Értelmes ember tudja, hogy
amióta diplomácia van, ennek nélkülözhetetlen
része a protokoll is. Ami egy külföldi államfõnek
kijár, az kijár, a figyelmetlenség nem a demokrácia
erénye. De már mégiscsak nevetséges mindent
milliméterre, tized másodpercre kimérni: ki hol álljon,
milyen vonalon menjen végig, az üdvözlõ beszéd
hány másodperccel legyen rövidebb a megköszönõnél.
Ezt megtervezni nem könnyû mesterség.
Ugyanez még nevetségesebb
kommunista mázzal leöntve, túlteljesítve, gondosan
ügyelve rá, nehogy bármivel is szerényebb legyen,
mint bármelyik monarchiában avagy tisztes köztársaságban.
A bolsevik protokoll konzervatívabb és minociózusabb
bármi másnál, mintegy ellensúlyozandó,
hogy „védelmezõ nincsen fölöttünk, nem véd
sem isten, sem király”. De hát ennek is vannak fokozatai.
A megboldogult Szovjetunió igazi nagyhatalom volt, meg kellett adni
a rangját. Magyarországnak viszont nem volt, nem lehetett
önálló külpolitikája, maradt a formaság,
a moszkvai külsõségek élethû másolásával.
Így fogadta Budapest, a borissza Dobi István, az elnöki
tanács elnöke, valamint Kádár János és
csapata a koronás államfõket.
Még a kemény diktatúra
idején volt rá alkalom több is. Különösen
a hatvanas évek közepe bõvelkedett ilyen lehetõségekben:
megmutatni országnak és világnak a kádári
rendszer legitimitását. Két éven belül
két fényes császári fogadtatás.
I. Hailé Szelasszié Õcsászári Felsége
látogatása 1964. szeptember 20-tól 23-ig, majd Mohammed
Reza Pahlavi sahinsah vizitálása 1966. szeptember 7-tõl
13-ig. Elemében volt a budapesti protokoll, holott valójában
nem volt sok dolga. Hûségesen le kellett másolnia,
ami Moszkvában és a többi testvér országban
végbement. A felséges vendégek, mondhatni, kitaposott
útvonalon jártak. Az etióp császár Budapestrõl
Szófiába ment, az iráni sah Varsóba. Ott is
szó szerint ugyanazt csinálták végig, csak
a menü volt más és a felköszöntõ ital.
Ez a jótékony egyhangúság
érvényesült az újságok tudósításaiban
is. Semmi önálló hang, egyedi riport, minden mondatot
a bolgár BTA, a lengyel PAP és az MTI adott ki, minden újság
minden sora szó szerint ugyanaz. A cenzúra egyetlen szöveg
ellenõrzésével megoldódott, a biztonsági
erõknek egy vagy két jegyzetelõre kellett csak ügyelniük,
és nem seregnyi újságíróra. Könnyû
dolguk volt a protokollosoknak is. Egyik látogatás olyan,
mint a másik. Semmi rögtönzés, semmi újdonság.
Megérkezés, vörös szõnyeg, beszéd,
vacsora, ebéd, pohárköszöntõ, kitüntetés,
üzemlátogatás, mezõgazdaság, búcsú.
A programot indigóval lehetett elkészíteni. Szövegszerkesztõ
és nyomtató még nem volt.
Azért valami változás
mégis észlelhetõ volt. Például ami meglepõ,
mintha az etióp császár fogadtatása nagyon
picit, szinte csak árnyalattal melegebb, bensõségesebb
lett volna, mint az iránié. Ami azért meglepõ,
mert Iránnak a szovjet stratégiai tervekben mindig nagyobb
szerepe volt, mint a brit érdekterületnek számító
Etiópiának, hiszen Perzsia közvetlenül határos
a Szovjetunióval. De hát Hailé Szelassziét
föl lehetett tüntetni az antifasizmus harcosának, hiszen
a harmincas évek közepén derekasan harcolt Mussolini
hódító törekvései ellen. Az Afrikai Egységszervezet
egyik alapítója lazította az imperialista frontot,
és, mit lehet tudni, elõmozdíthatja az afrikai szovjet
jelenlétet is.
Ferihegyen – a tudósításokban
szó szerint ugyanúgy az etióp és az iráni
uralkodó érkezésekor – „budapestiek ezrei szorongtak”
önként és énekelve. Etióp színekkel
földíszített virágcsokrokat szorongattak a kezükben.
