Bán Zoltán András: A könyv alcíme: Napló. Valóban naplóról van szó, pontosabban egy naplókönyvrõl, amelynek három szerzõjét különböztethetjük meg. Az elsõ a könyv egyik fõhõse, Osztatní András, aki itt mindjárt az elsõ mondatban közli, hogy 1915. február 5-én, vagyis a házasságkötése elõtti napon kezdi meg a feljegyzéseket. A második naplóvezetõ a feleség, Jadviga, aki 1937-ben kezd beleírni a naplóba. Így is van a könyvben megfogalmazva, hogy „Jadviga beleír Ondris naplójába”. A harmadik szerzõtõl ered ez a megfogalmazás, õ  pedig a házasságból származó Miso, pontosabban a Jadviga szeretõjével, Winkler Francival nemzett fiú,  aki szülei halála után megtalálja a naplót, és aztán tovább vezeti 1987-ig, amikor meghal. Érdekesség, hogy az utolsó pár oldal számozva van ugyan, de nincsen benne szöveg. Miso terve az volt, hogy még befejezi ezt a naplókönyvet, hogy még megtölti a már elõre beszámozott, de még üres lapokat, de halála megakadályozta ebben. Bevezetõként egész röviden ennyit mondanék a regény formájáról és felépítésérõl.

Radnóti Sándor: Mondjuk meg, hogy miért Ondris és miért Miso?

B. Z. A.: Hát mondd el te, kérlek.

R. S.: A történet magyarországi szlovákok környezetében játszódik, a hõsök egy délkelet-magyarországi, szlovákok lakta faluban élnek. Ennek nagy a jelentõsége, mert a szöveg tele van szlovák szavakkal, szlovák mondatokkal, amelyeket aztán értelmez a jegyzetben a harmadik naplóíró.

B. Z. A.: Igen, nagyon fontos, hogy Miso, tehát a harmadik bejegyzõ folytonosan jegyzetekkel látja el a szövegeket, lefordítja a szlovák mondatokat, értelmezi a bejegyzéseket, és azt lehet mondani, hogy bizonyos fokig õ a könyv szerzõje, mert abban a formában, ahogy most elõttünk van, õ állította össze ezt a könyvet, legalábbis ezt akarja sugallni a fikció.

R. S.: Itt már meg is állhatunk egy pillanatra, ugyanis egyik különlegessége ennek a könyvnek, hogy mennyire zárt benne a fikció. A modern próza nyitott fikció, amelyben a megírás módja, a megírás ügyletei általában tárgyává is válnak a könyvnek. Viszont a Jadviga párnája szerzõje tökéletesen elzárkózik ettõl. Itt lényegében az író nem lép be a könyvbe. Három fiktív szerzõje van a könyvnek, a három naplóíró, és valóban értelmezhetõ úgy, hogy az idõben utolsó naplóíró, aki elrendezi a naplójegyzeteket, aki idõnként felteszi magának a kérdést, hogy vajon ideillik-e Jadviga bejegyzése, vagy máshova, õ a végsõ szerzõ a fikció szerint.

B. Z. A.: Egyébként azt lehet mondani, hogy Závada önmagát igenis megörökítette a regényben. Abban igazad van, hogy a fikció világába közvetlenül nem lép be mint szerzõ, de az utolsó oldalakon szerepel egy fiatalember, akirõl Miso azt írja, hogy „máma jött egy fiatalember homályos szaglászási céllal”. Kiderül, hogy afféle szociológusról van szó. Nyilvánvalónak tartom, hogy ez Závada kissé önironikus portréja. De ettõl függetlenül igazad van abban, amit mondasz.

Németh Gábor: Talán mégis megjelenik az írásra mint tevékenységre vonatkozó kételyrendszer, hiszen a fikción belüli interpretátor azért kiteszi a maga kérdõjeleit igazság, stílus és sok egyéb tekintetében. Legfeljebb ez egy rejtõzködõ interpretátor, nem?

R. S.: Hozzá vagyunk szokva a modern szépprózában a belebeszéléshez, ezért azzal a természetes tudással kezdtem el a könyv olvasását, hogy a jegyzetek bizonyos írói korrekciót jelentenek majd. És nagyon lassan tárult fel – egyébként ez is az egyik mûvészi hatása a könyvnek –, hogy itt a jegyzeteket író Miso személyében egy karakterrõl, egy regényalakról, méghozzá egy rettenetes karakterrõl van szó, aki a végsõ szerzõ.

Angyalosi Gergely: Ha lehet modernségrõl beszélni ennek a szövegnek a kapcsán, még egy dolgot meg kell említeni, azt, hogy a Jadviga párnája családregény. Ha úgy tetszik, klasszikus családregény, amely három generáció történetét mondja el egészen szabályosan. Itt a névszimbolikára is utalnék: a könyvbõl megtudjuk, hogy az Osztatní név, az utolsót, a maradékot jelenti szlovákul. Vagyis a hagyományos formán belül, amelyet már megbont a naplóforma sajátságos tagolódása, a modern próza által megkívánt belsõ nyitottságot Misónak a jegyzetelõ interpretációi teremtik meg. Ezek a jegyzetek ébresztenek rá bennünket, olvasókat, hogy ebben a szövegvilágban semmi sem bizonyos. Eltérõ írásmódok szembesülnek, és ezáltal keletkezik a Sándor által emlegetett nyitottság, amely tulajdonképpen mégis modernné teszi ezt a könyvet.

B. Z. A.: És ne felejtsük el, hogy a könyv egyik legfontosabb témája a hazugság. Többféle módon gondolom ezt. Egyrészt itt vannak a ténybeli hazugságok. Számtalan esetben derül ki, hogy valaki hazudott, vagy nem a teljes igazságot mondta, vagy elhallgatott valamit. A másikfajta hazugság a – mondjuk így – élethazugság. Ezt a legerõsebben talán Jadviga figurájánál éreztem, aki számomra az egyik legnagyszerûbben megírt giccsember a magyar irodalom történetében. Az állandó szóvirágok, a túlburjánzó ömlengések, a félelmetes magyarázkodások Jadviga szövegében iszonyatos, rémes személyiségképet vázolnak fel a regény végére. Ez szerintem Závada egyik legnagyobb teljesítménye.

R. S.: Igen, van olyan olvasói naivitás, amely bizonyos jóindulattal közeledik a figurákhoz. Például azt gondolja, hogy igazat mondanak szereplõk. És ez az olvasó részérõl megszavazott rokonszenv fokozatosan szertefoszlik, és egy rettenetes történet bontakozik ki, amelyben mindegyik figura öncsalásokkal terhelt, miközben hatalmas szenvedélyeket élnek át. Talán egyetlen két lábon járó karakter van a regényben, az öreg szolga.

B. Z. A.: Gregor. Mondhatni, mesebeli alak.

N. G.: A könyv formailag naplót imitál; és az utolsó, számozott, de üres oldalak szerintem nagyon elgondolkodtatók ebben a tekintetben, mert azt az igényt jelentik be, hogy ez a könyv tökéletes másolata valaminek. Számomra volt egyetlen pont, ahol ez az egész rendszer – nem tudom eldönteni, hogy szándékosan-e vagy sem – megbillent, mégpedig ott, ahol egy novellának a vázlata került a történetbe. És ez a novellavázlat Osztatní Andrásnak, vagyis az egyik naplóírónak, a nagyon kedves, szimpatikus dilettánsnak a munkáját imitálja, és parodizálja bizonyos fokig. A napló szövege viszont profi írót sejtet, és ez engem nagyon zavarba ejt, mert nem tudok mit kezdeni ezzel az ellentmondással. Nem tudom, hogy ez Závada hibája-e, vagy nagyon is szándékos eltérés, amibõl következtetnem kellene valamire. Ha nagyon frivol akarok lenni, akkor azt mondom, hogy persze Márai is sokkal jobb naplót írt, mint amilyen regényeket, de itt azért nyilván nem errõl van szó.

R. S.: Nagyon érdekes kérdés, amit fölvetsz, Gábor, szeretnék adni rá valamilyen magyarázatot. Ez pedig úgy szólna, hogy a fõ naplóíró, Osztatní András, tulajdonképpen titkos író. Paraszti nagygazda, aki azonban érettségizett, és elvett egy szintén érettségizett és több nyelvet tudó, külföldön élõ fiatal lányt, aki Osztatní András apjának a nevelt lánya, és talán az igazi lánya is egyben. Nos, ez a nagygazda hihetetlen verbális készségekkel és képességekkel rendelkezik, és naplójában a saját sorsáról, valamint a szörnyû, szerelmi és szexuális szenvedélyrõl, ami reménytelenül a feleségéhez köti, tud beszélni. De amikor ezt át akarja váltani irodalommá, akkor viszont jóval alacsonyabb szintre kerül a stílusa. Tehát amikor a saját történetébõl vagy történetfoszlányaiból irodalmi mûvet akar csinálni, amelyet egyébként be is küld a Valami és vidéke c. megyei laphoz, akkor szükségképpen kerül jóval alacsonyabb szintre az írói képessége.

A. G.: A Gábor által említett problémát kiterjeszteném az egész regény szerkezetére annyiban, hogy az a szerelmi háromszög helyzet, amely a könyv elejének roppant, megkockáztatom, néha dosztojevszkiji feszültséget ad, ez a feszültség fokozatosan feloldódik a végére. Azt éreztem, hogy tulajdonképpen egy kisregénybõl duzzadt családregénnyé ez a mû. Nem akarom eldönteni, hogy jobb lett volna-e, ha Závada megmarad a kisregény formánál és megõrzi a feszültségnek azt a felsõ fokát, amely a regény elsõ harmadát jellemzi, vagy pedig azt tette jól, amit tett végül is: megírta ezt a nagyon különleges családregényt. De kétségtelen, hogy a feszültség csökken. Ahogy az idõben folytatódik a szerelmi háromszög kapcsolat, úgy veszít folyamatosan a feszültségébõl a történet, nem beszélve az egyéb szálakról, például a történelmi szálról, amelyen belül szintén vannak ismétlõdések. Például a spionkodás mint történelmi kényszer, megismétlõdik Misóval, sokkal durvábban, mint vélt apja, Osztatní András esetében. Valóban, a történelmi szál is rendkívül lényeges, és kétségtelenül feszültségben áll ezzel a nagyon zárt, szerelmi háromszöget tárgyaló maggal.

R. S.: Arra is van magyarázatom, hogy a regény elejének hihetetlen feszültsége, tehát a házasságkötés utáni csalódás, a nászéjszaka el nem hálása, a rendkívüli szexuális problémák szövete, ez a, ha úgy tetszik, novella, hogyan integrálódik a regénybe. Talán úgy, hogy valóban családregényrõl van szó, és ez a családregény pusztulástörténet. Itt minden generáció eggyel rosszabb az elõtte lévõnél. Mindenki nagyon problematikus személy, de Osztatní András apjának figurája még sokkal egészebb ember, mint a fõhõs, Osztatní András vagy Jadviga, akikbõl valóban szörnyetegeket, illetve félembereket csinál a szenvedély. Miso pedig, a harmadik generáció tagja, már tökéletesen bamba alak, szellemi fogyatékos úgyszólván.

B. Z. A.: Fizikailag is korcs, mert törpe. Nagyon jellemzõ erre a hanyatlástörténetre, hogy az utolsó szó a könyvben úgy hangzik, hogy „macisajt”. Ez Miso szava. Ennél mélyebbre azért nehéz menni. Az elsõ oldalakon még igen gazdag, szecessziós, szóképdús prózát olvastunk, és akkor az utolsó szó az, hogy macisajt. Teljes a leépülés.

A. G.: Mint minden családregény, ez is egy klasszikus mintát variál, de ennek a klasszikus mintának ellentmond, amit megtudunk az öregekrõl, tehát az elsõ generációról. Ez a nemzedék is borzadály. Gondoljatok Ondris anyjának, Mamovkának a figurájára, nála szörnyûbbet nehéz elképzelni. Závada tehát egyszerre követi az említett pusztulásvonalat, és egyszerre ellentmond neki valamiképpen. Szeretnék két mondatot fölolvasni Jadviga egyik bejegyzésébõl, amely a 108. oldalon található. Noha egyetértek Bán Zoltánnal abban, hogy Jadviga sokszor és gyakorta hazudik, mint ahogy egyébként mindegyik szereplõ öncsalások hálójában él, de van egy pont, ahol azt hiszem, õszinte. Azt mondja, hogy „hisz megvallom, még ha a Fennvaló rámdörög is érte, hiába írtam úgy az elébb, hogy »rossz út«, »romlás«, »tiprás«, »gaztett«, nem minden lépésemrõl látom még ma sem, hogy »rossz úton« léptem-e, avagy inkább a képzelni, remélni, vágyni is teremtett ember számára kikerülhetetlen végzet útján. Azon, ami csakis az enyém volt, és amit magamnak kellett kiküzdenem s ahogy bírtam elfogadnom, mert másnak az életére föl nem lehetett cserélni.” Ez a modern regényíró reflexiója: nem tudom, hogy végzet munkál-e, utólag sem lehet megmondani, hogy jól tettünk-e valamit. A klasszikus regényírókban ez a kétely nem él. Utólag mindent meg tudunk mondani, vélték a klasszikusok. A modern regényíró ebben bizonytalan, és úgy érzem, hogy Závada is nyitva hagyja ezt a kérdést, hogy itt végzet munkált-e vagy pedig lehetett volna másképpen is lépni.

N. G.: Van ennek a könyvnek egy számomra rendkívül rokonszenves erénye, mégpedig Závada nagyon-nagyon finom iróniája, amelyet ráadásul állandóan átjár a részvét. Ez olykor a szerkesztésben is megnyilvánul, a lábjegyzet és a fõszöveg közti feszültségben. Emlékezzetek arra a bájos pillanatra, amikor azt írja a lábjegyzetelõ Miso, hogy „nem tudom, kik lehetnek ezek a Grúberék, úgy látszik, már elköltöztek”.

B. Z. A.: Akik nyilvánvalóan zsidók.

A. G.: Ugyanakkor ez a majdnem szellemi fogyatékos Miso néha telibe talál, amikor felülbírálja a nála sokkal intelligensebb, sokkal kulturáltabb szüleinek az önáltatásait. Mintha egyetlen félmondattal rávilágítna az öncsalásaikra. Senkinek sincs igaza. Lehet valaki okosabb, de az intelligenciának vagy a mûveltségnek az igazsághoz nincs köze.

B. Z. A.: Mondanék erre egy példát. Egyszer Jadviga ír egy hosszú, szóvirágokkal teletûzdelt, szörnyû giccses mondatot, és akkor Miso jegyzetben odaírja: „azért ismerjük el, hogy ami szép, az szép”.

R. S.: Nem gondoljátok, hogy kellene egy kicsit beszélni a könyv helyérõl az irodalmi térben? Elõször is a szerzõ történetérõl, aki 43 éves, és ez a harmadik könyve. Elsõ könyve, a Kulákprés nagyszerû szociográfia volt, de hát az más mûfaj, noha Magyarországon nagy hagyományú irodalmi mûfaj, de nem fikció. Majd tíz évvel késõbb, 1996-ban megjelenik a Mielõtt elsötétül címû prózakötete, amelyben már megmutatkozik a szerzõ rendkívül bonyolult és ravasz szerkesztési készsége. Ha elölrõl olvassuk a könyvet, akkor lényegében egy szokványos novellafüzért látunk, és ez után következik egy kisregény, ám visszafelé nézve a novellák ezer szállal kapcsolódnak a nagyobb terjedelmû szöveghez, és válnak a kisregény részévé. Most következik ez a könyv, ami nagyon nagy nívóemelkedés az elõzõ kötethez képest. Mindezt fel lehet fogni úgy is, hogy a két elõzmény, vagyis a nem fikciós, a szociográfiai és a másik, a fikciós elõzmény most összetalálkozott, és meghozta ezt a valóban páratlan sikert, amelyet, úgy látom, a közönség is azonnal érzékelt. De ebben a sikerben benne van a történet iránti szomjúság is. Tehát az az erõs befogadói kívánság, hogy ne én manipuláljak, hanem velem manipuláljon az író; adjanak elõ egy történetet, amelyhez viszonyulhatok. Ez régóta, Magyarországon is régóta érlelõdõ kívánság, amelybe hirtelen beletrafált ez a könyv.

N. G.: Ez így van; persze hogy az embereknek kell a történet, kell a viszonylag jó vastag könyv.

B. Z. A.: És a szenvedélyek!

N. G.: Jó, akkor én most elõcsalom magamból a sötét démont e tárgyban. Én úgy voltam ezzel a könyvvel, mint egy BMW-vel. Tudom, hogy tökéletesen rendben van, tehát az elsõ lapján tudom, hogy nagyon meg van csinálva, iszonyatosan tud, aki csinálta, minden a helyén van. Ami nincs a helyén, az meg olyan, mint amikor a BMW-nél visszahívnak egy sorozatot, hogy legfeljebb majd kijavítják. Tehát ha én úgy érzem, mondjuk, hogy a rövid lábjegyzetek és a végén lévõ hosszú bejegyzés között van némi disszonancia stilisztikailag, amit most nem tudok igazolni, vagy ahol esetleg számomra kevésbé hiteles ez a fajta nagy distancia, mondjuk a dilettáns novella és a napló stilisztikai problémái közt, akkor ezek szerintem mind olyan jellegû hibák, amelyeket még egy hónap munkájával ki lehetett volna javítani. Nem tudom, értitek-e, hogy mit próbálok körülmakogni? Nekem az a sötét problémám van ezzel kapcsolatban, hogy hol van a kockázat. Ez az a kérdés, amit mostanában mindig fölteszek magamnak, amikor olvasok: megpróbált-e valaki megcsinálni valami nála is nehezebbet, valami olyat, amibe már õ maga sem képes belelátni. Ez a könyv összegez szinte minden tudást, ami a magyar irodalomban fölhalmozódott arról, hogy hogyan lehet regényt írni, és ezt tökéletesen és briliánsan gyakorolja, le vannak ejtve ebben a tekintetben az én kis kötözködéseim, mert azt gondolom, hogy a hibák javíthatók, tehát érdektelenek. De hol a kockázat?

R. S.: Én nagyon erõsen érzem a kockázatot. Ez pedig a regény tárgyában rejlik. Ugyanis beszéltünk modern és klasszikus regényrõl. A klasszikus regényre sem igaz tökéletesen az állítás, hogy egy teljes képet ad a világról, hiszen világos, hogy például Dosztojevszkij regényeiben voltaképpen nincsen semmilyen szerepe az erotikának. Amit itt, ebben a könyvben én nagyon kockázatosnak érzek, az, hogy ennek a regénynek a középpontjában egy hihetetlenül veszedelmes probléma, a szexualitás problémája áll. A patológia, igen, azt mondanám, hogy a patológia az, ami tulajdonképpen a kockázata a könyvnek, hogy majdnem minden figura a patológia szélén táncol. A mellékszereplõk közül elég ha megemlítjük az anya figuráját, és ezért olyan csodálatos a Bán Zoltán által meseszerûnek nevezett Gregor figurája, akinek éppen az a funkciója a könyvben, hogy az egyetlen nem patologikus alakként mintegy a normalitás világát képviselje.

B. Z. A.: Azt hiszem, hogy Gábor másra gondol.

A. G.: Talán arra, amit én poétikai kockázatnak neveznék. Félreértés ne legyen, a regényt nagyon jónak tartom, nagyon sok szempontból becsülöm, bár távolról sem tartom tökéletesnek. Elsõsorban azért nem, mert van egy megoldhatatlan problémája, mégpedig az, hogy a Sándor által nagyon helyesen kissé patologikusnak nevezett szenvedély szála és az összes többi szál nem jön össze. Hogy rövid legyek: talán láttátok az Érzékek birodalma címû japán filmet. Ott arról van szó, hogy valakit anynyira bekebelez a szexuális beteljesülés, hogy számára már nincs visszaút a normális életbe. A filmben egyetlenegy, szerintem nagyon jó, rövid célzás van arra, hogy politika is létezik.     A végén van egy jelenet, amelyben a fõhõs szomorúan mászkál az utcán, és vele szemben menetelõ katonák jönnek. Nyilvánvaló, hogy háborús készülõdés folyik. Ondris ki is fejti, hogy õt abszolút nem érdekli a politika, nem abban van a libidója, a libidója Jadviga párnájában van. Ugyanakkor mégis kibontakozik ez a politikai és történeti szál is, és a kettõ nem harmonizálható.

R. S.: Ez a feszültség az egyik érdekessége a könyvnek.

A. G.: Hát ez számomra inkább nehézkessé tette. Nekem nem hiányzott sem a politika, sem a szlovák szervezkedés, sem az egész történeti játék, azokkal a kicsit közhelyes tanulságokkal, amelyek ebbõl levonhatók. Tehát hogy a monarchia világa a majdnem idillikus szabadság birodalmaként jelenik meg. Aztán jön az elsõ elnyomás, a vörös terror, aztán az 1919 utáni terror stb. stb., és utána a még szörnyûbb ötvenes évek világa. Ez közhelyes tanulságot sugall az egész pusztulásvonallal együtt.

B. Z. A.: Tehát azt mondod, hogy kevesebb több lett volna? Túl totális a szándék?

A. G.: Igen. Az az érzésem, hogy akkor járt volna a legjobban, ha egy kisregényt ír errõl a pusztító szerelemrõl; ehelyett az állandó kibékülések és eltávolodások újabb és újabb jeleneteit kapjuk. Ez egy ideig elmegy, de az alaphelyzet ötödik visszatérése már unalmas. Winkler Franci, a szeretõ figurája pedig jelentéktelen.

B. Z. A.: Sok igazság van abban, amit a Gergely mond, Sándor. Én is sokszor éreztem, hogy túl van teregetve a könyv.

A. G.: Nem kellett volna azokat a gazdasági cédulákat sem beletenni ilyen mennyiségben.

B. Z. A.: Az nekem tetszik, nagyon tetszik. Rettentõen hitelesek.

A. G.: Itt-ott elhintve. Nem is olvastam el õket, sokszor átugrottam. Mi értelme egy olyan szöveget beletenni egy regénybe, amelyet az ember valószínûleg átugrik?

R. S.: Ez tõled, a Barthes-szakértõtõl fölöttébb érdekes kérdés. Barthes azt mondja, hogy soha ember még Proustot végig nem olvasta, pontosabban mindig úgy olvasta, hogy átugrott benne valamit. De ezeket a részeket azért kellett megírnia Proustnak, hogy az olvasónak legyen mit átugrania.
Amit mondasz, Gergely, az tulajdonképpen a könyv szélessége ellen való tiltakozás. Engem lenyûgözött, hogy
mennyire széles sodrú ez a regény, ami valóban ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a közeppontjában a többször is említett féktelen szerelmi szenvedély áll. Ennek a szemüvegével nézünk mindent. A két szint ellentétben áll, és ez teremti meg a regény feszültségét, amit én imponálónak tartok. Ez teremti meg a kockázatát.

B. Z. A.: Visszatérve egy elõzõ szálra, Gábor, én sejtem talán, hogy te mit szeretnél „körülmakogni”. Valami olyasmit  éreztem, amikor elolvastam, különösen még a korábbi terjedelmesebb, kéziratos változatban, hogy ez nem egy modern regény, és ez nekem problémát jelentett. Nem valami ilyesmirõl van szó?

N. G. : Részben igen, bár engem kevéssé érdekel, hogy modern regény ez vagy sem. Az a szó, amit Gergely mondott, hogy poétikai kockázat, nekem nagyon fontosnak tûnik. A poétikai kockázat egyben életkockázat is talán: elmenni addig a határig, ahol már elveszítem az eszközeimet, elkezdek billegni, és amit csinálok, az lehet, hogy egy zuhanásnak a dokumentuma, és ilyen értelemben akár kudarc is, de mégis köze van a teljességemhez. Nagyon bizonytalan vagyok. Ha nagyon-nagyon igazságtalan akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy eszembe jutott a könyvrõl az, amit a Kornis írt tíz évvel ezelõtt. Hogy ma mindenki tud írni, aki ráér. Õ zsebkendõszél-cakkozásnak nevezte ezt, és ez persze a magam szövegeivel kapcsolatban is minden alkalommal felmerülõ probléma.

A. G.: Egy konkrét példával szeretném megmagyarázni, hogy mit jelent számomra a poétikai kockázat. Arról van szó, hogy Závada egy idõ után ráhagyatkozik a szereplõk beszédmódjára. Egy idõ múlva már a beszédmód vagy az írásmód viszi a szöveget. Amikor csökken a feszültség, amikor lassan elfogynak a titkok, akkor marad egy bizonyos stílus, az a mód, ahogyan a regény szereplõi írnak. És ráadásul mind a három naplóíró!

B. Z. A: Nagyon sokszor az volt az érzésem, mondtam is Závadának, amikor még kéziratban olvastam a regényt, hogy egy idõ után nem tudom, hogy most a könyv lett hirtelen giccses, vagy pedig azok az emberek giccsesek, akik megjelennek ebben a könyvben, és akik mint naplóírók írják is a könyvet. Ez hasonló ahhoz, amit te mondasz, Gergely, hogy mintegy elkezdi írni magát a szöveg.

R. S.: Ha ez így van, akkor nem vagyunk máris a kockázat közepén?

A. G.: Csakhogy akkor már adtunk is egy választ arra, hogy képes-e szinten tartani magát a szöveg. Vannak pontok, ahol elsüllyed a regény, mert abban a pillanatban, ahol már nem tudom eldönteni, hogy giccs vagy nem giccs, akkor már giccs.

R. S.: Ez nem így van.

A. G.: Errõl meg vagyok gyõzõdve, Sándor. A giccs megnevezésével a giccset nem lehet megúszni, ezzel nem lehet tõle megmenekülni. Ez nekem régi mániám ad notam: végighajtani a Stefánián.

B. Z. A.: Vagy végiggázolni Csehszlovákián, ahogy 1968-ban mondtuk.

R. S.: Ez is abból a problémából adódik, hogy hihetetlen szigort erõltet magára a szerzõ. És megtiltja, hogy õ maga megszóljon. Tehát mindent, amit érez vagy gondol, át kell vinnie a figurákba. Még tovább nehezíti a feladatát, hogy a végsõ kommentátor, az ultima mano, Osztatní Manó, ugye… Mivel szörnyû embereket ábrázol, akik ugyanakkor állandóan meg is ideologizálják érzelmeiket, ezért valóban mindig ott a veszély, hogy maga az önértelmezés válik a könyv szövetévé. Az biztosan nem igaz, hogy a giccs veszélye veszélyes az irodalomra. A legnagyobb regényekben is állandóan giccs határán járunk.

A. G.: Ez ízlés kérdése. Igaz, hogy Závada teljesen következetes, és tény, hogy rendkívüli szigorral van végigírva az egész könyv. De talán nem kellett volna ennyire következetesnek lennie, mert ebbõl az következik, hogy mindent elõre lehet tudni. Gyakorlatilag a regény közepétõl elõre lehet tudni, hogy mit fognak mondani a figurák.

R. S.: Amikor az elõbb arról beszéltem, hogy valamilyen szükségletet vagy igényt elégít ki ez a könyv, akkor arra is gondoltam, hogy talán éppen az irodalombefogadás túlzott szabadságából lett elege a közönségnek Az emberek megint azt akarják, hogy az író manipulálja õket.

A. G.: De hadd ne örüljek ennek az igénynek, Sándor. Lehet, hogy van egy ilyen igény, de én hadd ne üdvözöljem üdvrivalgással.

R. S.: Én nagyon örülök ennek, ugyanis ezzel az irodalom visszatalált valamihez, amit elveszíteni vélt, éppen a következetességhez, és ahhoz a lehetõséghez, hogy mint olvasó foglya leszek, foglya lehetek egy mûnek. Ami nagyon fontos eleme az irodalomnak, nagyon félelmetes eleme, és nagyon sajnálatos, hogy az utóbbi idõben elveszni látszott.

N. G.: A narrátor ilyen szigorú törlése nagyon magas fokon ugyan, de újratermeli azt a problémát, amelyet úgy szoktak megfogalmazni, hogy „atyánk, mint jól tudod, gabonakereskedõ volt”. Závada is kénytelen eljátszani ezt. Egyetértek Gergellyel abban, nagyon sokszor azért kell ennyire rafináltan behoznia a külsõ szálakat, hogy bekerüljenek a regény terébe olyan információk, amelyek amúgy nagyon természetesen hangzanának egy külsõ narrátor szájából. De itt a narrátorok maguk a naplóírók.

B. Z. A.: Ne felejtsétek el, hogy a fikció szerint végül is Miso rakta össze azt a könyvet, ami most a kezünkben van. Egy majdhogynem debil valaki, akinek a nyelvi érzéke szinte a nullával egyenlõ. Aki képes azt mondani, hogy „szél ellen nincs apelláta”, hogy egyéb eszelõsségekrõl most ne is beszéljünk. És ugyanakkor itt van ez a szinte beethoveni megszerkesztettséggel rendelkezõ regény. Hasonló ez a Gábor által említett problémához, hogy íme itt van egyrészt Osztatní András, a „hõs tót fiú Galíciában” vonalú novellisztikus förmedvény szerzõje, aki viszont hihetetlen nyelven tud írni, ha elõkapja a saját naplóját. Sándor azt mondja, hogy persze, a magánügyeirõl az ember tud írni, és amikor belekezd a Buddenbrook-házba, akkor bizony kiderül, hogy mégsem õ a Thomas Mann. Azért ezek problémák. És egyébként ez hozzátartozik a kockázat kérdésköréhez. Ez is a poétikai kockázat, nem? Hogy egy debil, féldebil alak összeszerkeszt egy ilyen bámulatosan következetes könyvet.

N. G.: Említsük még meg, hogy ezzel a könyvvel mint tárggyal visszatalált valahova a Magvetõ, ahol már rég nem járt. Nemcsak arról van szó, hogy õk mostanában egyre szebb könyveket csinálnak, hiszen már Tandori verseskötete is gyönyörû volt. Nagyon nagy öröm, hogy valakinek végre csináltak egy normális prózakötetet.
 

Závada Pál: Jadviga párnája. Magvetõ, 1997, 444 oldal, 1290 Ft
 

(A szöveg a Kossuth rádióban 1997. július 3-án elhangzott beszélgetés szerkesztett, kibõvített változata.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu