Julij Danyiel

Itt Moszkva beszél

II.
  Most, hogy e sorokat írom, egyre azon jár az eszem, miért is kellett elkezdenem ezeket a jegyzeteket. Úgyse jelentethetem meg itthon soha, még csak el sem olvastathatom senkivel. Kijuttatni külföldre? Egyrészt ez gyakorlatilag megvalósíthatatlan, másrészt meg amit én le szeretnék írni, már tucatnyi külföldi lap hírül adta, éjjel-nappal ezt bömböli minden rádióadó; ez már ott lerágott csont. És hát igazság szerint, nem is túl szép dolog szovjetellenes kiadványokban publikálni.
  De mit tettetem magam: pontosan tudom, miért írok. Magam számára kell tisztáznom, hogy végül is mi történt. S fõként: mi történt velem? Itt ülök az íróasztalomnál, harmincöt éves vagyok. Változatlanul egy ostoba ipari kiadványnál dolgozom, nem változott a külsõm, nem változott az ízlésem. Még most is szeretem a verseket, szeretek inni, szeretem a nõket. És tulajdonképpen õk is szeretnek engem. Megjártam a háborút. Öltem. Engem is kis híján megöltek. Mikor a nõk megérintik a sebhelyet a lágyékom táján, elkapják a kezüket, és halkan felsikoltanak: Jaj, mi ez itt rajtad? Sebhely – mondom olyankor –, egy robbanólövedéktõl. Ó, te szegény, nagyon fájt? – sajnálnak mind. Egyszóval, nem változtam semmit. Minden ismerõsöm, barátom, kollégám azt mondja: „Tolka, te semmit sem változol.” De ez a nap – ez teljesen kiforgatott magamból, kénytelen voltam szembenézni magammal. Újra végiggondolni, ki is volnék én.
  És még valami. Nem vagyok író. Amikor fiatal voltam, persze, írtam verseket, most is rittyentek alkalmi költeményt, amilyet csak kell, gyártottam színikritikákat, de semmi nem sült ki belõle. Azért mégis szeretnék írni. Nem mintha grafomán lennék, a grafománok (elég gyakran találkozom ilyenekkel a szerkesztõségben) meg vannak gyõzõdve, hogy zsenik, de én magamról tudom, nincs tehetségem. Legfeljebb szikrányi. De írnom akkor is muszáj. Hisz rettentõ kényelmes helyzetben vagyok: tudom elõre, hogy soha, senki nem fogja olvasni mûveimet, úgyhogy büntetlenül papírra vethetek mindent, ami csak az eszembe jut. Ha arra támad kedvem, hogy ezt írjam:
  „És a zongora fekete Afrika gyanánt mint néger, vicsorítja a fogát” – akkor ezt írom. Senki nem vár el tõlem semmit, senki nem vádol gyarmatosító törekvésekkel. Ha azt akarom írni a kormányról, hogy demagógok, álnok képmutatók, s egyáltalán, aljas gazemberek, akkor azt írom… megengedhetem magamnak ezt a luxust – hogy egymagamban legyek kommunista, egyszál magamban.
  Persze, ha igazán õszinte akarok lenni, nem titkolom: mégiscsak remélem, hogy egyszer majd lesznek olvasóim. Nem most, majd sok-sok év múlva, amikor már nem is élek. Majd „jön egy állhatatos, kitartó szerzetes, aki kézbe veszi buzgalommal írott, névtelen munkám”. Jólesõ érzés gondolni erre.
  S most, miután mindent feltártam jövendõbeli, képzelt olvasóm elõtt, ideje folytatnom a történetet.
  Az a nap, akkor, végképp el lett rontva. Unalmas viccekkel traktáltuk egymást, szórakozottan játszottunk, inni már egy kortyot se ittunk, hamar szétszéledtünk.
  Visszatérve Moszkvába, másnap munkába mentem. Tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz a szájtépés a Rendeletrõl, tudtam elõre, ki fog véleményt mondani, s ki hallgat. De legnagyobb meglepetésemre szinte meg se mukkant senki. Igaz, ketten-hárman nekem szegezték a kérdést: Na, és maga mit gondol errõl? Nem tudom, majd kiderül, meglátjuk – motyogtam, s ezzel a beszélgetéseknek vége is szakadt.
  A következõ nap megjelent az Izvesztyijában egy hatalmas szerkesztõségi cikk „A Szabad Gyilkolás Napjára készülve…” címmel. Nagyon kevés szó esett benne az akció lényegérõl, csak a szokványos fordulatokat ismételgették: „emelkedõ életszínvonal – hétmérföldes léptekkel – igazi demokrácia – csak a mi országunkban – minden gonosz szándék – a történelemben elõször – látható vonalak – a burzsoá sajtó…” S még azt is hozzátették, hogy senki sem okozhat kárt a népvagyonban, ezért tilos a robbantás és gyújtogatás. Valamint, hogy a Rendelet nem vonatkozik a bebörtönzöttekre. Ennyi. Mindenki elolvasta a cikket, az elsõtõl az utolsó betûig, és bár továbbra sem értette senki, mirõl van szó, de valahogy mindenki megnyugodott. Talán a cikk stílusa, a szokásos ünnepélyes, hétköznapiasan szárnyaló hang hozott megnyugvást. Ugyan, nem történik semmi különös, csak van egy új Nap: a Tüzérek Napja, a Szovjet Sajtó Napja után a Szabad Gyilkolás Napja… A közlekedésben nem lesz fennakadás, a rendõri szervek teljes védettséget élveznek – tehát rend lesz. Minden visszazökkent a rendes kerékvágásba.
  Így telt el vagy másfél hét. És akkor különös dolgok kezdõdtek, olyasmi, amit nehéz kifejezni egy szóval. Nyugtalanság, zavarodottság, különös állapot. Mindenki kapkodni kezdett, futkosott fel s alá. A metrón, a moziban, az utcákon az emberek odamentek egymáshoz, kényszeredetten vigyorogtak, beszédbe elegyedtek a betegségükrõl, a pecázásról, a kapronharisnya minõségérõl, egyszóval, ami eszükbe jutott. És ha nem szakították rögtön félbe az embert, hanem végighallgatták, akkor hosszan, mélyen, áthatóan néztek a szemébe, hoszszan szorongatták a kezét. Mások, különösen a fiatalok, hangoskodtak, pimaszul viselkedtek, játszották az eszüket, a szokásosnál többet gajdoltak az utcán, verseket skandáltak, fõleg Jeszenyint. (…) Csillagászati mennyiségben teremtek a viccek, Vologyka Margulisz egyik ismerõsétõl a másikhoz rohant, és röhögéstõl fuldokolva mesélte õket. Egy alkalommal, mikor elém öntötte az egész friss termést, elmesélte azt is, hogy Igor valami akadémiai gyûlésen kijelentette, hogy augusztus 10. pártunk bölcs politikájának eredménye, s hogy a Rendelet a néptömegek alkotó kezdeményezõkészségének kibontakozásáról tanúskodik, s így tovább ebben a hangnemben.
  – Tudod, Tolka – jegyezte meg –, mindig is sejtettem, hogy Igor egy büdös nagy karrierista, de ezt azért nem vártam tõle.
  – Miért? – kérdeztem. – Mi ebben a különös? Megbízták, hogy szólaljon fel, és kész. Ha te párttag lennél, te is löknéd ezt a szöveget teljes erõbõl.
  – Én, soha. Elõször is, soha nem lépnék be a pártba, másodszor pedig…
  – Másodszor pedig ne ordíts. Miért lennél jobb Igornál? Annak idején, amikor az „orvos-per” folyt, nem te hablatyoltál a nacionalizmusról? (…) Mesélj inkább, mi van Nyinával. Rég láttad?
  Vologykából dõlt a szó még vagy fél órán át, amint nehéz szerelmét ecsetelte, aztán elment. Még be se csuktam utána az ajtót, ismét csöngetett. Bedugta a fejét az ajtórésbe, úgy suttogta, hogy a szomszédok meg ne hallják:
  – Tolja, ha augusztus 10-én zsidó pogrom lesz, én harcolni fogok. Én szétlövöm ezeket a férgeket, meglásd. Ide nézz.
  És felcsapta zakóját, megmutatta a belsõ zsebébõl kikandikáló tiszti pisztoly markolatát, a háború óta õrzi.
  – EZEK aztán engem nem kapnak meg olcsón…
    Amikor végleg eltûnt, sokáig álltam a szoba közepén: EZEK? Kik azok az „EZEK”?  *

Részlet a bírósági tárgyaláson készült gyorsírásos feljegyzésbõl
Bíró: Térjünk át Danyiel elítélt kihallgatására.
Ügyész: Miben nyilvánult meg szovjetunióbeli irodalmi tevékenysége?
Danyiel: Fordítottam, cikkeket írtam, a Gyermekkönyvkiadóban megjelent egy könyvem Menekülés címmel, amely azonban nem került kereskedelmi forgalomba.
Bíró: A kisregénye a dossziéjához van csatolva ( mutatja a könyvet ).
Ügyész: Ezek szerint ön mint költõ-mûfordító és író saját nevével szerepel a Szovjetunióban?
Danyiel: Igen.
Ügyész: Nem használ álnevet?
Danyiel: Nem.
Ügyész: Milyen mûveket és mikor írt álnéven?
Danyiel: Írás közben nem használnak álnevet, csak amikor kiadják a mûvet.
Ügyész: Jó, akkor mit adott ki álnéven?
Danyiel: Álnéven jelentettem meg a Kezek , az Itt Moszkva beszél , a Vezeklés és az Egy férfi a Tudományprofanizációs Intézetbõl címû mûveimet.
Ügyész: És ezek meg is jelentek?
Danyiel: Igen.
Ügyész: Mikor és hol írta ezt a négy mûvet?
Danyiel: A Kezek et körülbelül 1956–1958-ben, pontosan nem emlékszem; az Itt Moszkva beszél t 1960–61-ben, az Egy férfi a Tudományprofanizációs Intézetbõl t 1961-ben, a Vezeklés t pedig 1963-ban.
Ügyész: Egyedül írta ezeket a mûveket vagy segített valaki?
Danyiel: Egyedül írtam.
Ügyész: Valakitõl valamikor kapott témát a mûveihez?
Danyiel: Témát nem. Az Itt Moszkva beszél eszmei mondanivalóját viszont nem én találtam ki.
Ügyész: Hanem ki? Beszéljen.
Danyiel: A kisregény ötletét akkori barátomtól, Hmelnyickijtõl kaptam. (…)
Ügyész: Az elõzetes vizsgálat során Garbuzenko kijelentette, hogy õ azt mondta önnek: ezeket a mûveket felhasználhatja az ellenség propagandacélból. Hogyan reagált erre a figyelmeztetésre?
Danyiel: Nem tulajdonítottam neki jelentõséget. Engem a mûvészi vonatkozás értékelése érdekelt.
Ügyész: Miért nem tulajdonított jelentõséget a figyelmeztetésnek?
Danyiel: Mert nem gondolom, hogy szovjetellenes kirohanások lennének benne.
Ügyész: Ha úgy látta, hogy a mûveiben nincs semmiféle szovjetellenes támadás, akkor miért nem vitte szovjet kiadókhoz?
Danyiel: Mert nagyon jól tudtam, hogy a szerkesztõségek nem fognak megjelentetni semmit, ami ilyen kényes témáról szól. Az én írásaimnak határozott politikai felhangja van, így tehát politikai megfontolásokból nem adják ki. A szerkesztõségi és kiadói politikára gondolok.
Ügyész: Tehát ön, Danyiel, belátta, hogy a mûveiben van valami, ami akadályozhatja szovjetunióbeli kiadásukat?
Danyiel: ( ingerülten ) Én azoknak a kiadóknak a gyakorlatát értem ez alatt, amelyek félnek kiadni bármit is, ami kényes témáról szól. (…)
Ügyész: Most pedig, Danyiel, foglalja össze az Itt Moszkva beszél címû kisregény eszmei mondanivalóját.
Danyiel: Én különbözõnek tekintem egy mû tartalmát és eszmei mondanivalóját. Mindenekelõtt azt kell tisztázni, miért született meg ez a kisregény. A témájához egy barátom adta az ötletet. Nagyon megragadott a fantasztikus fikció – a Szabad Gyilkolás Napja –, amelyben rögzíteni lehet az emberek lelki reakcióit és viselkedését. Maga a történet kiindulópontja – a Szabad Gyilkolás Napja – adta meg az alapot a történet politikai színezetéhez. Most kifejtem politikai álláspontomat, s félreteszem azt az irodalmi problémát, amelyet meg kellett oldanom. 1960–61-ben, amikor ez a kisregény készült, nemcsak én, hanem bárki más, akit komolyan izgatott az ország helyzete, meg volt gyõzõdve róla, hogy újabb személyi kultusz kialakulása elõtt állunk. Sztálin halála óta még nem sok idõ telt el. Mindannyian jól emlékeztünk arra, amit a „szocialista törvényesség megsértésének” neveztek. És akkor megint elõttem állt ennek összes elõjele: megint egyetlen ember az, aki mindent tud, megint egyetlen személy magaslik a többiek fölé, megint egyetlen személy diktálja akaratát az agronómusokra, a mûvészekre, a diplomatákra éppúgy, mint az írókra. Tanúi lehettünk, miként villan fel az újságok lapjain és a plakátokon folyton egyugyanazon név, miként tálalják elénk kinyilatkoztatásként, a bölcsesség kvintesszenciájaként ennek az egyetlen embernek az összes banalitását és ostoba durva szavát…
Bíró: És erre ön, a személyi kultusz visszatértétõl való félelmében, úgy döntött, hogy a washingtoni Harper and Row kiadóhoz folyamodik?
Danyiel: Én most azt ecsetelem, miért írtam meg a kisregényt, nem azt, miért juttattam ki külföldre.
Bíró: Folytassa.
Danyiel: Miközben tehát tanúja voltam mindennek, s felidéztem magam elõtt a sztálini törvénysértések és megtorlások összes borzalmát, arra a következtetésre jutottam – alaptermészetem szerint pesszimista vagyok –, hogy megismétlõdhet a sztálini kultusz szörnyû idõszaka. Márpedig akkor, hadd emlékeztessem önöket, sokkal borzalmasabb dolgok történtek, mint ami az én regényemben szerepel – tömeges represszió, kitelepítés, egész népek megsemmisítése. Az én leírásom ehhez képest ócska gyerekjáték.
Bíró: Természetesen belátom, hogy a szerzõi beszéd és a szereplõk beszéde két különbözõ dolog. De hát az, amit az Itt Moszkva beszél címû kisregényben ír… ( idéz ).
Danyiel: Igaza van, hogy a hõs és a szerzõ nézõpontja nem mindig esik egybe. De megmagyarázom, mirõl van szó. Mûvem alapeszméje röviden a következõ: az ember ember kell maradjon, bármilyen körülmények közé veti az élet, bármilyen nyomás nehezedjen is rá. Hû kell maradjon önmagához, s nem vehet részt semmiben, ami ellen fellázadna a lelkiismerete, ami ellentmond az emberiességnek… A fõhõs úgy érzi, hogy a gyilkosságok és a vérontás képét nagyon is jól ismeri, tanúja volt a háborúban. És ez a kép undort vált ki belõle. Ezt a részt azonban a vádirat tendenciózusan értelmezi. Nem vesz tudomást arról, hogy kicsit késõbb a hõs nyíltan megmondja: „Nem akarok senkit megölni.” Kérdezze meg bármelyik olvasót: akar a hõs ölni? Mindenki elõtt világos kell legyen: nem akar.
Bíró: De megfeledkezik a legfontosabbról: a fõhõs a szovjethatalom által hozott Rendeletnek köszönhetõen kap lehetõséget arra, hogy egyáltalán öljön. Tehát adva van egy rossz kormány és egy pozitív hõs, aki a rossz kormányon kívül senkit nem akar megölni?
Danyiel: Ez nem következik a mûbõl. Ha a hõs azt mondja, „senkit” nem akar megölni, akkor ez így is van.
Bíró: De a Rendeletrõl csak szó van a mûben?!
Danyiel: Igen.
Ügyész: Megkérem Danyielt, olvassa fel a negyedik fejezet mottóját.
Bíró: Semmi szükségét nem látom, hogy itt, a tárgyalóteremben nyomdafestéket nem tûrõ kifejezések hangozzanak el.
Ügyész: Mégis engedélyt kérek a mottó felolvasására, a durva káromkodások kihagyásával.
Bíró: Olvassa.
Ügyész: „Gyûlölöm õket, okádok tõlük, / Vinnyogok, borzongok / Össze kéne õket szedni, és / kinyírni mind, az összes k-t. Danyiel, hogy érti ezt a mottót?
Danyiel: A hõs elmélkedéseihez kapcsolódik.
( Nevetés a teremben. Danyiel idegesen fölnéz a hallgatóságra. )
Ügyész: Kit gyûlöl maga? Kit akar kinyírni?
Danyiel: Kitõl kérdi ezt? Tõlem, a hõsömtõl vagy netán valaki mástól?
Ügyész: Ki a mûben a pozitív hõs? Ki képviseli az ön álláspontját?
Danyiel: Az elõzetes megbeszélésünkön már mondtam önnek, hogy a történetben nincs egyetlen tiszta pozitív hõs sem, s erre nincs is feltétlenül szükség.
Ügyész: Nem is volt semmiféle elõzetes megbeszélésünk. De ki a szerzõi krédó hordozója? Hol jelenik meg?
Danyiel: A hõsök részben magukon viselik a szerzõi világérzékelés terhét, részben nem. De egyik hõs sem azonos a szerzõvel. Lehet, hogy ez rossz irodalom, de irodalom, s nincs benne olyasmi, ami csak fekete vagy csak fehér. (…) A Kiadói Fõigazgatóság jelentésében az áll, hogy én „a hõsöm szájába adom” eszméimet. Ez, finoman fogalmazva, naiv vádaskodás. Ugyanilyen alapon szovjetellenességgel lehetne vádolni bármelyik szovjet írót. Például Lavrenyovot, Solohovot, Leonovot, tele vannak a mûveik fehérgárdistákkal…
Ügyész: ( félbeszakítja ) Úgy látszik, magának a fejébe szállt a nyugati sajtó értékelése, akik nem átallották dosztojevszkiji tehetségnek nevezni, hogy a legnagyobb szovjet írókhoz hasonlítja magát?
Danyiel: Senkihez sem hasonlítom magam.
Ügyész: ( tovább olvassa a Fõigazgatóság jelentését ) „A szerzõ szerint a szovjet nép vakon követi a pártvezérek akaratát…” Hogyan értékeli a mûvét ebbõl a szempontból?
Danyiel: Nem állt szándékomban ilyen éles megállapításokat tenni. Bizonyos fokig egyet tudok érteni azzal, hogy a tömegek politikai kezdeményezõkészsége… egyszóval, nem hiszek benne. Én politikailag passzívnak tartom a tömeget.
Ügyész: Tehát ha meghirdetik a Szabad Gyilkolás Napját, akkor ön szerint az egész nép rohan, ha azt parancsolják?
Danyiel: Nem, errõl nincs szó a mûben. A Szabad Gyilkolás Napja irodalmi fogás, amihez azért folyamodtam, hogy szemügyre vehessem az emberek reakcióit.
Bíró: Szeretnék tisztázni valamit. Képzeljen el egy társbérleti lakást. Ivanova összevész Szidorovával. Ha Ivanova azt írja, hogy van egy bizonyos hölgy, aki megkeseríti egy másik hölgy életét, akkor ez csupán célzás, metaforikus kifejezés. Ha viszont azt írja, hogy Szidorova szemetet szór a levesébe, akkor ez már bírósági eljárást von maga után, felér egy feljelentéssel, mivel rágalmazásról vagy ilyesmirõl van szó. Ön viszont egyenesen, direkt módon a szovjet kormányról beszél, nem az ókori Babilonról, hanem egy konkrét kormányról, amely meghirdette a Szabad Gyilkolás Napját, még a dátumot is pontosan megadja: 1960. augusztus 10. Mi ez, ha nem direkt rágalom?
Danyiel: Hadd folytassam az ön példájával. Ha Ivanova azt írja, hogy Szidorova felmosófán röpköd, vagy átbucskázik a fején és állattá változik a szó szoros értelmében, akkor ez irodalmi eljárás, nem pedig rágalom. Én szándékosan éltem a fantasztikus szituáció eszközével.
Bíró: Szeretném pontosítani ( felolvas a Btk.-ból ): A rágalom nyilvánvalóan hamis és kompromittáló információ terjesztése. Ez a jogi megközelítés.
Danyiel: Mi akkor a fantasztikum?
Bíró: Hadd térjek vissza az elõbbi példámra. Ha Ivanova azt állítja, hogy Szidorova ezt és ezt követte el, valójában azonban Szidorova nem tette ez, akkor a jogászok rágalomnak nevezik az efféle állítást.
Ügyész: Ön megrágalmazta az egyszerû szovjet embereket! (…) Másutt azt írja, hogy a nép antiszemita beállítottságú, és csak azt várja, mikor kezdheti a zsidók elleni pogromot. Ezt azzal a közhangulattal veti össze, ami a Babij Jar-i mészárláshoz vezetett. De hát ott a fasiszták gyilkoltak. Nem istenkáromlás ez, a szovjet népet a fasisztákhoz hasonlítani?
Danyiel: Ebbõl az idézetbõl nem következik, hogy az egész szovjet nép antiszemita, hanem csak azt, hogy vannak egyes emberek, akik antiszemiták. Egyes emberekrõl van szó, olyanokról, akik készülhetnek személyes leszámolásra, ennél több nincs a szövegben.
Ügyész: De ön azt is mondja, hogy ezt az egészet a Központi Bizottság irányítja ( idéz ). Mi ez, ha nem rágalom?
Danyiel: Ön elfelejti, hogy az összes ilyen kijelentés kiindulópontja egy fantasztikus fikció, nem pedig a tényleges valóság!
( Nevetés a teremben. )
Ügyész: Nézze csak, Danyiel, miket ír errõl ( abból a részbõl idéz, ahol az Itt Moszkva beszél címû kisregényben a Szabad Gyilkolás Napja kapcsán kiadott KB-levélrõl van szó. Ebben a pillanatban a teremben kialszik a villany. Valaki izgatottan felkiált: Lev Nyikolajevics, mit csináljunk a villannyal? Mire a bíró ingerült hangon: Mi vagyok én? Bíró vagy villanyszerelõ? S ebben a pillanatban újra kigyullad a fény. )

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu