wirsich a nemesembereknek abból a fajtájából való volt, akik mindenkor hidegvérrel szoktak szembenézni a biztos halállal. És nem volt ez másként most sem. Mert lám, e rendkívüli ember acélkeménységû arcán egyetlen izom se rándult, egyetlen vonás se rezdült. Lovag Josef Wirsich emelt fõvel, közönyösen fogadta a szeme elõtt kibontakozó borzalmat, még csak meg se moccant.

Nehogy azt higgye valaki, hogy azokban az idõkben létezett vasredõny avagy vasfüggöny vagy bármi efféle, ami gátat vethetett volna a tûz terjedésének. Nem. Annak a könnyelmû nemzedéknek eszébe se jutott, hogy ilyesmire netán szükség lehet. Felágaskodott hát a szívekben a soron következõ szörnyeteg: kitört a pánik. Ember, hogyha eddig hittél a kultúra csodatévõ erejében, itt az ideje, hogy meginogj hitedben. Mert ekkor egyesek, fejüket vesztve, megbomolva és végsõ kétségbeesésükben más kiutat nem látván, a karzatról esztelen módon levetették magukat a mélybe, rá egyenesen a nézõtéren tolongó tömegre; nõkre, kétségbeesetten és szívettépõen sikoltozó nõkre zuhantak, és olyan fiúkra, akik életükben most elõször mehettek el színházba. A pusztulás iszonytató képei mellett nem hiányoztak a már-már nevetséges mozzanatok sem. Ketten-hárman például úgy vesztek oda

– mondhatni idõnek elõtte –, hogy a velõtrázó sikolyok hallatán szívük egyszerûen felmondta a szolgálatot. A halál arca hol a legkomikusabb vigyorba rándult, hol a leggyászosabb ábrázatot öltötte. Ám Josef Wirsich, a kor e jellegzetes alakja továbbra sem mozdult a helyérõl, úgy állt ott, mint valami istenség, aki el tudja fordítani a fejek felõl a balvégzetet.

Gyerekek is voltak a színházban. Ne rendüljünk meg, képzeljük bele magunkat abba a korba, és akkor nem fogunk sírni egy ártatlan gyermek halálán. Éljük bele magunkat mind a korba, mind pedig ebbe a tragikus eseménysorba, és akkor nem fogjuk olyan rettenetesnek érezni a most már mindinkább elharapózó borzalmakat. Anyák tiporják el ennen magzataikat; meglett férfiak tépik ki csimbókokban gyermekek haját. Volt ott egy szép kislány, akinek lábbal taposták ki a szeme világát. Olyan iszonyatos dulakodás támadt, amilyent a késõbbi kultúrák talán soha többé nem tapasztaltak a hétköznapi élet során. Nõket nyomtak agyon, oszlopokhoz, korlátokhoz préselve õket. Közben tüzet fogtak a ruhák is. Most már az emberek is égtek, úgy, ahogy a papír ég. De még a nõk égésénél is borzalmasabb volt az a belülrõl fojtogató, lelkeket emésztõ tûz, amely azokat fenyegette, akik már megmenekültek. Mert amint így csapatostul kitódultak a téli fagyba-hidegbe, eszelõs lánggal fellobogó, vad örömükben egymásnak estek, ütlegelni, csapkodni kezdték egymást, aztán lehemperedtek a csikorgó hóba. Sokan megtébolyodtak. Halálfélelmükben százak és százak ugráltak ki vaktában az elsõ, második és harmadik emeleti ablakokból, le a kemény hóra; ott is maradtak, iszonyatosan összezúzott tagokkal. Közülük jó néhányan már lángoltak, amikor kiugrottak. Mintha tüzes szárnyuk nõtt volna, fejükön lángbóbita, kezükön lángcsóva; így zuhantak alá, fura madarakként, akik csak rikoltani tudnak, repülni nem. Százával hevertek a lépcsõházban az emberek, halomban, egymás hegyén-hátán, elszenesedett, füstölgõ, ágak módjára felmeredõ végtagokkal. Wirsich e hullahegyek egyikén verekedte át magát. Sikerült neki, jóllehet maga is kigyulladt közben, de el tudta fojtani a tüzet. Iszonyatos erõvel csapkodott jobbra és balra. Élni akart, hirtelen az a gondolata támadt, hogy neki élnie kell. Így aztán ki is jutott a halál torkából, elevenen. Amint kiért a friss levegõre, mindjárt feladat is akadt számára. A többieket kellett menteni. Vaskarjával elkapdosta estükben az ablakból kiugrókat. Két kezérõl, arcáról fekete cafatokban lógott a bõr. Ebben az emberben volt annyi kurázsi, hogy a tûzeset helyszínérõl egyenesen a barátnõjéhez menjen. Nidau grófnõ éppen híres vendégségei egyikét adta ez órán. Wirsich belépett a szalonba. Az elszörnyedés hangjai fogadták. De õ csak nevetett. Megperzselõdött ajkával csókot lehelt úrnõje kezére. Majd közölte, hogy a grófnõ engedelmével õ most meginna egy pohárka bort, szeretné végre szomját csillapítani.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: beszelo@c3.mail.hu