Szeptembertõl az állami egyetemeken és fõiskolákon kétféle diák fog tanulni. Lesznek „államilag finanszírozott képzésben részt vevõ hallgatók”, akik csak névleges tandíjat fizetnek és mindenféle támogatást is kaphatnak (tanulmányi ösztöndíjat, szociális támogatást, egyéb ösztöndíjat, egyéb juttatást, lakhatási támogatást, tankönyv- és jegyzettámogatást). Azután lesznek „költségtérítéses képzésben tanulók”, akik borsos költségtérítést fizetnek a képzésüket vállaló felsõoktatási intézménynek, és a diákoknak szokásosan járó támogatásokról még csak nem is álmodhatnak. Ugyanezt a helyzetet persze úgy is le lehet írni, hogy szeptembertõl a magyar felsõoktatási intézményekben lesznek olyan diákok, akik a felsõfokú tanulmányok folytatásának jogát kiérdemelték, és olyanok, akik ezt a jogot megvásárolták. Ha pedig csak a kívülmaradókra gondolunk, fogalmazhatunk úgy is, hogy szeptembertõl Magyarországon meglehetõs számú olyan fiatal lesz, aki boldog egyetemi polgár lehetne, ha a pénztárcája nem lenne olyan vékony.
  E több szempontból is ellentmondásos, morális kétértelmûségekkel teli helyzet kialakulását a Felsõoktatási törvény 1996-os módosításának egyik lakonikus mondata tette lehetõvé. „Az állami felsõoktatási intézmény az államilag finanszírozott alapfeladatán túl is folytathat szakemberképzést költségtérítéses szolgáltatásként, e törvény rendelkezései alapján” – mondja ki a törvény hetedik paragrafusának hatodik bekezdése. A módosítás ad hoc válasz volt olyan valódi problémákra, amelyekre mindenképpen mielõbb megoldást kellett találni.
  Elõször is „pénzes” képzés már régóta folyik, csak éppen bármiféle törvényi alap nélkül: az egyetemek és fõiskolák fusiban képeztek ki szakembereket. Ennek az anomáliának a felszámolása kívánatos és sürgõs volt.
  Másodszor, számos olyan diák folytat tanulmányokat, akinek tanulmányi ideje már meghaladta a tantervekben meghatározott képzési idõt, és még nem szerzett diplomát, illetve már második diplomájának megszerzésére törekszik. Ezenkívül vannak olyan külföldi diákok is, akik nem államközi szerzõdés keretei között tanulnak magyar egyetemeken. Ezeknek a diákoknak a kirekesztése az államilag finanszírozott képzésbõl aligha kifogásolható. Felsõfokú tanulmányok folytatásától való eltiltásuk azonban az lenne. Ebben az esetben pedig szükség van költségtérítéses képzésre.
  Harmadszor, mûködnek magánegyetemek is Magyarországon, amelyek magától értetõdõ módon nyújtanak költségtérítéses képzést. Van tehát fizetõképes kereslet a felsõoktatásra, és nincs kézenfekvõ érv az ellen, hogy az állami egyetemek és fõiskolák megjelenjenek ezen a piacon.
  Csakhogy a költségtérítéses képzés bevezetése nemcsak választ ad néhány problémára, hanem teremt is néhányat. A Kulturális és Közoktatási Minisztérium nem adott részletes iránymutatást az intézményeknek, tág teret hagyott nekik saját szabályaik megalkotására. Láthatóan arra az álláspontra helyezkedett, hogy – ha szükség lenne közbeavatkozására – a felmerülõ problémákra menet közben keres választ. Egyelõre nem világos például, ki fogja fizetni a költségtérítéses képzés résztvevõinek tb-járulékát, vagy hogy jogosultak lesznek-e diákigazolványra és a diákigazolvánnyal járó kedvezményekre.
  Felmerül egy másik probléma is, amelyet intézményi szinten talán nem is lehet kielégítõen megoldani. A költségtérítéses diákok és az államilag finanszírozott diákok jogállása eltérõ. Az elõbbiek maguk fizetik képzésük teljes költségét, így tulajdonképpen közvetlen szolgáltatási jogviszony keretében veszik igénybe az intézmények oktatási kapacitását.     Az utóbbiak képzésének költségeit az állam fizeti meg a központi költségvetésbõl, így az intézménnyel az állam áll szerzõdéses jogviszonyban. Lehet spekulálni, mi következik ebbõl. Perelhet-e a fizetõ hallgató, ha levegõtlen a padlástérben kialakított szemináriumi szoba vagy kényelmetlenek az ülések az Auditorium Maximumban? Ki lesz az elsõ osztályú hallgató, és ki a másodosztályú? Az intézmények nyilván azonos bánásmódban kívánják részesíteni minden hallgatójukat; már több intézmény bejelentette, hogy az indexben nem tüntetik fel, ki a költségtérítéses és ki az állami diák. De el lehet-e majd a gyakorlatban is fedni a kétféle jogállás különbségét?
  Hogy a költségtérítéses képzés ténylegesen mekkora problémákat fog okozni a felsõoktatás üzemmenetében, nagy mértékben függ attól is, hány költségtérítéses diák lesz szeptembertõl az egyetemeken és a fõiskolákon. Egyelõre ezt sem lehet tudni. Nem mondhatnánk, hogy az elsõ fordulóban a felsõoktatási intézmények üstökön ragadták volna a Felsõoktatási törvény nyújtotta lehetõséget. A rendes felvételi vizsgák alkalmából 42 ezer állami finanszírozású hely mellett 2000 költségtérítéses helyet hirdettek meg, a helyek alig öt százalékát. Ebbõl a kétezer helybõl csak 1200-at tudtak betölteni, de ez is csak annyit jelent, hogy 1200 olyan felvételizõ akadt, aki elérte a költségtérítéses képzésben való részvételhez szükséges pontszámot, és a felvételi lapon jelezte, hogy adott esetben fizetni is hajlandó. Biztos, hogy ezek közül nem mindenki iratkozik be szeptemberben. A pótfelvételik alkalmából azonban már 12 ezer költségtérítéses helyet hirdettek meg. Igaz, ezeknek csak egy része nappali férõhely, a többi a levelezõ és esti képzésben, valamint a távoktatásban részt venni szándékozók számára van kijelölve. A pótfelvételik lapunk nyomdába adásakor még tartanak, megjósolni pedig nemigen lehet, hogy a meghirdetett 12 ezer férõhelybõl hány kel el.
  Ha a költségtérítéses képzésben részt vevõk aránya alacsony marad, az említett gyakorlati problémák kezelése könynyû lesz. Akkor sem kerül megoldhatatlan feladat elé a felsõoktatási rendszer, ha a fizetõs diákok száma több ezerre rúg majd. Jogtechnikai problémákon egy bürokrácia mindig úrrá lesz valahogy.
  De a költségtérítéses képzés ellen általánosabb megfontolásokból is lehet berzenkedni. Az a gondolat is idegenkedést válthat ki, hogy a felsõoktatásban való részvétel jogát ezután meg lehet vásárolni. Az a meggyõzõdés ugyanis, hogy az egyetemre jutás intellektuális teljesítménnyel érdemelhetõ ki, meglehetõsen elterjedt a modern demokráciákban. A felsõoktatásra általában úgy tekintenek, mint a felfelé irányuló társadalmi mobilitás egyik leginkább járható útjára. Christopher Lasch, a nemrégiben elhunyt kitûnõ amerikai történész szigorú kritikának vetette alá azt a felfogást, amely azonosítja a demokráciát a mobilitással, és amely a társadalmi igazságosság megvalósulásának tartja, hogy elvben bárki bármilyen karriert befuthat, amennyiben tehetsége és szorgalma révén elvégzi az egyetemet. De ez a felfogás, amely elsõdleges fontosságúnak tartja, hogy az elit toborzása átfogó legyen, mély gyökerekkel rendelkezik – ezért is volt érdemes bírálni. A tanmese – a szerény körülmények között felnövõ fiatalember jól tanul, elit egyetemre kerül, ahol szintén kiválónak bizonyul, nagy presztízsû oxfordi ösztöndíjat kap, és végül az Egyesült Államok elnöke lesz – Clinton elnök vázlatos életrajza. Az amerikai közmegegyezés szerint ez a mûködõ demokrácia, az efféle karrierek jelentik az amerikai álom beteljesülését.
  Abból a követelménybõl, hogy az egyetemi tanulás jogának kiérdemelhetõnek kell lennie, logikailag még nem következik, hogy ugyanez a jog nem megvásárolható. De az tagadhatatlan, hogy markáns diszharmónia van a két elv között. Éppen ezért az egyetemre járás jogának megvásárlását még Amerikában is bizonyos diszkrécióval kezelik, noha idiomatikus kifejezés is létezik a jelenségre – buying one’s way into college –, ami önmagában is elterjedtségérõl tanúskodik. De azért a méregdrága elitegyetemek vezetõi szemlesütve vallják be, hogy ha két egyforma képességû jelentkezõ között kell választaniuk, akkor azt fogják felvenni, amelyiknek nincs szüksége ösztöndíjra és tandíjmentességre.
  Ehhez képest a költségtérítéses képzés bevezetése brutálisan õszinte tett. Intézményesített formában fejezi ki és teszi közhírré – és így mintegy szentesíti is – azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy a pénz számít. Nemcsak azt hangsúlyozza, hogy a felsõfokú oktatás szolgáltatás, amelynek költségei vannak, és ezért ára is, hanem azt is, sõt, talán elsõsorban azt, hogy pénzzel elérhetõ a felvételi követelmények leszállítása. Érdemes észrevenni, hogy az amerikai felsõoktatási piac egészen más elven mûködik, mint a magyar költségtérítéses képzés. Amerikában elõször meghatározzák a szolgáltatás árát, amelyet azok egy részének, akik rászorulnak és rátermettek, részben vagy egészében elengednek. Magyarországon a felvételi követelményekbõl engednek azok esetében, akik a szolgáltatás költségeit meg tudják téríteni.
  Egyébként keveset engednek. Az állami finanszírozású képzés és a költségtérítéses képzés felvételi ponthatárai között általában meglehetõsen kicsi a különbség. Ily módon a költségtérítéses képzés valójában nem szakít a meritokratikus szempontokkal, a fizetõ diákok is megérdemlik rátermettségük alapján, hogy felsõfokú tanulmányokat folytassanak. Nevetséges lenne azt állítani, hogy nem lehet kompetens orvos, jogász vagy programozó, aki néhány ponttal kevesebbet ért el a felvételi vizsgán, mint az adott napon jobban koncentráló versenytársa. Minden további nélkül lehet belõlük jó szakember, mint ahogy azokból is lehetne, akik hasonló eredményt értek el a felvételi vizsgán, de fizetni sem tudnak. Vagyis az új, vegyes felvételi rend nemcsak azokkal igazságtalan, akik nem tudnak fizetni, és ezért nincs más választásuk, mint hogy a következõ évben újból próbálkozzanak, hanem a fizetni hajlandó tehetõsebbekkel is, akiket esetleges szempontok alapján túlságosan élesen választ el az állami finanszírozású képzésbe felvett társaiktól. Ezzel nemcsak jelentõs anyagi terhet rak a vállukra, hanem egyúttal stigmatizálja is õket.
  Mindkét igazságtalanságot meg lehet indokolni. A fizetni nem tudók nem kerülnek rosszabb helyzetbe, mint a költségtérítéses képzés bevezetése elõtt. Õk a régi felvételi rend alapján sem kerültek volna be a választott egyetemre vagy fõiskolára, ezután sem fognak. A fizetni tudók önként vállalják a költségtérítéses képzésben való részvételt, senki sem kényszeríti õket arra, hogy ezt tegyék.
  Ennek ellenére aligha kétséges, hogy a költségtérítéses képzés megjelenése a felsõoktatási intézményekben feszültségekhez fog vezetni. A fizetõ hallgatókkal szembeni igazságtalanság akkor válik majd igazán szembeötlõvé, ha a felvételi vizsgán valamivel gyengébb eredményt elérõ költségtérítéses hallgató jobb, sikeresebb diáknak bizonyul, mint a felvételi vizsgán jobban szereplõ, államilag finanszírozott hallgató.   Az erkölcsi rendet ebben az esetben nemigen lehet úgy helyreállítani, hogy a két hallgató státust cserél. Könnyen elõfordulhat ugyanis, hogy az addig államilag finanszírozott hallgató tanulmányai feladására kényszerülne, mivel képtelen lenne a költségtérítést megfizetni. Ez is igazságtalan lenne, hiszen nem arról van szó, hogy a költségtérítésessé lefokozott hallgató nem tett eleget valamilyen objektív kritériumnak (vagyis nem bukott meg), hanem arról, hogy lemaradt egy versenyben: a hallgatói rangsorban elfoglalt hely nemcsak a saját teljesítményétõl függ, hanem a többiek teljesítményétõl is.
  A költségtérítéses képzés ilyen formában való bevezetése azzal a szándékolatlan következménnyel is jár, hogy a minisztérium és általában az oktatáspolitikai elit eddigi elképzeléseivel szöges ellentétben felértékelõdik a felvételi vizsga intézménye. A felvételi vizsgán elért eredmények közötti néhány pontos különbségnek jelentõs anyagi következményei vannak. Ily módon a felvételi vizsga olyan funkcióra tett szert, amely lehetetlenné teszi, hogy megszabaduljanak tõle. Amíg az állami finanszírozású és a költségtérítéses hallgató között különbséget kell tenni, lesz felvételi vizsga is.
  A felsõfokú végzettség megkönnyíti, hogy az egyén elõnyösebb társadalmi pozícióba kerüljön. Vonzóbb munkakör betöltését teszi lehetõvé, és jelentõsen javítja az egyén kereseti lehetõségeit. Ugyanakkor a felsõoktatás pénzbe kerül. A magyar felsõoktatás többé-kevésbé ingyenes jellegének fenntartásáért évente minden adófizetõ mintegy tizenegyezer forint adót fizet. Mivel a társadalmi ranglétra felsõ régióiba tartozók nagyobb valószínûséggel folytatnak felsõfokú tanulmányokat, mint a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedõk, az ingyenes felsõoktatás olyan elosztó rendszer, amelyben a szegényektõl vesznek el pénzt, hogy a tehetõsebbeknek adhassák. Ezt az állapotot akkor sem lehet igazságosnak nevezni, ha fontos társadalmi érdek fûzõdik ahhoz, hogy a felsõfokú tanulmányok folytatásának privilégiuma minél szélesebb körben legyen elosztva, és ezért a tisztán piaci viszonyok megteremtése ezen a területen nem kívánatos. A költségtérítéses képzés eléri, hogy a megfelelõ anyagi háttérrel rendelkezõ diákok egy része ne kerüljön az adófizetõknek pénzbe. De nehezen védhetõ, miért ott húzza meg a határt az államilag finanszírozott és az önmagukért fizetõ diákok között, ahol meghúzza. Nincs konkrét elképzelés arra, miként lehetne ezt a határt átjárhatóvá tenni, és ez nem is látszik kivitelezhetõnek. Végül pedig látványosan és provokatívan meghirdeti, hogy a felsõfokú tanulmányok joga megvásárolható – noha ez nem is egészen igaz.
  A felsõoktatás szolgáltatás, de olyan szolgáltatás, amelynek minél szélesebb körû igénybevehetõsége minden demokratikus társadalom értékválasztása szerint a társadalmi igazságosság érvényesülésének elõfeltétele. Éppen ezért nagyon nehéz annak eldöntése, kinek és mennyit kell érte fizetni. Tökéletes válasz erre a kérdésre valószínûleg nem is létezik. De annál jobb, mint amilyet a költségtérítéses rendszer bevezetése ad rá, minden bizonnyal igen. A kérdéssel foglalkozó szakértõk jelentõs része szerint az egyetemekre kellene bízni, miként használják fel az államtól most normatív támogatásként kapott összeget. Ennek fejében kötelességük lenne ugyan meghatározott számú hallgatót kiképezni, de nem kellene ezt az összeget maradéktalanul egy eleve kijelölt hallgatói körre költeni. Az egyetem saját belátása szerint teríthetné az állami támogatást, azokat is támogathatná, akiket az állam által megkövetelt létszám fölött vett fel. Ebben az esetben természetesen az a hallgatói kör is ki lenne téve a költségtérítés, illetve a fizetési kötelezettség veszélyének, amely most állami finanszírozású képzésben vesz részt, hiszen az egyetemnek szüksége lenne pótlólagos forrásokra. Így nem lenne jogállásbeli különbség hallgató és hallgató között, a felvételi vizsgán nem dõlne el minden. És fõleg nem lenne annyira demoralizálóan nyilvánvaló, hogy pénzért egy elvben meritokratikus rendszerben is elõnyökhöz lehet jutni.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu