Az 1918-ban Voronyezsben született
és 1994-ben Moszkvában elhunyt Alekszandr Selepin életrajza
nagyon jellegzetes. Apja a helyi vasútállomáson tisztviselõsködött,
és a posványos közegbõl kitörni vágyó
gyermek már iskolás korában, nyaranta biflázta
az egyetemi felvételi anyagát. Pályájának
fontos mérföldköve lett a moszkvai elitértelmiség-képzõ,
a híres IFLI, a Történeti, Filozófiai és
Irodalmi Fõiskola, amelyet nappali tagozaton kezdett el, de 1941-ben
levelezõ hallgatóként fejezett be. Közben ugyanis,
a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után, kisebb csapategységek
politikai komisszárjaként részt vett a Vörös
Hadsereg lengyelellenes „felszabadító” hadjáratában,
majd a szovjet–finn háborúban.
1940-ben, amikor felvették
a bolsevik pártba, már nem anynyira a korábban áhított
intellektuális pálya, mint inkább a „hivatásos
forradalmár” gyorsan felfelé ívelõ karrierje
vonzotta. Szerencsés pillanatban indult. Hiszen egy évtizeddel
korábban a cári tisztviselõ családjában
eltöltött gyerekkor még éppolyan komoly hátránnyal
járt volna, mint az IFLI diplomája. A szûkebb sztálini
vezetésnek ugyanis 1940-ig egyetlenegy tagja sem rendelkezett felsõfokú
végzettséggel. A világ egyhatodát alkotó
birodalmat egy kicsapott papneveldei tanuló irányította,
a külkereskedelemért egy másik volt szeminarista, az
iparfejlesztésért egy suszter meg egy felcser „felelt”, a
Vörös Hadsereg élénegy csupán két
elemit végzett egykori lakatos állt, az agrárszektort
történetesen egy volt vasmunkás igazgatta.
Az új szovjet pártértelmiség
elõtt a Nagy Terrort követõen nyíltak meg a hivatalok
kapui. A legfontosabb kritérium maradt: a Gazda iránti hûség.
Emellett azonban szükség volt némi „kultúrmázra”
és olyan szeplõtlen politikai múltra, amely kizárta
a „trockista” vagy „jobboldali” ellenzékhez tartozást. Mindennek
Selepin maradéktalanul megfelelt. Az IFLI Komszomol-titkáraként
az 1930-as évek végén mindvégig következetesen
képviselte a központi irányvonalat. Neki kellett hajszát
folytatni a „nép ellenségeinek” nyilvánított
szülõk gyerekei meg az „eretnek nézeteket” hirdetõ
diákok ellen. Kortársai homlokegyenest ellenkezõ véleményt
alkottak róla. Az ideje nagy részét a Komszomol-irodában
töltõ „vaskezû Surik” néhányuk szerint
mindent alárendelt a karrierjének, mások viszont úgy
emlékeztek, hogy ezekben a szörnyû években a KGB
leendõ elnöke olykor igyekezett lefogni a túlbuzgók
kezét.
Annyi tény, hogy életének
ez a korszaka különösen foglalkoztatta az idõs politikust.
„Az én kezemhez nem tapad vér, bezzeg ezek…” – mondogatta
megvetõen, amikor politikai riválisai, Brezsnyev, Podgornij
vagy Szuszlov nevét említettem elõtte.
„A halálosztó trojkákhoz
(1)
sem volt közöm. Én inkább a könyveket
bújtam szabadidõmben.” Egy nagy egyetemi intézet Komszomol-titkáraként
Selepinnek, persze, rendszeres kapcsolatban kellett állnia az NKVD
megbízottaival és a kommunista párt különbözõ
szintû vezetõivel. Másrészt viszont az IFLI
oázis volt a kor szovjet valóságában, és
a fiatal politikusnak sokat jelentett, hogy részt vehetett a legnagyobb
„régi” orosz tudósok óráin, ahol sok minden
ragadt rá. Ha más nem, megtanult funkcionáriustársaitól
szembeszökõen eltérõ módon, választékosan
fogalmazni.
1940-ben friss diplomával
a zsebében Selepin elõrelépett: a moszkvai városi
Komszomol-bizottság instruktora lett. Ettõl kezdve tizennyolc
évet töltött a Leninrõl elnevezett kommunista ifjúsági
szervezet apparátusában, ahol akkoriban már csak azért
is könnyû volt karriert csinálni, mert Sztálin
1938-ban, Koszarev elsõ titkárral az élen, annak szinte
egész vezetését lefejezte. A háború
alatt a Komszomol-apparátus nagy része egyenruhát
öltött. Selepin is járta a frontokat, hiszen 1943-tól
– már a Komszomol központi bizottságának egyik
titkáraként – õ felelt a Vörös Hadseregben
a fiatal katonák körében folyó politikai munkáért.
A háború után a még csak harmincas éveit
taposó Alekszandr Selepin mint a Komszomol második embere
beutazta az egész Szovjetuniót. Mivel „hozzá tartozott”
a Komszomol „káderfejlesztése”, rengeteg fiatal funkcionáriussal
találkozott. Közülük kerültek ki az 1960-as
évek közepén a szovjet politikai elit azon „ifjútörökjei”,
akik Selepin mögött felsorakozva részt vettek Nyikita
Hruscsov megbuktatásában, majd alulmaradtak a Leonyid Brezsnyev
vezette „öregekkel” szemben. (Mellesleg épp Hruscsov volt az,
aki Selepint KGB-elnökké „ütötte” 1958-ban.)
Az elmúlt években
alkalmam volt találkozni a híres, részleteiben mégis
alig-alig ismert „Selepin-összeesküvés” néhány
kulcsszereplõjével. Közülük szinte mindenki
– Vlagyimir Szemicsasztnij, a KGB egykori elnöke, Nyikolaj Jegoricsev,
a moszkvai városi pártbizottság volt elsõ titkára
és Nyikolaj Meszjacev, aki miniszteri rangban az elektronikus médiát
felügyelte – egybehangzóan tagadja, hogy e csoport Brezsnyev
és hívei puccsszerû elmozdítására
tört volna. Ugyanakkor keserûen sorolják, milyen sanyarú
sorsa volt a szovjet politikai elit fiatalabb nemzedékének
a „vének” uralma alatt: Selepint például 1967-ben
váratlanul áthelyezték a mindenkori kádertemetõ
szerepét betöltõ szakszervezeti apparátusba.
Ez nem a galambok és a héják harca, hanem kérlelhetetlen
hatalmi küzdelem volt, életre-halálra. Melynek részeként
– a Szemicsasztnij helyét a KGB élén ugyancsak egyik
napról a másikra elfoglaló – Jurij Andropov ügynökei
„idegen zászlók” alatt különös sajtókampányt
indítottak a nyugati fõvárosokban Alekszandr Selepin
ellen. Amikor pedig a politikusnak 1975-ben emiatt botrányba fulladt
az angliai útja, Brezsnyev és hívei rákényszerítették,
hogy „önként” mondjon le a pártvezetésben betöltött
valamennyi tisztségérõl, és érje be
az iskolai politechnikai oktatást irányító
állami bizottság elnökhelyettesi posztjával.
Így ért véget politikai pályája, amelynek
fontos részleteit beszélgetésünkben felidézte.
Az alábbiakban az Alekszandr
Selepinnel készült, videón rögzített interjú
néhány részletét adjuk közre. Selepin
mindössze annyi megkötést tett, hogy zároljuk ötven
évre azokat a részeket, amelyekben a magyar KISZ 1957-es
zászlóbontásáról szól – e folyamatban
a kulisszák mögött kulcsszerepet játszott! –, illetve
ahol a Kádár Jánossal való találkozásaira
emlékszik.
Önt a XIX. pártkongresszuson a központi bizottság tagjává választották. Igaz, hogy ezen a tanácskozáson Sztálin kijelentette: nyugdíjba akar menni?
A XIX. pártkongresszuson engem
valóban megválasztottak a párt központi bizottsága
tagjának. A kongresszus utáni legelsõ plénumon
választották meg a párt vezetõ szerveit. Folyt
az új központi bizottság ülése. Az emelvényen
foglaltak helyet a prezídium tagjai – ezen a kongresszuson elnökség
lett a poitikai bizottság új neve.
(2)
Ott ültek (
a párt
vezetõi
), Sztálin meg fel-alá sétált.
Járkált és pipázott. Emlékszem, az asztalon
egy hatalmas doboz gyufa hevert, Sztálin végighúzott
egy szálat a doboz oldalán, meggyújtotta a pipáját,
és járkált a hallgatóság elõtt.
Már rosszul hallott. Nagyon rosszul. És állandóan
fülelt (
mutatja
), hogy ki mit mond. Emlékezetem szerint
elõször Molotov szólalt fel. A beszédében
azt mondta, sõt azzal kezdte:
– Sztálin elvtárs!
Mi valamennyien az Ön tanítványai vagyunk!
Sztálin meghallotta, a gyufásdobozt
az asztalra hajította, és azon nyomban közbevágott:
– Mi valamennyien Lenin tanítványai
vagyunk! Lenin tanítványai!
Molotovnak inába szállt
a bátorsága. Be sem fejezte beszéde szövegét,
és lelépett a szónoki emelvényrõl.
(3)
Ezután, ha jól emlékszem, Mikojan felszólalása
következett. Többé-kevésbé részletesen
a párt érdemeit fejtegette, amelyeket az ország Sztálin
vezetése alatt szerzett. Szóval olyan nyugodt, kiegyensúlyozott
beszéd volt.
(4)
Sztálin figyelmesen meghallgatta
a beszédeket, és azután valóban azt mondta:
– Elég volt. Egy ilyen nagy,
nehéz háború után… nem érzem igazán
jól magam… és az életkorom is arra késztet…
kérem, mentsenek fel a tisztségeim alól.
Egészen pontosan nem a „felmentés”
szót használta, hanem hogy ne válasszák újra
a párt központi bizottságának fõtitkárává.
(5)
Malenkov, aki akkor a párt második embere volt,
(6)
az elnökség elsõ sorában ült,
és az ujját felemelve, némán figyelmeztette
a kábétagokat, hogy ne egyezzenek bele Sztálin kérésébe.
Így végül Sztálint újra megválasztották
fõtitkárnak. Ez minden, amit errõl tudok.
Ekkoriban ön mint a szovjet Komszomol második embere már érzékelte, hogy a hatalom csúcsán folyik a harc: Sztálin és például Berija között.
(Feszülten gondolkozik.)
Nem gondolta, hogy Sztálin már öreg és valóban egyre nehezebb számára vezetni az országot?
Nem, csak érzékeltem!
Tudja, amikor Mihajlov (
a Komszomol elsõ titkára
)
a pártelnökség tagjelöltje és a központi
bizottság titkára lett ezen a plénumon,
(7)
engem – aki valóban az ifjúsági szövetség
második embere voltam – meg kellett választani a Komszomol
elsõ titkárának. Mielõtt azonban erre sor került,
hívattak Sztálinhoz. Sokáig, nagyon sokáig
készítettek fel erre a találkozásra. Elõször
Grigorjan beszélt velem, a központi bizottság nemzetközi
kérdésekben illetékes osztályvezetõje.
(8)
– Találkozni fog Sztálin
elvtárssal – mondta. – Röviden számoljon be neki a nemzetközi
ifjúsági mozgalomról. Öt-hat perce lesz rá,
nem több.
Ezután Malenkov hívatott.
– Tudod-e – kérdezte, mert
hát tegezett –, tudod-e, hová kell bemenned, és hová
kell leülnöd?
– Tudom.
– A kezedben ne tarts semmit. Semmiféle
dossziét, papírlapot vagy ilyesmit – tanácsolta. –
Másodszor pedig nagyon hangosan beszélj, lényegében
kiabálnod kell.
Már nem emlékszem,
mennyit vártam ezután, de legalább öt nap volt.
Végül telefonált Poszkrjobisev (
a sztálini
titkárság vezetõje
), és azt mondta:
– Indulás Sztálinhoz!
Csak a szomszédba kellett
mennem, a Komszomol KB-tól gyalog a párt KB-ig.
(9)
Persze,
nem kocsival mentem, hanem gyalog, de gyorsan szedtem a lábam. Lihegve
a fogadószobához értem, gondoltam, egy kicsit kifújom
magam. Poszkrjobisev azonban azt mondta:
– Menj be!
Hát bementem. Sztálin
dolgozószobájának a közepén egy hosszú
asztal állt, itt meg (
mutatja
) egy íróasztal.
És – ezt külön megjegyeztem – megint csak egy hatalmas
gyufásdoboz.
Sztálin háttal állt
nekem. Én meg, ahogy beléptem, köszöntem.
– Jó napot kívánok,
Sztálin elvtárs!
Semmi válasz. A dolgozószoba
közepéig mentem. És megint elkiáltottam magam:
– Jó napot, Sztálin
elvtárs!
Azután már egészen
az asztalhoz léptem.
– Jó napot, Sztálin
elvtárs!
Közben remegett a térdem.
Végre rám nézett, meggyújtotta a pipáját,
és az ujjával mutatta:
– Ülj le!
Kénytelen voltam leülni
az asztalhoz. De nem tudtam, melyik székre, és ezért
izgultam. Sztálin végig fel-alá járt, pipázott,
én meg, ahogyan Malenkov javasolta, öt perc alatt összefoglaltam
a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség
ügyeit. Sztálin ezután is csak járkált
mellettem, így, a hátam mögött (
mutatja
).
Hátulról odalépett hozzám, azután megkerült,
és a szemembe nézett. Ez háromszor megismétlõdött.
Járkált, és rám meredt. Késõbb
Hruscsov megmagyarázta:
– Nem csak magával csinálta
ezt. Sokaknak belenézett a szemébe. Szerinte, ha valaki pislogott,
az ellenség volt.
Én azonban szerencsére
nem pislogtam. Csak a térdem remegett. Azután grúz
akcentussal azt mondta:
– Elég!
Jó, értem én.
Felálltam.
– Viszontlátásra,
Sztálin elvtárs!
Semmit nem válaszolt, és
én elmentem. Hát így ismerkedtem meg Sztálinnal.
Kitõl tudta meg, hogy meghalt?
Valaki a Sztaraja térrõl
(
a pártközpontból
) felhívott. Minden központi
bizottsági tagot telefonon értesítettek, és
azt mondták:
– Egyelõre ne csináljanak
semmit, várják a parancsot!
Azután valóban megérkezett
a parancs, hogy valamenynyien menjünk a Komszomol központi bizottságába.
Majd telefonált Hruscsov, és õ is közölte,
hogy Sztálin halott.
(10)
– Mik a tervei? – kérdezte.
– Holnaputánra ki van tûzve
a Komszomol-plénum – válaszoltam. Sztálin ötödikén
halt meg, mi hetedikére készítettük elõ
a plénumot. – Sürgõsen összehívtuk. Az elnökség
azt javasolja, hogy a lenini Komszomolnak adjuk a „lenini-sztálini
Komszomol” nevet – mondtam Hruscsovnak, és hozzátettem: –
Így is akarunk eljárni. Meghívtunk néhány
írót, hogy az új elnevezésrõl fogalmazzanak
kiáltványt az ifjúsághoz.
Egy másodperc szünet
után Hruscsov azt mondta:
– Hát jó. Csináld!
Cselekedj! Mikor is lesz a plénum?
– Holnapután – ismételtem
meg.
Ez a beszélgetés (
1953
)
március ötödikén reggel zajlott le.
(11)
Aznap este, már majdnem éjfél volt, amikor Hruscsov
újra felhívott. Megint megkérdezte: –
Mikor lesz a plénum?
– Holnapután – mondom.
– Tudja, mit? Mi itt meghánytuk-vetettük
a dolgot. Ne tartsák meg a plénumot. Fújja le az egészet!
Nem magyarázta, hogy miért,
nem mondott semmit. Csak késõbb jöttem rá, hogy
Hruscsov már akkor készült Sztálin személyi
kultuszának leleplezésére.
(12)
Én persze
lefújtam a plénumot. A Komszomol nevét se változtattuk
meg. De a központi bizottság tagjai valamennyien ott voltak
az Oszlopcsarnokban, a Komszomol képviseletében díszõrséget
álltak Sztálin ravatalánál. Valahol van egy
fényképem is errõl.
Berijával beszélgetett-e?
Egyszer, igen. 1952-ben a Szovjetunió
elõször vett részt az olimpiai játékokon,
Helsinkiben. Az én utazásom nem szerepelt a tervekben: akkor
Romanov volt a Sportbizottság elnöke, õ vezette a szovjet
küldöttséget. Röviddel az olimpia megnyitója
elõtt azonban felhívott Malenkov. Nagyon kedvelt engem: az
elõléptetéseimet vagy – talán így is
mondom – az elõmenetelemet voltaképpen sokban Malenkovnak
és Hruscsovnak köszönhettem. Szóval Malenkov felhívott,
és azt mondta:
– A sportolókkal utazol,
mint a szovjet delegáció politikai kérdésekben
felelõs helyettes vezetõje.
Így azután elutaztunk
Helsinkibe. A szovjet sportolók, talán a futballisták
kivételével, nagyszerûen szerepeltek. A futballban
Jugoszláviával játszottunk, és veszítettünk.
A meccs elõtt Romanovot és engem sürgõsen hívattak
a követségre: rejtjeles táviratot kaptunk Moszkvából.
Csaknem szó szerint emlékszem a szövegére: Feltétlenül
gyõzni kell a jugoszlávok elleni meccsen, az ellenfél
kapuját szünet nélkül tartsák ostrom alatt!
Biztosítanunk kell gyõzelmünket! Aláírás:
az Össz-Szovjet Kommunista (bolsevik) Párt központi bizottsága.
(13)
Romanovval visszamentünk az
olimpiai faluba, összegyûjtöttük a labdarúgókat,
és közöltük velük, ez és ez a helyzet,
fiúk, tegyetek ki magatokért. Nagyon jól játszottak!
És ha még – õszintén mondom magának
– ha még öt percünk lett volna, a fejemet teszem rá,
hogy gyõzünk. Így azonban a futballvereség miatt
a szovjet sportolók a csapatversenyben végül egyetlen
ponttal alulmaradtak az amerikaiakkal szemben.
Egy idõ elteltével
újra hívattak bennünket a követségre. Romanovval
odamentünk – hát egy újabb rejtjeles távirat
várt ránk: Azonnal induljanak. Repülõt küldtünk
magukért.
Megérkeztünk hát
Moszkvába, emlékszem, este tíz órára
járt az idõ, körös-körül tátongott
a sötétség. Az Állambiztonsági Minisztérium
ezredese várt bennünket. Életemben elõször
kormánykocsiba ültettek, amely õrült sebességgel,
végig szirénázva a Kremlbe repített minket.
Ott meg akkor az volt a rend, hogy minden húsz méteren õrség
állt.
Kérték az iratainkat. De az
ezredes csak odakiáltotta az õrségnek:
– „Átengedni! Átengedni!"
Megérkeztünk annak a
teremnek az elõterébe, ahol a politikai bizottság
üléseit szokták tartani. Az „elõfürdõbe”.
Azzal fogadtak bennünket:
– Menjenek be! Menjenek be!
Beléptünk. Berija (
mutatja
)
itt ült. Ott meg Bulganyin,
(14)
emitt Malenkov. Berija volt
az asztalfõn. Ahogy csak kinyitottuk az ajtót, elkezdte ontani
ránk a trágárságokat. Erõs, háromemeletes,
orosz káromkodásokat:
– Hogyhogy megvárakoztattok
minket?!
Romanov erre azt mondta:
– Berija elvtárs, egyenesen
a repülõtérrõl jöttünk!
– Üljetek le! Jelentsetek!
Romanov kinyitotta a száját,
de Berija máris közbevágott:
– Hány nõtök
volt?! – És gúnyosan hozzátette: – A küldöttségben.
Mondjuk neki Romanovval:
– Nem tudjuk, nem számoltuk.
Erre megint iszonyú káromkodásban
tört ki:
– Hány nõtök
volt?! Hát még ezt sem tudjátok?!
Bulganyin és Malenkov hallgattak,
végig ki se nyitották a szájukat. Romanov röviden
jelentett, majd odaszólt nekem – mellette ültem:
– Mondd el az amerikaiakat meg a
románokat!
– Lavrentyij Pavlovics – mondtam
–, sportolóink ugyanannyi pontot szereztek, mint az amerikaiak,
de végül õk elvettek egy pontot lövészetben
a románoktól.
Erre Berija felugrott, és
odalépett hozzám:
– Gazember! Hamiskártyás!
Eltaposlak!
Azután megint jöttek
a trágárságok, és végül azt mondta:
– Na, menjünk!
Mindhárman elmentek. Otthagytak,
és ezzel mintha el lett volna intézve a dolog. Romanovval
kimentünk a terembõl. Áthaladtunk az elõtéren.
– Viszontlátásra!
– mondtuk.
Ott ült egy csekista.
– Üljenek le, várjanak!
És mi este tíztõl
hajnali négy óráig ott rostokoltunk az „elõfürdõben”!
Négykor megérkezett
Malenkov, megveregette a vállunkat, és mintegy bizalmasan
közölte velünk:
– Sztálin elvtárs
azt mondta, hogy sportolóink egészen jól szerepeltek.
Na, keresztet vetettünk (mutatja),
és hazamentünk.
Az 1953-as júliusi plénumon Hruscsov, Molotov, Malenkov, de a központi bizottság elnökségének többi tagja is kijelentette, hogy Berija a nép megátalkodott ellensége volt, külföldi ügynök, pártellenes tevékenységet folytatott és a többi. Ez óriási meglepetést kellett okozzon önöknek: Berijáról, az ország második vagy harmadik emberérõl egyszeriben kiderült, hogy kártevõ meg áruló!?
(
Hosszú gondolkodás
után.
) Nézze, ez még csak az 1953-as esztendõ
volt. Akkoriban én nagyon távol álltam a központi
bizottság elnökségétõl. Nem ismerhettem
igazán a belsõ kapcsolatok szövevényét.
Hogy hányadán is állnak egymással. Abban azonban
biztos voltam, hogy folyik a hatalmi harc.
(15)
Hiszen Sztálin
halála után Berija mégiscsak nagyon közel állt
Malenkovhoz. De Hruscsov azt mondta neki:
– Ide figyelj, Georgij! Gondold
meg, hogy ha nem csinálunk valamit, ha nem tesszük ártalmatlanná
Beriját, akkor õ mindnyájunkat letartóztat.
(16)
Te leszel az elsõ. Megszerzi a hatalmat, és diktátor
lesz.
Ezt késõbb Hruscsov
maga mondta nekem.
(17)
És végül is vannak szemtanúk,
milyen züllött volt ez az alak (
Berija
). A páncélszekrényében
találtak egy csaknem kétszáz nõi nevet tartalmazó
listát azokról, akikkel viszonya volt.
(18)
Igaz,
a felesége azt mondta, hogy ez csak bizalmas ügynökeinek
névsora, akik állítólag konspiratív
lakásokon jelentettek neki.
(19)
De ez nem igaz. Mert amikor
Beriját megkérdezték a kivégzése elõtt,
hogy mi az utolsó kívánsága, azt mondta:
– Hozzatok nekem egy nõt!
Berija híveit már önnek kellett eltávolítani a KGB-bõl. Hogyan történt ez?
1958-ban volt az utolsó Komszomol-kongresszus,
amikor még én voltam az ifjúsági szervezet
elnöke. A tanácskozás közben Hruscsov a színfalak
mögött behívott egy szobába.
– Nem választjuk meg újra
elsõ titkárnak – mondta. – Más ajánlatunk van:
pártmunkára megy. Az SZKP KB párt- és tömegszervezeti
osztályának vezetõje lesz.
Ez volt akkor a központi bizottság
legfontosabb osztálya. Megköszöntem a bizalmat, és
azt mondtam Hruscsovnak, hogy az õ segítségével
meg az elvtársak segítségével igyekszem majd
beváltani a hozzám fûzött reményeket. Akkoriban
Kiricsenko volt a kábé másodtitkára.
(20)
Hruscsov még Ukrajnából hozta magával. (
Az
ujjával kopog az asztalon.
) Ilyen fafejû, mûveletlen
ember volt. Amikor bementem hozzá, egy papírfecni sem volt
az íróasztalán. Teljesen üres volt az asztal!…
Ahogy azonban odakerült, rögtön maga után hozatta
az embereit. Csupa olyat, aki alkalmatlan volt a területi bizottságok
elsõ titkári posztjára.
Az ukrajnai ismerõseit.
A talpnyalóit. Egyszer nem
voltam hajlandó aláírni a kinevezést. Felhívott.
– Miért nem hagytad jóvá?
– Mert nem megfelelõ a jelölt
– mondtam.
– Jó, akkor majd nélküled
nevezzük ki.
És kinevezték. Alig
néhány nap múlva Kiricsenko hívatott.
– Úgy döntöttünk,
hogy Leningrádba mégy. A leningrádi városi
és területi pártbizottság elsõ titkára
leszel. – És megismételte. – Így döntöttünk.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Velem errõl senki nem beszélt. Nyikita Szergejevics sem!
Hruscsov akkor a Kremlben dolgozott.
Odamentem, éppen egyedül volt. Litovcsenko, az õrségparancsnok
intett:
– Bemehetsz.
Hruscsovnak éppen jó
kedve volt. Mindent elmeséltem neki, ahogy történt.
Felvette a telefont, ott elõttem felhívta Kiricsenkót.
Akkor elõször – de késõbb se hallottam tõle
ilyet – trágárul leszidta, és azt mondta:
– Hogy mert hazudni?! Hiszen ezt
a kérdést mi még csak nem is tárgyaltuk!
És levágta a kagylót.
Azután teát hoztak, leültünk, teáztunk.
S noha Hruscsov addig jó hangulatban volt, nagyon dühös
lett.
– Két út lehetséges
egy káder elõremenetelében – mondta nekem. – A központban
és vidéken. Dolgozzon nyugodtan, maga a központban fog
elõrehaladni.
Megköszöntem, és
eljöttem. Decemberben azután – 1958. december 29-én
történt, két nappal újév elõtt
– Hruscsov hívatott, és azt mondta:
– A központi bizottságban
már dolgozott. Javasoljuk, hogy nevezzék ki a KGB elnökének.
– Nyikita Szergejevics! – mondtam.
– Az isten szerelmére, én soha, semmilyen megbízatást
nem utasítok vissza. De ezt nem tudom elfogadni. Higgye el, amikor
arra van dolgom, igyekszem messzire elkerülni a KGB központját,
mert még elmenni is félek az épület mellett.
Hát akkor hogy menjek oda, és legyek a vezetõje?!
– Egyenesen megmondtam neki. – Hogy irányíthatok egy államot
az államban? Erre nem vagyok felkészülve! Félek!
– magyaráztam. – Ott fegyvereseket kell irányítani,
határõröket, belügyi alakulatokat, a Kreml ezredeit,
mindenütt õrség, és így tovább…
Nem vállalhatom, Nyikita Szergejevics, én ezekhez a dolgokhoz
egyáltalán nem értek!
– Hát jó, azért
gondolja meg. Majd még találkozunk.
Másnap Hruscsov újra
hívatott.
– Meggondolta?
– Meggondoltam, Nyikita Szergejevics.
– És?
– Nem vállalhatom, Nyikita
Szergejevics. Kérem, könyörgöm, küldjön
bármilyen munkára, csak ne a KGB-be!
Hruscsov dühös lett. Megint
azt mondta:
– Igyunk teát!
Behozták a teát.
– Ide figyelj! – mondta Hruscsov.
– Ez éppolyan politikai munka, mint a többi. Csak más
módszerekkel!
Még hogy politikai munka!
Megmakacsoltam magam, mint egy öszvér.
– Nem vállalhatom, Nyikita
Szergejevics!
– Na jó, menjen…
Végül december 30-án,
újév elõtt ajándékot kaptam: meghívtak
a központi bizottság elnökségi ülésére.
A jelek szerint Hruscsov – ebben száz százalékig biztos
vagyok! – mindenkivel elõre megbeszélte, és kijelentette:
– Javaslom, hogy Selepint válasszuk
meg a KGB elnökének!
Erre mindenki rábólintott.
Mit tehettem volna? Az elnökségi
ülésen már nem mondhattam nemet. Megköszöntem
a bizalmat, és elmentem.
Az új év elején
azután (Hruscsov) felhívott:
– Maga most hol van?
– A központi bizottságban
– mondom.
– Miért van még ott?
Azonnal menjen, és vegye át a munkát a KGB-ben! Szerov
már várja.
(21)
Elmentem a Lubjankára,
az õrök már tudtak rólam. De meg különben
is, arcról ismertek. Bementem, mind (mutatja) tisztelegnek. Felmentem
az elnöki dolgozószobába, hát látom, Szerov
ott ül, falfehér. Halottsápadt volt. Láthatólag
azt gondolta, hogy letartóztatni jöttem. Ebben biztos vagyok.
Mert lett volna miért lefogni.
Véres kezû ember volt. Egész népeket deportált.
Nem csak ez volt a bûne. De
mindmáig furcsállom, miért nem jött senki velem
a Lubjankára, hogy beiktasson a hivatalomba. Így azután
négyszemközt beszéltem a KGB elõzõ elnökével.
Szerov kinyitotta a szigorúan titkos dokumentumokat tartalmazó
páncélszekrényt, és megmagyarázta, hogyan
kell használni. Átadott nekem két dossziét,
az egyikben a különlegesen fontos hazai ügynökeink
listája, a másikban a külföldi kémeink névsora.
Átadta a kulcsokat, és megkérdezte:
– Elmehetek?
– Tessék – mondtam neki.
– Nincs több kérdése?
– Nincs.
Elbúcsúztunk, és
Szerov távozott. Én valamivel több mint két és
fél évig irányítottam a KGB-t. Egymás
után megismerkedtem a fõosztály- meg az osztályvezetõkkel.
Egyiknek sem adtam parancsba, hogyan dolgozzanak. A káderek közül
azokat, akik (
mutatja
) könyékig véresek voltak,
felmentettük a beosztásukból. A becsületes embereket,
tapasztalt felderítõket és a kémelhárítás
munkatársait azonban megtartottam.
Ami Szerovot illeti, persze, õt
ki kellett volna zárni a pártból, sõt bíróság
elé állítani. Hiszen Berija jobbkeze volt, vele együtt
egész népeket deportált a Kaukázusból.
Szóval valamilyen oknál
fogva nem döntötték el, mi legyen Szerovval. Személyes
meggyõzõdésem, hogy Hruscsov nagyon komolyan támogatta
õt. Hiszen õ hozta magával Ukrajnából,
és 1954-ben õ tette meg a KGB elnökének. Nem
zárom ki, sõt meggyõzõdésem, hogy Szerov
nagyon sok fontos iratot semmisített meg, amelyek kompromittálhatták
volna Hruscsovot.
(22)
Ne felejtse el, hogy Hruscsov közvetlenül
részt vett a moszkvai letartóztatásokban. És
az 1930-as években 59 000 embert fogtak le a szovjet fõvárosban!
(23)
Még egy „moszkvai ügyet” is fabrikáltak,
amelyben a párt valamennyi kerületi meg területi titkárát
és az osztályvezetõket letartóztatták.
(24)
Márpedig Hruscsov aláírása nélkül
a csekisták nem vihettek el kerületi párttitkárokat!
Ukrajnában pedig még több embert tartóztattak
le Hruscsov ottani kinevezése után, több mint százezer
embert!
(25)
Ehhez Hruscsovnak is köze volt. Ezért gondolom,
hogy Szerov megsemmisíthette a bizonyítékokat. Hát
igen…
A KGB munkájában az volt a legfontosabb, amit a legjobban igyekeztek titkolni: a külföldi felderítõ munka. A KGB elnökeként ön rendszeresen találkozott a legfontosabb szovjet felderítõkkel?
Szaharovszkijjal, a mi egyes számú felderítõnkkel nemegyszer találkoztam. (26) Éjszakánként meg telefonon tartottuk a kapcsolatot. Minden szobában volt telefonkészülék, otthon és a munkahelyemen is. Egyetlen éjszaka nem telt el anélkül, hogy fel ne keltettek volna. Jelentették, mi minden történik…
A párt vezetõi mindennap olvasták az ön jelentéseit?
Tudja, amikor én odakerültem, az egyes számú fõcsoportfõnökség (mutatja) ekkora halom jelentést adott át nekem mindennap. De a felderítõink között szélhámosok is akadtak, akik szerettek idegen tollal ékeskedni.
Lemásolták a lapok fõbb híreit.
Elolvasták a lapokat, és rejtjeles jelentésekben továbbították ezt az információt Moszkvába. Mintha õk szerezték volna meg áldozatos munkával. Ami odaát a lapokban megjelent! Elõfordult ilyesmi is. De egészében véve jó felderítõink voltak.
Az ön elnöksége alatt mi változott meg a KGB munkájában a korábbiakhoz képest?
Elõször is a KGB munkájában mi újra a politikai módszereket érvényesítettük. Megszûntek a politikai okokból történõ letartóztatások. (27) Persze elõfordult, hogy pénzhamisítókat meg neppereket fogtunk le, egyiküktõl, emlékszem, 120 kiló aranyat koboztunk el. Ezután jelent meg a rendelet, hogy az ilyeneket halálos ítélettel kell sújtani. Hruscsov javasolta. Egészen pontosan Hruscsov javaslatára a Legfelsõ Tanács törvényt hozott a nepperekrõl. (28)
Úgy érzi, sikerült megreformálnia a KGB-t?
Miért van az, hogy a KGB-ben
engem mindmáig – ebben egészen biztos vagyok – nem tisztelnek?
(
Szünet. Nagyon zaklatott.
) Hát igen, elküldtünk
embereket. Leváltottam például a két helyettesemet.
Hruscsov jóváhagyásával. Én csak Hruscsovval
egyeztettem! Meg volt tiltva, hogy bárki másnak jelentsek.
Sokféle anyagi természetû
kedvezmény volt a KGB-sek számára, több, mint
amennyi járt volna. Én lényegében mindettõl
megfosztottam õket. Korábban szinte minden nap voltak elõléptetések.
Egy közönséges szolgálati feladat teljesítéséért
máris soron kívüli elõléptetés
járt! Ezt megszüntettük. A kitüntetésözönt
is megszüntettük! A KGB számos városi és
kerületi igazgatóságát felszámoltuk. Minek
egy falusi járásban – egy faluban! – KGB-részleg?
Milyen kémek lehetnek ott, igaz?
Hát persze! Ezek a részlegek állandóan lázas tevékenységet folytattak, jelentéseket meg feljelentéseket írtak: hogy az beszívott és elböffentett pár szót. Hát mi szüksége van a cégnek ilyesmire?! Meghagytuk az összes határ menti részleget, a titkos objektumokkal rendelkezõ városok, az atomerõmûvek KGB-apparátusát meg a vízi erõmûveknél, például Kujbisevben és a bratszki erõmûnél. A valóságos értékeket õriztük, nem pedig a látszólagosakat.
Még KGB-elnöki kinevezése elõtt ön Magyarországon is járt, közvetlenül 1956 után, egy Sztriganov nevû munkatársával. Milyen céllal jöttek?
Igen. 1956 elõtt is jártam maguknál. Utána valóban Sztriganovval mentem – õ egyébként nemrég meghalt – és még néhány más elvtárssal. Az volt a feladatunk, hogy segítsünk újjáalakítani a magyar Komszomolt. Vagyis létrehozni a KISZ-t. Kádár János elvtárs is fogadott bennünket a parlament épületében, és röviden tájékoztatott a helyzetrõl. Végtére is az ellenforradalomnak nyolcezer szovjet katona esett áldozatául. Kétezren meghaltak, a többiek megsebesültek. (29) Az orosz vezetés most bocsánatot kért ezért a hadmûveletért – de ezeket a katonákat ki adja vissza a családjuknak?
Igaz-e, hogy Krucsina, az SZKP központi bizottságának késõbbi nagy hatalmú gazdasági osztályvezetõje, a párt pénzügyeinek irányítója, aki az 1991-es augusztusi puccs után öngyilkos lett, szintén tagja volt ennek a Magyarországra küldött szovjet csoportnak, amely részt vett a KISZ létrehozásában?
Nem emlékszem rá. Lehet,
hogy õ is ott volt. Én fõleg a Kádárral
folytatott tárgyalásaimra emlékszem.
Egyszer beszélt nekem arról, hogy Hruscsovval kezdettõl jó viszonyban voltak. Megmaradt ez a kapcsolat akkor is, amikor ön a KGB elnöke lett?
Minden vasárnapot együtt
töltöttünk! Egyetlen szabad vasárnapunk sem volt.
Olyankor a politikai bizottság (
vagyis az elnökség
)
összes tagját kirendelte Ogarjovóba. Fényes lakomát
rendezett nekünk, tányérokra lõdöztünk
vadászpuskával. Családostól kellett menni.
Követelte, hogy valamennyien lõjünk, de én félrehúzódtam.
Kérdezi, miért? Azt mondtam:
– Nyikita Szergejevics, lõttem
én eleget a háborúban, de vadászpuska még
soha nem volt a kezemben.
– Akkor lõj!
Tudja, micsoda szerencsém
volt?! Három tányérból kettõt eltaláltam.
– És még maga mondja,
hogy sohasem lõtt vadászpuskából?! – mondta
Hruscsov.
Azután vadászni mentünk.
A vadkacsák (
mutatja
) ilyen közel ültek, de (
büszkén
)
egyetlenegyet se lõttem le!
Milyen embernek ismerte meg Hruscsovot a mindennapi életben? Mindmáig keveset tudunk arról, hogyan élt.
Azt hiszem, Hruscsov nem volt rossz
ember. Persze, hiányzott neki a komoly iskola: csak szakérettségit
szerzett, azután meg az úgynevezett Ipari Akadémiát
végezte el.
(30)
Egyébként ott tanult
Nagyezsda Allilujeva is, Sztálin felesége. Úgy gondolom,
ennek nagy szerepe volt Hruscsov elõmenetelében. Allilujeva
pozitívan nyilatkozhatott róla Sztálinnak, mert Hruscsovot
egyik napról a másikra ennek az akadémiának
a párttitkárává választották.
Azután Moszkvában, a Baumanról elnevezett kerület,
késõbb a Krasznaja Presznya kerület párttitkára
lett, majd a moszkvai városi pártbizottság élére
került.
Szerényen élt, ezt
meg kell hagyni. Eleinte sokat evett, és nagyon meghízott.
Hasnyálmirigy-problémái támadtak, és
az orvosok szigorú diétára fogták. Attól
kezdve nem azt ette, amit szeretett volna, hanem amit megengedtek neki.
Egyetlen gépkocsin járt, egy Csajkán, egyetlen Volga
kíséretében. Ez volt minden! Az összes utána
következõ nagyvezérrel szemben, akiket teljes rendõrségi
készültség közepette visznek a páncélozott
„hímtaghordókban”.
Hruscsov nem épített
magának nyaralót, a lakásában kincstári
bútor állt. Higgye el, nem volt saját bútora!
Így élt. Amikor a Lenin-hegyen felépítették
a nagyfõnökök villáit, oda is állami bútort
vittek neki, mert neki nem volt.
Mostanában azt írják róla, hogy gyakran gorombán beszélt a környezete tagjaival.
Az õrséggel nem volt goromba. Trágár kifejezéseket én lényegében nemigen hallottam tõle. Élesen, kíméletlenül, durván beszélt… nem akarom megmondani, hogy kivel, az elnökség két tagjáról van szó. (31) Ezt, persze, nem lett volna szabad megengednie magának. Tudja, különleges természete volt – ezt megint csak arra mondom, hogy az egész pereputtya szerényen élt. A felesége is. Semmilyen kulturális alapítványnak nem volt az elnöknõje, nem ugrált, már bocsánat a kifejezésért. (32) Nyina Petrovna Kuharcsuk soha nem kísérte a férjét hivatalos utakra a Szovjetunióban. Nem írt könyveket, noha minden alapja meglett volna, hiszen felsõfokú végzettségû közgazdász volt, kulturált asszony.
Hogyan viselkedett Hruscsov családja a fogadásokon?
Szintén nagyon szerényen.
Akkoriban gyakran voltak fogadások. Az asztalok rogyadoztak a sokféle
finomságtól. Sok nõ teletömködte a zsebét
csokoládéval a vége felé, mások (
mutatja
)
eldugtak egy üveg italt, no, hát elõfordult ott minden.
De Nyina Petrovna és a lányuk, Rada Nyikiticsna egészen
másképp viselkedett, mint az akkori „nagyasszonyok”.
Gondolja csak meg, amikor Hruscsovot leváltották, én voltam a vezetés legfiatalabb tagja, egyidejûleg kábétitkár, a minisztertanács helyettes elnöke, valamint a központi ellenõrzõ bizottság elnöke. Három tisztség, három dolgozószoba! ( Mosolyog. )
Talán ezért vélte úgy számos nyugati politikus és késõbb a történészek is, hogy Hruscsov leváltása után ön nagyon közel került ahhoz, hogy a párt elsõ embere legyen.
Rengeteget írtak rólam akkoriban, fényképeztek. Szóval csak öntötték az olajat a tûzre. És ezzel „segítettek”, idézõjelben, persze. Így aztán nem is maradtam meg sokáig a helyemen: úgy találták helyesnek, ha „a szakszervezetek megerõsítésére” vezényelnek. Mert Brezsnyev már javában féltékenykedett: lám, Selepint már készítik helyette, hogy… ( Hirtelen megfiatalodik, elérzékenyül, de nem folytatja a mondatot .)
Térjünk vissza 1964 õszére, Hruscsov leváltására. Van egy olyan verzió, miszerint ön volt ennek a „kis októberi forradalomnak” a szellemi atyja.
Engedje meg, hogy még néhány
szót szóljak Hruscsovról. Sok érdeme volt,
persze. Elérte, hogy ugrásszerûen növekedjen a
mezõgazdaság támogatása. Azután javaslatára
grandiózus mozgalmat indítottak a szûzföldek meghódítására.
Hruscsovnak elvitathatatlan érdemei vannak Sztálin személyi
kultuszának leleplezésében is. És õ
irányította a Malenkov, Molotov, Kaganovics és mások
vezette pártellenes csoport elleni harcot.
Ám sok hibát is elkövetett.
A falvak helyzetét végül nem sikerült megváltoztatni.
Az õ ötlete volt a gép- és traktorjavító
állomások megszüntetése is. Meggyõzõdésem,
hogy ezzel durva hibát követett el. Hiszen nagyon sok kolhoz
volt, és Hruscsov meghagyta, hogy mindegyikben legyen saját
mûhely. Ott javítsák a traktorokat meg a kombájnokat.
Tíz- és tízezer kolhoz között elosztották
az új gépeket. A gépállomásokon korábban
képzett szakemberek voltak. És azután egyszer csak
szétkergették õket!
Vlagyimir Jefimovics Szemicsasztnij mesélte, hogy egyszer ön Hruscsovval együtt ellátogatott a szülõfalujába, Kalinovkába, a pártvezetõ szûkebb pátriájába.
Egyszer bementem Hruscsovhoz, és
elmondtam neki, hogy már évek óta nem voltam szabadságon.
Megkértem, engedjen el egy hétre, pihenni.
– Tessék – mondta. – Hová
akar menni?
– Marjinóba – feleltem. Ott
volt a központi bizottságnak egy üdülõje,
a kurszki területen.
Elutaztam, másnap telefonáltak.
No, mivel a KGB elnöke voltam, nem akármilyen összeköttetést
biztosítottak nekem a központtal! Jelentik nekem, hogy Hruscsov
holnapután Kalinovkába érkezik. Egyeztettem az idõt,
és két órával elõtte odautaztam – Kalinovka
egészen közel volt ahhoz az üdülõhöz,
ahol én pihentem.
Na, szóval megérkezik
Hruscsov, kiszáll a kocsiból, és csak néz:
– Hát te hogy kerültél
ide?
– Hiszen engedélyezte az
utamat. Ide a szomszédba, Marjinóba.
– Jól van no, gyere, együnk
valamit, amíg a falugyûlést összehívják.
Valóban elmentünk, leültünk
enni. Közben összegyûltek a parasztok, az egész
kolhozt odaterelték. Hruscsov, mint mindig, vagy két órát
beszélt. Kevesebbet nem tudott. Két óra volt a minimum.
A végén pedig „megörvendeztette” a hallgatóságát
egy jó hírrel.
– Földiek, ti mindig támogattatok,
támogassatok most is. Meg kell szüntetni ezeket a háztáji
gazdaságokat, az állatokat beadni a közösbe. A
tejet, a húst önköltségi áron fogjátok
kapni a kolhoztól.
Rögtön nagy zaj támadt,
az egyik paraszt kiállt középre, és kiabálni
kezdett:
– Nyikita, te meghülyültél?!
És a muzsikok egymás
után otthagyták a falugyûlést. Egy kis csoport
maradt, a kolhoz pártaktívája.
– Nyikita Szergejevics, jöjjön,
teázzon velünk!
Hruscsov elkáromkodta magát,
és legyintett:
– Gyerünk!
Azt gondoltam akkor, hogy három
napot már úgyis pihentem, ilyen helyzetben nem mehetek vissza
az üdülõbe, Hruscsovval maradok. És vele mentem
Moszkvába. Meg kell
mondanom magának, hogy Sevcsenkó
– Hruscsov tanácsadója, egy értelmes agronómus
– ott rögtön megmondta neki:
– Nyikita Szergejevics, nem kellene
feszegetni ezt a kérdést. Kár volt a háztáji
megszüntetését javasolni a falugyûlésnek!
Ne csinálja ezt…
De Hruscsov akkoriban már
voluntarista volt, a szó minden értelmében.
Egy másik érdeme viszont,
hogy nagyon sok lakást építtetett. Elõtte 34
év alatt 795 ezer négyzetmétert emeltek, Hruscsov
11 éves uralma alatt viszont (
büszkén
) több
mint egymilliárd négyzetmétert! Igaz, rossz minõségû
lakásokat, a „Hruscsov-kalitkákat”. De hát jobb ilyenben
lakni, mint az istállóban. Vagy földkunyhóban.
Vagy pincében. Persze, a mai mérce szerint ezek a lakások
nagyon hitványak.
Telefonon értesítettek,
hogy Nyikita Szergejevics sürgõsen kéret. Elmentem a
Kremlbe. Bemegyek a dolgozószobájába. Már ott
ült nála Kirilenko, a központi bizottság titkára.
Rövid beszélgetés volt.
– Jelentést kaptam, hogy
Novocserkasszkban zavargások törtek ki – mondta Hruscsov. –
Kérem, haladéktalanul, egyenesen a Kremlbõl menjen
ki a repülõtérre, és induljon Rosztovba. Úgy,
ahogy voltunk, abban az öltönyben elindultunk. Megérkeztünk
Rosztovba, bementünk a területi pártbizottságra.
Akkor (
sokáig gondolkodik
) Baszov volt a titkár.
(33)
Ott találtuk a dolgozószobájában. Gyorsan jelentette
nekünk, hogy rendkívüli helyzet állt elõ.
(34)
De mirõl van szó?
Novocserkasszkban volt egy nagy üzem, ahol villanymozdonyokat gyártottak.
A munkások sztrájkba léptek. Lázadás
tört ki. Az igazgató ugyanis önhatalmúlag, anélkül
hogy a szakszervezettel egyeztetett volna, felemelte a normát. Komoly
csapást mért ez a fizetésekre. És még
valami: Novocserkasszkban teljesen tarthatatlan helyzet alakult ki az élelmiszer-ellátásban.
Fõleg húst és hústermékeket nem lehetett
kapni, de dara se volt az üzletek polcain. Ennek az üzemnek a
konyháján pedig húsos pirogot készítettek,
és a munkások férgeket találtak az ételben.
Elmentek az igazgatóhoz. Az meg, ahelyett hogy emberi hangon elbeszélgetett
volna a munkásokkal, az anyjukba küldte õket:
– Zabáljátok, amit
elétek raknak!
Ilyen stílusban tárgyalt
velük. A munkások összeverõdtek és – az
üzem a város határán kívül volt –
megindultak Novocserkasszk felé. Ahogy vonultak, a város
lakói csatlakoztak hozzájuk.
A zavargások alatt lezárták
a Novocserkasszkba vezetõ utakat: senkit nem engedtek be, se ki.
Kirilenkóval odahajtottunk. Nekem nem volt õrségem,
neki igen, de miféle?! Két ember. A város határán
az ottani katonai körzet parancsoka, Plijev tábornok állt.
(35)
Szerettünk volna átmenni, a sztrájkõrök
azonban trágárul elküldtek bennünket messzire.
– Megölünk benneteket!
Próbáljatok csak átmenni!!!
Szóval, akárhogy is
próbáltuk, nem tudtunk bemenni a városba. Telefonon
jelentettük Hruscsovnak. Azt mondta, már utánunk küldte
Novocserkasszkba Kozlovot, a párt kábé másodtitkárát,
(36)
a politikai bizottság (
a pártelnökség
)
tagját, meg Mikojant, vagyis (
a kormányfõ
)
elsõ helyettesét.
Közben azonban a tömeg
betört a területi pártbizottság épületébe,
mindent feldúlt, a bútorokat szétverték, az
asztalokat felborogatták. Akit az épületben találtak,
kihajították az ablakon. Többek között Sztyepakov,
a központi bizottság ideológiai osztályvezetõje
is Novocserkasszkban volt kiküldetésben, éppen az események
miatt.
(37)
Õt is kidobták a városi pártbizottság
elsõ emeletérõl. Amikor a városi pártbizottságon
is mindent összetörtek, továbbálltak, és
a helyi KGB-székházat is megtámadták.
Nem a rendõrséget?
De igen, persze. A városi
rendõrség épülete volt. Amikor a tömeg megközelítette
ezt az épületet, amennyire én tudom, a rendõrök
védekezni kezdtek. Kilõttek a tömegre. Halottak is voltak.
Amikor a pártvezetés úgy döntött, hogy leváltja Hruscsovot, ki volt a kezdeményezõ ebben az ügyben? Maga, Szemicsasztnij meg a többi „komszomolista”? Vagy Brezsnyev, Podgornij és Szuszlov, a „régiek”?
Van egy szerzõ, Medvegyevnek hívják.
Roj.
Az. Meg egy másik papírpiszkító,
Fjodor Burlackij. A XX. század kiemelkedõ alakjai. Hát
õk találták ezt ki rólam.
(38)
Ha az
ember ennek a Burlackijnak az írásait olvassa, azt hiszi,
hogy õ egyenesen Nyikita Hruscsov fenekében csücsült.
Pedig Hruscsov életében se látta õt. Csak Adzsubejnek,
Hruscsov vejének a táskáját cipelte. Kunajev,
a kazah kommunista párt (
egykori
) elsõ titkára,
(39)
maga is pébétag, azt írta Burlackijról
könyvében: „Egyszer valamilyen ügyben Brezsnyevnél
jártam, aki a jelenlétemben vette a telefont és felhívta
Szuszlovot. »Mihail Andrejevics!« – mondta. De nem, csak a
keresztnevén szólította: »Mihail! Ide figyelj,
küldd már a francba ezt az alakot! Egy Burlackij nevû
pasas ugrál. Mindenkit azzal etet, hogy õ itt a fõnök,
a beszédeimet is õ írja.«” Ezt Kunajev írja!
Szóval Burlackij azt hazudta, hogy állítólag
Szemicsasztnij meg én kezdeményeztük Hruscsov leváltását.
Ez abszurdum! Szemicsasztnij még nem is volt a felsõ vezetés
tagja, és ezt még álmában sem remélhette,
hiszen csak a központi bizottság tagjelöltje volt! Én
is csak kábétag voltam, igaz, kábétitkár,
de nem az elnökség tagja! Hruscsov leváltását
valójában Brezsnyev
(40)
és Podgornij
(41)
kezdeményezte.
(42)
Õk folytattak kulisszák
mögötti megbeszéléseket az elnökség
tagjaival meg a központi bizottsági titkárokkal. Engem
is megkerestek. Brezsnyev azt mondta:
– Ide hallgass, hát látod,
milyen a helyzet!
A termelés rohamosan csökkent.
1963 volt az elsõ év, amikor külföldrõl
kellett behozni a kenyérgabonát. Azok után, hogy 42
millió hektár szûzföldet termõvé
tettünk! A központi bizottsági elnökség tagjaival
Hruscsov nem is találkozik. Fél éveket utazgat. Nélküle
pedig semmiben nem lehet dönteni.
Mondok magának egy példát.
Az elnökség ülésén Nyikita mindenki füle
hallatára lehordta Koszigint, mert az a vele való egyeztetés
nélkül fogadott egy nagykövetet, már nem emlékszem,
kit.
(43)
Utána szintén a többiek elõtt
megtiltotta neki, hogy a mezõgazdasággal foglalkozzon. De
jure, persze hogy Hruscsov volt a minisztertanács elnöke. De
facto azonban Koszigin! A kormány ülésein is õ
elnökölt. Ragyogóan ismerte a közgazdaságtant,
kiválóan eligazodott a pénzügyekben. Szerény,
okos, csöndes, de nagyon tehetséges ember volt. Miután
Brezsnyev mindezt elmondta, megkérdezte tõlem:
– Mi a véleményed…
– (
Vállat von.
) Egyetértek
– válaszoltam.
Hát így történt.
Ez a Burlackij meg összevissza
hazudozik.
(44)
Tudja, sok anyagom van errõl a Burlackijról.
Ha elérkezik az ideje, és ha továbbra is így
fog viselkedni, akkor elmegyek a televízióba és kipakolok!
Vagy mindent, amit tudok róla, elmondok a sajtónak! Például
azt, hogyan szerzett tudomást a központi bizottságban
dolgozó egyik barátjától a küszöbön
álló áremelésekrõl. Amint megtudta,
gyorsan szaladt – a „Lityeraturnaja gazetá”-ban dolgozott akkor
–, berohant a kábé gazdasági osztályára,
elérte, hogy engedjék be a különleges szabóságra,
és nyomban hat öltönyt rendelt magának, alacsony
áron! Nekem megvannak ezek a megrendelõlapok! És a
szabók (
a késõbbi vizsgálat során
elhangzott
) vallomása! Akik az öltönyöket varrták!
Még a nyugták is megvannak! (
Erõs felháborodásában
az asztalt csapkodja.
)
És ez a szószátyár
szélhámos még kitalálta, hogy Brezsnyev vele
íratta a Németország feletti gyõzelem huszadik
évfordulóján elhangzott beszédét. Amikor
valójában részt se vett a megírásában!
Rólam meg azt írja, hogy Brezsnyevnek készítettem
egy saját (
Sztálint dicsõítõ
)
beszédváltozatot.
(45)
Mit össze nem hordott
ez rólam! Hiszen semmiféle szöveget nem írtam
Brezsnyevnek! Felhívtam nemrég Brezsnyev titkárait,
Blatovot meg a többieket. Mind azt mondták, hogy semmi ilyesmi
nem történt! Végtére is elmehetett volna, hogy
ellenõrizze a központi bizottság archívumában,
benyújtottam-e egy ilyen elõadás-tervezetet vagy sem.
Meg hogy én állítólag dicsõítettem
Mao Ce-tungot! Szerinte azt javasoltam, hogy béküljünk
ki vele! Burlackij mindezt kitalálta, a kisujjából
szopta!
Hruscsovról szólván természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hosszú ideig Sztálin közvetlen környezetében volt. Vele dolgozott, és ez megmutatkozott az egész további tevékenységén. Azon például, hogy egy idõ után már voluntarista megnyilvánulásai voltak. Az elnökség egyes tagjaival gúnyolódni kezdett, nem tanácskozott velük, nem hallgatta meg a véleményüket, egy sor kérdésben nélkülük döntött. Amikor például Egyiptomba utazott, a pártelnökség ülésén – ezen a tanácskozáson magam is ott voltam – sokáig vitatkoztunk. Hruscsov javasolta, hogy Nasszert tüntessük ki a Szovjetunió Hõse címmel. Sokan azt mondták: Milyen alapon?! És mi végre?! Hát, nézzék, mondta, ott volt például a szuezi válság, azalatt rendesen viselkedett, ugye… Elég az hozzá, hogy végül megszavaztuk. Hruscsov elutazott Egyiptomba. És nemsokára rejtjeles táviratot kaptunk tõle: Nasszer kéri, hogy a Szovjetunió Hõse címet adjuk meg Amernek is.
Amer marsallnak?
Az elnökség jóváhagyása nélkül!
És a kubai rakétaválság alatt?
Nézze, alig tíz esztendõ
alatt Nyikita Szergejevics háromszor sodorta a világháború
szélére országunkat. Elõször a szuezi
válság idején, amikor Anglia és Franciaország
a Szuezi-csatorna államosítása miatt megtámadta
Egyiptomot. Pedig a Szovjetuniónak semmiféle barátsági,
együttmûködési és kölcsönös
segélynyújtási egyezménye nem volt Egyiptommal!
Hruscsov mégis beleavatkozott a konfliktusba. Már önkénteseket
toboroztak, hogy Egyiptomba küldjék õket. De miféle
önkéntesek voltak azok? Katonai alakulatok! Katonai gépeket,
tankokat akart küldeni. És belekeveredhettünk volna a
közel-keleti válságba. Hát olyan fontos volt
ez nekünk? Fontosabb, mint az USA-nak?! A mi országunkhoz képest
a Közel-Kelet mégiscsak egy pattanás a Szovjetunió
hasa alján…
Aztán ott volt a berlini
válság. Amikor
azt a falat
felhúzták,
az amerikai tankok szorosan odaálltak és feldübörögtek.
Dübörögtek a tankok (
gesztikulál
). Hruscsov
azonnal parancsba adta, hogy Konyev marsallt haladéktalanul nevezzék
ki a Németországban állomásozó szovjet
csapatok élére. A mi tankjaink is a falhoz nyomultak. Ez
nagyon csúnyán végzõdhetett volna! Az amerikai
elnök azonban nyilván nem volt olyan ostoba. És tekintetbe
vette, hogy mindössze 250 000 amerikai katona állomásozik
Németországban. A Szovjet Hadsereg számára
nem jelentett volna gondot egy ilyen kontingens szétverése.
Ezért aztán az amerikai tankokat hátrább rendelték.
És a mieink is elmentek.
A kubai válság – ha
hiszi, ha nem, de én nem ismerem a teljes hátterét.
Hruscsov azt mondja, közösen megvitattuk. Én ilyen megbeszélésen
nem vettem részt! Nem tudom, ki döntött. Gondolom, elsõsorban
nem kerülték meg a Honvédelmi Tanácsot. De végsõ
soron nem az egész elnökség döntött, hanem
annak egy kis csoportja. És Afganisztán? Az sem a politikai
bizottság határozata volt, hanem öt emberé.
(46)
Egyszóval a kubai válság
alatt a KGB elnöke nem tudott errõl a hadmûveletrõl.
(
Felháborodottan.
) Annak ellenére, hogy a KGB-ben
mûködött a kémelhárítás harmadik
osztálya, amely a hadseregben történtekkel foglalkozott!
Annyira titokban folyt minden. Amikor a Kremlben döntöttek, hogy
Amerikának ultimátumot nyújtanak be, Hruscsov mérhetetlenül
dicsekedni kezdett a nyilvánosság elõtt. Nézze,
lehet, hogy politikai szempontból még igaza is volt, de ahogy
mondta (
utánozza Hruscsovot
): „Egyetlen légy sem repül
át a mi határainkon! Rakétáink minden határsértõt
lelõnek!” (
Keserûen nevet.
) Azután az a légy
nemrég mégiscsak berepült, egyenesen a Vörös
térre. Az a légy…
A rakétások késõbb arra hivatkoztak, hogy nem akarták lelõni Martin Rust gépét.
Ha magának kedve van, akkor
higgyen nekik. Ostobaság… Szóval Hruscsov újságírók
elõtt azt nyilatkozta: „Nálunk a rakéták úgy
jönnek le a futószalagról, mint a kolbász a húsfeldolgozó
üzemekben!” Vagy: „Agyagba döngöljük magukat mind!”
Kit?! A nyugati kapitalistákat, vagy kit? És lett ennek az
egésznek az eredménye?! Tanácskozást tartottunk,
sürgõsen odahívtak mindenkit, az összes kábétitkárt,
a politikai bizottság tagjait, a tagjelölteket. Megérkeztünk,
ültünk, vártunk – Hruscsov sehol. Aztán váratlanul
betoppant (
felfújt arccal mutatja
), ilyen vörösen,
és az elsõ mondata az volt:
– Elvtársak, Lenin ügye
elveszett!
Azután elkezdte mondani,
mi történt, és rejtjeles táviratokat írtunk.
Akkor már kollektívan. Itt már nem önkényeskedett.
Nem vállalt mindent magára! Igaz, õ diktálta
a szöveget, de együtt fogalmaztuk meg. Volt, aki megváltoztatott
egy-egy szót, volt, aki kicserélt egy mondatot. És
csak ezután küldték el a rejtjeles táviratokat.
A KGB csatornáin.
Igen, meg a külügyén
is.
(47)
Három nap, három éjszaka rendkívüli
állapot volt. Azelõtt meg Hruscsov – bár ezt okosan
csinálta, hogy enyhítse a feszültséget – azt
mondta:
– Mindenki színházba
megy!
– Hogyan, de hát háború
van?!
– Mindenki színházba
megy!
És tényleg valamennyien
elmentünk, ha jól emlékszem, a
Hattyúk tavá
t
játszották. Nyugaton meg azt mondták: „Ezeknél
ott Oroszországban nyugalom van. Valamennyien a Nagy Színházban
ülnek…”
Azért a KGB-nek ebben az ügyben nagyobb szerepe volt! Hiszen az emberük Washingtonban találkozott azzal az amerikai publicistával, aki közvetlen kapcsolatban állt az amerikai felderítéssel, és õk kezdték meg egymással a szovjet–amerikai tárgyalásokat.
De ez még nem minden! Egyetlen órát sem veszíthettünk. És ezért rejtjelezés nélkül, nyílt szöveggel továbbítottuk az utasításokat, a fõpostáról! Minden percben kitörhetett volna a háború…
Fidel Castro nagyon megsértõdött?
(
Mosolyog.
) Az nem kifejezés.
Ezért odaküldtük egy diplomatánkat, Mikojant. Amíg
Mikojan ott tárgyalt, Moszkvában meghalt a felesége.
A politikai bizottság részvétét nyilvánította
neki, de õ nem volt hajlandó hazajönni. Nem vett részt
a temetésen sem. Fidellel foglalkozott. Közben Fidel meg azt
mondta neki, hogy esetleg szakít a Szovjetunióval. Annyira
felháborította, hogy kivontuk a rakétáinkat
Kubából. Az amerikaiak meg (
a nyílt tengeren
)
megállították a hazatérõben lévõ
hadihajóinkat, és átkutatták õket. Megalázták
a hadseregünket.
Hruscsov összeveszett az értelmiséggel,
mert minden területen szakembernek tartotta magát. Gyalázta
a (
modern
) képzõmûvészeket, bezáratta
az Építészeti Akadémiát, közel
volt ahhoz, hogy bezárassa a Szovjet Tudományos Akadémiát
is.
(48)
Szidta az írókat, összeveszett a munkásosztállyal,
a parasztsággal – a nép már gyûlölte. Amikor
Hruscsovot felmentették, ujjongtak az emberek. Azt remélték,
hogy jobbra fordul a soruk. Bár Hruscsovnak voltak érdemei:
elõször is rehabilitálta a (
meghurcolt)
embereket,
másodszor leleplezte Sztálint, a NATO ellensúlyozására
létrehozta a Varsói Szerzõdést, ez három.
Az Amerikai Egyesült Államokkal egyezményt kötött
az atomkísérletek megszüntetésérõl
három zónában és így tovább…
Szóval Hruscsov nem mindennapi személyiség volt.
Jurij Andropovot még a Komszomolból
ismertem. A háború alatt találkoztunk elõször,
amikor a Karéliai Finn Köztársaság még
megszállás alatt volt. Emlékszem, ez nyáron
történt, azt hiszem, májusban. 1943-ban mentem oda.
Andropov volt a Karéliai Finn Köztársaság Komszomol-szervezetének
elsõ titkára, én meg a Komszomol KB háborús
kérdésekkel foglalkozó titkára. Sokat jártam
a frontokat. Oda is elmentem.
Akkor nagyon közelrõl
megismertük egymást Andropovval. Egy teljes napot töltöttem
vele az egyik partizánegységnél. Együtt mentünk
át a fronton. Értelmes ember volt, jó szervezõ
– persze, amennyire a középfokú végzettség
engedte. Ennek van jelentõsége! Micsoda kultuszt csinált
neki a legszûkebb környezete, Burlackij, Arbatov, Bovin meg
Sahnazarov, a tanácsadói…
Õk késõbb valamennyien Gorbacsov környezetében tûntek fel!
Igen. A „csodálatos négyes
fogat” (
gúnyosan)
, amely Andropov osztályán
dolgozott, és megteremtette a kulturált politikus, a kivételes
intellektus képét. Hát én ilyen Andropovot
nem ismertem. Hétköznapi, közönséges (
pártvezetõ
)
volt. Ha olyan intelligens és kulturált ember volt, miért
nem utasította vissza, amikor megválasztották fõtitkárnak?
Addigra már fizikailag képtelen volt dolgozni. Harminc-negyven
kilométeres sebességgel ment az autója, mert mûvesével
élt…
1
Az 1930-as évek végén
a halálos ítéleteket általában nem a
hagyományos jogrendszer részét alkotó bíróságok,
hanem a területi vagy nagyvárosi párttitkárból,
a helyi ügyészbõl meg a politikai rendõrség
képviselõibõl álló „trojkák”
hozták a Szovjetunióban.
2
A döntés jelentõsebb
egyszerû névcserénél. Az 1939-ben megválasztott
kilenc politikai bizottsági tag és két póttag
helyett, akiknek egy része addigra meghalt vagy kivégzõ
osztag elé került, ezentúl huszonöt elnökségi
tag és tizenegy póttag kormányozta az országot.
A négytagú központi bizottsági titkárság
újabb hat fõvel egészült ki. Sztálin ugyanis
az elõzõ politikai bizottság tagjainak többségétõl
a bejelentés pillanatáig titokban tartott döntésével
„felvizezte” a kizárólag kipróbált híveibõl
álló régi vezetést, amelyben már nem
bízott, s a világháborút követõen
idõrõl idõre „megrostált”. A. Avtorhanov: Tyehnologija
vlasztyi. Processz obrazovanyija KPSZSZ. München, 1959, 275–279. A.
Avtorhanov: Zagadka szmertyi Sztalina (Zagovor Berii). München, 1981,
96–126. R. G. Pihoja: O vnutripolityicseszkoj borbe v szovetszkom rukovodsztve,
1945–1958 gg. „Novaja i novejsaja isztorija”, 1995/6. 7.
3
Sztálin és
Vjacseszlav Molotov (1900–1986) kapcsolata a második világháborút
követõen ellentmondásosan alakult. A náci Németország
feletti gyõzelem alkalmából rendezett banketten, 1945
júniusában Sztálin egyedül Molotovra emelte poharát
összes munkatársa közül. A jugoszláv
delegációval való találkozáson, 1946.
május 27-én pedig félreérthetetlenül kimondta,
hogy Molotovot tekinti utódjának, aki a háború
elõtt közel tíz évig szovjet kormányfõ
volt, majd a nagy világégés idején általános
helyettese az Állami Védelmi Bizottság élén,
és betöltötte a külügyi népbiztos posztját.
Ezt jegyezte fel a jelen lévõ Koca Popovic. Ju. Sz. Girenkos:
Sztálin–Tito. Moszkva, 1991, 288. 1945-ben ugyancsak Molotov elnökölt
a szovjet kormány legfontosabb operatív bizottsági
ülésein, ahol katonai, mezõgazdasági, egészségügyi,
kereskedelmi, pénzügyi és kulturális kérdésekben
egyaránt döntöttek. Emellett tagja volt a politikai bizottság
által delegált öttagú Külpolitikai Bizottságnak,
amely eleinte a szovjet külkapcsolatokat koordinálta, majd
1946 szeptemberében a „belpolitika és a belsõ építés”
felügyeletét vette át. Közben a szovjet kormányfõ
helyettesének minõségében ugyancsak Molotov
tiszte volt a külpolitika irányítása. 1947 februárjában
a politikus „papíron” még magasabbra lépett: Sztálin
kinevezte õt a szovjet kormány elsõ elnökhelyettesévé.
Végül ez év májusában Molotov kezébe
került a „külügyminisztérium mellett mûködõ
információs bizottság”, vagyis egy csúcsszintû
kémközpont irányítása. 1947 második
felében azonban Sztálin elrendelte Molotov és felesége,
Polina fokozott megfigyelését. A politikai bizottság
tagjai egy kisebb mulasztásáért fegyelmiben részesítették
a politikust. 1948 márciusában pedig döntés született,
hogy Sztálin távollétében csupán Voznyeszenszkij,
Berija és Malenkov helyettesítheti a kormányfõt.
Molotov rövidesen elveszítette a külügyminiszteri
tárcát. 1949 áprilisától számára
teljesen szokatlan geológiai kérdésekkel és
a bányaipar irányításával foglalkozott.
Korábban pedig arra kényszerítették, hogy költözzön
külön feleségétõl, akit 1949 februárjában
letartóztattak, majd megalázó kihallgatások
után számûztek Kazahsztánba. A XIX. pártkongresszust
Molotov még megnyithatta ugyan, mint
– Sztálint leszámítva
– a legrégebbi párttagsági igazolvánnyal rendelkezõ
politikai bizottsági tag, a Selepin által említett
központi bizottsági tanácskozáson azonban a diktátor
„jobboldali elhajlással” vádolta meg õt. Magánbeszélgetésekben
pedig arra is célzott Sztálin, hogy Molotov a háború
alatt gyanús külföldi kapcsolatokat létesített.
Vjacseszlav Molotov élete végéig nem értette
meg, miért került be a XIX. pártkongresszust követõ
központi bizottsági tanácskozáson a pártelnökségnél
még szûkebb, kilencfõs elnökségbe az a
Vorosilov, akire Sztálin ugyancsak gyanakodott – miközben õt
kihagyták a testületbõl. Szto szorok beszed sz Molotovim.
Iz dnyevnyika F. Csujeva. Moszkva, 1991, 316.
4
Anasztasz Mikojan (1905–1978)
az 1930-as évektõl a bolsevik párt ismert funkcionáriusa
és Molotovhoz hasonlóan Sztálin személyes jó
barátja volt. Kapcsolatuk máig tisztázatlan okoknál
fogva a második világháború közepén
romlott meg. Ekkor a diktátor mondvacsinált ürüggyel
a szovjet állambiztonsági minisztérium belsõ
vizsgálati börtönébe vetette a hadigazdaság
kulcsfontosságú kérdéseivel, így a nyugati
hadiszállításokkal foglalkozó Anasztasz Mikojan
két kamasz fiát, Vanót és Szergót. Csak
olaj volt a tûzre, hogy Szergo Mikojan az 1940-es évek végén
feleségül vette az addigra kegyvesztetté vált
Alekszej Kuznyecov volt központi bizottsági titkár lányát.
Kun Miklós: Tizennégy évesen Sztálin foglya.
Magyar Nemzet, 1996. december 7. A bebörtönzött, majd kivégzett
politikussal való rokonság még inkább megnehezítette
Anasztasz Mikojan helyzetét; a politikus azonban, noha sok közeli
emberét feláldozta korábban a „tisztogatások”
alatt, a fiát nem volt hajlandó elválasztani annak
fiatal feleségétõl. A ravasz örmény államférfi
1952 õszéig mégis a politikai bizottság tagja
maradt. Még 1946 márciusában megválasztották
a kormányfõ Joszif Sztálin egyik helyettesévé,
majd az év októberében bekerült az országot
irányító ún. „hatos bizottságba”. A
következõ évtõl azonban Mikojan fokozatosan marginalizálódott.
Pályájának egyik mélypontja volt 1949 januárja,
amikor Sztálin elvette tõle a külkereskedelmi miniszteri
tárcát, bár Mikojan megtarthatta miniszterelnök-helyettesi
posztját. M. A. Menysikov: Sz vintovkoj i vo frake. Moszkva, 1996,
122. Feltûnést keltett továbbá, hogy 1952 õszén
Anasztasz Mikojant nem választották be a XIX. pártkongresszus
elnökségébe. A politikus kisebbik fia, a neves történész
Szergo Mikojan moszkvai beszélgetésünk során
elmondta feltételezését, miszerint Sztálin
Mikojan és Molotov elleni, szûnni nem akaró támadásainak
célja az volt, hogy mondjanak le önként megmaradt tisztségeikrõl.
Egyes jelek szerint ugyanis a diktátor remélte, hogy a két
kegyvesztett politikus öngyilkosságot követ el.
5
Selepin tévesen
használja a „fõtitkár” kifejezést. De facto
Joszif Sztálin egészen haláláig fõtitkár
maradt ugyan, ám de jure ezt a tisztséget megszüntette
a bolsevik párt XVII. kongresszusa. 1953 szeptemberében,
amikor Nyikita Hruscsov elérte, hogy hivatalosan is megkülönböztessék
a központi bizottság többi titkárától,
õt is csupán elsõ titkárrá „léptették
elõ”. Lazar Kaganovics: Pamjatnije zapiszki. Moszkva, 1996, 202–209.
A fõtitkári intézményt végül is
Leonyid Brezsnyev állította vissza 1966-ban. A. D. Csernyev:
229 kremljovszkih vozsgyej. Moszkva, 1996, 109.
6
A háború
utáni szovjet vezetés egyik legfiatalabb tagja, Georgij Malenkov
(1902–1988) valóban a párt második emberének,
Sztálin lehetséges utódjának számított
ebben az idõben. Addigra végigjárta a pártbürokrata
pályájának valamennyi fontos stációját.
B. I. Nyikolajevszkij: Tajnije sztranyici isztorii. Moszkva, 1995, 133–231.
Közvetlenül a háború után bekerült
a politikai bizottságba. Majd rövid ideig kegyvesztett lett,
ám a késõbbi híresztelésekkel szemben
Sztálinnak eszébe sem jutott, hogy tartósan számûzze
õt Közép-Ázsiába. 1948-ban Malenkov újra
visszaszerezte központi bizottsági titkári posztját.
Emellett a miniszterelnök elsõ helyettese, s valamennyi akkori
informális bizottság tagja volt. A XIX. pártkongresszuson
õ tartotta a központi bizottság fõ beszámolóját.
Az új, kibõvített vezetésben – a prezídiumban
– és a központi bizottságban pedig számos régi
munkatársa és új kreatúrája foglalt
helyet. Az utóbbiak közé tartozott a jelek szerint Alekszandr
Selepin is.
7
Nyikolaj Mihajlov (1906–1986)
több mint 14 évig, 1938 és 1952 között állt
a Komszomol központi bizottsága élén. Az ifjúsági
szervezet vezetését is lefejezõ Nagy Terror éveiben
került elõtérbe. Korábban a Komszomolszkaja pravda
címû lapot szerkesztette.
8
Vagan Grigorjan akkori
tevékenységérõl részletesen szól
G. M. Agyibekov: Kominform i poszlevojennaja Jevropa. Moszkva, 1994.
9
Joszif Sztálinnak
hagyományosan két irodája volt, az egyik a Kremlben,
a másik a Sztaraja tér 4. alatti pártközpontban.
Az utóbbit élete végén alig használta.
Selepin lehetett egyik utolsó látogatója, akit ott
fogadott.
10
A XIX. pártkongresszuson
megválasztott központi bizottság összes tagjához
hasonlóan – a memoáríró Hruscsovot és
Mikojant is beleértve – Selepin igyekezett gondosan eltitkolni az
utókor elõl, hogy a halálosan beteg Sztálin
még élt 1953. március 5-én este 20 órakor,
amikor a központi bizottság kibõvített tanácskozása
összeült, és leváltotta õt miniszterelnöki
és központi bizottsági titkári posztjáról.
A haldokló diktátor tagja maradt ugyan a központi bizottság
újjáválasztott és tizenegy tagra csökkent
elnökségének. Mivel azonban Joszif Sztálin –
a hivatalos verzió szerint legalábbis – 1953. március
5-én este 21 óra 50 perckor meghalt, a központi bizottság
tanácskozásáról szóló közlemény
pedig jókora késéssel, március 7-én
jelent meg, a lpok már nem tettek errõl említést.
A csupán napjainkban elõkerült jegyzõkönyv
szerint mindössze negyven percig tartó központi bizottsági
ülésen Selepin is jelen volt. Isztocsnyik, 1994/1. 106–111.
A tanácskozás 236 meghívottjából mindössze
14-en hiányoztak, fõleg külföldön dolgozó
magas rangú szovjet diplomaták. Az ország akkori tényleges
vezetõi közül egyedül Nyikolaj Bulganyin nem volt
ott; õ a haldokló Sztálin szobájában
virrasztott. Ju. N. Zsukov: Borba za vlaszty v partyijno-goszudarsztvennih
verhah SZSZSZR vesznoj 1953 goda. Voproszi Isztorii, 1996/5–6. 43.
11
Valójában
a beszélgetésre március hatodikán hajnalban
kerülhetett sor. Annyi év távlatából azonban
ez az elszólás nem róható fel Selepinnek. Az
élete végéig kitûnõ memóriájú
Dmitrij Sepilov, a Pravda akkori fõszerkesztõje ugyancsak
tévedett, amikor 1953. március 5-én reggelre tette
Sztálin halálának idõpontját. D. A.
Volkogonov: Triumf i tragegyija. Polityicseszkij portret J. V. Sztalina.
Moszkva, 1990, II. 590.
12
Másutt Selepin
elmondja, milyen nyugodt volt Nyikita Hruscsov ezekben az órákban.
Hruscsovszkije vremena. Neprinuzsgyonnije beszedi sz polityicseszkimi gyejatyeljami
„velikogo gyeszjatyiletyija”, i. m. 273. Õ is, mások is azt
sugallják, hogy az akkori pártvezetés tagjai közül
egyedül Hruscsov ellenezte Sztálin mérhetetlen tömjénezését
a diktátor temetését követõ napokban.
K. Szimonov: On okazalszja principialnyeje i energicsneje, csem vsze osztalnije.
Nyikita Szergejevics Hruscsov. Materiali k biografii. Moszkva, 1989, 28–30.
Valójában azonban Malenkov és Berija – persze leginkább
taktikai okokból – Hruscsovnál sokkal erélyesebben
fogtak hozzá 1953 márciusában a desztalinizációhoz.
Amy Knight: Beria. Stalin’s First Leutenant, Princeton. 1993, 9., 183–191;
Ju. Zubkova: Malenkov i Hruscsov: licsnij faktor v polityike poszlesztalinszkogo
rukovodsztva. Otyecsesztvennaja Isztorija, 1995/4. 106–107; Ju. N. Zsukov:
Borba za vlaszty v partyijno-goszudarsztvennih verhah SZSZSZR vesznoj 1953
goda. I. m. 46–47, 53–54.
13
Ennek a háttere,
hogy az adott idõszakban a szovjet–jugoszláv kapcsolatok
rendkívül feszültek voltak. A kudarc egyébként
oda vezetett, hogy Sztálin utasítására röviddel
az olimpia után feloszlatták a labdarúgó-válogatott
gerincét képezõ CDKA-t. Ez a moszkvai egyesület,
amelyben a szovjet labdarúgás és jégkorongsport
olyan kiválóságai játszottak, mint Bobrov vagy
Babics, valamiért már évek óta idegesítette
a diktátort. 1947 novemberében például Kuznyecov,
a központi bizottság egyik titkára részletes
feljegyzést készített számára a CDKA
(a leendõ CSZKA) gyenge szereplésérõl csehszlovákiai
turnéja idején. O pricsinah porazsenyija komandi
CDKA. Isztocsnyik, 1996/3. 97–98.
14
Ebben az idõben
Nyikolaj Bulganyin (1895–1975) gyakran helyettesítette a betegeskedõ
Sztálint kormányfõi teendõi ellátásában.
1949 márciusában, a második világháború
elõtt fõleg városfejlesztéssel és pénzügyekkel
foglalkozó, jellegzetesen civil, de késõbb marsallá
elõléptetett politikus átvette a honvédelmi
tárcát, és – legalábbis papíron némileg
háttérbe szorítva Beriját meg Malenkovot –
az ipari-katonai komplexum „felügyelõje” lett. 1950. április
7-tõl hivatalosan is Bulganyin számított Sztálin
helyettesének egy újjászervezett grémium, a
Minisztertanács Elnökségét irányító
iroda élén. Ju. N. Zsukov: Borba za vlaszty v rukovodsztve
SZSZSZR v 1945–1952 godah. I. m. 34–35. De a gyenge akaratú, bár
szíve mélyén nagyon ambiciózus Bulganyin ezt
követõen is végig alárendelõdött
Malenkovnak és Berijának, majd Sztálin halála
után átállt Hruscsovhoz, akit azonban 1956 végén
szinte egyik napról a másikra elárult.
15
Ennek néhány
fontos részletérõl Selepin bizalmi embere, Nyikolaj
Meszjacev informálta az eseményeket a szovjet pártvezetés
peremérõl figyelõ „komszomolista” politikusokat, akiket
Sztálin 1952 végétõl Berija ellen akart felhasználni.
Kun Miklós: „A kisujjammal sem nyúltam senkihez”. Megszólal
a hallgatag vizsgálóbíró. Magyar Nemzet, 1997.
január 18.
16
Az 1953-as „Berija-összeesküvésrõl”
mindmáig számos verzió kering. A kétségtelenül
jóeszû, de szadista hajlamú fõhóhér,
Lavrentyij Berija (1899–1953) technikusi végzettséggel rendelkezett.
1921 és 1931 között fontos megbízatásai
voltak az azerbajdzsáni, majd a grúziai politikai rendõrségen.
1931 és 1938 között a Kaukázuson túli és
a grúziai pártszervezetet irányította. Mindkét
poszton rendkívüli kegyetlenséggel és a politikai
intrika iránti affinitással tûnt ki. Késõbb
Sztálin a szovjet fõvárosba rendelte, a belügyi
népbiztosság élére. A háború
alatt Berija emellett „beledolgozta magát” a hadiipar irányításába.
1945-tõl a Szovjetunió marsallja volt. 1946-tól a
kormányfõ helyettese, számos informális grémium
vezetõje. A szovjet atom- és rakétaipart felügyelte.
Helyzete az 1940-es évek végén fokozatosan romlott.
Sztálin néhány hónappal a halála elõtt
már Berija letartóztatásán törte a fejét.
A diktátor halála után Berija elõször
Molotovval és Malenkovval, majd Malenkovval és Hruscsovval
triumvirátust alkotott. Átvette az állambiztonsági
és belügyi tárca összeolvadása után
létrejött szuperhivatal vezetését. A miniszterelnök
elsõ helyettesi minõségében erõteljesen
beleszólt a hadiipar és a külpolitika irányításába.
Szerteágazó reformtervekkel állt elõ. Sikerült
leváltania az ukrajnai kommunista párt elsõ titkárát,
és hasonló személycseréket tervezett a többi
köztársaságban. Ny. Sz. Patolicsev: Szovesztyju szvojej
nye posztupiszj. Moszkva, 1995, 198–210; „Dokladivaju o szogyerzsanyii
razgovorov, kotorije u menyja bili sz vragom naroda Berija…” Objasznyityelnije
zapiszki M. V. Zimjanyina, Sz. M. Stemenko i V. N. Merkulova N. Sz. Hruscsovu.
Nyeizvesztnaja Rosszija. Moszkva, 1993/111. 43–85. Kulcsszerepet játszott
Rákosi Mátyás leváltásában a
magyar kormány élérõl. Tervezte Walter Ulbricht
háttérbe szorítását és a Titóval
való kapcsolatfelvételt. 1953 júniusában letartóztatták.
Reformterveirõl megoszlik a mai történettudomány
véleménye. Börtönbõl írt levelei
arról tanúskodnak, hogy végig reménykedett
a pártelnökség tagjaival való kiegyezésben.
Lavrentyij Berija: „Cserez 2-3 goda ja krepko iszpravljuszj…” „Isztocsnyik”,
1994/4. 3–16. 1953 decemberében az Ivan Konyev marsall elnökségével
összeült különleges bíróság halálra
ítélte.
17
Hruscsov verzióját,
amely emlékirataiban is szerepel, többen cáfolják.
Így Malenkov fia és lánya, valamint Dmitrij Szuhanov,
az egykori szovjet kormányfõ titkárságának
vezetõje, aki személyesen részt vett Berija letartóztatásában;
õ egyértelmûen Malenkovnak tulajdonítja az akció
megszervezését. Másrészt úgy tûnik,
hogy Sztálin halála után a reformok kérdésében
az egymással, fõleg pedig az elnökség „öregjeivel”
konfrontálódó Berija, Malenkov és Hruscsov
eleinte számos vonatkozásban hasonló álláspontot
képviselt. Ny. Sz. Patolicsev: Szovesztju szvojej nye posztupiszj.
i. m. 200–204. J. Ju. Zubkova: Malenkov i Hruscsov: licsnij faktor v polityike
poszlesztalinszkogo rukovodsztva. Otyecsesztvennaja isztorija. 1994/4.
106–107.
18
A letartóztatott
Beriját egyebek között angol ügynöknek, tudatosan
szovjetellenes „kártevõnek” minõsítették.
E hamis vádakkal szemben a Selepin által említett
lista valóban létezett: más források egymástól
függetlenül is megerõsítik, hogy Berija a testõrparancsnoka,
Szarkiszov révén nõket hajtatott magának fel
Moszkva utcáin. Áldozatai között neves színésznõk
is voltak, néhányan késõbb a gulágon
kötöttek ki. Más alkalmi nõismerõseit pedig
Berija a szexuális kapcsolat mellett beszervezte NKVD-ügynöknek.
Nyina Alekszejeva: Lavrentyij Berija v mojej zsiznyi. Moszkva, 1996.
19
Nyina Gegecskori, Berija
felesége és Szergo fia börtönben tett vallomásaiban
óvatosan célzott Lavrentyij Berija „kékszakáll”
természetére. „Tolko bisztraja szmerty menyja izbavit…” Nyina
Berija o szvojom muzse. Isztocsnyik, 1992/2. 74–77. Az 1980-as években
azonban ezt már mindketten tagadták. Raul Csilacsava: Szin
Berija rasszkazivajet. Kijev, 1992, 28–29.; Szergo Berija: Moj otyec, Lavrentyij
Berija. Moszkva, 1994, 23–27.
20
Alekszej Kiricsenko (1908–1975)
eredetileg gépész volt. A „Nagy Tisztogatások” idején
került az ukrajnai pártapparátusba. Még a második
világháború elõtt Hruscsov bizalmi embere,
1953 és 1957 között az ukrán kommunista párt
elsõ titkára volt. Ezt követõen három
évig az SZKP központi bizottságának másodtitkára,
majd Hruscsov máig tisztázatlan körülmények
között számûzte területi párttitkárnak
a doni Rosztovba, és 1962-ben nyugdíjaztatta.
21
Ivan Szerov (1905–1990)
életrajzát mindmáig számos ponton homály
fedi. Vologdában, Észak-Oroszországban született,
ahol apja börtönõr volt. Rövid ideig egy Joszif Dzsugasvili
nevû bolsevik, a késõbbi Sztálin õre.
Erre csupán az 1950-es évek közepén derített
fényt Szerov egyik riválisa, Nyikolaj Dudorov akkori belügyminiszter.
Mindenesetre a KGB késõbbi elnöke ügyesen titkolta
ezt, hiszen bámulatos gyorsasággal haladt felfelé
a ranglétrán. 1925-tõl több mint tíz évig
a Vörös Hadseregben szolgált. 1935-ben felvették
a Kujbisev Hadmérnöki Akadémiára. A Nagy Terror
éveiben elõször a rendõrséghez került.
Az 1930-as évek végén Kijevben a belügyi és
államvédelmi apparátus irányítója
lett, és beválasztották az Ukrán Kommunista
(bolsevik) Párt politikai bizottságába. Ekkor Hruscsov
környezetéhez csapódott, aminek késõbb
nagy hasznát vette. Érdemei elismeréséül
Moszkvába vezényelték; ott újabb patrónusai,
Malenkov és Berija egyengették az útját. 1941-tõl
Szerov az államvédelmi népbiztos egyik helyettese.
A háború alatt Sztálin közelébe került.
1941 augusztusában õ irányította a Volga menti
német autonóm terület lakosságának kitelepítését,
majd 1944-ben Berija és Kobulov mellett Szerov vezényelte
a csecsenek és más kaukázusi nációk
deportálását. Ny. F. Bugaj: L. Berija – I. Sztálin:
„Szoglaszno vasemu ukazanyiju…” Moszkva, 1995. Részt vett továbbá
a balti köztársaságok és Lengyelország
pacifikálásában. Egy ideig a lengyel kormány
állambiztonsági minisztériumának fõ
tanácsadója volt. NKVD i polszkoje podpolje. 1944–1945. (Po
„Oszobim papkam” J. V. Sztalina). Moszkva, 1944. 1945 és 1947 között
Szerov a németországi szovjet adminisztrációban
fõleg az állambiztonsági kérdésekért
felelt. M. I. Szemirjaga: Kak mi upravljali Germanyijej. Polityika i zsizny.
Moszkva, 1995. Zsukov jó barátjának számított,
ám Sztálin utasítására kémkedett
utána. Kapzsi ember lévén hatalmas vagyont harácsolt
össze, s a „trófeákat” Moszkva környéki
nyaralójában rejtegette. 1948-ban a Berijával konfrontálódó
Abakumov állambiztonsági miniszter hajszát indított
ellene, mint a belügyi tárca egyik vezetõje ellen; ekkor
tíz munkatársa és két adjutánsa vizsgálati
fogságba került. A bekerített Ivan Szerov Sztálinhoz
fordult segítségért, és ezzel megmentette az
életét. Vojennije arhivi Rosszii, 1993/1. 177–183; 200–213.
Sztálin halála után Szerov elárulta Beriját,
régi jóakaróját, majd Hruscsovhoz csatlakozott
a pártvezetés „ókonzervatívjai” elleni küzdelemben.
Különös módon õ irányította
az 1950-es évek közepén a sztálini idõkben
igazságtalanul meghurcolt szovjet állampolgárok rehabilitálásával
foglalkozó állami bizottság munkáját.
1957-ben a Molotov és Malenkov vezette erõk követelték
Szerov leváltását a KGB élérõl,
ahová Hruscsov jóvoltából még 1954.
március 14-én nevezték ki. A párt elsõ
titkárának akkor sikerült megvédeni Szerovot,
aki ellen pedig, fõleg az 1956-os angliai útját követõen,
heves sajtókampány folyt Nyugaton. Talán ennek is
köszönhetõ, hogy 1958 decemberétõl Ivan
Szerov a szovjet hadsereg vezérkara mellett mûködõ
katonai felderítés (GRU) fõnöke lett, vagyis
kisebb beosztásba került. Egy másik verzió szerint
Hruscsov környezetében is akadtak olyan politikusok, köztük
Selepin, akik idõrõl idõre támadták
õt. Anatoli Golytsin: New Lies for Old. New York, 1984, 46–48. A
politikust 1963-ban elmozdították a katonai felderítés
élérõl, amikor kiderült, hogy egyik kegyence,
Oleg Penykovszkij hosszú hónapok óta az angoloknak
és amerikaiaknak kémkedett. Ilyen minõségben
többek között a nyugati titkosszolgálatok pénzén
látta vendégül Szerov családját londoni
és párizsi turistaútjaikon. A Penykovszkij-ügybe
belebukott Szerov büntetése a történtekhez képest
nem volt nagy: hadseregtábornokból vezérõrnaggyá
fokozták le. E minõségében elõször
a turkesztáni, majd a Volga menti katonai körzetben szolgált.
Hruscsov leváltása után azonban Szerovot nyugdíjazták,
majd kizárták a pártból, és megfosztották
háborús kitüntetéseitõl. Élete
végéig fanatikus sztálinista maradt, aki tõsgyökeres
orosz létére, tudatosan elsajátította a grúz
akcentust.
22
Egyik nyilatkozatában
Selepin elmondta, hogy Szerov részt vett Nyikita Hruscsov híres
„titkos beszéde” elõkészítésében.
„Hruscsov sokban lekötelezettje volt, ezért tartotta õt
(a KGB vezetõjeként) egészen 1958 decemberéig”,
mesélte. A jelen lévõ Vlagyimir Szemicsasztnij, Selepin
utódja a KGB élén, hozzátette: „Hruscsov nagyon
bízott Szerovban, ezek szerint valami összekötötte
õket. Jellemzõ, hogy amikor én megkezdtem munkámat
a KGB élén, addigra már nagyon sok dokumentumot megsemmisítettek,
vagy megcsonkítottak egyes iratokat, eltüntették a szöveg
egy részét. Maguk a levéltárosok mondták
ezt el nekem, és meg is mutatták a megcsonkított dokumentumokat.
Hruscsovszkije vremena. Nyeprinuzsgyonnije beszedi sz polityicseszkimi
gyejatyeljami „velikogo gyeszjatyiletyija”. i. m. 272.
23
A sztálinizmus
bûneit vizsgáló „Jakovlev-bizottság” 1988. december
25-i jelentése alátámasztja ezt az adatot. „A KGB
archívumában számos olyan dokumentum jellegû
anyagot õriznek, amelyek tanúsítják, hogy Hruscsovnak
köze volt a Moszkvában, a moszkvai területen és
Ukrajnában végrehajtott tömeges megtorlásokhoz
a háború elõtt. (…) 1936/1937-ben az NKVD helyi szervei
55 741 embert tartóztattak le.” Ob antikonsztyitucionnoj praktyike
30–40-h i nacsala 50-h godov. Isztocsnyik, 1995/1. 126.
24
Ez valóban így
történt: amióta megnyíltak a volt szovjet levéltárak,
tudjuk, hogy ebben az idõben a megtorlás – vagyis a Hruscsov
által vezetett hírhedt „trojkák” – áldozatául
esett a moszkvai városi és területi pártszervezet
35 titkára (a 38-ból), valamint 136 kerületi és
városi titkár (a 146-ból). Az iratok szerint a „trojka”
tanácskozásain Hruscsov egyetlenegy alkalommal sem emelt
szót letartóztatott munkatársaiért. A. N. Ponomarjov:
Nyikita Hruscsov: Nacsalo karjeri. Nyeizvesztnaja Rosszija. 1993, II. 137–138.
25
Ez az adat is megközelítõen
pontos. A „Jakovlev-bizottság” jelentése szerint „Hruscsov
1938 januárjától állt az ukrajnai pártszervezet
élén. 1938-ban Ukrajnában 106 119 embert tartóztattak
le. A megtorlások a következõ években is folytatódtak.
1939-ben közel 12 000 embert tartóztattak le, 1940-ben pedig
mintegy 50 ezret.” Ob antyikonsztyitucionnoj praktyike 30–40-h i nacsala
50-h godov. i. m. 127.
26
A koránál
idõsebbnek látszó, sokat betegeskedõ Alekszandr
Szaharovszkij 1956-ban váltotta fel elõdjét, Panyuskint
a KGB-nek a felderítéssel foglalkozó egyes számú
fõcsoportfõnöksége élén. Korábban,
1949 és 1953 között Szaharovszkij Bukarestben, a román
politikai rendõrség szovjet fõtanácsadójaként
dolgozott. Aztán Leningrádba került, ahonnan a szovjet
tengerészet állományát behálózó
KGB különleges testületét irányította.
Sokban az õ (és Selepin!) nevéhez fûzõdött
a KGB modern technikai eszközökkel történõ
ellátása.
27
Errõl egészen
más képet kapunk Ljudmila Alekszejevának a szovjet
korszak máskéntgondolkodóiról írt alapmûvébõl,
amely hosszan sorolja az 1958 és 1961 közötti, politikai
okokból történt letartóztatásokat, egyetemekrõl
való kizárásokat, razziákat stb. Isztorija
inokomiszlija v SZSZSZR. Vermont, 1984, 243–249. A „Selepin-korszakban”
a szögesdrót mögött sínylõdõ
politikai foglyok közül többen is közreadták
azóta emlékirataikat. Ezekbõl kiemelkedik Revolt Pimenov
írása: Voszpominanyija. Pamjaty. Párizs, 1977/2. 160–263;
Uo. 1980/3. 7–120. Nemrég a szovjet párt központi bizottsági
archívumából elõkerült Jurij Andropov
szigorúan bizalmas jelentése, amely szerint 1958 és
1967 között összesen 3448 (!) politikai fogoly sínylõdött
a gulágon és a börtönökben. Vlagyimir Bukovszkij:
Moszkovszkij processz. Moszkva, 1996, 91. Az egykori máskéntgondolkodók
és e téma nyugati kutatói mégis azt állítják,
hogy ez nem reális szám, mert a rendszer számos bírálója
mint köztörvényes bûnözõ került
börtönbe.
28
Egészen más
megvilágításba helyezi ezeket a pereket Jevgenyija
Evelszon: Szugyebnije processzi po ekonomicseszkim gyelam v SZSZSZR (Sesztyigyeszjatije
godi). London, 1986.
29
A halottakra vonatkozó
számot, amelyet egyébként hivatalosan Moszkvában
sohasem közöltek, más egykori szovjet vezetõktõl
is hallottam. Úgy látszik, az adat a propaganda része
volt, amely utólag is igazolni igyekezett a beavatkozást.
Az egyik legfrissebb kiadvány szerint az elesettek, megsebesültek
és nyomtalanul eltûntek száma 1982 fõ. Szovjet
katonai intervenció 1956. Budapest, 1996, 189.
30
Más forrásokból
úgy tûnik, hogy miután Hruscsov 1931 januárjában
függetlenített pártmunkás lett, abbahagyta tanulmányait.
A. Ny. Ponomarjov: Nyikita Hruscsov: Nacsalo karjeri. i. m. 125.
31
Arról, hogy Hruscsov
milyen durván beszélt a pártvezetés tagjaival,
Brezsnyev is utalt egy zárt körben elhangzott beszédében,
amelynek vázlata megmaradt Alekszandrov-Agentovnak, a politikus
titkárának iratai között. „Olyanok vagytok, mint
a kankutyák, akik lehugyozzák a vaspóznát”
– aposztrofálta például a központi bizottság
titkárságának tagjait. A. M. Alekszandrov-Agentov:
Ot Kollontaj do Gorbacsova. Moszkva, 1994, 129.
32
Gúnyos célzás
Raisza Gorbacsovára.
33
Alekszandr Baszov (1912–1990)
eredetileg a novocserkasszki állatorvosi fõiskola igazgatója
volt 1955 és 1960 között a rosztovi szovjet elnöke.
Késõbb megválasztották a területi pártbizottság
elsõ titkárának, és tagja lett az SZKP központi
bizottságának. A munkásmegmozdulások után
fegyelmivel leváltották mindkét posztjáról.
34
A novocserkasszki munkásmegmozdulásokra
1962. július legelején került sor. A kiváltó
ok az volt, hogy a kormány drasztikusan felemelte a hús,
vaj és tojás árát, miközben számos
régióban „rendezték” a normákat. A KGB-összesítõk
szerint több városban, így Rigában, Kijevben
és Cseljabinszkben a munkások kisebb-nagyobb csoportokban
az utcára vonultak, sztrájkfelhívások hangzottak
el az ivanovói, magnyitogorszki, tambovi, cseljabinszki, donyecki
és leningrádi dolgozók körében. Több
szovjet városban hosszú szünet után megjelentek
a rendszert bíráló röplapok és plakátok.
A tiltakozás egyedül Novocserkasszkban torkollt igazi vérfüdõbe,
amelyrõl Selepin a maga módján egészen pontosan
számol be. Jellemzõ, hogy a KGB még a belsõ
használatra készült helyzetelemzésekben is szinte
kivétel nélkül „kulákivadékoknak”, „köztörvényes
bûnözõknek” és „a németekkel kollaborálóknak”
minõsítette a lázadókat. Ma már tudjuk,
hogy a sokban spontán indult megmozdulások szervezõi
között igen sok volt a párttag munkás és
mûvezetõ. Novocserkasszkaja tragegyija, 1992. Isztoricseszkij
arhiv, 1993/1. 110–134. uo. 1993/4. 143–165.
35
Az oszét Issza
Plijev (1903–1979) a második világháború ismert
szovjet hadvezére, 1958 és 1968 között az észak-kaukázusi
katonai körzet parancsnoka volt. Chovrebov I. N.: General armii I.
Plijev. Tbiliszi, 1976. Közben rövid ideig, éppen a kubai
rakétaválság idején a szigetországban
állomásozó szovjet katonai kontingens parancsnoka.
Plijev nehéz helyzetbe került Novocserkasszkban, mivel néhány
katona, sõt az egyik tábornoka is megtagadta a részvételt
a munkásmegmozdulás leverésében. Nagyrészt
Issza Plijev lelkén szárad, hogy a tüntetõk mellett
számos járókelõ, sok gyerek és asszony
is áldozatul esett a vérfüdõnek.
36
Frol Kozlov (1908–1965)
eredetileg textilmunkás volt, késõbb üzemmérnök
egy hadiipari üzemben, 1953 és 1957 között a leningrádi
pártszervezet elsõ titkára, majd a miniszterelnök
elsõ helyettese. 1957 és 1964 között a párt
központi bizottsága elnökségének tagja,
1960-tól majdnem haláláig a központi bizottság
titkára. Végig keményvonalas politikus hírében
állt. Egy ideig Hruscsov lehetséges utódjának
számított. Élete végén agyvérzést
kapott. A hírek szerint ekkor páncélszekrényében
hatalmas mennyiségû rubelt és dollárt találtak.
37
Vlagyimir Sztyepakov (1912–
) Hruscsov egyik bizalmi embere és beszédírója.
1959 és 1961 között a moszkvai városi pártbizottság
másodtitkára. 1962. augusztus 24-én szigorúan
bizalmas jelentést állított össze a novocserkasszki
eseményekrõl, amelybõl azonban gondosan kihagyta,
ami vele magával történt. Isztoricseszkij arhiv, 1993/4.
175–176.
38
Az interjúalany
itt váratlanul kitörõ, heves indulatát az magyarázza,
hogy leváltása után az SZKP és a KGB utána
következõ vezetõi Andropovval az élen aktuálpolitikai
megfontolásokból mindent elkövettek a „keményvonalas,
retrográd” Selepin képének elterjesztésére.
Ez a felfogás ma is él, noha Hruscsov megbuktatása
után a politikus semmivel sem volt inkább a sztálini
visszarendezõdés híve, mint mondjuk Jurij Andropov.
A pártvezetés tanácskozásainak folyamatosan
megjelenõ jegyzõkönyvei cáfolják Roj Medvegyev
és Fjodor Burlackij koncepcióját. Átfogó
képet nyújt errõl a Kremljovszkij szamoszud, szekretnije
dokumenti politbjuro o piszatyele A. Szolzsenyicinye. Moszkva, 1994 címû
forrásgyûjtemény is.
39
Gyinmuhamed Kunajev (1912–1993)
eredeti foglalkozása szerint mérnök, 1942 és
1952 között a kazah kormány miniszterelnök-helyetteseként
fõleg a bányaiparért felelt, 1952 és 1956 között
a Kazah Tudományos Akadémia elnöke, 1958 és 1960
között, valamint 1964 decemberétõl (Hruscsov megbuktatása
után!) egészen 1986-ig az ottani pártszervezet elsõ
titkára. Végig Brezsnyev bizalmasa volt. Miután Gorbacsov
eltávolíttatta posztjáról, és helyére
az orosz Kolbint nevezte ki, a köztársaság fõvárosában,
Alma-Atában véres nemzetiségi zavargásokra
került sor. A történelem sajátos fintora, hogy
1997 februárjában egy kelet-kazahsztáni városban,
amelyet most is a politikus egykori klánja ellenõriz, Kunajevrõl
mecsetet neveztek el. A Selepin által említett történetet
ld.: Gy. Kunajev: Ot Sztalina do Gorbacsova. Almati. 1994. 255–256.
40
Úgy tûnik,
Leonyid Brezsnyev (1905–1982) még ukrajnai pártmunkás
korában az ottani pártvezetõ, Nyikita Hruscsov uszályába
került. Fõleg ezzel magyarázható az eredetileg
földmérõ, majd mérnök – képességeihez
képest szédületesnek mondható – politikai karrierje.
No meg a Nagy Terror következményeivel: 1937-ben Brezsnyev
elõtt „megtisztult” a terep. Akkor lett Dnyeprodzerzsiszk város
tanácselnök-helyettese, a háború elõtt
pedig már a dnyepropetrovszki területi pártbizottság
elsõ titkára. A háború éveiben középszintû
politikai tisztként változatlanul igyekezett megnyerni Hruscsov,
majd Lazar Kaganovics kegyeit. 1950 és 1952 között a Moldovai
Szovjet Szocialista Köztársaság pártszervezetét
irányította. Az SZKP XIX. kongresszusán Sztálin
javaslatára beválasztották az új, nagylétszámú
elnökségbe. Tagja lett a kibõvített központi
bizottsági titkárságnak. Ezért Brezsnyev élete
végéig hálát érzett Sztálin iránt,
annál is inkább, mivel a diktátor halála után
mindkét posztját elveszítette. Rövidesen azonban
Hruscsov a hóna alá nyúlt. 1954 és 1956 között
Kazahsztánban dolgozott, majd az SZKP XX. kongresszusán a
központi bizottság titkára lett. 1960 és 1964
között a Legfelsõ Szovjet Elnökségének
elnöke, majd Hruscsov helyettese a pártvezetés élén.
A nagyravágyó politikus azonban összeesküvést
szõtt régi patrónusa ellen, és Podgornij és
Szuszlov, valamint a Selepin vezette „fiatalok” támogatásával
megnyerte a végjátszmát. L. I. Brezsnyev: Matyeriali
k biografii. Moszkva, 1991; Jurij Korolev: Kremljovszkij szovetnyik. Moszkva,
1995.
41
A külsõre is
kísértetiesen Hruscsovra hasonlító Nyikolaj
Podgornij (1903–1983), az akkori szovjet vezetés egyik legképzetlenebb
és legostobább, ám annál ravaszabb politikusa.
Eredetileg technikus volt, a cukoriparban kereste kenyerét. 1939-ben
kinevezték az ukrajnai kormány helyettes élelmezési
népbiztosának. 1946 és 1950 között a kijevi
kormány állandó moszkvai képviselõje,
1950 és 1957 között vezetõ funkciókat töltött
be az ukrajnai pártvezetésben: harkovi területi párttitkár,
a központi bizottság másodtitkára volt. 1957
és 1963 között az ukrajnai pártszervezet élén
állt. Majd Hruscsov Moszkvába helyezte át, mivel teljesen
megbízott benne. Számos jel arra utal, hogy Podgornij segítsége
nélkül Brezsnyev sohasem ragadhatta volna magához a
hatalmat 1964 októberében. Hamarosan azonban a két
politikus kapcsolata megromlott. P. Je. Seleszt: „…Da nye szugyimü
bugyetye”. Dnyevnyikovije zapiszi, voszpominanyija cslena Politbjuro CK
KPSZSZ. Moszkva, 1992. 268–269. Ekkor Brezsnyev újabb puccstól
tartva a Legfelsõ Szovjet Elnökségének elnökévé
jelöltette Podgornijt. A politikus 1965 és 1977 között
töltötte be ezt a tisztet, majd botrányos körülmények
között lemondani kényszerült, mivel Leonyid Brezsnyev
ezt a posztot is magának szemelte ki.
42
Erre utal emlékiratában
az akkori szovjet vezetés összes ismert tagja, aki élete
végén vállalta, hogy megírja az 1964-es „kis
októberi forradalom” történetét. P. Je. Seleszt:
„…Da nye szugyimü bugyetye.” Dnyevnyikovije zapiszi, voszpominanyija
cslena Politbjuro CK KPSZSZ. i. m. 198–242; K. T. Mazurov: Ja govorju nye
toljko o szebe. Szovetszkaja Rosszija, 1996. február 19. Egyedül
Gennagyij Voronov tekintette Szuszlovot, a párt keményvonalas
ideológusát az összeesküvés szellemi atyjának.
G. I. Voronov: Ot ottepeli do zasztoja. Izvesztyija, 1988. november 17.
43
Az utóbbi idõben
Oroszországban kezd szertefoszlani a „Koszigin-legenda”. Sokáig
azonban a történészek szinte szuperlatívuszokban
írtak Alekszej Kosziginról (1904–1980), és az 1960-as
évek közepén a nevéhez fûzõdõ
gazdasági reformfolyamatról. A politikus, aki eredetileg
textilmérnök volt, szíve mélyén valójában
élete végéig Sztálin hû követõjének
tekintette magát. Az õ karrierje is az 1930-as évek
közepén, a „Nagy Tisztogatások” idején ívelt
fel: 1938-ban gyárigazgatóból a leningrádi
területi pártbizottság osztályvezetõje,
majd a városi szovjet elnöke lett. Egy év múlva
könnyûipari népbiztossá, még egy esztendõ
múlva a kormányfõ helyettesévé nevezték
ki. 1943 és 1946 között a szovjet-orosz föderáció
kormányának elnöke, 1948-ban pénzügyminiszter
lett, 1948 és 1953 között könnyûipari miniszter.
Koszigin az egyetlen Leningrádból jött pártvezetõ,
aki az 1940-es évek végén nem esett a sztálini
tisztogatások áldozatául. Sõt, 1946 és
1948 között tagja volt a politikai bizottságnak, majd
1952 és 1953 márciusa között a 25 tagú pártelnökségnek.
Hruscsov uralma alatt egyre nagyobb szerepet játszott a gazdaságpolitikában.
1960 és 1964 között a szovjet minisztertanács elsõ
elnökhelyettese, majd 1964 októberétõl 1980 októberéig
szovjet kormányfõ volt.
44
A beszélgetés
során Selepin mindvégig nagyon elfogult volt Burlackijjal
szemben. Tény azonban, hogy Fjodor Burlackij egy idõben népszerû
munkája (Vozsgyi i szovetnyiki. O. Hruscsove, Andropove i nye toljko
o nyih. Moszkva, 1990) tele van súlyosabbnál súlyosabb
tárgyi tévedésekkel. És ami még nagyobb
baj: megpróbálja „galambnak”, sõt „reformernek” beállítani
Jurij Andropovot, a szovjet politikai elit egyik leginkább keményvonalas
képviselõjét.
45
Fjodor Burlackij: Vozsgyi
i szovetnyiki. O Hruscsove, Andropove i nye toljko o nyih, i. m. 290–291,
232–324. A szerzõ valóban túloz, Selepin „Sztálin-barát
beszédvázlata” pedig mindmáig nem került elõ.
A levéltárosok és a kutatók azonban több
bizalmas tanácskozás jegyzõkönyvére bukkantak
az elmúlt években, amelyekben a szovjet felsõ vezetés
tagjai nyíltan elmondták véleményüket
Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elhangzott titkos beszédérõl,
valamint Sztálin személyérõl. Ezeken a megbeszéléseken
éppen Burlackij akkori patrónusa, Andropov mutatkozott kõkemény
sztálinistának. Selepin „csak” szekundált a diktátort
másoknál hangosabban dicsõítõ és
a rehabilitációján sokáig fennhangon morfondírozó
Andrej Gromikónak, Dmitrij Usztyinovnak meg Alekszej Kosziginnak.
Jellemzõ, hogy a nemrég publikált dokumentumok tanúsága
szerint 1984-ben (!), alig egy évvel hatalomra kerülése
elõtt, Mihail Gorbacsov is amellett volt, hogy Lazar Kaganovics
és Georgij Malenkov visszakapják párttagsági
könyvüket, Volgográdot pedig ismét nevezzék
Sztálingrádnak. Vlagyimir Bukovszkij: Moszkovszkij processz,
i. m. 87–88.
46
Az újabb levéltári
kutatások alátámasztják Selepin szavait. Vlagyimir
Bukovszkij: Moszkovszkij processz, i. m. 320–321.
47
Az akkori események
kulisszatitkaira rávilágít: Blight J.–Welch D. On
the Brink: American and Soviets re examine the Cuban missle crisis. New
York, 1990; Alekszandr Fekliszov: Za okeanom i na osztrove. Zapiszki razvedcsika.
Moszkva, 1994.
48
A szovjet pártvezetés
és a sztálini béklyóktól szabadulni
vágyó – magát akkoriban liberálisnak nevezõ
– értelmiség szembenállása elõször
az 1956-os poznani megmozdulásokat és a magyarországi
forradalmat követõen vált nyilvánvalóvá.
Majd az igen rövid, viszonylag békés periódust
követõen Hruscsov környezete, fõleg a keményvonalas
ideológus Szuszlov rábeszélte a párt elsõ
titkárát, hogy rendszeresen találkozzon az „alkotó
értelmiséggel”, és a sztálini hagyományok
szerint közös ideológiai akolba terelje õket. Hruscsov
egyik akkori legközelebbi munkatársa, Leonyid Iljicsov nemrég
közzétett 1964. március 3-i feljegyzésében
foglalta össze az e téren tapasztalható állítólagos
sikereket. „Sz csisztim szerdcem prinyjala polityiku partyii.” Zapiszka
szekretarja CK KPSZSZ L. F. Iljicsova o tvorcseszkoj intyelligencii. Isztocsnyik,
1996/6. 140–151. A valóságban azonban e „történelmi
megbeszélések” után egyre mélyült a szakadék
Hruscsov és az „olvadás” idején melléállt
értelmiség között. Ennek köszönhetõ,
hogy leváltásakor olyan kevesen háborodtak fel vagy
tiltakoztak közülük. M. Romm: Csetire vsztrecsi sz Hruscsovim.
Nyikita Szergejevics Hruscsov. Materiali k biografii. Moszkva, 1989, 136–154
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu