1939. augusztus végén
a varsói irodalmi köröknek a
Ferdydurke
megjelenése
óta fenegyereke, de a nagyközönség elôtt
teljesen ismeretlen író az utolsó pillanatban valaki
helyett felkerül egy Argentínába induló óceánjáróra.
Alig hogy kikötnek Buenos Airesben, Hitler (majd a hadjárat
végén Sztálin) megtámadja Lengyelországot.
Gombrowicz legtöbb utastársa visszaindul hôsi harcra.
Ô huszonhárom évig nem jön vissza Európába,
Lengyelországba soha többé.
Ez sem érdektelen. Még
érdekesebb, hogy elsô novelláinak egyikében
az elbeszélô véletlenül egy Dél-Amerikába
tartó hajóra kerül. A hajón vért és
tejet isznak, mindenki dühöngô elmebeteg, maga a történet
is.
Természetesen a novellát
jóval elôbb írta, még hazájában.
Gombrowicz olyan író,
akinek dühöngése a tôle függetlennek látszó
történet és figurák dühöngô elmebetegségével
felesel. A külsô, "objektív" világ levetette álarcát,
s mint Örkény elsô novellájában (
Forradalom
– késôbb
Tengertánc
) – a világ dühöngve,
röhögve, ádázul elmebeteg. Gombrowicz vidor dühöngéssel
vetekszik a valóság ôrületével. Nem tûri,
nem engedheti, hogy szemléleténél, szeménél,
indulatánál ôrültebb legyen az a bizonyos a valóság.
Felbosszantja az olvasót,
s mintha a hibbant valóságot is: a dühöngô
történelem elé odabukfencezik a nála tehetségesebb
bohóc. "
Bakakai
", novelláskötetének eredeti
címe afrikai szóként hangzik, de nem: Gombrowicz találta
ki. Éles, torokkaparó hang. Egy bohócból lett
Überkirály übervágtája, hogy a kötet
utolsó darabjából kölcsönözzünk
kulcsszavakat.
*
Gombrowicz a nyolcvanas évek
elejétôl derekasan kísérti a magyar kultúrát.
Mintha csak ijesztgetné ma még, jótékony röhögést
igen, de termékeny rémületet nem okoz. Eörsi sem
rémült meg tôle, tehát rémületet közvetíteni
sem tudott egyébként kiváló és tisztánlátó
könyvével (I
dôm Gombrowiczcsal
).
Pedig kár volna félelem
nélkül fogadni e besorolhatatlanul kellemetlen író
ördögiségét, bosszantásait, kínosságát.
Ellenkezését. Mindennel ellenkezik, minden dührohamra
gerjeszti. Eörsi rengeteg és fontos példára hivatkozik,
hadd tegyem még hozzá: mikor végre felfedezik és
hódolattal Európába hívják, ô
már a hajón elhatározza: hogy továbbra is író
maradhasson, gyûlölnie kell Párizst.
Novelláskötete, a
Cselédlépcsôn
javarészt fiatalkori írásokat tartalmaz. Késôbb
nem írt rövid prózát. Az elképesztôen
friss és eredeti szövegek közül számomra kicsit
avulékonynak hat az arisztokraták, nemesek, hazafiak és
gazdag emberek daliás ostobaságának rajza, még
akkor is, ha e daliás nemzetfenntartók iránti ambivalens
érzés (bámulat és gyôlölet) fûti
e rajzokat.
Királyok, hercegek, grófok.
Bizonyára nemcsak a lengyel társadalom, a kultúra
is ilyen volt: arisztokrata hangolású. A fôúri
húrok tépkedésének fülsértô
humormuzsikája valami másra – nehezen meghatározható
tartalomra is – rácsikorog. Akárhogyis: Ördög bújjék
a grófodba, kezdjük unni Belopiskai grófnét meg
a többi nagy mûveltségû vagy ostoba hólyagot.
A kötet másik – talán hangosabb és zengôbb
fômotívuma a
Ferdydurké
bôl ismerôs:
a mélység vonzása, az egyszerûségé,
a póri világé. A szurtos és tenyeres-talpas
cselédlány iránti torz vágy, meg a parasztlegény-vonzalom,
ez valamiképp számomra élôbb, gazdagabb és
többrétegû. Tágabb mélységekbe (mélyebb
tárnákba) nyílik.
Másokat gúnyolt, vagy
önmagát, vagy fôként tanulságosan tünetértékû
korabeli lengyel értelmiségi érzületeket? Eszmék
és ábrándok hódolásába röhögött
bele csikorogva? Többször elolvasva is könyveit, nehéz
kideríteni, ugyanis a szövegekben ô maga roppant ravaszul
rejtôzködik. Univerzális paródia? Talán
más szó és fogalom kellene a Gombrowicz találmányára.
Az utószóíró Pályi András, a
szerzô kiváló ismerôje utal e paródia-univerzum
többféle olvasatára és a "paródia-fogalom"
nyitottságára.
Gombrowicz mindig érdekes,
de akkor igazán súlyos és jelentôs majd, ha
paródiája elszakad mindenfajta konkrét indíttatástól
és tárgytól, ha már világlátás
lesz, amikor nem paródiát ír, hanem egységes
és lüktetô ördögdélibábként
jelenik meg elôtte a világ és az emberek. Ekkor mûve
már nem az
ad absurdum
má spekulált helyzetek
paródiája, hanem – rögtönzöm keresetten: –
világörvény, és azon kell igyekeznie, hogy ne
nyelje el böffenve ôt magát a kifordult világ.
A létezés, a világ
abszurduma az író számára fontosabb, méltóbb,
nagyobb dolog a társadalmi igazságtalanság vagy az
Európát és a lengyel meg az európai szellemet
elrabló, megerôszakoló bolsevizmus lemeztelenítésénél,
átvilágításánál, az argentínai
emigráns ehhez mindvégig ragaszkodik. Milosz nagy mûvei,
fôleg
Az elrabolt értelem
csak a történelem
és a bolsevizmus abszurdumát vizsgálja. Innen Gombrowicz
és Milosz levélbarátsággal induló, majd
nagy ellentétbe torkolló emigráns-kapcsolata (mely
természetesen Eörsi könyvének néhány
érdekes fejezetét is ihleti).
*
A novellák sokak szerint fô
mûvei. Magam csak kettôt vélek annak, a
Szüzesség
et
és a címadó
Cselédlépcsôn
t.
Élesen remek olvasmányok, de igazán a
Ferdydurke
vagy a
Napló
olvasója érzi meg a benne rejlô,
feltáruló világlátás eredeti erejét.
A
Szüzesség
a tabuk, öncsalás, a szokás,
a (beszélt) nyelv hamissága és butasága. A
Cselédlépcsôn
a zsigeri vágyak és
a belénk épült, ivódott, sajátunkká
vált külsô (s máris nagyrészt belsô)
vágyak groteszk birkózása. S mindkettô a
Ferdydurke
fô témáját pedzi, az éretlenség
tragikomikus helyzetét. Az éretlenségét, melyben
az a borzongató, hogy – miként a csecsemô- vagy a kamaszlétnek
is – idétlen gyönyöre mellett ráadásul megôrzendô
értékei is vannak. De nem lehet megôrizni. Az éretlenséggel
szemben a felnôtté tucatlét, unalomundoros vegetálás
marad.
Az elbeszélô helyzete
azért bravúros és nehezen is meghatározható,
mert – mondanom sem kell, függetlenül az egyes szám elsô
vagy harmadik személytôl – ez az elbeszélõ felnôttebb
az éretlenség vonzóan zöld kamaszállapotánál,
de szabadabb, épp mert éretlen – a rossz felnôttségnél.
E szemhatárról csak ô lát, s így valahogy
überolja a teremtôt is meg annak párját, az ördögöt
is. Mindenesetre kibújt a neki rendelt "emberi" szemhatár
alól.
Lucifer vagy Luci Ferkó?
Inkább az utóbbi. Sartre sokat idézett mondása
– Isten nem regényíró – mintájára talán
elmondható: Lucifer sem regényíró; én
legalábbis éppoly rosszkedvvel volnék olvasója,
mint vagyok az Úristené.
Gombrowicz kiszámíthatatlan:
soha nem oda fut, megy, pattan labdája, ahova klisészerûen
várjuk. E fiatalkori novellák csípôsen szoktatnak
le a klisészerû olvasásról és gondolkodásról.
Mind bravúr, hol paródia – a klasszikusok, irodalmi mûfajok
(utazási-. kaland- vagy erkölcsregények) paródiája
–, hol a piszkosan masszív butaság ellen daloló vízágyú.
(Bohócsipkával a vízágyú csövén.)
Mégis, a regények és a
Napló
mögött
elmaradnak ezek az írások. Gombrowicznak a drámákon
kívül igazán soha nem a szerkesztés, nem a tömörítés
a fô erénye, inkább az aránytalanságok
bravúros merészsége, a törés, roncsolás,
kimerevítés, kihagyás, fejenállás, az
ellen-szerkesztés. Azt hiszem, a rövid próza vagy a
regény forma nehezebben viseli ezt. Hirtelen Esterházy
Fuharosok
ja
ötlik fel. A Fuharosokhoz mérhetô, hasonló erejû,
paródiával (is) rokon, regény s általában
mûfajfelbontó szöveg nincs a Gombrowicz-elbeszélések
között – márpedig a
Ferdydurke
– megint a példánk
– eredetiségben (is) felülmúlja Esterházyt.
*
Híven hozzá, most egy személyes
emlék. A
Százszorszépek
és a
Faun
rendezôjét, Chytilovát egykor vendégül
látta a pesti Cseh Kulturális intézet. Chytilová
'69 után sokáig nem rendezhetett, s még ekkor, 1987
elején sem volt "támogatott" alkotó. Találkozás
egy fiatalemberrel: '68-as, prágai tavaszos önmagam is ott
ült a nézôtéren. Újra látva a
Százszorszépeket
,
még mindig – sôt talán most még inkább
erôs sugárzása támadt a fel-nem-növésnek,
a nem-felnôttségnek, a túlkoros kamaszlét örömének
és ez öröm ideges, harsány bárgyúságának.
A
Ferdydurke
élménye. A kelet-európai állatóvoda
otthonossága.
Akkoriban jelent meg a
Ferdydurke
magyarul. Megkérdeztem a rendezônôt, vajon hatott-e
rá. Chytilová idegesen kérdezgette a lengyel író
nevét, a könyv címét, dühösen ingatta
a fejét (egyébként még az Amerikából
visszalátogató Forman is félt tôle) – de nem
ismerte, nem is hallott róla. Holott a Százszorszépek
ugyanarról a felnôni nem tudásról, az állatóvoda-létrôl,
a csököttkamasz-idétlenségrôl vetít
a nézô elé vidoran csikorgó fekete komédiát,
mint a lengyel író mûvei.
Nemsokára nehéz lesz
megérteni a hatvanas-hetvenes éveket, és könnyebb
lesz megérteni Gombrowiczot.
Több nemzedéknek legnagyobb
és legfájóbb, kínzó, rokkantó
élménye, a felnôni nem tudás, az éretlenség
– ez a ráismerés akkor is egyre közelebb hozza majd,
ha nehéz, pimasz, sôt bántó, olykor kibogozhatatlan
olvasmány, s ha lengyel utalásai és összefüggései
java részét jobb esetben is külsô érdeklôdéssel,
s nem a megélt kultúra személyessé vált
izgalmával fogadjuk. Pedig a leglengyelebb Gombrowicz-szöveg
is rögtön személyessé válhat, ha érzékenyen
és jól, öncsalásainkat, egész éretlen
életünket le nem tagadva olvassuk. Ezt a kamasz-luciferi übervágtára
hívó írót magát is az éretlenség
tette érdekessé – de az éretlenség kiokádása
tette naggyá.
Witold Gombrowicz: Cselédlépcsôn (Magvetô, 231 old. 1090 Ft. Ford.: Körner Gábor és Pálfalvi Lajos)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.mail.hu