Meg etióp nemzeti zászlókat. Úgy látszik,
mindenkinek volt ilyen odahaza. Dobi István külön is köszöntötte
Ruth Desta hercegnõt, a kíséret egyik tagját,
amit Hailé Szelasszié meg is hálált: „Õ
nem azért van velünk, mert az unokám, hanem mert azokat
az etiópiaiakat képviseli, akik a fasiszta agresszió
ellen harcoltak és szenvedtek. Ruth Desta apja ugyanis egyik nemzeti
hõsünk, aki életét vesztette az agresszorok elleni
küzdelemben.”
A többi már a sokszorosított
program szerint zajlott. Látogatás a Vörös Csillag
Érdemrenddel kitüntetett Duna mûvészegyüttesnél,
virágcsokor köszönetül „a mûvészi teljesítményért”.
Másnap jött a Magyar Optikai Mûvek. Húszszoros
élüzem, amelyrõl a császárnak tudnia kell,
hogy a második ötéves tervben 83 százalékkal
növeli a termelését és 42 százalékkal
a termelékenységét. Teodolitokat, szintezõket,
mérõasztalokat, prizmákat, precíziós
mûszereket gyártanak, amelyeket az egész világon
keresnek. Õcsászári felségét mindez
fölöttébb érdekelte, meg is köszönte
a tájékoztatást, és elmondta, hogy nekik otthon
Etiópiában nagy terveik vannak: a Nílus vizét
szeretnék hasznosítani, és a kiváló
magyar mûszerekkel megkönnyíteni a munkájukat.
Arról nem volt szó, hogy az etiópok éppen akkor
és évtizedek óta folyvást éheznek és
szomjaznak, de hát ez a császár belügye. Mindenesetre
az uralkodó és unokája a MOM kultúrházában
megtekintette a különbözõ szakkörök munkáját,
és különösen nagy tetszéssel fogadta a dolgozók
gyermekeinek balettbemutatóját.
Másnap jött Komárom
megye. A vasútállomáson a bányászzenekar
játszott pattogó indulókat. Amint a vonat begördült,
ifjúmunkások kedveskedtek virágcsokorral. A megyei
tanács vb elnöke elmondta, hogy „megyénk lakossága
ismeri és nagyra értékeli azt a küzdelmet, amelyet
az etióp nép felséged vezetésével országa
felvirágoztatásáért, szabadságáért
és függetlenségéért folytat”. Erre természetesen
nem is lehetett mást válaszolni, mint hogy a komáromiak
„szorgalmas és eredményes munkája példamutató
lehet más nemzetek számára is”. A Bábolnai
Állami Gazdaságban volt lovasbemutató, harsona, díszruhák,
majd a császár oldalán Dobi Istvánnal egy kört
tett az ötös fogaton. De ez még nem minden. Volt anyakanca-
és csikótelep, baromfi-üzemegység, 350 000 tojás
befogadására alkalmas keltetõüzem.
És még aznap este,
a vacsora, a pohárköszöntõk elõtt az Országház
Munkácsy termében Hailé Szelasszié a Magyar
Népköztársaság Zászlórendje gyémántokkal
ékesített I. fokozatának a tulajdonosa lett. Dobi
István viszont az aranyláncokkal ékesített
Sába Királynõje Érdemrendet érdemelte
ki. Elõtte magyar államfõ ilyent még nem hordott,
Goldmark Károly sem. Igaz, õ Keszthelyen született,
és nem volt komáromi illetõségû. A pohárköszöntõbõl
azt is megtudhattuk, hogy az etióp és a magyar történelemben
sok a közös vonás. A látogatás végén
közös közlemény. Alig három oldal, ebbõl
csaknem egy a magyar elvtársak névsora. Még egy rövidke
hír: õcsászári felsége boldogan megérkezett
Szófiába.
Néhány csekélyke
nap különbségével két év múltán
a derûs, hálás fõváros Mohammed Reza
Pahlavi iráni sahinsahot köszönthette. És világhíres,
szinte szexbombának számító feleségét,
Farah Pahlavi sahbanut, aki amúgy mindenütt Farah Diba néven
szerepel. Semmi új: a repülõtéren természetesen
budapestiek ezrei iráni színekkel díszített
kis bokrétákkal és apró iráni nemzeti
zászlócskákkal. Úgy látszik, ilyen is
volt otthon a ládafiában. Mégis némi változatosság:
a kitüntetéseket már a látogatás elején
kiosztották. A sahnak magától értetõdõen
a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének
gyémántokkal ékesített I. fokozata, Dobi Istvánnak
a Pahlavi-rend lánccal ékesített elsõ fokozata
jár. A sahtól még Kállai Gyula miniszterelnök
is kapott valami csekélységet: a Tadzs-rend szalaggal ékesített
elsõ fokozatát. Nem tudni, Hailé Szelassziétól
az akkori magyar kormányfõ miért nem kapott semmit,
holott azt Kádár Jánosnak hívták. Most
viszont kapott plecsnit Farah Pahlavi sahbanu is, sõt Dobi Istvánné
is. Rászolgált.
Aznap este a pohárköszöntõbõl
azt is megtudhattuk, hogy Dobi István milyen mûvelt és
tájékozott államférfi. Tudott róla,
hogy Reviczky Károly a XVIII. század végén
latinra fordította Hafiz, a nagy perzsa költõ lírai
verseit, és Európa ezen a fordítások alapján
figyelt föl Hafiz költészetére. Sõt, azt
is tudta az iskolázott kisgazda, hogy Arany János tanulmányt
írt a XIX. század közepén a perzsák nemzeti
eposzáról, a
Királyok könyvé
rõl.
Arany annyira a hatása alá került ennek, hogy maga is
írt perzsa metrumban verseket.
A sahinsah programjában a
kísérõk között fölbukkan egy új
név is. Az uralkodó a Mûcsarnokban megtekintette a
Mai Irán fényképkiállítást, ahol
lám, mellette lépdel a mûvelõdésügyi
miniszter elsõ helyettese, bizonyos Aczél György. Utána
rohanás a Ganz Mávag Mozdony-, Vagon- és Gépgyárba,
ahol rövid ismertetés a 126 éves vállalat történetérõl,
munkájáról, termékeirõl. A sah több,
átható kíváncsiságról tanúskodó
kérdést tett föl, majd a mozdonygyárba sietett.
Ezalatt a sahbanu is gazdag programot bonyolított le. Ferda Manyi
a Váci utcában, õszi–téli divatbemutató,
a Ferencesek temploma, Akadémiai könyvesbolt, lemez- és
könyvvásárlás (magyar népdalok, csárdások,
mûemlékalbumok), végül a Váci utcai népmûvészeti
boltban magyar motívumú szõttesek, halasi csipke,
népviseletbe öltöztetett babák. Tschikos, Gulasch,
Paprikasch.
A sahot sem nélkülözhette
a magyar vidék. Közelebbrõl a Székesfehérvári
Könnyûfémmû. Várostörténet,
munka, tervek, császári kérdések. Ezalatt a
sahbanu Dunaújvárosban, majd férjuram a Vasmûben,
ahol a meleghengermûben éppen 400 méter hosszú
szalagot nyújtanak. A császárnét úttörõk
fúvószenekara fogadja, tetszik neki a tantermek „bilaterális,
kétoldali” (sic, a szövegben) megvilágítása.
Nagyon érdekli a sahbanut a fiúk és lányok
politechnikai oktatása is. A nap meglepetése: az Aranycsillag
Szállóban, a díszebéd színhelyén
a bájos uralkodói párt az iráni labdarúgó-válogatott
játékosai köszöntik. Másnap Balaton. Aliga.
A kísérõ a földmûvelésügyi
miniszter, Losonczi Pál – néhány év múlva
már maga lépdel az elnöki tanács elnökeként
koronás fõk oldalán. Most az állami gazdaság
õszibarackosát és ötholdas rózsakertjét
mutatja meg, utána pedig a szivattyútelepet. Tihanyban mûrepülõ-bemutató
az öböl fölött, szívélyes üdvözlet
Tóth József mûrepülõ-világbajnoknak,
aki „méltán érdemelte ki ezt a címet”. Hajókirándulás
és kedves este Szántódon. Búcsúnap a
budai Várban, Lágymányoson, a Margitszigeten, este
sajtóértekezlet a Gellért Szállóban.
Itt már nem csak az MTI van jelen.
A Népszabadság képviselõje
tudja, hogy mit kérdezzen. A sah elmondja, hogy országának
2500 kilométeres közös határa van a Szovjetunióval,
és a két ország viszonya több mint baráti.
Mindig készek kezet nyújtani Iraknak is. Díszlövés,
búcsú.
Arról már nem Kádár
János, Dobi István, Aczél György, Kállai
Gyula, Losonczi Pál tehet, hogy néhány évvel
késõbb Addisz-Abebában eltünteti a kedves vendéget
Kádár János elvtársa, a marxista-leninista
Mengisztu Hailé Mariam, aki az éhínség és
a vérengzés terén is nagyobb eredményeket ér
el, mint a császár hosszú, több évtizedes
uralma alatt. Ugyancsak néhány év, és nincs
sah Iránban, az özvegy Farah Pahlavi sahbanu családjával
Egyiptomba menekül. Lesz ellenben Khomeini imám, csador és
megtorlás, háború Irakkal és egymillió
halottal. Úgy látszik, nem azok a koronások voltak
a legrosszabb fõk.
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu