A Nagy Spenót utolsó
darabja, tehát A magyar irodalom története címû
kézikönyv VI. kötete 1966-ban jelent meg, de története
voltaképpen a hatvanas évek elején kezdõdik.
A kézirat nagyjából 1964-re készült el,
a lektori vélemények után átdolgozott részeket
pedig 1965-ben adtuk le.
Ennek a kötetnek, amely 1919-tõl
napjainkig (azaz 1963-ig) tárgyalja a magyar irodalom történetét
– ugyanúgy, mint az elõzõ, V. kötetnek –, én
voltam a szerkesztõje. Az egész sorozat fõszerkesztõje
(inkább névlegesen) Sõtér István volt,
s a mû az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében,
annak munkatársaival készült. Magam ekkor az intézet
XX. századi osztályának vezetõje voltam.
Már ebbõl is látszik,
hogy nem egyetemi, hanem „intézeti” munka volt – az egyetem képviselõi
a lektorálást vállalták. Ez a tény utóbb
évtizedes feszültségeket okozott. Az egyetem, fõleg
a pesti bölcsészkar, sohasem fogadta el teljesen a könyvet.
Részint joggal.
De még messzebbre is vissza
kell néznem. Az Irodalomtörténeti Intézet megalapításának
és mûködtetésének fõ célja
voltaképpen az irodalomtörténet létrejötte
volt, mint ahogy ez volt a helyzet a néprajz, a zenetörténet,
a mûvészettörténet s fõleg a történelem
területén is. E „kollektív vállalkozások”
közül egyedül éppen az irodalomtörténet
készült el teljesen, a legtöbb félbemaradt. Az
intézet munkatársai pályájuk egy részét
kizárólag e kollektív munkáknak áldozták.
(Ma már inkább az egyéni vagy kiadói vállalkozásban
készülõ irodalomtörténetekre volna kereslet,
de ezek nem nagyon készültek el…)
Kézikönyvnek készült
a Nagy Spenót, s akkor úgy fogalmaztunk, hogy addigi tudásunk,
az addigi kutatások összegzése lesz. Ideiglenes megálló,
vitaalap, amin majd túl lehet lépni, amit majd meg lehet
cáfolni. Akkor sem szántuk kánonnak, de sok tekintetben
azzá vált. (Igaz, fõleg a Nagy Sóska, azaz
a felszabadulás utáni irodalom négy kötete körül
keletkeztek máig tartó ideológiai, politikai, személyi
viták…)
Vissza a VI. kötethez. Elõzménye
– tehát ennek a korszaknak összefoglaló története
– addig nem volt. A „Nagy Pintér” 1933-ig, Várkonyi Nándor
1940-ig ment el.
Ezeken kívül Schöpflin
Nyugat-centrumú mûve 1937-ig és Szerb Antalé
1934-ig követte az eseményeket. Késõbb egyetemi
jegyzetek, fõleg Bóka Lászlóé, vázolták
a kort.
Nagyigényû volt hát
a vállalkozás, és mindnyájan fiatalok voltunk
egy ilyen feladathoz. Magam 40 éves korom körül kezdtem
ezt a munkát, 45 voltam, amikor befejeztük, munkatársaim
nagy része a harmincas éveiben járt. Lényegében
a „’28-as” nemzedékhez tartoztak. (Az akkori [és mai] viszonyokhoz
képest széles volt a szerzõk köre is, Czine Mihálytól
Ungvári Tamásig, B. Nagy Lászlótól Imre
Katalinig.)
A megírt részeket
három lektor bírálta el, Balogh Sándor történész,
és két irodalomtörténész, Bóka
László és Király István. Király
István rendkívül részletes véleményt
írt minden fejezetrõl külön, a részletekre
és az egészre is kitérve. A lektori jelentéseket
szétosztottam a szerzõk között, de ma is birtokomban
van az a példány, amelyet Béládi Miklós
fejezeteirõl írt Király, õ pedig a margóra
írta kifogásait, ellenvetéseit. Vitájuk fõleg
a „népiek” értékelése meg az avantgárd
kérdésében folyt. Bóka László
is élesen bírált, õ a „polgári” irodalom
pontosabb elemzéséért emelt szót. A lektori
vélemények alapján azután egész fejezeteket
kihagytam, átcsoportosítottam az anyagot. Egyébként
az egész korra jellemzõ dokumentum lenne egyszer ezeknek
a lektori véleményeknek meg a rájuk adott válaszoknak
a kiadása – a Nagy Spenót Titkos Története.
De végül is: mai szemmel,
milyen lett a Nagy Spenót VI. kötete? Egy szóval: vegyes.
Nem akarok részletekbe menni
– egyszer már írtam a kérdésrõl az
Alföld
1991. évi dühös vitájában. (Bár ott
fõleg a Sóska volt a téma…)
Tehát: irodalomtörténetet
akartunk írni. Tudom, hogy ma maga a célkitûzés
is sokak szemében konzervatívnak látszik, de mi intézmények,
áramlatok, törekvések, mûvek és alkotók
történetét akartuk megírni. Akkori ízlésünknek,
neveltetésünknek és meggyõzõdésünknek
megfelelõt. Úgy képzeltük tehát, hogy
a magyar irodalom e korszakának marxista szellemû feldolgozását
adjuk. Nem lexikont kívántunk benyújtani (így
azután a „kimaradtak” – ki joggal, ki jogtalanul – élesen
tiltakoztak). Az akkor kialakult baloldali értékrend alapján
a korszak csúcsán József Attilát láttuk,
és mellette – a hosszú viták után tágan
értelmezett – szocialistának nevezett irodalmat és
a „népi” mozgalom íróit. De ekkor már részletesen
tárgyaltuk az avantgárd és a „polgári humanista”
irodalmat is. Ma már nehéz elképzelni, hogy az avantgárd
többé-kevésbé méltányos értékelése
milyen ellenállásba ütközött még ekkor.
Ugyanakkor sok volt bennünk a „régi” merev és dogmatikus
megközelítés s beidegzés is, de elmozdulás
is egy tágabb, megértõbb irodalomszemlélet
irányába. Mindenestül: kompromisszum.
Világos: lehetne, és
lehetett volna egészen más szempontok szerint megírni
a kor irodalomtörténetét – kevésbé teleologikusan,
vagy más értékeket helyezve a középpontba,
vagy pusztán poétikai szempontok szerint, vagy a narráció
típusai szerint értékelni az anyagot. Bár minél
több ilyen Ellenspenót született volna, születne
már.
A bizonytalanság, útkeresés
fõleg a szerkezetben mutatkozik meg. (Igaz, más szempontok
alapján sem könnyû irodalomtörténeti kézikönyvet
írni.) A bevezetõ történeti fejezet és
az ugyancsak bevezetõ A korszak irodalomszemlélete címû
rész után (Irodalomtörténet, kritika, Lukács,
Révai szerepelnek itt) akkori véleményemnek megfelelõen
áramlatok szerinti tárgyalás következett. Az
áramlatokat ideológiai, politikai szempontból határoztuk
meg: a konzervatív irodalom, a „polgári ellenzéki”,
a szocialista és a népi irodalom történetét
tárgyaltuk itt. De úgy gondoltuk, hogy van a kornak néhány
nagy alakja, akiket nem lehet e kategóriákhoz sorolni, így
egy Összefoglalók és útkeresõk címû
nagy rész következett: József Attila, Nagy Lajos, Illés
Béla, Déry Tibor, Szabó Lõrinc, Illyés
Gyula, Németh László és Radnóti Miklós
részletes portréival. Egy Mûfajok és mûfaji
törekvések címû részben tárgyaltuk
a többieket. (Nem ennyire kiemelten, de külön fejezetben
portrét kapott Szabó Dezsõ, Kassák Lajos, Balázs
Béla, Gábor Andor, Móra Ferenc, Tamási Áron
és Gelléri Andor Endre.) Más összefoglaló
fejezetek, köztük Rába György máig alapvetõ
és helytálló mûve a modern magyar mûfordításról,
valamint a szomszéd országok irodalmáról zárták
a sort. Illetve: a sort a legvitathatóbb fejezet, Tóth Dezsõé
zárta a felszabadulás utáni magyar irodalomról.
Éppen azért született meg az új kézikönyv
sorozat, a Sóska (l. fent) megírásának terve,
mert ezt a fejezetet már akkor sem éreztük sikerültnek.
Mai szemmel olvasva: jól
sikerült fejezetek például Rába Györgyé
Szabó Lõrincrõl, Béládi Illyés-portréja,
Illés László tanulmánya, A magyar irodalom
a fasizmus ellen, B. Nagy László bravúros írása
A
Nyugat
második és harmadik nemzedékérõl.
Ezek váltakoznak merev, értetlen vagy egyszerûen süket
fejezetekkel (ilyen a Kassák- vagy a Radnóti-portré).
Bizonyos, hogy ma már nem adnék külön kiemelt helyet
Illés Bélának, viszont Weöresnek és Szentkuthynak
igen. Általában: inkább esszégyûjtemény
lett a kézikönyv, mintsem igazi, átkomponált
történet.
A Nagy Spenótot a szerkesztõk,
szerzõk és a lektorok ellenõrizték. Még
Sõtér István sem szólt bele a munkába
– a felelõsség, az utókor és a világ
elõtt, az enyém.
De azért egyes fejezeteket
Köpeczi is elolvasott, hozzá is szólt; és az
intézet különféle jelentéseiben állandóan
szerepelt a kézikönyv. Közvetlen politikai beavatkozás
csak egy esetben történt. Már nem tudom rekonstruálni,
én fordultam-e Köpeczihez vagy más, de nála volt
egy megbeszélés A romániai magyar irodalom címû
fejezet ügyében. Ezt a fejezetet – aránylag késõn
– Czine Mihály írta meg, színesen és lendületesen,
nagy tárgyi ismerettel és szeretettel, de úgy éreztem
akkor, hogy túlságosan egyoldalú egyes irányzatok
javára másokkal szemben, és állásfoglalásai
nem mentesek bizonyos félreérthetõ felhangoktól
sem. A megbeszélés eredménye az lett, hogy egy kollektív
szöveg keletkezett, részint Czine kéziratának
részeibõl, részint másokéból
– szinte minden résztvevõ írt egy-egy portrét.
Czine Mihály azután egy Barta Jánossal írt
és Újvidéken megjelent irodalomtörténetben
hasznosította a fejezetet. Különben ma, 1997-ben, az akkor,
1965-ben vitatott értékelési kérdések
még mindig nyitottak.
Még két politikai
megjegyzés: végül nem vállaltuk, hogy a nyugat-európai
magyar irodalomról írjunk, bár persze Márai
és Cs. Szabó László korábbi mûvei
tárgyalásra kerültek. Igaz, Koestler nevét hiába
keresnénk. És hogy Révai Józsefrõl külön
kis fejezet szerepelt Bodnár György tollából?
Bármilyen furcsa is, ezt inkább az akkori ideológiai
vezetés ellenére tettük, hiszen Révai nem volt
ekkor emlegetendõ hagyomány, a fejezet pedig fõleg
korai mûveit tárgyalja.
(Csak megjegyzem: a Nagy Spenót
megjelenése után én lezártam ilyen irányú,
tehát összefoglaló mûvet szerkesztõ tevékenységemet.
Viszont a korról hasonló méretû és teljességigényû
összefoglalás azóta sem jelent meg. Többek mûhelyében,
úgy hallom, készül – jó lenne már kiváltani
ezt a több mint harmincéves képzõdményt.)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu